MEGJELENT:
Vár Ucca Műhely, 2003/3.
(Eredetileg: szakdolgozat, 1998. Konzulens: Dr. Komoróczy Emőke – ELTE TFK, Magyar Irodalomtudományi Tanszék. ELTE TFK, Budapest, 1998.)

Tomkiss Tamás
ARKÁNUM NON CORONAT
Az ARKÁNUM című észak-amerikai magyar avantgárd irodalmi folyóirat története és szerepe

Tartalom

Előszó

1. Az ARKÁNUM – kezdet és folytatás
2. Az ARKÁNUM felépítése
3. Az ARKÁNUM szellemisége
4. Nyugaton olvasni és írni
5. Arkánista tematika
6. ARKÁNUM és erotika (pornó?)
7. Az ARKÁNUM és a Magyar Műhely
8. Irodalom és politika nyugaton
9. A rendszerváltozás után
10. Az ARKÁNUM-recenzió
11. Az arkánisták megítélése
12. Az ARKÁNUM mint jelentőség

Felhasznált irodalom
Jegyzetek

Előszó

Az Arkánum azon folyóiratok közé tartozik, amelyek jelentőségét – e dolgozat írójának reményei szerint – a jövő irodalomtörténete fogja majd kellőképpen méltányolni. Ez a dolgozat nem vállalhatja azt a szerepet, hogy tizenöt év történését, a tizenkét lapszámot, a mögötte álló elméleti és gyakorlati tényanyagot kellő mélységben, kellő alapossággal tárgyalja. Azért sem teheti ezt, mivel – a magyarországi kritika és irodalomtörténet gondatlansága, figyelmetlensége miatt – az ilyen jellegű munkákhoz nélkülözhetetlen szakirodalom lényegében teljesen hiányzik.
A dolgozat írója az Arkánumra szerkesztőinek irodalmi munkássága kapcsán figyelt fel. Az „amerikai iskola”* képviselői, András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László, Vitéz György költészete keltette fel érdeklődésemet, és az a – számomra érthetetlen – tény, hogy ezek a költők a rendszerváltás után sem váltak ismertté a kortárs irodalom olvasóközönsége előtt. Holott olyan eredeti és egyedi hang jellemzi mindannyiukat, amelyre nagyon nagy szüksége lehet az irodalomtörténetnek néhány évtized múlva. Folyóiratuk, az Arkánum, ezt az eredetiséget, szokatlanságot sűríti magába, s ezért tartom érdemesnek a „felfedezésre”.

1. Az ARKÁNUM – kezdet és folytatás

„ARKÁNUM:
titkos művelet, titkos gyógyír. »La grande ennemie de l’homme est l’opacité« (Breton, Arcane 17). E lappangó kórra a költészet a lappangó orvosság. A szérum töményen hatásosabb, mint hígan; négy költő érdek- és értékszövetségen alapuló együttműködése célravezetőbb, mint a külön-külön publikálás idegen közegben. Lapot indítani huszonévesek szoktak; mi magunk s irodalmunk állapotára vall, hogy negyven-ötvenévesen, emigrációban, külső támogatás nélkül folyóirat alapítására szántuk el magunkat.”1 Így kezdődik az Arkánum első számának „vezércikke”, programadó bevezetője. A dátum 1981, a helyszín Washington D. C., legalábbis az impresszum szerint.
Az Arkánum előzményei messzebbre nyúlnak vissza. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy 1956 Magyarországáig. A konkrét történetnél maradva, az 1970-es évek második felére kell tennünk az indulás időpontját, a helyszínt pedig a New York állambeli Mahopac helységbe. Három, 1956-ban emigrált magyar költő –Horváth Elemér, Vitéz György és Kemenes Géfin László – itt vetette föl annak lehetőségét, hogy erőiket összeadva, irodalmi csoportot hozzanak létre. A csoporthoz hamarosan csatlakozott Bakucz József, és együtt fogalmazták meg elveiket a Mahopactum című kiáltványukban (mely azóta is kiadatlan) 1979-ben. Rövidesen Horváth Elemér távozott a csoportból, ám új tagként megjelent András Sándor, és így létre is jött az alapító szerkesztőség.2 A négy költőt kezdetben a közös irodalmi érdeklődés kötötte össze, „az a magyar irodalom”, amit a magukénak hittek, vagyis „a szabad magyar irodalom”,3 mely „szabadságot” később az Arkánumban kimerítően definiáltak is.
Mielőtt továbbmennénk, érdemes röviden bemutatni a szerkesztőség tagjait.
András Sándor (Sándor András) 1934-ben született Budapesten, 1956-ban a JATE magyar szakán szerzett diplomát. A forradalom közben (lényegében „véletlenül”) emigrált, majd Oxfordban tanult, és 1967-ben a University of Californián német irodalomból doktori fokozatot szerzett. 1961-től tanár Berkeleyben, majd a washingtoni University Howard német tanszékének professzora. Költő, filozófus, irodalomtörténész. Verseket, esszéket csak magyarul ír; ezek négy kötetben jelentek meg. Jelenleg Magyarországon él.
Bakucz József 1929-ben született Debrecenben, az ELTE magyar–francia szakán diplomázott. 1957-től az USA-ban, később Franciaországban, majd ismét Amerikában él. Építészmérnökként dolgozott. Költő, négy kötetben jelentek meg művei. Elméleti írásai is jelentősek. 1972-ben Kassák-díjat kapott. 1990-ben Bostonban meghalt.
Kemenes Géfin László 1937-ben született Szombathelyen. 1956-ban Kanadába emigrált, majd a montreáli Loyola Egyetemen angol irodalomból tanári diplomát szerzett. 1979-ben a McGill Egyetemen doktori fokozatot szerzett. 1977-től a montreáli Concordia Egyetemen 20. századi angol és amerikai irodalomtörténetet tanít. Költő, kritikus, műfordító. A Nyugati magyar költők antológiájának (Bern, 1980) szerkesztője.
Vitéz György (Németh György) 1933-ban Budapesten született. 1956 óta Kanadában él. A Sir George Williams College, majd a McGill Egyetem hallgatója, klinikai pszichológiából doktorált 1973-ban. 1963-tól a montreáli Queen Elisabeth kórház vezető pszichológusa, majd a Concordia Egyetem adjunktusa. Költő, műfordító, kritikus. Versei öt kötetben jelentek meg.4
A négy szerkesztő–kiadó 1981-ben mutatta be új folyóiratát. A terv szerint félévente jelent volna meg a lap, ám az anyagi források hiánya már a második szám után módosításra kényszerítette a kiadókat. A 3. Arkánum csak 1983 februárjában látott napvilágot, de a későbbiekben nagyobb eltolódások is előfordultak egy-egy szám megjelenési időpontja között. Így történhetett meg, hogy az Arkánum tizenkét száma 15 év termése lett; az utolsó szám 1996 szeptemberében került forgalomba.5
A lapszámokat böngészve a következő változások vehetők észre a szerkesztőség életében: a 6. számban (1988. március) Kemenes Géfin László neve eltűnik az impresszumból. Ennek hátterében egy személyes konfliktus áll.6 A 7. számban (1989. június) feltűnik Baránszky László neve, főmunkatársi pozícióban. (Baránszky László 1930-ban született Budapesten, az ELTE művészettörténeti szakán végzett; 1956-ban az USA-ba megy, New Yorkban a University of Fine Arts hallgatója, majd az oxfordi Queen’s College, a University of California előadója, később újra New Yorkba kerül, és a New School for Social Research tanára. Költő. 1999-ben hunyt el.7) Az Arkánum 8. száma már Bakucz halála után jelenik meg (1991. június), ekkor kerül vissza Kemenes Géfin a szerkesztők közé, és innentől szerkesztő Baránszky is.
A 7. szám (1989) (Amerika és Kanada után) már Budapesten kerül kinyomtatásra, és a 8. számtól (bár a szerkesztők továbbra is kiadóként aposztrofálják magukat) az impresszum tanúsága szerint a pécsi Jelenkor Kiadó gondozza a kiadványt. Innentől már megmarad az András–Baránszky–Kemenes Géfin–Vitéz szerkesztői négyes. A 8–9. számokban a szerkesztőség címe budapesti, majd a 10. számtól András Sándor nemesvitai címe.

2. Az ARKÁNUM felépítése

Rögtön az 1. számtól világos, áttekinthető koncepcióval készültek a számok. Szinte kivétel nélkül egy-egy tematikus elv köré rendeződnek a közölt anyagok egy-egy számban, s a vezérfonalat minden esetben a 3. oldalon található, aláírás nélküli, szerkesztői beköszöntő-„jegyzet”-„vezércikk” adja. A bevezető után a témának, a rendelkezésre álló anyagok egymáshoz való viszonyának megfelelően esszék, tanulmányok, versek, szövegek, prózák következnek, az idő előrehaladtával az emigrációban élő szerzők mellett egyre inkább magyarországi írók művei is, valamint műfordítások. A lapszámok végén található az igen fontos recenziórovat, illetve esetenként vitacikkek, -levelek és hírek.
Az Arkánum rendkívül puritán tipográfiájú, a borító minden esetben csak az „Arkánum” feliratot és a számot tartalmazza, fehér alapon fekete betűvel. A belső oldalak sem mutatnak nagyobb változatosságot; a szövegek klasszikus tördelésben jelennek meg. Elvétve találkozhatunk csak képekkel, képzőművészeti, vizuális irodalmi fotókkal, ezek rendszerint mellékletként, más minőségű papíron találhatóak. A szerkesztők egyrészt az anyagi források, a nyomdatechnika hiánya miatt, másrészt pedig tudatosan választották az egyszerű vizuális megjelenést, mondván „ez már maga is gesztusértékkel bírt, […] hogy [az olvasók] annál nagyobb erővel érezhessék ki a belsőt”,8 a tartalmat.

3. Az ARKÁNUM szellemisége

Mint az 1. szám bevezetőjéből idézett részből is kiderült, az Arkánum négy költő érdek- és értékszövetségéből jött létre. Az alapító-szerkesztők arra a tényre alapozták koncepciójukat, hogy négy olyan „nagy kaliberű” egyéniség kezd közös munkába, akik nemcsak irodalmi kvalitásukban képviselnek kiemelkedő értéket, de erkölcsi, világnézeti, azonosságtudati szinten is kiválóan összeillenek. Érett fejjel, „közös történelemmel”, hasonló mértékű elhivatottsággal, egyfajta pozitív fanatizmussal vágtak neki a közös útnak. Mindannyian kiváló iskolákat végeztek; saját szakterületük megbecsült képviselőiként felismerték a sajátos helyzetükből fakadó előnyöket: magyarként a nyugati világban, szabadon, kiváló nyelvtudással egy más jellegű magyar irodalmat tudnak létrehozni és közvetíteni.
A magyarországi irodalmi közélettől elszigetelten egy felszabadult, avantgárdként definiált hozzáállást gyakorolhattak szabadon. Ez az avantgárd attitűd elsősorban abból a célkitűzésből táplálkozott, ami „a tabuszövevény áthasítására, a homály eloszlatására” irányult, értve ezt „a politikai, prüdériai, nacionalista, vallási cenzúrák és öncenzúrák […], a tekintélytisztelet, a finitizmus, a kisebbrendűség-érzet, az önbecsapás”9 nyelvet beborító „hályogának” tudatos eltávolítására.
Avantgardista önmeghatározásukhoz „praktikusabb” tényezők is kapcsolódnak: a párizsi Magyar Műhellyel történő szakításuk (később tárgyalt) indítékai között az esztétikai tényezőkön túl felmerült a politikusság–apolitikusság problémája, vagyis az arkánisták tudatos politikai véleménynyilvánítási, szerepvállalási hajlandósága, az ennek megjelenítésére irányuló kísérlettétel.
Az Arkánum esetében a nyelvi felszabadulás tehát elszakadást jelent a magyar irodalom hagyományaitól – beleértve az addigi avantgárdot is. Az igazi avantgardista – András Sándor szerint – „csak az elmenésben érheti el célját”.10
„Az avantgardista nem követ útirányt, nem a létezés térképein már jelzett fehér foltok felé törekszik. Ő fedezi fel a fehér foltokat, úgy, hogy bejárja őket. Tevékenységét támadni ezért olyan hiábavaló: a felfedezett foltok már a valóság bejárt részei.”11
Az Arkánum 1. száma mintegy esszenciálisan meghatározza a további számok szellemiségét is. „Botrányos”, a hagyományos esztétikai értékrendszerek által fölfoghatatlan szövegek közreadásával mintegy „pofon vágta a közízlést”, mindezt igen éles, szigorú tudatossággal, felelősséggel. Az öncenzúra eltörlésére tett kísérlet a szerkesztők szerint egy igen eredményes, progresszív irányba terelheti a megfeneklett magyar irodalmat. „Ez volt a másik mottónk: azt írom le, ami az eszembe jut”12 – mondja Kemenes Géfin egy interjúban.
Vitéz György egyenesen „anarchistának” nevezi az arkánisták társaságát, hiszen sohasem törekedtek arra, hogy „reguláris” folyóirattá váljanak. „Az Arkánum lényegében gerilla- és anarchista kiadvány volt.”13
Emellett persze egy nagyon tudatos irodalom-művészetelméleti felvilágosító munka is folyt a lap hasábjain, a legkorszerűbb nyugati teoretikusok közreadásán, bemutatásán keresztül.

4. Nyugaton olvasni és írni

„Jótékony hatásúnak, szemhatár-tágítónak és önfegyelemre serkentőnek bizonyult a második nyelv tökéletes elsajátítása”14 a nyugati magyar költők esetében – ismeri el Béládi Miklós is a Vándorének antológia utószavában. Lényegében a Vándorének volt az első hivatalos „beismerése” a nyugati magyar irodalom létezésének Magyarországon, s Béládi nagy szerepet játszott „ennek az irodalomnak” a tudatosításában, még ha – mint látni fogjuk – ez nem is ment (és nem megy ma sem) zökkenőmentesen.
Valóban, az arkánisták is kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak annak a ténynek, hogy a második – esetleg harmadik, negyedik – nyelv ismerete, élő használata „átalakította” a nyugati magyar írók gondolkodását.
A legjobb „nyugati íróknál végbement [a] nyelvi forradalom, tehát a nyelvhez való másféle hozzáállás; annak alkotóanyagként való alkalmazása radikális szemléletváltozáshoz, átértékeléshez vezetett a teljes magyar irodalmi és kulturális hagyományhoz való viszony, az író társadalmi szerepe, sőt létjogosultsága területén”15 – mondja egy interjújában Kemenes Géfin. Másutt az idegen nyelven olvasás tényének előnyeit emeli ki: „Nekünk sohasem volt importcikk az, ami éppen földobott bennünket, hanem azt első kézből vettük. Ami érdekes ott és akkor éppen történt, az nekünk természetesen belement a gondolkodásunkba és a műveinkbe, s ez eleve mássá tette azt, hogy mi hogyan látjuk a dolgokat.”16
Az arkánisták olvasottságát, tájékozottságát a kortárs nyugati, progresszív filozófiai, irodalomtudományi stb. irodalomban nemcsak az a tény bizonyítja, hogy neves egyetemeken tanultak és tanítottak, ahol ez „hivatali kötelességük” is volt, hanem maga az Arkánum is. A lap hasábjain rendszeresen felbukkantak olyan nevek, mint Habermas, Douglas Crimp, Jean Baudrillard, Foucault, Barthes, Deleuze, Adorno, Benjamin, Fredric Jameson, Lyotard, Gregory Ulmer, Craig Owens, Paul Zumthor, Guy Rosaloto, Julian Jaynes stb., akik egy részének munkássága magyar nyelven a mai napig hozzáférhetetlen. Nemcsak irodalmi, filozófiai munkákat vettek górcső alá, hanem – gondoljunk Vitéz foglalkozására – a pszichológia legkorszerűbb fejleményeit is, és ez, a pszichológia jelenléte, különösen fontos az arkánisták munkásságában, mint ahogy erre később látunk is példákat.
Nagyon fontos a műfordítások szereplése a folyóiratban. A szerkesztők, mindannyian kiváló műfordítók, különös gonddal válogatták a bemutatni kívánt műveket. Kitűnő Samuel Beckett, Roland Fischer, André Breton, Hans Arp, Leonora Carrington, Gertrude Stein, Tristan Tzara, Ezra Pound, Benjamin Péret, Williams Carlos Williams, Kathy Acker, Constance Penley, Anne Sexton, Luce Irigaray, Mary Melfi, Matei Visniec művek kerültek így magyar nyelven elérhető közelségbe az olvasóhoz, legyen szó esszéről, tanulmányról, versről vagy prózáról. (Ugyanakkor egy-két kevésbé ismert név hangzása alapján felébreszti a gyanút: álnév?)
A „nyelvi forradalom” ilyetén megnyilvánulásai természetesen másodlagosak azzal a gondolkodási „újszerűséggel” szemben, amelynek eredménye az egyes Arkánum-számok szerkezetén, felépítésén, tematikai következetességén mérhető le.

5. Arkánista tematika

Az Arkánum minden egyes száma tartalmaz a szerkesztőktől műveket. „Mindegyik számban volt mindegyikőnktől valami, nem szégyelltük azt, hogy saját magunkat tesszük bele. Úgy éreztük, elérkeztünk arra a pontra, hogy mindegyikünknek van érdekes és lényeges mondanivalója”17 – vallja Kemenes Géfin. Valóban, a különböző tematikus számok azt igazolják, hogy igen tájékozott, határozott véleménnyel bíró egyéniségekkel állunk szemben, akik felelősségteljesen nyilatkoznak meg a legkülönbözőbb témákban is.
Az Arkánum első száma az öndefiníción, az említett András Sándor-féle avantgárd-esszén túl konkrét alkotásokkal bizonyítja a „más-irodalom” működőképességét. Kemenes Géfin László monumentális epikus vállalkozása, a Fehérlófia legnagyobb indulatokat kiváltó részletével indítja az Arkánum szépirodalmi vonalát. A „szabad” írásmód többféle megközelítésben nyilvánul meg a többi műben. Czigány Lóránt hatalmas vitát kiváltó előadásának közlése (Az irodalom államosítása Magyarországon 1946–51) pedig az arkánista politikus avantgárd hozzáállás nagyszabású nyitánya.
A 2. szám a Forradalom című vezércikkel indul, az ‘56-os események 25. évfordulóján, összevetve a politikait az alkotói szabadság eszméjével. Ehhez kapcsolódik Kemenes Géfin nagy ívű esszéje (Védettség és kritikai hagyomány) Határ Győző írásaival harmonizálva. András Sándor Mitől piszkos a fantázia?című tanulmánya újabb meggyőző hitvallás az írói-emberi gondolkodás szabadsága mellett.
A 3. Arkánummal teljesedik ki az első két számban megkezdett folyamat, a „tabudöntögetés” szükségszerűségének bizonyítása: József Attila addig szamizdatban terjedő Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című megrázó szövege kerül első ízben kinyomtatásra, ezzel (is) irodalomtörténeti jelentőségűvé téve a lap 3. számát. „A magyar irodalom nagyjai törzsi totemállatok és szentek. Ezt mi nem fogadtuk el sohasem”18 – nyilatkozta erről Kemenes Géfin. Szerinte a mű közlésével „bepillantást nyerhetünk egy költői pszichébe, de azon túl sokkal érdekesebb, hogyan viszonyul a teljesen szabad író a mondandójához, formailag is, és ebben mi fölfedeztünk sok rokonságot olyan írókkal, akik teljesen elengedetten, az öncenzúra teljes felfüggesztésével, ahogy néha mi is próbáltunk írni, alkottak.”19 Bakucz József Az ember, a poétikus állat című előadása szintén kiemelkedő arkánista alapmű.
A 4. szám a Mítosz problematikájával foglalkozik. Kulcskérdés ez a Magyar Műhely-féle avantgárddal való összevetés esetén (lásd később).
Az 5. Arkánum ismét fontos kérdést vet föl a Posztkatasztrofizmus és Neoavantgard című vezércikkel indítva: a neoavantgárd létének lehetőségeit. A folyóirat új lendületet kíván adni a „katasztrofizmusba” fulladt magyar irodalomnak: posztkatasztrofistának definiálja törekvését.
A 6. szám is művészetelméleti fejtegetéssel kezdődik: az Új(já)fent emberevők c. bevezető a magyar nyelv és gondolkodás betokozódása ellen hirdet harcot.
Ezt a gondolatsort viszi tovább a következő szám tematikája is, mely A belátható, a látható és a beláthatatlan címet viseli. „A világrészbeliség eszméletre ébreszt; a láthatóban, sőt, ha cseles, a beláthatóban is a beláthatatlanra.”20
A 8. Arkánum a számvetésé. A rendszerváltozás utáni első szám éles kritikával indít: hol vannak „a legendák szerint eddig asztalfiókban rejtett remekművek”?21A szerkesztőség úgy ítéli meg, hogy továbbra is küldetést végez; szükség van egy ilyen fórumra.
Végül, a 9. számmal, lezárul az Arkánum nagy korszaka: a Bakucz-emlékszámmal. Bakucz olyan kulcsfigurája volt az Arkánumnak, aki pótolhatatlannak bizonyult. Halála után a szerkesztőség már nem érzett olyan erős motivációt, mint korábban.
A 10. Arkánum ennek ellenére igazi „botrányszám” lett, a nőt állítva vizsgálódásának középpontjába, a maga nemi és szellemi mivoltában.

6. ARKÁNUM és erotika (pornó?)

„Mitől piszkos a fantázia? Metaforikusan és mégis egyenes beszéddel szólva: a szennyeződéstől való félelem, a piszok-tabuk miatt. Ha az embereket nem szorongatná valami halállal terhes veszély érzete, nem lenne a fantázia piszkos, hanem csak lenne: szép, csúnya, tetszetős, visszataszító, kellemes, kellemetlen, meghökkentő”22 – írja András Sándor, reflektálva az Arkánum 1. számát ért támadásokra is. Ma már különösnek hat az az indulat, amely Kemenes Géfin László már említett Fehérlófia-részletét fogadta a közönség részéről. A hírhedt „óbugyis” rész,23 talán akaratlanul, de mindenképpen az arkánisták „védjegyévé”, más megközelítésben „billogává” vált. A közvélemény nagy része mind a mai napig nem tudja megemészteni ezt a szöveget, holott azóta Magyarországon is megírhatóvá váltak az ilyen jellegű nyelvi „durvaságok”. Perverzióval, beteges, bűnös, torzult gondolkodással vádolták s vádolják az arkánistákat, pedig a szerző és társai meggyőzően igazolják tevékenységüket elméleti írásaikban. Az ilyen fordulatok, mint „jaj, basszál, basszál, be a szívemig, te oroszlán”,24 vagy a nemi perverzió egy különös megnyilvánulásaként jelentkező „bugyiszüret”,25 és az ehhez hasonló aktusok megjelenése az irodalmi szövegben a közönség nagy részét felkészületlenül érte. Még a kisszámú, ám lelkes nyugati magyar Arkánum-kedvelők is értetlenül álltak olykor az ilyen szövegek előtt. „»Miért nem írnak inkább úgy, mint Sanyika?« (Mármint Weöres Sanyika)”26 – idézi fel egy torontói Arkánum-est történéseit Vitéz György egy interjúban, ahol egy tanárnő fordult a fenti kérdéssel a szerkesztőkhöz. Másutt a nyugati magyarok kapcsán azt jegyzi meg, hogy a potenciális olvasóik nagy része az arkánisták írásait úgy ítélte meg, mint „blaszfémiát és pornográfiát”, továbbá mint támadást „a szent magyar nyelv és a keresztény magyar nemzeti gondolat ellen”.27
Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az Arkánumnak éppen ez a nyelvi szabadsága gyakorolt igen intenzív hatást számos magyarországi, az akkori fiatalabb nemzedékekhez tartozó íróra, elég például Zalán Tibor Baszni csak egy van című hangjátékára (Arkánum 8.) utalnunk.
Erotika, pornográfia és költői obszcén című tanulmányában András Sándor folytatja a korábban felvetett problémák tárgyalását. „A három probléma, a viselkedésé, a róla való beszédé és a költői érzékletes megjelenítésé azzal van kapcsolatban, hogy más csinálni valamit, más beszélni róla, és más felidézni. Az erotikus viselkedés összefüggésében a viselkedés a szemtől szemben, az én–te kizárólagosságában történik. Az erotikus viselkedésről való beszéd összefüggésében más a viselkedés és más a róla beszéd szemtől szemben párosa. A költői érzékletes nyelvhasználat viszont egy harmadikfajta összefüggésben, a magános érzéki elmében történik, az én–az viszonyban. Az olvasó mintegy voyeurként lesi, mi történik saját testesült elméjében, saját »képzeletében«.”28
Így folytatja: „Amikor vannak durva szavak, a költői szöveggel történő érzékeltetés problematikus, hiszen sem a durva szavak, sem az eufemisztikusak nem képesek megfelelő módon működni, funkcionálni. Valamiféle erőszakra van szükség, s közben felvetődik, mi a felidézés szerepe. E szerep megítélésénél válik el egymástól az obszcén és a pornográf, válik szükségessé, hogy az obszcén, ha komoly, protestálóan undorító, fárasztó, leverő, vagy – talán hatásosabban – komikus-komoly, komoly-komikus legyen, egyszerre taszító-vonzó és nevettető.”29
Az idézett részletek máris jobb betekintést engednek az Arkánum műhelyébe. A folyóirat szexualitással foglalkozó vagy szexuális indíttatású írásai mind „érthetőbbé” válnak, ha elfogadjuk e problémafölvetés létjogosultságát. András említett két tanulmányában is komoly vizsgálatokat találhatunk a magyar nyelvi és irodalmi hagyomány köréből, de a kép Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzebska közös tanulmánygyűjteményéből30 vált teljesebbé. Ezek a tanulmányok (pl. A szexualitás toposzai Tersánszky és Krúdy regényeiben alcímmel megjelent31) lenyűgöző alapossággal és újszerűséggel közelítik meg pszichoanalitikus, irodalomelméleti és más kritériumok alapján a magyar irodalom szexuális motívumrendszerét, problémaorientáltságát. Vitéz György e tanulmányok kapcsán jegyzi meg (kissé túlzásba esve), hogy a kor magyar irodalmában „az erotika, valamint a nemzeti, keresztény irodalom kritikai megközelítése akkora mértékben voltak tabuk, hogy erről [sokan] úgy gondolkoztak: nemhogy nem szabad beszélni róluk, de az ilyesmiről való beszéd a magyar kultúra, a magyar államiság, a magyarság létét és fenntartását súlyosan veszélyezteti”.32
Ez az élénk elméleti érdeklődés teszi kiemelt jelentőségűvé a „nőt” az Arkánumban. A 10. szám szinte teljes egészében a nőiség, a nemiség, az androgin-nemiség kérdésének szentelődött.
Számos írásban merül fel az ember archetipikus vágya az androgini lét emléke iránt. Leghatározottabban A fordított nő című szerkesztőségi bevezető33definiálja a nem-iség újszerű tárgyalásának szükségszerűségéről vallott nézeteiket. Itt a nemek egymáshoz és önmagukhoz való viszonyulásának fordulata, átfordulása vetődik fel egy androgin-szempontú megfogalmazás felé. „E fordítottság létrehoz/hat egy határtalanság, kíméletlenség, ízléstelenség és igazságtalanság jegyében fogant hibrid-androgin írást, melyen mindkét nem egymást f/elismerően, a köz-érthetőség szintjén tud egymáshoz szólni saját nem-tiszta énjéről, neméről, nemiségéről s talán egy-másról is.”34 (Itt az „ízléstelenség és igazságtalanság” ironikusan értendő „önjellemzés”, ennek magyarázatát lásd később.) A bevezető írás zárlata önmagáért beszél: „Mi arkánisták kinyilvánítjuk (ismét) nem-célirányos részvételünket e kontaminált nyelv adta posztmetafizikus fordítás fordulat-lehetőségében; ezért (is) vállaltuk e számunkban a fordított nő több szinten történő fordítását arra a nyelvre, amelyben a némber szó még ritkán jelöli azt, hogy »nő-ember«, viszont annál gyakrabban azt, hogy asszonyi állat.”35
A program igen intenzív gyakorlati megvalósulásának lehetünk tanúi a lapszámot böngészve. Amennyiben hétköznapi fogalmaink, gondolkodásunk szerint botrányosnak nevezhetünk valamit, akkor az itt megjelenő írások többségénél nem találhatnánk jobb példát erre. Persze, arkánista megközelítésben, szó sincs itt semmiféle botrányról. Az emberi tudat és tudattalan legszabadabb asszociációi, szimbólumai, vágyai, ábrándjai, félelmei kapnak itt teljesen szabad teret, szépirodalmi igényességgel. A nyelvi dogmák teljes áttörése révén egy valóban más, valóban szokatlan, megdöbbentő, felszabadító erejű irodalom lép be a „köztudatba”.
András Sándor avantgardista esszéje tételeinek36 maradéktalan megvalósulása zajlik le az olvasó előtt. Ez az avantgárd már más, mint a nyugati magyar irodalom másik kiemelkedő fontosságú folyóiratának-csoportjának, a Magyar Műhelynek avantgárdja.

7. Az ARKÁNUM és a Magyar Műhely

„Az Arkánumot négyen csináltuk, mégpedig azért, mert zavart bennünket az, hogy a párizsi Magyar Műhely nagyon apolitikus lett. Felvetődött bennünk, hogy csináljunk egy folyóiratot, amelyben azt mondhatjuk ki, amit akarunk.”37 (András Sándor)
„Nagyon fontos volt számunkra az, hogy olyan dolgokat közölhessünk, amiket mások nem hoznának le tőlünk; másrészt az, hogy elkülönüljünk a Magyar Műhelytől.”38 „[…] egy törés támadt […], én levetettem a nevemet a Magyar Műhely munkaközösségének taglajstromáról. Mi éreztük, hogy egy másfajta avantgárd és másfajta, élesebb csoportosulás is lehetséges, és ennek akartunk fórumot biztosítani.”39 „Még említhetnék egy fontos összetevőt, ami elhatárolt bennünket a Műhelytől, ami nem pusztán esztétikai, hanem éppen ellenkezőleg: politikai volt; az, hogy a Műhelyesek nem politizáltak, legalábbis nem látványosan, holott az az érzésem, hogy a vizuális szöveggel is politizál az ember.”40 (Kemenes Géfin László)
„Az Arkánum egyáltalán nem a Magyar Műhely ellenében jött létre, inkább annak kiegészítésére. 1979-ben az »amerikai iskola« szinte minden tagjának neve fönn volt a Magyar Műhely munkaközösségének listáján. Érdemesnek tartottuk egy olyan avantgárd folyóirat kiadását, mely kevésbé ragaszkodik szigorú szemiotikai és dekonstrukciós elvekhez, nem tart mindent »metafizikának«, aminek hétköznapi értelme van.”41 (Vitéz György)
Három vélemény három interjúból a Magyar Műhellyel történt „szakítás” indítékairól. Szembetűnő a vélemények egyöntetűsége. Talán csak az egyéni vérmérsékleti tényezőkből adódik, hogy ki-ki hogyan emlékszik vissza a Műhelyhez való arkánista viszonyulásra.
A párizsi magyar Műhely a magyar neoavantgárd kulcsfolyóirataként maga köré gyűjtötte az emigrációban élő „avantgárd-hajlamú” írók legjavát. A későbbi arkánisták, mielőtt még személyes kapcsolatba kerültek volna egymással, egészen az Arkánum megalapításáig munkatársai és törzsszerzői voltak a Magyar Műhelynek, könyveik többsége is a Műhely gondozásában látott napvilágot. „Voltak olyan Műhely-számok, ahol pl. Géfin, Bakucz, Baránszky és én is egyidőben jelentünk meg. Lassanként derengett, hogy mindannyian Észak-Amerikában élünk, és hogy nagyon érdekes volna egymást megismerni” – mondja erről a korai időszakról Vitéz.42
Az idézetekből és az András-féle avantgárd-esszéből látszik, hogy milyen tényezők játszottak szerepet az elhatárolódásban. „Szükségessé vált a klasszikusnak mondott avantgárd átfogalmazása […], mert az ma már nem lehetséges. Sőt a neoavantgárd ideje is elmúlt. Ez ugyanis Nyugaton ’58-tól kezdődően indult, de a mi esetünkben – ’56-os íróknál – későbbre tolódott. Nálunk akkor érett be, amikor Nyugaton teljesen kifulladt. Ezért kellett újragondolnunk. Nekünk már nem élcsapat kell – ezt jelenti, ugye, az avantgárd szó. A mi »mohamód-életünkhöz« inkább illik az »elcsapat«. Az elmozdulás figyelmezteti azokat is, akik maradnak, hogy vannak alternatívák. Az Arkánum nagyon is avantgárdnak érzi magát. A »műhelyesek« úgy mondták az elején, hogy mi vagyunk a tartalmi avantgárd, mivel nálunk lényegesek a mítoszok és a mitikus gondolkodás”43 – mondja András Sándor. A „tartalmi avantgárd” kifejezés jól illusztrálja az elkülönülés okait, és az arkánisták nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy Nagy Pál e kijelentése heves indulatokat szított. „Nagy Pali egy kicsit talán lekicsinylőleg úgy nyilatkozott, hogy mi lennénk a »tartalmi avantgárd«, holott ez szerintem nem fedi egészen azt a képzetet, ami bennünket jellemez, mert különösen Bakucz, és bizonyos szempontból talán magam is úgy vélekedtünk, hogy nem lehet ilyen módon elválasztani a formát és a tartalmat, akár vizuálisan, akár más szempontból eklatánssá tenni a formai és stiláris, vagy pedig képi részét annak a közlésmódnak, ami inkább a szemnek, és nem pedig másfajta érzékszerveknek szól”44 – nyilatkozta erről Kemenes Géfin. Az ilyen jellegű viták mellett fel kell figyelnünk a vizuális irodalom körül feltámadt indulatokra is. Az Arkánum 7. száma tartalmaz egy 47 oldalas „Négyszögesített kerekasztalbeszélgetést a Vizuális költészetről”,45 melyben András, Bakucz, Kemenes Géfin és Vitéz vitatja meg igen szókimondó módon Papp Tibor egy akkor megjelent kötetéről kialakult nézeteit, továbbá a Műhelyesek és általában a vizuális költészet lehetőségeit. A közlésnek további elhidegülés lett a következménye, a 8. számban két reflexió is megjelent, az egyik Nagy Pál tollából.46 Esszenciálisan talán az szűrhető le a kerekasztal-beszélgetés szövegéből, hogy az arkánisták egyre inkább dogmatikusnak tartották a Műhelyesek elkötelezettségét a vizuális irodalom mellett, ezenkívül teoretikai következetlenségeket is megállapítottak.
A mítoszok, a mitikus gondolkodás jelentősége mint a Műhelytől való elkülönülés alternatívája is igen lényeges momentum. A 4. Arkánum-szám teljes egészében a mítoszok, mitikus gondolkodás témája köré csoportosul. „Úgy hisszük, foglalkoznunk kell azzal, ami állandóan foglalkozik velünk, hol tudatlanul, hol ironikusan, hol pedig elkerülhetetlen közvetlenséggel”47 – mondja az arkánisták programpontja, szembehelyezkedve a helyenként technokrata, „posztmodern” Magyar Műhely-irányvonallal.

8. Irodalom és politika nyugaton

Mint láttuk, az Arkánum a Magyar Műhellyel szemben tudatosan felvállalta a „politikus” gondolkodást. Hogy ez hogyan és miben nyilvánult meg, Kemenes Géfin László foglalta össze egy interjújában.48 „Nagyon fontos összetevője nálunk a politikusságnak, hogy a magyar történelemnek a visszásságai, tragédiái kitüntetett elemek voltak. Szakítani próbáltunk az ún. törzsi mentalitással, a tribalizmussal, ami összemos ellentéteket, ami nem veszi észre azt, hogy nem mitikus ködbe vesző képzeteket kell újra fölmelegítve »népben-nemzetben« gondolkodni, hanem kritikusan, elkülönítve és összehasonlítva.”49 „Nemcsak irodalmi, hanem politikai szempontból is lényeges volt”50 az Arkánum recenziórovata, ahol a cenzúrától teljesen mentesen író kritikusok nyíltan, olykor hevesen támadták a magyarországi tendenciákat, legyenek azok politikai vagy kultúrpolitikai jellegűek. (A recenziórovatról bővebben később.) Az arkánisták abból indultak ki, hogy elszakadva az anyaországtól, idegen környezetben élve teljesen más jellegű, mélyrehatóbb, alaposabb rálátásuk nyílt az óhazai történésekre. „Kritizálnivaló mindig van, ha az ember más szemszögből, máshonnan nézi azt a bizonyos dolgot.”51
Az Arkánum esetében a politikusság elsősorban nem direkt módon, nem aktuálpolitikai szinten jelentkezett. Különösen nagy hangsúlyt helyeztek a szerkesztők a magyarság lehetséges szerepére, helyzetére. Nem nép-nemzeti, „küldetés-szempontú”, a hagyományos írói szerepre jellemző alapállást gyakoroltak a szerkesztők, hanem egy sokkal liberálisabb, progresszívebb megközelítés vezette gondolkodásukat. Elutasították a sorsszerűség lehetőségét, a nemzeti predesztináció gondolatát, az önsajnálatot. „Az egész kisebbrendűségnek, az egész kisnép-tudatnak az elvetése is tulajdonképpen hozzátartozott az Arkánum politikai profiljához.”52 Hangsúlyozták, hogy az irodalmi szöveg, legyen az bármilyen műfajú, stílusú, mindig magában hordozza a politikát. Ha az író kizárja a politika jelenlétét saját művészetéből, akkor paradox módon cselekszik. „A nempolitizálás már maga egyfajta politikai állásfoglalás, amit lehet tisztelni, de nem szükségszerűen kell azzal egyetérteni, és főleg művelni.”53
Vitéz György szerint a korabeli magyarországi állapotok oly módon gerjesztették az öncenzúra fokozott jelenlétét, hogy az írók már nem a büntetéstől, kínzástól vagy kivégzéstől való félelmükben hallgattak, hanem egyszerű, praktikus okok miatt, például azért, mert esetleg nem kaphattak útlevelet. „Bennünket nem érdekelt az, hogy kellemetlenséget okozhatunk akár másoknak, akár magunknak. […] úgy éreztük, nekünk ki kell használnunk azt, hogy mi ott vagyunk.”54

9. A rendszerváltozás után

„Kérdezik tőlünk, mi szükség van (még) Arkánumra. Hiszen eljött a szabadság, megszülte a rendet, honi avantgárd kiadványnak se szeri se száma, de különben sem kell már citromlével titokzatos jeleket írni, kormos üvegen át homályosan láttatni, rébuszokban beszélni. Haza, haza, haza már, szól a hívogató, ezúttal nem csalfa csalogató – invitáció és szabadjegy a zágoni gyorsra.
Mi azonban saját költségünkön menettérti jegyet váltunk.”55
Így indul a rendszerváltozás utáni első Arkánum bevezetője, 1991-ben. A vasfüggöny felszámolását, a politikai felszabadulást, a sajtószabadság megvalósulását, az emigrációban élők hazatérésének lehetőségét üdvözlő eufóriának nyoma sincs. Inkább valamilyen keserűséget, cinikus távolságtartást, óvatosságot mutatnak ezek a sorok.
A nyugati magyar írók legnagyobb része gyorsan csalódott a kezdeti remények után. A magyarországi irodalmi élet és köztudat nem várta tárt karokkal a nyugatra szakadt pályatársakat, szó sem volt valamiféle „rehabilitációra”, igazságtételre vonatkozó komoly erőfeszítésekről. A nyugati írók egy mogorva, elfáradt, ideges társadalmat találtak az óhazában, és ez gyorsan elvette a kedvüket a lelkendezéstől.
Az Arkánum szerkesztősége, különösen Bakucz József 1990-ben bekövetkezett halála után, joggal érezhette volna azt, hogy immár „leteheti a fegyvert”, már nincs szükség a „partizánháborúra”, eljött a „pihenés”, a megnyugvás ideje. Egy szabad országban szabadon lehet publikálni, nem kell feltétlenül jelentős áldozatok árán, komoly nehézségekkel megküzdve fenntartani egy nonprofit jellegű fórumot – ez tűnhetett logikus következtetésnek. Arra lehetett számítani, hogy most aztán előkerülnek az eddig rejtegetett, dugdosott remekművek, megszólalnak az elhallgatásra ítélt zseniális írók. Ám a valóság nem ezt mutatta.
A nagy közös ellenség, a diktatúra eltűnése után megszűnt az írótársadalmon belüli látszólagos kohézió. Felszínre kerültek az eddig lappangó különbségek, ellentétek, és az írótársadalom rendkívül gyorsan szekértáborokra, politikai és pénzügyi érdekcsoportokra szakadt. Elképesztő mértékű meg nem értési, gyűlölködési, kirekesztési hullám gyűrűzött végig a kulturális élet minden területén, és igen rövid időn belül egy teljesen polarizált, megosztott irodalmi struktúra képe körvonalazódott. Ahelyett, hogy minőségi, megtisztult, új szellemiségű irodalom jelent volna meg, egy kicsinyes, sérelmektől telített, „poros”, vagy éppen tévutakon járó „irodalmi” kavalkád zúdult a kíváncsi szemlélődő elé.
Ebben az áttekinthetetlen rendszerben a nyugati írók eleve hátrányos helyzetből indultak, hiszen „a lapok újraosztásánál” nem lehettek jelen, illetve „nem volt szükség” rájuk.
Az arkánisták csalódása ebből is fakadhatott. Az Arkánum ideje még nem járt le, az arkánista avantgárd szellemiség elmozdulási kísérlete még nem talált elég követőre.
Az is gyorsan kiderült, hogy az a szövegiség, az a nyelvi szabadság, amely az arkánista szerzők sajátja, bizony még mindig nem bizonyul „szalonképesnek”. A prüdéria, a konzervativizmus olyan mélyen gyökerezik az emberek gondolkodásában, hogy a kinyilvánítani kívánt művek létezése érdekében továbbra is kell a független, „emigrációban” élő, saját lap. Kell egyrészt a publikálási lehetőség, másrészt pedig a „demonstráció” miatt.
Mint az már a tematikáról szóló részben szerepelt, a 10. számig lényegében a Bakucz-féle alapszerkesztőség hagyományai folytatódtak a lapszámok felépítésében. A 11. számtól kezdve (1993. november) szembetűnő formai változás tanúi lehetünk. Az eddig megszokott A/5-ös formátum helyett négyzet alakú lett a folyóirat. „[…] egy kicsit levegősebbek lettünk. A külbecs tekintetében: a belcsintalanság ugyanis maradt”56 – szól az egyszerűen „Tizenegy” címmel illetett bevezető részlete. Ugyancsak e bevezető írás utal vissza a fentebb tárgyalt „rendszerváltozás utániság” problematikájára: „Most íme az egészséges meghökkenés: a tizenegyedik szám után is, a rezsim letűnte utáni urunk harmadik évében is van még anyag, ami lényegében sehol másutt, csak nálunk, azaz főleg nálunk.”57 Ennek ellenére már „a levegőben lebeg” a befejezés, a lezárás időszerűségének gondolata, amit a számmisztikai „12” is indokolttá tehet: „Készülünk a tizenkettedikre, ami a theologumené arithmetiké szerint már jó szám: numerológiánk szerint korrekt. Csak úgy, mint az egy, vagy a sor, ami a tizenkettő felé vezet. És az éveket, melyek ugyancsak vannak, majd valahogy elfelejtjük.”58
A tizenkettedik Arkánum (1996. szeptember), bár nem köszön el „hivatalosan” végleg az olvasótól, mégis több vonásában búcsúszámjellegű. Bakucz hiányának érzete, a többiek nosztalgikus viszonyulása a régi időkhöz, érezhetően jelen van. „Azzal a szabadsággal és lendülettel talán már nem rendelkezünk, mint régen. […] Valami mást kell kitalálni, és most ezen gondolkodunk”59 – mondja 1997-ben erről Kemenes Géfin.
Gesztusértékkel bír, hogy az utolsó Arkánum a jelenlegi legfiatalabb írónemzedék egyik tagjának novelláját is tartalmazza.

10. Az ARKÁNUM-recenzió

Többször szóba került már az Arkánum recenzióinak, kritikáinak fontossága. Az arkánisták kezdettől fogva élénk figyelemmel kísérték a Magyarországon megjelent műveket. Ez a nagy távolságok ellenére sem volt lehetetlen. Ha kicsit késve is, az Arkánum mindig reflektált az éppen megjelent legfontosabb művekre.
Már az 1. számban Oravecz Imre könyveiről értekezik Vitéz György,60 nem mulasztva el éles bírálat alá vetni a Népszabadság „re-cenzorát”61 (E. Fehér Pált), vagy megcsipkedni a kanonizált szerzők közül Moldovát, Végh Antalt. „Mi […], főleg az Arkánum recenzió-részében, ráléptünk bizonyos tűkörmökre, ami visszhangot váltott ki, és még a puha diktatúra idején is érzékenységet sértett. […] Ezért volt az, hogy bizonyos konferenciákon, akár a Műhely, akár a Mikes Kelemen Kör rendezvényein, amikor vitte valamelyikünk az új Arkánumot, akkor a hazai írók először a lapnak a végére lapoztak, mert ott voltak a kis rövid, egyoldalas recenziók.”62
Ténylegesen mások, eltérőek voltak ezek a recenziók a Magyarországon megszokottakhoz képest. Az öncenzúra hiánya itt is szembetűnő, de természetesen nem szabadosságra kell gondolni, hanem szabadságra, gondolkodásbeli és fizikai szabadságra. A kijelentések majdnem mindig alapos érvekkel vannak alátámasztva, csak kivételes esetekben ragadtatja el magát az arkánista kritikus, személyes indulataitól vezéreltetve (például Vitéz György a Béládi–Pomogáts–Rónay-féle, A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötete kapcsán63 – e monográfiáról még lásd később).
Kemenes Géfin László az arkánisták kritikusi alapállását sokrétűen analizálja egy interjúban.64 Legfontosabb tényezőként azt emeli ki, hogy tényleges, nemcsak szellemi, hanem fizikai függetlenség állapotából tudtak a magyarországi irodalomra figyelni. „[…] alapvető és pontos információk alapján szereztünk tudomást arról, hogy mi folyik az irodalmi életben, és mivel nem voltunk semmiféle klubnak, asztaltársaságnak tagjai, ez rendkívül megkönnyítette a helyzetünket olyan értelemben, hogy – mint azt Bajza József mondta – »mellékes tekintetek nélkül« tudtunk ténykedni, nem kellett arra figyelni, hogy mi kinek az érzékenységét sértjük.”65
Hosszas elemzés helyett elég fölsorolni, hogy mely írók munkásságát követték legnagyobb figyelemmel az arkánisták. A magyarországiak közül pl. Esterházy Péter Termelési regénye, Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából c. regénye, Petri György Örökhétfője, Oravecz könyvei, a Ver(s)ziók és több más antológia, Péntek Imre Lemondókája, Temesi Ferenc POR című regénye, Molnár Miklós, Polcz Alaine, Marnó János, Géczi János, Parti Nagy Lajos, Garaczi László könyvei, a határon túli írók közül Tolnai Ottó több könyve, a nyugatiak köréből pedig Határ Győző, vagy az Amerikában is élő Csalog Zsolt művei kaptak bírálatot. Szembetűnő Zalán Tibor gyakori szereplése a recenziórovatban: összesen hat könyvéről jelent meg (többnyire dicsérő) kritika.
Feltűnő az is, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb jó mű került a szerkesztő-kritikusok asztalára, egyre inkább a divatos szerzők neve fordul elő. Az utolsó számban mindössze két recenzióra futja: Garaczi László és Sebeők János egy-egy könyve kap kissé fanyalgó, kissé dicsérő kritikát.
Az Arkánum ritkás megjelenése, terjedelmi korlátai és más okok miatt természetesen korántsem tudott minden fontos vagy túlértékelt műre odafigyelni, átfogó képet adni a magyar nyelvű irodalom kurrens termékeiről, ám amit bemutatott, azt pontosan és felelősségteljesen tette.

11. Az arkánisták megítélése

„Talán egy kicsit kötelességből is olvastunk, hogy informáltak legyünk, máskülönben hogyan lehetne nemcsak kritikai, de egyéb észrevételt is tenni, ha nem vagyunk valamennyire is tisztában a dolgokkal?”66 Az a figyelem, amivel az arkánisták követték a magyarországi műveket, írókat, fordítva a legkevésbé sem igaz, vagyis a honi kritika tudomást sem vett (és ma sem vesz) az Arkánum szerkesztőinek irodalmi munkásságáról. „Majdnem hihetetlennek tartom, hogy például Kemenes Géfin László könyvéről, a Fehérlófiáról szinte semmi sem jelent meg, se recenzió, se más recenziókban célzás, utalás” – írja például a Kortársban (Pomogáts Béla a nyugati írók rendszerváltozás utáni „befogadásáról” közölt esszéje nyomán) kialakult vitához szólva András Sándor.67 Már maga az a tény, hogy e dolgozat írásához szinte semmilyen szakirodalmat nem leltem föl, kizárólag a primer forrásokat, illetve néhány interjút és egyéb, az Arkánumhoz szorosan nem kapcsolódó (javarészt használhatatlan) publikációt, elárulja, hogy milyen óriási hiányosságai vannak a kortárs irodalomtörténetnek és -kritikának.
Ha sorra vesszük az utóbbi évek irodalomtörténeti munkáit, megdöbbenve láthatjuk, hogy milyen mértékben mellőzött a nyugati magyar avantgárd e kiemelkedő fontosságú jelensége.
A teljesség igénye nélkül válogatva különböző kézikönyvek között, lássuk, hogy mit írnak az Arkánumról, az arkánistákról.
A Ki kicsoda a magyar irodalomban68 című (rendkívül igénytelen) munkában például semmit. A szerkesztők szerint az arkánisták nem is léteznek.
A Pannon Enciklopédia69 nagyszabású, irodalommal foglalkozó kötetében a szerkesztők neveinek felsorolásán kívül egyetlen megállapítást találunk, miszerint az arkánisták a Magyarországon működő ún. Kiáltás-típusú avantgárd irányzathoz tartoznak.
Az ÚMIL Arkánum címszava70 a kötelező adatokon kívül annyit közöl az érdeklődővel, hogy az Arkánum a nyugati magyar avantgárd irodalom fóruma.
Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti munkája az Arkánumról nem vesz tudomást, Kemenes Géfin és Vitéz költői szerepére szán mindössze néhány sort,71továbbá Bakucz József nevét említi egyetlen egyszer.
Még az olyan antológiák, mint az Ötágú síp,72 sem írják le az „Arkánum” nevet.
A sokat vitatott A nyugati magyar irodalom 1945 után73 című úttörő jellegű munka bár említésre méltatja az Arkánumot és az arkánistákat, élénk felháborodást váltott ki a nyugati írók körében. „Legtöbb bajunk […] a munka kritikai hozzáállásával van. A szerkesztők ugyan hibátlan logikával jártak el: ha a nyugati magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar kultúrának, miért ne alkalmazzuk rá az otthoni kritika, műelemzés jól ismert sablonjait, kliséit. Ezért jut eszünkbe a kötet olvasásakor a zöld borítójáról spenótnak csúfolt magyar irodalomtörténet; annak vulgármarxista tolvajnyelve, felületessége, bosszantó torzításai, aránytalanságai”74 – írja Vitéz György. Egy másik fontos nyugati magyar folyóiratban, a Szivárványban sincsenek elragadtatva a BPR-nek rövidített monográfiától: „A 224. oldalon kezdődik az a fejezet, amely ennek a könyvnek a szégyene és mélypontja. »Az avantgarde jegyében« – hivalog a cégér annak a költőgenerációnak a feje fölött, melynek tagjai 1956-ban disszidáltak, mint már részben a rendszer neveltjei. Megtudjuk, hogy mindenki vitte valamire – elvégre szocialista főiskolások voltak sokan! A két »kiemelt káder« Bakucz József és Horváth Elemér”75 – ironizál Makkai Ádám chicagói költő.
Ezzel szinte ki is merült a szóba jöhető munkák sora. Érthető, ha az arkánisták időnként – már ha kérdezik őket – keserűen törnek ki: „Az életünk ment rá, hogy megpróbáljunk magyar írónak maradni, mert talán mégiscsak lesz valahol valami haszna. Nem gazdagodtunk meg belőle. Mirólunk nem írnak ékes kritikákat. Talán azért, mert magyar kritika, mint olyan, nincs is.”76 (Kemenes Géfin)
Mint azt láthattuk, a rendszerváltozás után a nyugati írók hangulata keserű maradt. Az indulatok tüzét szították az olyan megnyilvánulások, mint amilyen Pomogáts Béla A befogadás konfliktusai című előadása volt.77 Több nyugati író is vitába bocsátkozott Pomogátscsal. „A konfliktusok a hódoltsági évek gondolkodásának túléléséből táplálkoznak. Ennek a túlélésnek köszönhető, hogy a nyugati magyar irodalom fogalma még mindig nincs a szemétkosárban.”78(Papp Tibor.) Czigány Lóránt dühös-ironikus kirohanást intézett a Pomogáts-féle gondolkodás ellen: „Pomogáts Tanár Úr! Valljuk be, hogy nem ismerjük a nyugati magyar irodalmat!”79
Az arkánisták, bár bántották őket bizonyos magyarországi kijelentések, például a már említett „ízléstelen és igazságtalan folyóirat” kitétel, melyet egy – sajnos meg nem nevezett – „ma már eléggé ismert és komoly pozíciót betöltő irodalomkritikus”80 tett az Arkánum kapcsán, nem a sérelmi logika alapján viszonyultak hozzájuk. „Mi ennek örültünk”81 – mondja Kemenes Géfin. Az ironikus értelemben is felvállalt „ízléstelenség és igazságtalanság” több interjúban, több Arkánum-bevezetőben is fölbukkan.
„Ugyanakkor az ilyenfajta publikációra, amely ennyire élesen »ízléstelen és igazságtalan«, arra még ma is szükség van.”82

12. Az ARKÁNUM mint jelentőség

A keserűség mellett azonban – még ha egyelőre nincs is (elég) publikált nyoma – meg kell említeni, hogy az arkánisták, különösen a fiatalabb nemzedékeket képviselők körében, jelentős hatást gyakoroltak Magyarországon, de – ebben nincs okunk kételkedni – az igazi „fölfedezés” még csak ezután következik. Várat magára az a megtisztult, tényszerű, alapos kritikai, irodalomtörténeti munka, amelyet, az arkánisták szerint, már csak egy teljesen új, a múlt közvetlen hatásaitól már nem érintett generáció kritikusai végezhetnek csak el.
„Valahogy mindig a fiatalabbak kezdtek kapcsolatot keresni velünk, és a későbbi íróbarátaink is nálunk 10-15 évvel fiatalabb írók közül kerültek ki.”83 „[…] aki ma 50-nél vagy 45-nél idősebb, az menthetetlen. Újfajta magyar írói tudat, újfajta magyar szöveget létrehozó képzelet csak azoknál van, akik valahol a nyolcvanas évek közepe után értek íróvá, és természetesen a későbbieknél, ahol már ez a fajta törzsi tisztelettudás nem kötelező. Az a fajta kísérletezés, mellékes tekintetek nélküli kritika és írásmód, amit a cenzúra nélküli alkotás tud létrehozni, az valóban elképzelhetetlen az idősebbek esetében”84 – szól Kemenes Géfin summázata.
Az Arkánum jelentőségének tudományos megítélésére vállalkozni merész ötlet volna ebben a dolgozatban. Éppen ezért csak annyira szorítkozhat e dolgozat írója, hogy – az öncenzúráról megfeledkezve – bátran megjósolja: az Arkánum a 20. század második felének egyik legfontosabb, legeredetibb, leghaladóbb szellemiségű, a nyugati kortárs irodalom eredményeit is magába foglaló magyar folyóirataként fog helyet kapni a jövő emlékezetében. Az Arkánum ezen erényei alapján a Kassák-féle Ma örökösének is tekinthető. Az „érdekektől mentes”, mindenféle öncenzúrától megszabadított, szabad írásművészet képviselőjeként az Arkánum komoly úttörőmunkát hajtott végre, amely nélkül szegényebb volna a magyar irodalom.

JEGYZETEK

* Péntek Imre kifejezése az arkánistákra, Horváth Elemérre és Tűz Tamásra. Lásd: „Továbbra is provokatívak vagyunk” – Vitéz Györggyel Tomkiss Tamás beszélget anarchizmusról, gerillaháborúról, agnoszticizmusról, az Arkánumról és más fontos dolgokról. Magyar Műhely, 107. szám, 1998/2., 11–19. (a továbbiakban: Tomkiss-2), 11.

1. Arkánum 1. 3.
2. Lásd „Ízléstelenül és igazságtalanul”: Tomkiss Tamás beszélgetése a hatvanéves Kemenes Géfin Lászlóval az Arkánumról és más fontos dolgokról. =Magyar Műhely, 104. sz., 1997. ősz. (a továbbiakban: Tomkiss-1), 20–29.
3. Tomkiss-2, 12.
4. Az életrajzi adatok javarészt az Új Magyar Irodalmi Lexikon (a továbbiakban: ÚMIL) alapján szerepelnek.
5. A megjelenési dátumok az Arkánumok impresszumaiból származnak. A dolgozatban szereplő, az Arkánumokból kiemelt műcímek értelemszerűen az adottArkánum-lapszámban találhatóak meg.
6. Lásd Tomkiss-1, 28.
7. Lásd ÚMIL.
8. Tomkiss-1, 22.
9. Arkánum 1., 3.
10. András Sándor: Az Avantgarde-ról. Arkánum 1., 15.
11. Uo.
12. Tomkiss-1, 28.
13. Tomkiss-2, 12.
14. Béládi Miklós: Utószó. In: Béládi Miklós (szerk.): Vándorének – Nyugat-európai és tengerentúli magyar költők. Bp.: Szépirodalmi, 1981.
15. „…maradok továbbra is kívülálló”: Beszélgetés Kemenes Géfin Lászlóval. In: Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: Induljunk tehát otthonról haza. Bp.: Tárogató, 1996. 134.
16. Tomkiss-1, 24.
17. I. m.: 21.
18. I. m.: 28.
19. Uo.
20. Arkánum 7., 3.
21. Arkánum 8., 3.
22. András Sándor: Mitől piszkos a fantázia? Arkánum 2., 51–52.
23. Kemenes Géfin László: Fehérlófia 3 (A vadászat) XXV. = Arkánum 1., 16–25.
24. I. m.: 16.
25. I. m.: 17.
26. Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: „Nemigen hiányzunk mi senkinek otthon” – Beszélgetés Vitéz Györggyel. Tiszatáj, 1995/5. (a továbbiakban Tiszatáj), 9.
27. Tomkiss-2, 14.
28. András Sándor: Erotika, pornográfia és költői obszcén. In: András Sándor: Ikervilág. [s.l.]: Kijárat, 1996., 48–49.
29. I. m.: 49.
30. Kemenes Géfin László–Jolanta Jastrzebska: Erotika a huszadik századi magyar regényben. Bp.: Kortárs Kiadó, 1998.
31. Lásd Kemenes Géfin László: Új magyar donzsuánok – A szexualitás toposzai Tersánszky és Krúdy regényeiben. Életünk, 1997/10., 1016–1028.
32. Tomkiss-2, 13.
33. Arkánum 10., 3–4. p.
34. I. m.: 4.
35. Uo.
36. Lásd Arkánum 1., 13–15.
37. Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: „A vers mint a víz tükrén egy fodor: jön és elmegy” – Beszélgetés András Sándorral. In: Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: De azért itthon is maradni… Bp.: Tárogató, 1994. (A továbbiakban: De azért itthon is…) 142–143.
38. Tomkiss-1, 20.
39. Uo.
40. I. m.: 21.
41. Tiszatáj, 9.
42. Tomkiss-2, 12.
43. De azért itthon is…, 143.
44. Tomkiss-1, 20.
45. Lásd Arkánum 7., 10–57.
46. Lásd Arkánum 8., 96–98.
47. Arkánum 4., 5.
48. Lásd Tomkiss-1, 21 és 26.
49. I. m.: 26.
50. I. m.: 21.
51. Uo.
52. I. m.: 27.
53. I. m.: 21.
54. Tomkiss-2, 13.
55. Arkánum 8., 3.
56. Arkánum 11., 3.
57. Uo.
58. Uo.
59. Tomkiss-1, 29.
60. Lásd Arkánum 1., 102–103.
61. I. m.: 102.
62. Tomkiss-1, 21.
63. Lásd Arkánum 6., 90–92.
64. Lásd Tomkiss-1, 22–24.
65. I. m.: 22–23.
66. I. m.: 22.
67. András Sándor: Befogadás vagy együttlét? Kortárs, 1995/2., 90.
68. Lásd Ki kicsoda a magyar irodalomban? Bp.: Könyvkuckó, 1996.
69. Lásd Pannon Enciklopédia: Magyar nyelv és irodalom. [Főszerk.: Dr. Sipos Lajos.] Bp.: Dunakanyar 2000, 1997. 412.
70. Lásd ÚMIL, 64.
71. Lásd Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. [2. kiadás.] Bp.: Argumentum, 1995. 147.
72. Lásd Ötágú síp – A határokon túli magyar irodalom antológiája. [Szerk.: Pomogáts Béla.] Bp.: Móra, 1992.
73. Lásd Béládi Miklós–Pomogáts Béla–Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Bp.: Gondolat, 1986.
74. Arkánum 6., 91.
75. Makkai Ádám: Gogol „Holt lelkei” a pesti árverésen... Szivárvány, 22. szám., Chicago, 1987., 95.
76. Akiben nincs pokolgép – Kemenes Géfin László (Beszélgetőtárs Tar Ferenc). Pannon Tükör, 1996/2., 10.
77. Lásd Pomogáts Béla: A befogadás konfliktusai. Kortárs, 1994/10.
78. Papp Tibor: Ütközők – Pomogáts Béla konfliktusaira. Kortárs, 1995/1. 94.
79. Czigány Lóránt: A derivátum-irodalmak mibenléte. Kortárs, 1995/7., 94.
80. Tomkiss-1, 22.
81. Uo.
82. I. m.: 29.
83. I. m.: 27.
84. I. m.: 28.

Felhasznált irodalom

András Sándor: Az Avantgarde-ról. ARKÁNUM 1., 13–15.

András Sándor: Befogadás vagy együttlét? Kortárs, 1995/2. 89–91.

András Sándor: Ikervilág. [s. l.]: Kijárat, 1996.

András Sándor: Mitől piszkos a fantázia? ARKÁNUM 2., 33–52.

ARKÁNUM 1. [Arkánum], Washington D. C., 1981.

ARKÁNUM 2. [Arkánum], Washington D. C., 1981.

ARKÁNUM 3. [Arkánum], Silver Spring, Maryland, 1983.

ARKÁNUM 4. [Arkánum], Silver Spring, Maryland, 1984.

ARKÁNUM 5. [Arkánum], Silver Spring, Maryland, 1986.

ARKÁNUM 6. [Arkánum], Silver Spring, Maryland, 1988.

ARKÁNUM 7. [Arkánum], Silver Spring, Maryland, 1989.

ARKÁNUM 8. Pécs: Jelenkor, 1991.

ARKÁNUM 9. Pécs: Jelenkor, 1991.

ARKÁNUM 10. Pécs: Jelenkor, 1992.

ARKÁNUM 11. Pécs: Jelenkor, 1993.

ARKÁNUM 12. Pécs: Jelenkor, 1996.

Béládi Miklós: Utószó. In: Béládi Miklós (szerk.): Vándorének – Nyugat-európai és tengerentúli magyar költők. Bp.: Szépirodalmi, 1981.

Béládi Miklós (szerk.): Vándorének – Nyugat-európai és tengerentúli magyar költők. Bp.: Szépirodalmi, 1981.

Béládi Miklós–Pomogáts Béla–Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Bp.: Gondolat, 1986.

Czigány Lóránt: A derivátum-irodalmak mibenléte. Kortárs, 1995/7., 90–94.

Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: De azért itthon is maradni... Bp.: Tárogató, 1994. 138–145.

Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: Induljunk tehát: otthonról haza. Bp.: Tárogató, 1996. 132–138.

Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: „Nemigen hiányzunk mi senkinek otthon” – Beszélgetés Vitéz Györggyel. Tiszatáj, 1995/5. 7–11.

Kemenes Géfin László: Fehérlófia 3 (A vadászat) XXV. ARKÁNUM 1. 16–25.

Kemenes Géfin László: Új magyar donzsuánok – A szexualitás toposzai Tersánszky és Krúdy regényeiben. Életünk, 1997/10. 1016–1028.

Kemenes Géfin László–Jolanta Jastrzebska: Erotika a huszadik századi magyar regényben. Bp.: Kortárs Kiadó, 1998.

Ki kicsoda a magyar irodalomban? [Szerk.: Gremsperger László, Gyeskó Ágnes.]. Bp.: Könyvkuckó, 1996.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. [2. kiadás.] Bp.: Argumentum, 1995.

Makkai Ádám: Gogol „Holt lelkei” a pesti árverésen... Szivárvány, 22. szám., Chicago, 1987. 77–98.

Pannon Enciklopédia: Magyar nyelv és irodalom. [Főszerk.: Dr. Sipos Lajos.] Bp.: Dunakanyar 2000, 1997.

Papp Tibor: Ütközők – Pomogáts Béla konfliktusaira. Kortárs, 1995/1. 92–95.

Pomogáts Béla: A befogadás konfliktusai. Kortárs, 1994/10.

Pomogáts Béla (szerk.): Ötágú síp – A határokon túli magyar irodalom antológiája. Bp.: Móra, 1992.

Tar Ferenc: Akiben nincs pokolgép – Kemenes Géfin László. [Interjú.] Pannon Tükör, 1996/2. 8–10.

Tomkiss Tamás: „Ízléstelenül és igazságtalanul” – Tomkiss Tamás beszélgetése a hatvanéves Kemenes Géfin Lászlóval az Arkánumról és más fontos dolgokról. Magyar Műhely, 104. sz., 1997/ősz, 20–29.

Tomkiss Tamás: „Továbbra is provokatívak vagyunk” – Vitéz Györggyel Tomkiss Tamás beszélget anarchizmusról, gerillaháborúról, agnoszticizmusról, az Arkánumról és más fontos dolgokról. Magyar Műhely, 107. szám, 1998/2., 11–19.

Új Magyar Irodalmi Lexikon. [Főszerk.: Péter László.] Bp.: Akadémiai, 1994.

[1998]

© Tomkiss Tamás
© www.tomkiss.hu

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.