Payday Loans

Keresés

Konfliktus és szeretet PDF Nyomtatás E-mail

Oldjuk meg szeretettel konfliktusainkat

A 2005-ben óriási méreteket öltő természeti katasztrófák sokunkat nagyon mélyen megráztak. Az aggodalmat magában rejtő kérdés, hogy vajon bennünket is érhet-e hasonló csapás, és a tehetetlenség érzése mellett, nagyon sok emberben mély részvét ébredt az érintettek fájdalma iránt, s vele együtt a vágy is, hogy segítsen.
Úgy tűnik, hogy az embertársaink nagy és látható fájdalmai iránti érzések a legtöbb emberből nem vesztek ki.

Mi történik azonban a hétköznapjainkban? Egyre több kapcsolat fut zátonyra, házasságok mennek tönkre, barátságok szakadnak meg.
Képesek vagyunk még egyáltalán megérteni egymást? Megérteni a másik embert és elmondani, amit üzenni szeretnénk?

1985 óta dolgozik légzésterapeutaként, jelenleg Innsbruckban (Tirol, Ausztira). A Stiftung Gralsbotschaft kiadónál több írása is megjelent, pl. két könyve, „A légzés: egy eleven  ... Még több
A szeretet lényegének felismerése

Az egészséges, erős és tartós kapcsolatok alapja a szeretet - ebben biztosan egyetértünk. Az ember azonban akár a beszédben, akár az olvasás során gyorsan átsiklik a szeretet kifejezésén, mivel a túl gyakori használat által olyannyira elcsépeltté vált, hogy lelkünkben már nem él róla egy belső kép, amely a szó hallatán feléledhetne.

Ha ehhez most még kiragadom, és a középpontba állítom Jézus sokat idézett kijelentését, jobban mondva felszólítását, miszerint "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!", sokan talán a következőket gondolják: "Jaj, már megint!" - míg mások: "Ez mind szép és jó, de hogyan lehet megvalósítani?"

Elképzelhető, hogy Jézus e tanácsát évszázadokon át nem értettük meg helyesen, félreértettük, és ezért vissza is éltünk vele? Szemlátomást nehezünkre esik nyelvünk és ezáltal gondolkodásunk és érzéseink ellaposodása közben a fogalmakat a maguk mélységében átérezni.

Vizsgáljuk meg egyszer alaposabban a Bibliát, és megállapíthatjuk, hogy Jézus összes tanítása az ember szellemére vonatkozik, vagyis nem az eszére, nem az érzelmeire vagy külső életére, ahogyan sokan gondolják, hanem az ember legbensőbb, élő magvára, amely szellemi.

Ez a legbensőbb mag, tehát a szellem, minden képességet magában hordoz, amely a voltaképpeni emberi léthez tartozik, mint például a szeretet, a bizalom, a döntéshozatal, a felelősségvállalás képessége és még sok minden mást.

Az a feladatunk, sőt emberként a küldetésünk, hogy kibontakoztassuk és megéljük ezeket a képességeket, s ezáltal támogassuk a Teremtést.

Ha tehát arról van szó, hogy "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!", akkor ennek a mondatnak szerintem csupán akkor van értelme, ha a "mint" szót nem az "ugyanúgy, ahogy", hanem az "amint", "valamint" vagy "és... is" értelemben használjuk, tehát: "Szeresd felebarátodat és önmagadat is!". Az előbbiek alapján ez a következőket jelenti: "Adj a másik lelkének teret az élethez, teret a kibontakozáshoz - és a saját lelkednek is add meg ugyanezt!"

Viktor Frankl, az ismert bécsi pszichiáter és a logoterápia megalapítója, többek között a következőket mondja a szeretetről: "A szeretet az a kapcsolat két ember között, amely lehetővé teszi számunkra, hogy embertársunkat az ő teljes megismételhetetlen és egyedülálló mivoltában felismerjük."

Elisabeth Lukas, Viktor Frankl egyik tanítványa ezt a következőkkel egészíti ki: "Csupán az igazi, valódi szeretet képes eljutni egy másik ember személyének különleges mivoltához, s ismeri fel annak páratlan lényét. Felismeri legbensőbb, legrejtettebb és - kibontakozó - legszebb értékeit és vonásait."

A szeretet tehát a másik ember felismerését jelenti - egyrészt jelenlegi formájában, másrészt pedig abban a formában, amilyen legjobb képességei kibontakoztatásával lehetne. S ez az alaphozzáállás egy segítő, támogató talajt nyújt számára ahhoz, hogy változzon - amennyiben ő maga kész erre.

Meggyőződésem, hogy a kapcsolatok gyakran azért szakadnak meg, mert csak ritkán akarunk eljutni ehhez a legbenső maghoz, és sem önmagunknak, sem a másiknak nem adunk valójában teret az élethez. Ehelyett legtöbbször csupán a felszínt karcoljuk, megakadunk a külső rétegeknél: olyan külsőségek alapján alkotunk ítéletet, mint a megjelenés, a viselkedés, a hibák, a jó vagy rossz tulajdonságok, s szimpátiánkat, vonzalmunkat ezektől tesszük függővé. Ha a másik viselkedési szokásai nem illenek saját személyes értékrendszerünkbe, gyakran megvonjuk tőle támogatásunkat és elfordulunk tőle. Ennek a viszonyulásnak az eredményét nap, mint nap keserűen meg kell tapasztalnunk, kicsiben és nagyban is. Már nem tudjuk egymást megérteni!

Csak amikor hajlandóak vagyunk megnyílni és megérezni, mi rejtőzik a másik emberben, milyen a valódi lénye, és azt élni engedjük, teremtjük meg az igaz szeretet feltételeit.


Az ember lényének felismerése

Viktor Frankl, a logoterápia megalapítója, többek között a "Mondjunk mégis igent az életre" című könyvével vált széles körben ismertté. Frankl zsidó származású volt, s a Második Világháború alatt négy évet kellett különböző koncentrációs táborokban töltenie. Az említett könyv lenyűgöző bizonyítéka annak, hogy egy ember a legiszonyatosabb, legembertelenebb körülmények között hogyan tartja meg, sőt mélyíti el abbéli hitét, hogy egy magasabb rendű kéz irányítja az életet, amely soha nem veszíti el az értelmét.

Frankl lélekgyógyászatában az a forradalmian új, hogy az emberben a szellemi részt annak ismeri el, ami az embert emberré teszi. Frankl emberekkel folytatott munkájának a magvát az alkotta, hogy ezt a szellemit újra életre keltse, megszólítsa és megerősítse. Hiszen csupán ebben rejlik annak a lehetősége, hogy a nehézségekkel, a zavaró dolgokkal és a gyengeségekkel szemben ellenállást tanúsítson, és legyőzze azokat. Ez tehát egy tisztán építő és támogató lélekgyógyászat, amely nem ragad le az ember múltjánál és gyengeségeinél.


Frankl emberi léttel kapcsolatos alapvető megállapításait a következőképpen lehet összefoglalni:

Az emberi lét személyes lét.

A "personare" szó az jelenti: keresztülzeng, hanggal betölt*. Mit jelenthet ez szellemileg, mi az, ami keresztülzeng bennünket? Nem kézenfekvő, hogy a Teremtésben lévő akarat, Isten akarata ez? Már egyedül a személy fogalmából is egyértelmű emberként betöltendő feladatunk, miszerint "keresztülzengett" lényekként megtanuljuk megfigyelni, meghallani azt, ami keresztülzeng bennünket, hogy megtanuljunk megnyílni, és észrevegyük, felismerjük a Teremtésben lévő akaratot, amely a természet törvényeiben nyilvánul meg.

Az emberi léthez hozzátartozik a szabadság.

Ez a szabadság azt jelenti, hogy döntéseket hozunk. Arra vagyunk felszólítva, hogy minden helyzetben, minden korlátozottság közepette, melyeket mi magunk hoztunk létre, észrevegyük és kihasználjuk azokat a legkisebb lehetőségeket és adottságokat is, amelyek a helyzet ellenére rendelkezésre állnak. Még a legsúlyosabb, megváltoztathatatlan szenvedés közepette is megvan ez a lehetőség, ez a tér a szabad belső mozgásra, mégpedig a szenvedéshez való belső hozzáállásban. Arról van szó, hogy tekintetünket a zavaró körülményekről a lehetőségekre irányítjuk, s új utak fognak feltárulni.

A felelősség is sajátosan emberi adottság.

Mindannyian tudjuk, hogy a felelősség azt jelenti, hogy vállalnunk kell szabad döntéseink következményeit. A felel-ősség szóban azonban benne van a "felel" szó is. Fel vagyunk szólítva, hogy emberként a tőlünk telhető legjobb módon feleletet adjunk azokra a kérdésekre, amelyeket az élet nap mint nap, sőt minden pillanatban feltesz nekünk. Az élet hívó szava megköveteli, hogy értelmesen és építően feleljünk, azaz cselekedjünk, és azt legjobb tudásunk szerint tegyük.

Az ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy bizonyos távolságból szemlélje önmagát.

Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk önmagunk felett valamilyen magasabb, transzcendentális dologra tekinteni. S képesek vagyunk arra is, hogy szellemi szemszögből eltávolodjunk valamitől, például félelmektől, érzelmektől. Röviden, a két adottságot közös nevezőre hozva: Nem kell változatlanul hagynom minden önmagamtól származó dolgot! Így például szemügyre vehetek egy problémát, és eldönthetem, hogy szembenézek ezzel a problémával, vagy hagyom, hogy elhatalmasodjon.


A konfliktusok lényegének felismerése

Az emberek közötti kapcsolatok hasznot hozó megváltoztatásához két alapfeltétel teljesítése szükséges: A hajlandóság, hogy az ember önmagán dolgozzon, és a felismerés, hogy én nem tudom megváltoztatni a másikat, saját magamat azonban igen.

A konfliktushelyzetekben mutatkozik meg embertársainkhoz való viszonyulásunk. Közben azonban semmiképpen sem kell állandóan a konfliktusokkal foglalkozni, hanem azt kellene célként kitűzni, hogy felébresszük magunkban azokat az erősségeket, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy a meglévő konfliktusokat megoldjuk - vagy, ami még szerencsésebb, még kialakulásuk előtt elkerüljük őket. Ehhez azonban előbb minden embernek nyitottan és őszintén magába kell néznie. A konfliktusokhoz általában hibáink és gyengeségeink biztosítják a hátteret. Az emberi hibák és a gyengeségek a konfliktusok során mutatkoznak meg a legnyilvánvalóbban.

Szinte minden gyengeség abból ered, hogy tekintetünket saját magunkra irányítjuk, hogy kizárólag saját vágyainkra, gondjainkra és elképzeléseinkre fókuszálunk. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a más emberekkel való találkozások során tudatosan vagy tudattalanul meghatározott motívumok, szándékok vannak jelen, mint például: Hogyan hatok? Milyen benyomást keltek? Az ember bizonyos igényeket akar kielégíteni, többek között a hatalom, a befolyásolás, az érvényesülés igényét, amely főleg abban nyilvánul meg, hogy meg akarja határozni egyes dolgok menetét; az ember egyszerűen fontos akar lenni, jobb, mint mások; azt akarja, hogy szeressék és elfogadják; többet akar, mint amennyi másoknak van - és még sorolhatnánk. Ennek következménye - tehát, hogy önmagára irányítja tekintetét - nagyon sok válságot és konfliktushelyzetet eredményez. A kör zárva marad, a kifelé vezető ajtó nem fog kinyílni, az ember belső élete és a külvilág között nem lesz mozgás. Az a tekintet, amely csupán önmagára szegeződik, gátlón az emberek közé áll.

Aki csupán önmagával van elfoglalva, az nem nyitott, és ezért nem lesz képes elérni másokat, s ez fordítva is igaz, mások sem tudnak segíteni neki.

Arról van tehát szó, hogy megváltoztassuk tekintetünk irányát, mégpedig következetesen változtassuk meg - arra az emberre irányulva, akivel kapcsolatba lépek, arra a dologra, tevékenységre vagy feladatra irányulva, amellyel foglalkozom, vagy amelyet teljesíteni szeretnék, s nem utolsó sorban a Teremtőre és az Ő akaratára, amely áthatja és fenntartja az egész Teremtést. Ez az odaadásnak egy olyan formája, melynek során az ember megfeledkezik önmagáról.


A konfliktusok gyakori okai:

  • Az ember nem eléggé vagy egyáltalán nem becsüli a másik értékeit, miközben mindenki a saját értékeit védi, valamint a saját meggyőződését, s ezt a másik értékei fölé helyezi.

  • Ha az ember megsérti a másik önérzetét - nagy sebeket lehet így okozni, melyre ennek megfelelően erős reakciók várhatók, kontrollálatlan cselekedet és eltúlzott kijelentések lehetnek a következményei.

  • Az ember nem engedi a másikat a maga módján megnyilvánulni, nem hagyja, hogy az önmagát adja.

  • Félreértések lehetnek - az ember nem figyel eléggé, vagy fejében már megvan a saját kialakult elképzelése, véleménye, és egyszerűen ennek megfelelően értelmezi a másik kijelentéseit.

  • Berögződések, képzetek vagy akár ellenségképek vannak jelen. Tegyük fel, hogy valaki egy vagy több alkalommal sértőn viselkedett. Ilyenkor nagy a veszélye annak, hogy az illetőt azonosítjuk ezzel a viselkedéssel. A közös történet ezt követően gyakran valamennyi találkozás alkalmával, valamennyi mondatban érezteti hatását.

  • Másokkal való folyamatos elégedetlenség, gyakran tudattalanul önmagával is, mániákus kritizálás.


  •