Payday Loans

Keresés

Anekdota PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Verbális műfaj - tartalom és forma
2016. augusztus 15. hétfő, 18:49

Népköltészet

TÓTH FERENC

Anekdota

 

Az anekdoták a hitelesség látszatát keltő rövid, derűs, humoros, mulatságos, meglepő fordulatú történetek. Általában egyetlen epizódból állnak, és az adott személy kalandját, gyöngéit, szellemes mondását tartalmazzák.

Az anekdotagyűjteményekben makóiakhoz fűződő leírások is akadnak. Tóth Béla hatkötetes munkájában városunk jeles szülöttének, Dobsa Lajosról szóló történeteket közöl. Dobsa Lajos (1821–1901) balpárti politikusként és drámaíróként néhány évtizedig Pesten közismert, sőt különcködő személynek számított.

Jókai Mórhoz, Vas Gerebenhez hasonlóan Tömörkény Istvánt is megragadták az anekdoták. Tömörkény édesapja 1879–81-ben bérelte Makón a nagyvendéglőt. Juhász Gyula szerint: „A kis város kellős közepén van a Korona, amely abban az időben olyan volt, mint egy karavánszeráj. Nagy forgalom, különféle népek jöttek ide és szálltak meg, utazók és kereskedők tanyája ez a Korona és Pista fiú alaposan szemügyre veheti az élet mindenféle vándorát… egy leendő író számára a legjobb iskola ez.”112 Diákkori anekdotaélményeit karcolataiban, novelláiban adta közre.

Tömörkény idejében Makó társadalmának is voltak tipikus alakjai, akiknek mondásait sokáig idézték. Ilyen volt Posonyi Ferenc, aki a város közéletében jelentős és különös személynek számított. Nemesi család sarjaként Makón született 1815. március 11-én. Megyei esküdt (1836), tb. szolgabíró (1837), főszolgabíró (1842), országgyűlési követ (1847), a város polgármestere (1876–1886).113 A város első embereként 1876-ban a marosi révjogot a kiszombori Rónay családtól negyvenezer forintért megszerezte; 1878-ban hidat veretett a Maroson; 1882-ben 250 ezer forint részvényjegyzéssel bekapcsolta Makót az Arad–Csanádi Egyesült Vasutak hálózatába.114 Makóról sértődötten költözött el, Nyitrán halt meg 1894. január 20-án. Sírja még megvan.

„Az ötletet, az anekdotát nagyon szerette – írta róla Tömörkény István. Hivatal előtt és hivatal után kiült a városháza elébe, s ott tartotta szóval a hallgatóságot. Ilyenkor ügyes-bajos emberek is járultak elébe a panaszaikkal. Ha bírt, segített rajtuk, ha nem bírt, elütötte a bajt valami adomával. Sokszor ér az is valamit, ha a szomorú embert megnevettetik, s az öregúrnak ez gyakran sikerült.”115

 

Posonyi Ferenc Pálffy Móric helytartónál

Valami hatvanezer forint fogyasztási adóval tartozott nemes Makó városa a tisztelt összbirodalomnak, de fizetni semmiképpen sem bírt, mivelhogy nem volt miből. Alig-alig élt a nép abban a keserves időben, nemhogy fizethetett volna, a császári kormány azonban szigorúan követelte a pénzt, s mert nem kapott, ráfolyamodott a régi szokásokra: katonai exekuciót küldött a városra. Ez volt az ínség betetőzése, s a nyomorgatott város azt határozta, hogy deputációt küld föl: engedjék el azt a pénzt, különben elpusztul a nép.

Föl is ment a küldöttség: benne volt vezérül Posonyi Ferenc, mellette Basa György bíró és Nagy János, a városgazda. Jártak többfelé, mert szokás volt abban az időben, hogy küldözgessék jobbra-balra a kérő embereket. Ilyenformán eljutottak Pálffy Móric helytartóhoz is.

– Hej, itt baj lesz – vélte Basa György.

– Nagy baj lesz – toldotta Nagy János –, mert hiába, ez mérges ember. Mert ez volt az, aki negyvennyolcban azt mondta, hogy ő inkább nem lesz ezentúl magyar, de neki nem parancsolnak, hogy mikor térjen az országba vissza. Márpedig kéremalássan, aki Kossuthnak sem …

– Jó, jó – dünnyögött Posonyi –, csak gyerünk, mert legjobb az ilyennek nekivágni. {554}

Ő maga különben nem sokat tartott Pálffyról, mert egy ideig biztos volt a császári kormány alatt (de hamarosan abbahagyta).

Bementek a hatalmas úrhoz, és Posonyi beszédbe kezdett. Pálffy rájuk meredt. Három hatalmas megtermett ember, a nagydarab csontokon még nagyobb húsok, szélesvállúak, de hasban mégis csak vállasabbak, mint vállban. Posonyi előadja, hogy miért jöttek, s ecsetelni kezdi a nyomort és az ínséget, amely a város utcáin dúl. Mondja bús rezgő hangon, hogy mint hullanak éhségben az emberek, hogy elették már a ló elől a zabot a népek régen, de már a takarmányt is kezdik elenni előle, miegymás. Pálffy hallgatott egy darabig, aztán beleszól komoran:

Szép, szép – mondja –, de a deputáció tisztelt tagjain éppen nem látom azt a nagy éhinséget.

Posonyi elakadt, Basa György és Nagy János városgazda gondolják már, hogy no, tökéletesen végük van. (Tóth Diósi József kellett volna ide, mert az olyan sovány, mint a denevérkeszeg.) Igyekeznek is összébbhúzódni, de nem megy annak, aki nem próbálta. De baj mégsem történt, mert Posonyi hirtelen feleli:

– Ja, kegyelmes uram, minket hármunkat hat hétig hizlaltak előbb otthon közköltségen, hogy kibírhassuk az úti fáradalmat.

Pálffy hallgatott, Posonyi folytatta:

– És hogy megfelelő formájú embereket állíthassunk exelenciád színe elé.

A helytartó előbb mosolygott, azután nevetni kezdett, és adott is tíz esztendő haladékot a fizetésre.

– Nem nagy kegyelem – mondta Posonyi kijövet –, de tíz év alatt lélegzethez lehet jutni.116

 

A vén Posonyi csinálja a rendet

Posonyi Ferenc, akiről itt szó van, már elhalt, őbenne a famíliának férfiágon magva szakadt. Az idő csakugyan példátlanul gyorsan halad. Pedig húsz éve sincsen, hogy Makó piacán, a városháza előtt dörgött az öreg. Valósággal dörgött, mert igen erős hangja volt neki. Akkor a polgármesteri tisztséget töltötte be. Hivatalon kívül lent dörgött, a hivatalos órákban fent dörgött a városháza emeletén. Nem frázis, hanem valóság, hogy amikor neki valami felett lármáznia oka volt, recsegtek a városháza ablakai, és a hangja leszolgált a csöndes piactérre. Az öreg Korona nagyvendéglő előtt álldogáló polgárok kedvtelve mondogatták:

– Haragszik odafönt a vén Posonyi, csinálja a rendet…

A városháza előtt ácsorgó lándzsások pedig szent félelemmel borzongtak össze. Rendőrök voltak azon időben ezek a lándzsások, de nem volt már lándzsájuk, helyette hosszú csőszbotokat viseltek.

Csak egy hang volt még olyan Makón abban az időben: a Kabay117 tiszteletes uramé. Az volt csak a zúgás, amikor együtt anekdotáztak, és mind a ketten belefogtak a nevetésbe. Róla mondják, hogy az erős hangjával Budapesten kellemetlensége is volt. Valamely deputációt vezetett fel, ami vidéki polgármesternél nem ritkaság. Együtt mentek ebédelni a küldöttséggel, s Posonyi a körülményekhez képest mérsékelt hangon beszélgetett az ebédlőben, ahol voltak. De a többi asztalok vendégei így is sokallták a hangot, s valami módon tudtára adták az öregúrnak, hogy csöndesebben diskuráljon, hiszen nem egymagára van. Amire aztán teljes kieresztett hangon kiáltott rájuk:

– Hát nem látjátok, hogy eddig csak suttogtam?!

A tegeződés szokása volt. Ha csak valami különös tisztelet nem parancsolta, tegezett urat és parasztot egyaránt. Halat vett egyszer az öregúr a piacon, valami jó tíz fontot a javából. Nem volt vele senki, hogy hazavigye, hát csak rászólt egy emberre:

– Hé, vidd ezt a halat haza, aztán mondd meg, hogy felit sütve, felit pedig paprikásnak.

Az ember szót fogadott, elvitte a halat haza, meg is ették. Posonyi meg hiába kereste délben otthon a halat. Különben aztán maga nevetett legjobban a dolgon.118

 

Posonyi és a szegedi nagy árvíz

Hetvenkilencben a mi árvizes földönfutóink119 nagy része Makó felé menekült. Az már csak elég szomorú csapat volt, itthon rombadőlt minden, nem volt más, csak szegénység és a nagy csapás után az {555} első pillanatok kétségbeesése, előttük pedig a bizonytalan jövő. Posonyi akkor hirtelenében egyébbel nem járhatván kedvükbe, ezeket is adomával fogadta a makói városháza udvarán.

– Hát – mondta – sok baj történt már a világon. Ehol van ni, például. Mikor Napóleon császár alatt a franciák egész ide Magyarországba is bejöttek, egy faluba odavetődik ám egy csomó francia katona, Ott volt vagy egy hétig, azután eltakarodtak. Nem sok panasz esett utánuk, vidám, jólelkű gyerekek voltak, talán jobbak is, mint kellett volna. Mert azután kitudódott, hogy a faluban egy szép lány bajba került. Hát sokáig tanakodtak ezen az elöljárók, mitévők legyenek? Kin keressék annak a gyereknek az apját, amelyik útban van? Hát nem lehet azt keresni, az ebadta, úgy lehet, már le is vágták a francia katonát a huszárok. Azután nem is lehet olyan rossz nemzet az a francia. Okos nép az nagyon. Nem árt, ha lesz belőlük egy a faluban. Ebben meg is nyugodtak, de az akadékoskodó bíró nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon: ez mind igaz, mind jól van ez így, ha már másképp nem lehet. Hanem hát ki tud majd beszélni azzal a francia gyerökkel?...

Idős polgároktól hallottam, hogy még abban a szomorú sorsban is tudtak nevetni rajta.120

 

Posonyi lemond a hivataláról

Mint a régi öregeknél, nála is [Posonyi Ferenc polgármesternél] sajátságos formában nyilatkozott meg az érzékenység. Sok anekdota van arról, hogy polgármester korában miként torkolta le a képviselet ülésén a vele kötekedőket, de ezen mondások nemigen állják a nyomdafestéket.

A hatvanas években nem volt hivatalban, akkor azt szerette legjobban, ha kikönyökölt a háza ablakán és nézett ki az utcára. Szemközt volt vele egy polgári bormérés. Nem korcsmák voltak abban az időben, hanem a polgár mérte a maga termését, amíg el nem fogyott. Posonyi mellett lakott egy Szemes Gyurka nevezetű gazdaember, ki napjában ötször-hatszor is átjárt a bormérésbe, kis pálinkára, borra, már hogy minek az ideje volt. Posonyi pedig, ahányszor csak elhaladt előtte Szemes, az ablakból mindig rámordult:

– Patikába, hé? Mégy már megint a patikába?

Szemes Gyurka jó ideig tűrte ezt a beszédet, egyszer azonban megállt az ablak előtt, hogy azt mondja:

– A nagyságos úr éppen olyan, mint a muskátlivirág.

Posonyi rámordult:

– Miért, te bolond?

– Azért – felel a Gyurka –, mert azt is mindig az ablakban tartják.

Posonyi ezen a szón annyira megdühödött, hogy többé nem könyökölt ki az ablakon.

A polgármesterségről is egy ilyenfajta megbántás mondatta le. Valami tizennégy évig volt polgármester, s az ő régi módja szerint kormányozta a várost, újfajta szabályokkal és papírosbölcseséggel nemigen törődve. A nyolcvanas évek közepe után kezdték támadni a rendszerét. Éppen egy szomszédja kezdte ki, szomszéd, akié volt akkor az a ház, amely a hatvanas években a föntebbi Szemes Gyurkáé volt. Ráadásul még ugyanezen szomszéd volt az, aki a hetvenes években Posonyit megválasztásra ajánlotta. Úgy hívták, hogy Kisokos Molnár János.

Beszél hát a gyűlésen a Kisokos. Posonyi az elnöki székből tűnődve hallgatja. Jön egyik vád a másik után. Posonyi nem szól, pedig máskor könnyen leebadtázta az ilyen beszédet. Egyszer csak azt mondja:

– Lemondok a hivatalról… Ehol vannak a kasszakulcsok… Van ott tízezer pengő is, amit nektek spóroltam össze.

Annyira ment a megbántódása, hogy még a városból is elköltözött. Fölment Budára lakni, ott halt meg néhány esztendő múlva.121

 

Gül Baba zarándokai

Volt itten a tanyákon egy gazdálkodó, vidám életű, urasforma passziójú ember. Hosszú, mint a petrencerúd, kártyás, mulatós, italos, lovonjáró. Büszke is volt, rátartó, Erdélyi Csizmásnak nevezte magát, mert nemeslevele volt otthon, valamelyik erdélyi fejedelem adta az őseinek, de valami zavaros világban azok onnan lemenekültek ide a pusztákra, ahol könnyen el lehetett bújni. {556}

János, erdélyi bujdosók utolsó ivadéka, élte hát a kiviruló mezőkön a lovonjáró életet, mert nem bírta ki a természete, hogy sokáig otthon maradjon.

Elkocog este a csárdába „emberek közé”, a lovát beköti, bemegy a házba, de biz ott nem sok ember van: az egyik sarokban csibukozik egy öreg török zarándok, a másik sarokban búsul szótalanul a szomszéd gulyából való öreg számadó. Csizmásban bor volt már, állt benne az ördög, italozik. Rendes szokása szerint nem bír magával, odamegy a törökhöz, rángatja a vállát, mondván:

– Gyere török birkózni.

A török nem érti, de Csizmás felrángatja a székről, és húzgálni kezdi az öreget. A mozlim kapadozik, hogy mi lesz vele most már.

Ellenben a másik sarokból bikahangon belemordul a játékba az öreg gulyás, mondván:

– Nono…

A figyelmeztetés nem sokat használ Csizmásnak, csak rángatja jobbra-balra a törököt.

A számadó lassan felkászmálódik a padról, odalépked a csárdaajtóhoz, aztán becsukja kilincsre.

– Mit akarsz – kiáltja rá megvetőleg Csizmás –, te ronda barom után járó? Tudod-e, hogy én Erdélyi Csizmás János vagyok?

A gulyás néz a törökre:

– Hát már – mondja – a nyitott ajtón nem virtus senkit sem kivágni a csárdából… Én már csak így szoktam.

Azzal aztán megfogja Jánost, az ajtóhoz veti, s János ajtóstul együtt kiesik az udvarra.

– No – mondta ezek után a gulyás a zarándoknak –, engöm mög Öreg Kara Török Mihálynak hívnak… Úgy is írják a nevemet.

 

A makói harc

Három évvel ezelőtt az emberek egész nyugodtan itták a szódavizet Makón. Egész nyugodtan kértek a korcsmákban vizet a bor mellé, egész nyugodtan nyomták az üveg billentyűjét és engedték belepezsdülni a pohárba a fehér folyadékot. Egyszóval három évvel ezelőtt Makón egészen úgy itták a szódavizes bort, mint másutt.

Hanem azóta változás állott be az ivásban. De ne tessék azt gondolni, hogy ezt is Cseresnyés János122 rendőrkapitány csinálta. Nem. Ezt nem Cseresnyés csinálta. Mert ha ő csinálta volna, fegyelmi vizsgálatot rendelt volna el ellenében a képviselőtestület. (Ámbátor nem lehetetlen, hogy éppen azért kapta meg  a fegyelmit, mert nem csinálta.)

Szóval, Makón „soldaten wasser” sem több, sem kevesebb tiszteletben nem részesült, mint másutt. Mindazonáltal fogyott. Mert ami a jónevű Szuszogó123 szőlőben megterem, azt mindenképpen meg kellett inni, és ha szódával itták, legalább rá lehetett arra fogni, hogy a szóda rossz.

A szódagyáros mosolygott és önelégülten nézte, hogy miként fogy a vize.

Történt azonban egy napon, hogy a szódagyáros nem mosolygott. Mert ezen az istenáldotta napon az történt, hogy megnyílt Makón a második szódagyár. A fogyasztó publikum természetesen két részre oszlott és a makói első szódagyár terményei nem keltek olyan nagyon, mint azelőtt. Ez a dolog az első szódagyár tulajdonosát komolyan gondolkodóba ejtette.

Sokáig gondolkozott, és éppen fél ötöt mutatott a városházi óra, mikor fölkiáltott, miként a görög bölcs:

– Megvan!

És másnap a makói első szódagyár kihirdette, hogy az onnan kikerült víznek az ára ezentúl nem hat krajcár, hanem csak öt krajcár.

Az emberek először elámultak.

Azután mosolyogtak.

Végül pedig rohantak a korcsmákba és nagyban kezdték inni az ötkrajcáros szódavizet. (Haszonra dolgoztak.) A makói első szódagyár chance-ai ismét erős alapra kezdtek állni. Az emberek fanatikus elszántsággal vetették magukat az ötkrajcáros szódavizekre és pusztítást végeztek bennök. A Szuszogó {557} szőlői már nem győzték a víz mellé való bort szolgáltatni. Némely képviseleti tag fejében egy indítvány csírája fogamazott meg: hogy az a hosszú földszalag, amelyet az arad-csanádi vasút kiszakított a Szuszogóból, adassék vissza az előbbi rendeltetésének, a vasút pedig jobban teszi, ha az országúton megy. Ott legalább nem tévedhet el, mert a telegráfkarók mutatják az utat.

Így álltak a dolgok, és ez sehogy sem tetszett a makói második szódagyár tulajdonosának. A fényes új gépek munka nélkül álltak, a sok üveg tele volt vízzel, de nem vitte senki sem. A második gyár tulajdonosa komor gondolatokba süllyedt. S éppen fél ötöt mutatott a városházán az óra, amikor felkiáltott ő is, miként a görög bölcs és az első szódagyáros:

– Megvan!

A második szódavízgyáros másnap tudtára adta a „nagyérdemű” közönségnek, hogy nála egy üveg víznek az ára csak négy krajcár.

Az emberek szájából kiesett a pipa, és darabokra tört volna a kövezeten, ha Makón volna kövezet. Így hát csak leesett, és nem tört el. Az emberek aztán fölvették a földről a pipájukat és visszatették szájukba. Azután kivették szájukból, hogy szabadon álmélkodhassanak tovább.

S aztán boldogan mosolyogtak. És rohamlépésekben vonultak be a korcsmákba és pusztították a négykrajcáros szódavizeket. A Szuszogó borai elfogytak. Szomorúan szuszogva kiadták a lelküket. A kocsmárosok tucatszámra vették a Gaál és Gömörynél124 a Szalay műborgyártás tanát. Az emberek szódalázba estek, és itták a négykrajcárost hallatlan vehemenciával.

A makói első szódagyárban persze rakásra halmozva állt az ötkrajcáros szóda. Nem kellett az ördögnek sem. A szódagyár tulajdonosa mély töprenkedésekbe merült. Sokáig gondolkozott, s éppen fél ötöt mutatott a városházi óra, mikor fölkiáltott (l. föntebb):

– Megvan!

Az emberek másnap hallották a hirdető dobszót, hogy a makói első szódagyárban egy üveg víznek csak három krajcár az ára. A háromkrajcáros üvegek vidáman mosolyogtak, miközben az emberek fanatikus tömegként rohantak rájuk és hordták szerteszét.

Mert az emberek már nem is csudálkoztak. Annyira csudálatra méltó volt ez a dolog, hogy már nem is lehetett hozzá méltóan csudálkozni. A háromkrajcáros víz őrületes fogyasztásnak örvendett, a kocsmárosok házakat és légvárakat kezdtek el építeni. Az egész hihetetlen, fölfordult állapot volt.

Természetes dolog, hogy a makói második szódagyár négykrajcáros termékeit még a kutya sem nyalta meg. A négykrajcáros üvegek szomorúan verődtek egy halomba és öngyilkosságos gondolatokkal tépelődtek. A szénsavas víz elfojtott dühvel forrongott bennük, mert hajh! Nem volt, aki palástul vesse nekik a gyomrát.

A makói második szódagyár tulajdonosa töprenkedett, gondolkodott. S éppen fél ötöt mutatott a városházi óra, amikor fölkiáltott (l. föntebb):

– Megvan!

Még azon a napon tudtára adatott mindeneknek, akiket illet, hogy a második szódagyárban egy üveg víznek az ára csak két krajcár.

Az embereknek leesett az álluk, úgy kellett föltámogatni.

Azután egymás nyakába borultak.

És összeölelkezve rohantak a második szódagyárba és óriási megrendeléseket tettek a kétkrajcáros szódavizekből. Rengeteg mennyiség fogyott el. Végtelen sokat ittak belőle, mert nem lehet azt tudni, hogy mikor kap megint kétkrajcáros szódavizet az ember.

Így álltak a dolgok. Most már erre igazság szerint annak kellett volna következnie, hogy az első szódagyár egy krajcárért adja a vizet. S erre megint kontrát vág a második szódagyár és kihirdeti, hogy ő ingyen adja. (A szódavíz különös ital. Lehetséges, hogy ilyen ár mellett is van rajta haszon.) Vagy éppen rekontrát mond és kihirdeti, hogy egy krajcárt fizet annak, aki tőle elvisz egy üveg vizet.

Hanem nem így történt. Mostanában egy szép téli reggelen ünnepélyesen fölcsattant Makón egy boltajtó. Kilenc óra volt. (A városház órája éppen fél ötöt mutatott. Mert tudni kell, hogy az érdemes klepsidra mindig ezt az időt mutatja.) A nap végigszaladt a havon, és sugarai megragyogtak egy új cégtáblán. A makói első szódagyár és a makói második szódagyár egyesültek. A harc elnémult, a víz ára hat krajcár. És most Makón is csak úgy isszák megint, mint máshol.

Amiből meglátszik, hogy Makón voltaképpen nem Cseresnyés János csinálja a forradalmakat, hanem a szódavíz.125 {558}

Black

Dobsa Lajos, a drámaíró, egy kicsit szórakozott ember.

Az ötvenes években volt egy Black nevű kutyája, kit mindig magával vitt a Komlókertbe, hogy holmi hulladékot juttasson neki. De nem csak a maga tányéráról tálalt Blacknak, hanem barátaitól is elkérte számára a maradékot. Éspedig néha igen sietve.

Egyszer például Tóth Kálmán126 beefsteaket rendelt. Ritkán ette azt a kedves ételt, mert csak nehezen tudta magát rászánni, hogy várjon míg megsütik. Nagy sokára eléje teszik a beefsteaket; de alig hogy belevágott, valami levélkét hoztak neki. Tóth Kálmán egy pillantást vet a cédulára; Dobsa pedig ez alatt hirtelen elkapja előle a beefsteaket:

– Ez ugye már nem kell önnek?...S be se várva a választ, Blacknak löki az asztal alá.

Tóth Kálmán hallgatott, míg a pecsenye eltűnt. Aztán nyugodtan elővette az étlapot s belenézve lehajolt a kutyához:

– No, Black barátom, hát mit eszünk még?127

1
54. ábra. Black

 

A mackintosh

Dobsa Lajos, a gavallér író, fiatal korában abban is különbözött a bochème népségtől, hogy igen óvatosan bánt a pénzzel. Azt tartotta, hogy csak az lehet igazán független, aki rendezett viszonyok között él; s igaza volt.

Az ötvenes évek végén egyszerre beütött nálunk mackintosh divatja. A mackintosh fekete kaucsuk esőköpenyeg; ma már csak kocsisok viselik, de az időben nem lehetett el nélküle semmi jól öltözködő ember. És drága is volt az az angol ruhadarab; négyszer-ötször drágább, mint ma.

A tavasz esős napjaiban az egész fiatal irodalom mackintoshban pompázott a Váci utcán. Kivéve Dobsa Lajost.

„Ej, minek pazaroljam a pénzt arra a drága kaucsuk köpönyegre”: gondolta magában. „Majd csak eláll az eső, s akkor fölösleges lesz a mackintosh.”

Az eső azonban nem állt el. Mintha új vízözön fenyegette volna a világot, úgy ömlött a zápor az egek csatornájából. S az ifjú irodalom rossz vicceket csinált Dobsára, ki most is csak posztókabátban, esernyő alatt sétált a Váci utcán.

Ismét eltelt egy hét, s az eső csak szakadt. Dobsa rossz híreket hallott, hogy ki fogják pingálni az Üstökösbe,128 – mackintosh nélkül!

Hát ezt nem tűrhette a divatos öltözetéről híres gavallér. Egy este erős elszánással megvásárolta a drága fekete köpönyeget.

Másnap reggel boldogan ébredt: mily szép dolog lesz mackintoshban sétálni a Váci utcán, az irigyek bosszúságára! Kitekintett az ablakon; hát, óh jaj, az ég olyan felhőtlen és kék volt, akár csak Egyiptomban.

És olyan is maradt. Az újdonatúj mackintosh pedig hiába lógott az almáriomban.

Dobsa egynéhány napig csak várta-várta, mikor borul megint egy kicsit. De nem biztatta semmi remény. Kétségbeesése végre abba a stádiumba jutott, mikor az ember már vigasztalást keres felebarátjaiban.

A Városház téren elfogta egy jó vidéki ismerősét:

– Ugyan kérem, mit gondol, mikor fog már esni?

– Mikor? Válaszolta a gazdaember. Én a mondó vagyok, hogy őszig nem látunk egy csöppet sem!

– Goromba! Kiáltotta a mackintosh tulajdonosa keserűen, és elrohant.129 {559}

 

Az udvartartás terhe

A hetvenes évek elején Schwarcz Gyula azt kérdi képviselőtársától, Dobsa Lajostól:130

– Miért nem szólalsz föl az udvartartás költségeinek növelése ellen?

– Nem lehet, mert a múlt udvari bálon egy szélsőbaloldali képviselőtársunk annyi bonbont hozott el, hogy a négyszázezer forintot meg kell szavaznom cukkerlikárpótlás fejében.

Ezt a jámbor tréfácskát csak azért említem, hogy módomban legyen hozzáfűzni egynéhány szót a magyar erkölcsnek egy furcsa változásáról.

Udvari ebédeken, bálokon a cukros tálakból telerakni minden zsebet, mert otthon asszony és gyerek egyaránt áhítozik a császár bonbonjára – régi bécsi szokás. Nálunk ez a szokás új, de nemkülönben bécsi. A magyar képviselő is letarolja már az asztalokat a buffeteket, épp oly vad mohósággal, mint az osztrák társa, a kevésbé úriember. Sőt olyanabbul. Mert a bécsi sógornak, szegénynek csak frakkja van; tehát a zsákmányt csupán a zsebeibe rejtheti. A magyar levente azonban mentét visel, panyókára vetve; tehát a mente ujját bekötheti, mint paraszt a szűréét. Ezt a két selyembélésű zsákot aztán tele tömi az udvari cukornak kilogrammjaival.

S ha még csak csupa bonbon volna! De szemtanúja vagyok, hogy egy képviselő lehozott Buda várából a menteujjban egy cukorból épült – malmot. Tudni illik valami k. k. Hof-Zuckerbäckernek építőmesteri törekvései támadtak. Kiformált egy tiroli malmot, patakostul, holmi asztaldísznek. Ez az épület lehetett akkora, amekkora két egymásra tett nagy szivarskatulya. A nagyságos úr fogta a talán nem is éppen ennivaló remekművet és – sutty! – belevarázsolta a menteujjba.

…Óh ti, Mátyás királynak udvarló leventék! Ti is mentét viseltetek; de annak nem volt bekötve az ujja. S a szolgasereg félénk tisztelettel hajlongott előttetek, urak előtt, s nem röhögött – utánatok.131

2
55. A magyar képviselők panyókára vetett mentében (Korabeli illusztráció

 

Ferenc Ferdinánd lakosztálya a DMKE-palotában

1912 szeptemberében Ferenc Ferdinánd volt a főszereplője a Mezőhegyesen tartott hadgyakorlatnak. A trónörökös – az egyik legkevélyebb s legkonokabb Habsburg – egyáltalán nem rejtette véka alá a magyarokkal szemben érzett ellenszenvét. A „cercle”-k során nem fogott kezet civilekkel, köszöntésüket sem fogadta, keresztül nézett rajtuk, mint a levegőn. De mérsékelt érdeklődés és hűvös hangulat is vette körül mindenfelé, s különösen Makón, Justh Gyula városában fokozódott a tartózkodás viszolygássá. Pedig csodálnivalóan sok autó pöfékelt fel s alá a városban, soha annyi nem nyüzsgött még errefelé, ám a makói kurucok nem állották az autókon csattogó sárga-fekete zászlócskákat. Elég volt, sok is volt a svarcgelb lobogóból a DMKE-palota előtt, ahol feltűnően nagy volt a sürgés-forgás. Itt rendezték be a második főhadiszállást, arra az esetre, ha Ferenc Ferdinándnak kedve szottyan, s átlátogat Makóra.

A főszállásmester a kora délutáni órákban áttelefonált a városházára. Előadta, hogy a DMKE-palota nagytermét ideiglenesen át akarják alakítani a trónörökös számára, fogadóhelyiségnek. Megkérte Pák {560} Kálmán gazdasági tanácsnokot, adja kölcsön néhány napra Ferenc József őfelsége arcképét, mely a városháza közgyűlési termének falán függ. A tanácsnok éppen indulóban volt hazafelé, de udvariasan azt felelte, semmi akadálya, küldessen érte a főszállásmesteri hivatal, s a hajdú kiadja a festményt.

Nem sokára két katona jelentkezett a városházán azzal, hogy eljöttek a képért. A hajdú őrmesternek közben el kellett mennie, de meghagyta a feleségének, hogy ha katonáéktól jönnek a képért, szép gondosan le kell akasztani a falról, és oda kell nekik adni.

Az ám, csakhogy a két katona nem tudta, miféle képet kell elvinniök, s nem tudta a hajdúné sem, hogy melyiket kell odaadnia. Bementek hát hármasban a tanácsterembe, kicsit tanácskoztak, aztán a biztonság kedvéért két képet is leakasztottak a falról. Egyik vagy másik csak megfelel, gondolták.

Mintha hímes tojás volna, úgy vitték a bakák a ponyvába burkolt két képet az utcán. Felbaktattak vele a főszállásmester elé és kihúzták magukat feszesen.

– Alázatosan jelentjük, elhoztuk.

Azzal lehántották a festményekről a ponyvát, s odaállították az elképedt főszállásmester elé Kossuth Lajos és Justh Gyula arcképét.132

 

A híres makói talicska

Nem is emlékszem, hogy mikor volt Pesten ilyen jó, kiadós, tartós hideg, mint amilyen az Alföldön ropogtatja meg az ember csontját, ha úgy istenigazában nekilát. Abban az évben, amikor Makóról felkerültem Pestre, akkor volt ott olyan megveszekedett, farkasordító hideg tél, hogy a makóiak egyre csak lesték, mikor reped már meg az ősszel leterített új aszfalt. Mert azt tudod-e, kedvesem, hogy Szeged után Makó volt az első vidéki város az országban, ahol aszfaltoztak? …

– Nem jártál még Makón? – kérdezte a rektor égnek szalasztva busa, ősz szemöldökét.

– Akkor nem is tudod, hogy ott eleven ember úgy nem lép ki a házból, hogy magával ne vinné a talicskáját, ha-ha-ha. Mer Makón a talicska az, ami Pesten a férfinak az aktatáska, a nőnek a retikül, anélkül jóravaló, becsületes magyar ember nem megy ki az utcára, ha-ha-ha. Ha az ember elszalasztja a gyereket egy doboz Verpelétiért a trafikba, vagy az asszony átballag a sarki fűszereshez egy fél kiló sóért, olyan nincs, hogy ne a talicskán fuvarozná haza, mert két felől is megszólnák a szomszédok, hogy ni, hogy elléhásodott ez az asszony, olyan úri tempót vesz már fel, hogy restelli kézbe fogni a talicska nyelét. Hát azért voltunk mi Szeged után az elsők, ahol aszfaltoztak az országban…

– Akkor jutott el hozzánk a hír – mondta a rektor –, hogy Szögedén aszfaltozzák a Széchenyi teret. Ami elkél Szegednek, az Makónak sem árthat meg, gondolta a városi tanács s rögtön át is küldött egy bizottságot, hogy nézzék meg mi fán terem az az aszfalt. A bizottság alaposan szemügyre vette az új találmányt, megtekintette jobbról-balról, megtapogatta, megszagolta, tán nyalt is rajta egyet, hogy milyen íze van, aztán három nap múlva beadta a jelentést, ha-ha-ha: hogy jól gurul rajta a talicska. Abban a minutumban a városi tanács megrendelte a vállalkozónál a főútvonalak sürgős beburkolását. Node…

– Nagyon jó! mondta a tanár.

A rektor ráhunyorított. – Node várjunk csak, kedvesem, mert az élet nem olyan egyszerű, mint egy kémiai képlet, ha-ha-ha. Amit megrendel az ember, azt ki is kell fizetni, a makóiaknak meg bő a szemük, de szűk a markuk, hát meg kellett egyeztetni a kettőt, hogy össze ne kapjanak. Ezért történt, hogy Makó városa kettévágta az utcákat, mint Gordius azt a bizonyos csomót s a pesti vállalkozónál csak az utcák felének, az egyik járdának az aszfaltozását rendelte el, éspedig mindenütt azét, amely hajnalban, munkába menet a napon, délután, munkából jövet pedig árnyékban fekszik…133 {561}

 

 

Lábjegyzetek:

112. Juhász Gyula 1941. 12.

113. Barna János–Sümeghy Dezső 1913. 163–164.

114. Kelemen Ferenc 1970. 23–24.

115. Tömörkény István: Az öreg Posonyi.

116. Uo.

117. Kabay Sándor (1830–1881) görög katolikus parókus-esperes.

118. Tömörkény István: Az öreg Posonyi.

119. Az 1879. évi szegedi árvízkor sokan Makóra menekültek.

120. Tömörkény István: Az öreg Posonyi.

121. Uo.

122. Cseresnyés János (1853. júl. 14.–1917. máj. 1.) Csanád vármegye aljegyzője (1880), szolgabírája (1882), Makó város rendőrkapitánya (1886), 1905-ben, a Fejérváry-kormány alatt Csanád megye főispánja. Rendőrkapitánysága alatt a városi képviselő-testület állandó harcban állt vele. A levéltárban a kigyűjtött akták több dobozt töltenek meg.

123. Szuszogó a mai Bajcsy Zsilinszky lakótelep környékén terült el.

124. A Gaál és Gömöry Könyvnyomdát 1868-ban alapították.

125. Tömörkény István: A makói harc.

126. Tóth Kálmán (1831–1881) író, költő, az MTA levelező tagja.

127. Tóth Béla 1888–1903. 4. 76–77.

128. Jókai Mór által indított, legrégibb magyar élclap.

129. Tóth Béla 1888–1903. 4. 77–78.

130. Makó Dobsa Lajost két ízben: 1869-ben és 1872-ben választotta meg országgyűlési követnek balközéppárti programmal.

131. Tóth Béla 1888–1903. 6. 139–141.

132. Békés István 1963. 24–25. Ferenc Ferdinánd vezetésével tartották 1912-ben a mezőhegyesi hadgyakorlatot. Ekkor a trónörökös részére Makón a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (DMKE) internátusában – ahol 1920–22-ben József Attila lakott – rendezték be szállását. Ide vitték át a városházáról Udvardi Gyula Kossuth Lajos és Vastagh György Justh Gyula arcképét. Justh Gyula, a 48-as Kossuth-párt országos elnöke, Makó országgyűlési képviselője – a nemzetet ért törvénytelenségek miatt – éppen ebben az időben mondott le a bécsi udvartól kapott belső titkos tanácsosi címéről.

133. Déry Tibor 1973. 1. 181–183. A regényben a rektor mondta el az anekdotát Farkas Zénó egyetemi tanárnak. Déry Tibor a történetet Tettamanti Károly (1912–1983) Kossuth-díjas vegyésztől hallotta.