Payday Loans

Keresés

Az életre szóló hipnózis PDF Nyomtatás E-mail

Szégyen:


az életre szóló hipnózis

 

Interjú Feldmár András világhírű pszichoterapeutával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az egyetlen útmutatás, amit a gyerekneveléssel kapcsolatban adhatok: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképp se. És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket” – olvasható Feldmár András Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? című könyvének mottójaként. A Kanadában élő magyar pszichológussal a poroszos nevelési elvekről beszélgettünk.

A magyar „köznevelés” rendszere most visszafelé halad egy autoriter, poroszos típusú oktatás irányába. Hogyan hat ez a gyerekekre?

– Ez olyan, mintha börtönbe raknánk a gyerekeinket. Minden reggel bevisszük őket a fegyintézetbe, ahol megszégyenítik őket, ahol parancsolnak nekik, ahol azt kell megtanulniuk, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek. Ahelyett, hogy a tanár abban lenne partner, amire a gyerek figyelme irányul. A gyereknek kellene a fókuszban lenni, elvégre az iskola érte van. A poroszos nevelés csak arra jó, hogy katonákat neveljenek, akik egy hadseregben vakon azt teszik, amit parancsolnak nekik. Ez a rendszer lebutít. Mert ha akár otthon, akár az iskolában a gyerek valakinek az akarata által erős nyomás alá kerül, akkor azt tanulja meg, hogyan védje ki azt. Ez egy természetes reakció, de ezzel a gyereket megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy önmaga legyen.

Mit jelent az, hogy önmaga lehet?

– Azt, hogy bízzunk meg benne, vegyük őt komolyan, amikor jelzi, hogy neki valami rossz, és ne kényszerítsük. Nem az idomítás, az uralkodás a felnőttek feladata, hanem sokkal inkább a példaadás. A gyerek ne arra legyen betanítva, hogy a szülei akaratát vakon teljesítse. Külső presszió esetén ugyanis két lehetőség van: vagy beadom a derekamat, adaptálódom, és akkor esetleg egész életemben mások akarata lesz fontosabb, mint az enyém, másoknak akarok megfelelni. Jó gyerek leszek, szófogadó, de nem én leszek. Vagy forradalmár leszek, ellenálló, de ez sem autentikus, mert ezt a viselkedést is mások akarata irányítja, csak ellenkező előjellel.

Ön mit tenne szülőként a mai magyar helyzetben?

– Tragédia lenne, ha ezt a rendszert bevezetnék, akkor valószínűleg körülnéznék, hogy hova emigráljak.

És hova menne?

– Vannak jó rendszerek, például Angliában. Tanítottam olyan iskolában, ahol azután készítették el a tantervet, miután minden gyerek fogalmazást írt arról, hogy mit akar abban az évben elérni, mi érdekli, és ehhez mire van szüksége. Engem azért szerződtettek ebbe az iskolába, mert a gyerekeket az álmok érdekelték. Az iskolának nem volt elég pénze arra, hogy engem alkalmazzon, de a gyerekek mindenféle dolgot kitaláltak, hogy összeszedjék a pénzt arra, hogy én ott taníthassak. Ez a valódi motiváció.

Nálunk az iskola főleg arról szól, hogy rávegyék a gyerekeket arra, hogy azt csinálják, amihez nincs kedvük. Mi több, ehhez próbálnak motivációt gerjeszteni bennük.

– Nem lesz könnyű dolguk. Miért nem figyelnek a gyerekekre? Ez a legrettenetesebb hozzáállás. A porosz nevelés a bizalmatlanságra és a megszégyenítésre alapoz. Ha a gyerek nem engedelmeskedik, akkor megszégyenítik őt. Ez a leghatékonyabb eszköz arra, hogy valakinek megroppantsák a lelkét, a szívét, különösen akkor, ha ezt nyilvánosan teszik. És a gyerekek nem is tudják, hogy ezt nem szabadna, hogy ez a legrosszabb, amit velük tehetnek, hogy ez még a testi fenyítésnél is rosszabb.

Ezt gyerekként hogyan éljük meg?

– Ezt egész életünkön át hasonlóképpen éljük meg. Terapeutaként már több mint negyven éve felnőttekkel dolgozom, akiknek abban segítek, hogy megszabaduljanak a szégyenérzettől. A megszégyenítés ugyanis egy életre szól, úgy hat, mint egy hipnózis, megbénítja az embert. A gyerek ezt úgy éli meg – és ez meg is marad benne –, hogy azt akarja, hogy a föld nyíljon meg, és nyelje el őt. Tehát meg akar halni, láthatatlanná akar válni. A szégyen mindig egy olyan érzés, hogy jobb lenne, ha nem élnék.

Másfelől azt gondolja ilyenkor, hogy annak sem kellene élnie, aki őt megszégyenítette, tehát bosszút állna minden megaláztatásért. Amikor Szarajevóban dolgoztam az ENSZ megbízottjaként a hároméves háború után, láttam, hogy a szerbek mit műveltek ott. Érdekelni kezdett, hogy ki nevelte azokat az embereket, akik bementek a világhírű könyvtárba, és vandál módon elpusztították a könyvritkaságokat is. Beengedtek néhány szerb iskolába, és láttam, hogy ott ma is folyamatosan megszégyenítik a gyerekeket, sarokba állítják őket, szamárfüles sapkát kell viselniük, nevetnek rajtuk, és butának nevezik őket. Ezeknek az embereknek a műveltséghez a szégyen, a megaláztatás kötődik.

A szégyennek van-e köze a bűntudathoz?

– Nem, a kettő között óriási a különbség. Amikor azt mondjuk, szégyelld magad, az a gyerek lényét rombolja. Amikor anyám azt mondta: András, te nem vagy normális, akkor én azt hittem, velem, a lényemmel van valami baj, ez rólam szól, hogy én rossz, selejtes vagyok.

A felnőtt véleményét a gyerek szó szerint elfogadja és olyanná is válik: ügyetlenné, abnormálissá, butává. És ha elhiszi, hogy ő nem jó semmire, akkor nem is tud megváltozni. Ez a szégyen.

Ha viszont kezdettől fogva azt mondják neki: szeretlek, te egy remek ember vagy, de amit most tettél, azt jobb lenne, ha soha többé nem tennéd, akkor bűntudata lesz. Akkor sajnálja, amit tett, és azon gondolkodik, hogyan tudná jobban csinálni. A szeretett ember szabad elhatározásából cselekszik, mert nem a lényét kell kicserélnie, hanem a cselekedeteit kell megváltoztatnia. Az sokkal könnyebb.

El kell tehát választani a személyt a cselekedeteitől?

– Pontosan. Ezt azért is fontosnak tartom, mert a Feldmár Intézet keretein belül börtönben is dolgozom. Ha valaki rosszat tesz, büntessék meg érte, de elhatározhatja, hogy többé nem fogja azt tenni, tehát senkinek nincs joga ahhoz, hogy őt címkézze. Hasonlóképp, ha helytelenítek valamit, soha ne a gyereket bíráljam, hanem a cselekedetét, és ha dicsérem, akkor se azt mondjam neki, hogy milyen okos, mert az is nagy teher neki.

Netán elszáll tőle?

– Nem, hanem egy olyan elvárást támasztok felé, hogy neki mindig okosnak kell lennie. S akkor a gyerek izgul, hogy ezt ő fönn tudja-e tartani. Onnantól jön a szorongás, hogy ő mindig okos fiút vagy lányt kell, hogy játsszon.

De legalább képes megvédeni magát a megsemmisítő indulattal szemben, nem?

– Nem, az egyénnek minden esetben meg kell tanulnia megvédenie magát a címkézéstől. Először is azáltal, hogy tisztába jön a dolog természetével. Tíz évvel ezelőtt egy állásinterjúra jelentkeztem, ahol valaki megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e XY munkásságát, mire azt feleltem: nem. Akkor megkérdezte, ez hogy lehet, egyáltalán hogyan nevezhetem magam így pszichológusnak? Erre felálltam, és megmondtam, hogy ha ez szükséges lenne, akkor egy hétvége alatt többet megtudnék erről a személyről, mint a kollega, de hogy jön ő ahhoz, hogy engem megpróbáljon megszégyeníteni? Nagyon ott kellett lenni, hogy a nagy nyomásra úgy reagáljak, hogy azért sem hagyom magam megalázni. Ehhez senkinek sincs joga. Egész korán meg kellene tanulnunk, hogyan védjük ki azt, ha valaki megpróbál minket megszégyeníteni, és azt is, hogy mi se szégyenítsünk meg senkit. Ez egyébként nem csak kelet-európai jelenség.

Pedig sok szülő éppen azt hiszi, hogy a folyamatos kritikával építi, jobb teljesítményre ösztönzi a gyerekét.

– Nos, ezzel pont az ellenkezőjét éri el. A japán zenepedagógus, Suzuki azt tartotta, hogy nem kell a hibákra rámutatni. Ha a tanár örül annak, hogy a gyerekek jól csinálják a dolgukat, akkor a gyerekek egyre többször fogják azt jól csinálni. És a végén nagyon fogják szeretni a zenélést, és nem fogják abbahagyni. A nevelés lényege az lenne, hogy örülünk annak, amit a gyerek felfedez, vagy jól csinál, és bízunk a természetes képességeiben. Francia vizsgálatok szerint egy jó tankönyvet a gyerek tanár nélkül is meg tud tanulni.

A közép-kelet európai poroszos nevelésnek vajon hol húzódnak a gyökerei?

– Ez a hadseregről szól. Amikor háború van, és az emberek nem azt teszik, amit parancsolnak nekik, akkor meghalnak. Addig, amíg a túlélés a cél, a poroszos rendszer itt-ott rendben van. De amikor béke van, akkor szabadságban kellene élni egymással, mert az sokkal jobb.

Békeidőben hogyan lehet az iskola túlkapásait a szülőnek úgy ellensúlyozni, hogy a gyereket a legkevésbé tegye ki emiatt negatív következményeknek?

– Egy gyerek mindig kiszolgáltatott. Az érintett szülő feladata, hogy kiálljon a gyermekéért, ha megsértik a méltóságát, mert ha nem, akkor a gyerek elárulva érzi magát. A gyereknek olyan anyára és apára van szüksége, akik megvédik, és hisznek neki. Ha meg kell tanítani a gyereket arra, hogy másként kell viselkednie az iskolában, mint otthon, mást kell mondania, mint amit gondol, akkor az annak a jele, hogy egy diktatórikus közegben él. Ez mindenkit depresszióssá tesz.

Épp az a kérdés, hogyan lehet megőrizni magunkat egy olyan közegben, ahonnan nem lehet megszökni?

– Leginkább úgy, hogy a szülőknek kellene összeállniuk, ha szeretik a gyerekeiket, és egyszerűen azt mondaniuk a döntéshozóknak, hogy amíg nem változtatnak az elképzelésükön, addig nem viszik a gyerekeiket iskolába. Elvégre az iskola mindannyiunké.

De akkor nem kapnak családi pótlékot.

– Ha fontos a gyerek, akkor tartóztassanak le, büntessenek meg, így talán az egész ország föleszmélne. Igazából szolidaritásra lenne szükség, de ez Magyarországon még a Waldorf iskolákban sincs meg, ott is kettéválik a közösség, és a szülők többsége – aki maga is poroszos háttérből jön – tartózkodik a véleménynyilvánítástól, leszámítva azokat, akik helyeslik a szigorításokat.

Az emberek miért tűrnek?

– Mert az egyik legnagyobb erény, amire a poroszos iskolákban ráneveltek, az a tűrés. Az ellenállás kártékony, az igazi hős mindent kibír. Szerintem nem kötelező eltűrni semmit, kivéve akkor, ha háború van, de most nincs az.

A magyar oktatáspolitika a szülőket is irányítja, kényszerpályára állítja, gyerekként kezeli.

– Amennyiben a zsarnokság fenntartása a cél, akkor ez a nevelési elv megmarad. A baj éppen az, hogy a poroszos rendszerben nincs szeretet, ott csak hatalom van. Ha megfertőzhetnénk a szülőket, tanárokat, politikusokat egy kis szeretettel, akkor mindezt nem lehetne megtenni. De minimum némi empátiával. A probléma az, hogy ha engem kegyetlenül vert az apám, akkor én mint gyerek azt gondoltam, hogy azért, mert én rossz vagyok, és igazat adtam neki. És amíg nekem nincs empátiám azzal a gyerekkel, akit vertek, addig nincs empátiám a saját gyerekemmel sem, és verni fogom.

Mitől függ az empátia kialakulása?

– Például attól, hogy volt-e a bántalmazott gyerek közelében valaki, aki az együttérzését kifejezte felé. Tehát mindannyiunknak tanúknak kell lennünk, amikor egy gyereket bántanak: mellé kell állnunk, így alakul ki benne is empátia saját magával és másokkal szemben. Legalább tudja meg azt, hogy amit vele tesznek, az helytelen. Hogy nem ő rossz, hanem rosszul bánnak vele.