Payday Loans

Keresés

Arany László: A DÉLIBÁBOK HŐSE - 1.
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2008. augusztus 08. péntek, 17:53

arany-laszlo-a-delibabok-hose

ARANY LÁSZLÓ

A DÉLIBÁBOK HŐSE

- 1872.



Első ének

L'animo mio...
Si volse indietro a rimirar lo passo.[2]

Dante

Mult évek emlékén el-elborongok,
Az ifjúság szép kertjét átfutám:
Nem vágyom én - midőn még semmi gondot
Nem ismerünk - a gyermekkor után,
Midőn fülembe játék zajja zsongott,
S mi a remény, cél, küzdés, nem tudám:
- A gyermekemlék tán mosolyra kelt;
De megnyugszunk benne: szép volt s letelt.

Más korszak az, mit lelkem néha fájlal,
Fölszítva hamvadó emlékeket:
Ama hivő kor, melyben (pelyhes állal)
Vártam dörögni a sötét eget;
Hivém, lelkemben egy szép ideállal,
Hogy majd elűzünk minden felleget,
És akkor börtön és trón szétomolván,
Az "egy akol s pásztor" támad ki romján.

Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma,
Hivém, eszményszabadság, jöttödet;
Már-már ledőlt a zsarnokok hatalma,
Mit egy aranykor, szép s dicső, követ.
Örök leend eszményünk szent uralma,
Egy küzdelem még, több vész nem jöhet,
S egy rázkodással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.

Ifjúi ábránd! Lassan szétomol;
Másra tanít a néptörténelem.
Az eszményt, azt nem érjük el sehol,
Folyvást tusázik a jó s rossz elem:
Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol,
Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen;
De büszke öntudattal célt nem érhet,
Leszáll, ha csúcsra jut, rohad, ha érett.

A népek élte egy nagy szerves élet,
S mint a gyümölcs, midőn rakásra gyűl,
Egymást rohasztva újabb létre éled,
Szeszt fejtve ki, mikor már összefüll:
A nép is így, midőn forrásra gerjed,
Java, salakja, mind eggyé vegyül;
A tiszta szesz felszínre tör, kiválik,
S a rothadó elem seprőbe mállik.

Ó, mennyi eszme az, mi így kitisztul;
De, hajh, az erjedés kínos, nehéz.
Mert hátha amint fektéből kimozdul
A sok kavart elem, mind összevész?
Vagy hátha éppen a jobb rész kipusztul,
Ha túlerőt nyer rothadás, penész?
Vagy hátha minden egy kaoszba veszvén,
Elvész a nemzet és elvész az eszmény?

Ah, ezt irigylem elmult éveimtől,
Hogy ily "de hátha"-kat nem ismerék.
Az ifju hit csak szépet, jót jövendöl;
Egy kósza hírből száz reményt nyerék:
"Ó - így imádkozám - e lomha csendtől,
Csak ettől ments meg, ó kegyelmes ég,
Csak rázd föl népemet, hagyj lelkesednünk, -
Pokol sem ülhet diadalt felettünk!"

S ez álom nemcsak engem lelkesíte,
A nemzetnek volt az remény-kora:
Mint Júda népe, oly hittel tekinte
Bizton közel várt megváltóira,
Mindenkit egy vágy, egy érzés hevíte,
S elönté annak boldog mámora;
Nehéz igánkat is packázva vittük,
S mert láttuk a célt, már elérni hittük.

Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten
Haladni célra nem természetünk,
Számítni sem, se időben, se térben,
Hanem: "Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!"
Serény kitartás nincs a szittya vérben,
Lassú kimért munkát nem tűrhetünk;
Ezerszer elmondott tapasztalás,
S példája hősöm: Hűbelé Balázs.

Ki és mi volt ő? Ím tehát leírom.
Bár nagy nevet, hírt hátra nem hagyott,
S nincsen reá, hogy nyomtatott papíron
Halhatlanítsuk, semmi más, nagy ok;
Se kard, se szószék, toll, ecset vagy írón
Nem tette naggyá, híre nem ragyog
Művészek, államférfiak sorában;
Alant maradt biz ő, közlét porában.

Sarkalta bár dicsvágya, szenvedélye,
Érzett erében ifjú tett-hevet
De nem talált iránytűt, mely vezérlje,
Csak ment, nem tudva, mily irányt követ;
Csalódásokba vitte sors szeszélye,
Szegény, mindent nagyon lelkére vett,
S midőn az ifjú kor lejárt rohanva,
Mi maradt neki? Az égett szalma hamva.

Jellemzi főleg az, hogy "jó bolond" volt,
Mint olvasóm belátja nemsoká;
Nagy terveket szőtt, nagy dolgokra gondolt,
S talapzatát, melyen állt, elrugá;
Még azt is, amit néha jól kifontolt,
A kivitelben visszáról fogá...
De már elég - nem fecsegek felőle,
Mint épikus költők szokták, előre.

Hősöm tehát, kis birtokú apátul
Falun eredt s korán árván maradt;
Egy agglegény nagybátyja fogta pártul,
S nevelteté, mint illik úrfiat;
Örökségét nem lopta el csalárdul,
Mint olykor a népszínműben divat,
Sőt némi szerzeménnyel is növeszté,
Balázst pedig szabad fékén ereszté.

Mint honvéd-ezredes esett el apja,
Emléke szent volt, híre közbecsült,
S fiára is lesüt dicsfénye napja,
Dicsőségében ő is részesült;
Vigalmakon toaszt-részét kikapja,
Dicsvágyra éledt, szíve lelkesült,
Szerepre vágyott, s könnyűnek hivé, -
Hisz atyja híre félig már övé.

E vágy magát korán lelkébe forrta,
S egészen összenőtt érzelmivel;
Rajonga a honért, mohón akarta
Szolgálni, csak nem tudta, hogy mivel:
A haza gyászán elbúsult gyakorta,
S gondolta: ezzel is tán jót mivel;
Hanem remélt is ám: szent akarat
- Így olvasá versben - sikert arat.

Azonban, hol künn buckák völgye-halmán,
Vadászva a pusztákat, réteket,
Hol iskolában, a pálcák sugalmán,
Lemorzsolá a gyermek-éveket;
Végigtaposva nyolc osztálya malmán,
Sok össze-vissza tankönyvet megett;
S bár ez fejében mind egy rőzse-boglya:
Kimondták, hogy megért, feljönni jogra.

Boldog jogász-kor, tarka szép mozáik!
Mily kvodlibet, míg e pár év lezajg:
Kedv s baj, ború s derű hogy összeválik,
Könyv, kártya, billard, ész-jog, csókos ajk,
Kard, kutyabőr, párbaj, de nem halálig,
Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg;
A hármas jelből kettő: szív s horog,
Mindez mint ködkép hömpölyög, forog.

Balázs hát Pestre jő és szubskribál,
Az egyetembe néha föltekint,
De többször a folyosókon pipál,
A névsorolvasásra lesve kint,
Vagy benn padot faragcsál, szundikál,
S tanár urakra nem sokat legyint,
Nem, mintha tétlenségre voln' születve,
De oly tanulmányokra semmi kedve.

Mi a jog ösvényén világot áraszt,
Mi benne lélek és élet-teli
A bécsi rendszer, a német tanár azt
Nehéz homályosságba göngyöli;
Belőle eszmét, szellemet kiszáraszt,
De szőre szálát százfelé szeli.
Balázs utálja a betű-evést,
S kortársi közt keres kitüntetést.

Kortársi közt, kik útat nem találva,
Az élet ösvenyén mentek vakon,
Be volt előttök minden pálya zárva,
S merő szokásból tengtek a jogon,
Hogy majdan, a tanéveket lejárva,
Honn, a hanyatló ősi birtokon
Vonuljanak meg, míg van, inni, enni,
Búsulni a honért, és mit se tenni.

Nincs úgy-e, most, ki helyét jól betöltse?
Nem leltek, úgy-e, férfit eleget?
S becsmérlitek, multnak sok régi bölcse,
A korcsosúló nemzedékeket?
Hát lesz-e a fának nemes gyümölcse,
Mely elvadulva fajzott, senyvedett,
Kit könny ha öntözött, keserv ha érlelt:
Hogy lenne célnál, kit cél nem vezérelt!

Balázs, úszván az árral, hírre vágya:
Hogy "inni tud", "kozák", "víg cimbora";
S valóban kezd is teljesülni vágya,
Folyvást növekszik e címek sora;
Elismerik, hogy van "jó ecetágya",
Dícsérik: "torka pompás csutora";
Sok koca-pipás majd megfúl, úgy tanulja,
Ha füstöt nyel, iszik rá s úgy kifújja.

Értette a kártyát és a billardot,
Velök virrasztott olykor hajnalig,
Biztosra vett ő duplát, triplát, kvartot,
Süldő-jogász korában sem balik;
Ha társasága néha jól "bemártott",
Ő ott ivott köröm-csordulatig,
S kiállt akármelyikkel borra, snapszra,
Hogy köztük ezzel jusson névre, tapsra.

De női körbe nem járt, sőt negédes
Garral gyalázt' az asszonyállatot,
S ha a költőkben itt-ott holmi kétes
Célzást talált, azon szörnyen kapott;
Hogy: "méreg a nő, ámbár íze édes",
Hogy: "gyilkol, amit áraszt, illatot",
Hogy: "félig angyal, ám övön alol
Mind pikkelyes hal, sátán és pokol".

Olvasni nem volt éppen ellenére,
Kivált költőket, főleg a bizarrt;
Ha Heine, Byron juthatott kezére,
Vagy más poéta, rosszabb, de hazard,
Ő nyelte azt, s az volt nagyon inyére,
Ki szitkokat meg gúnyt bőven pazarlt,
Kinek kezében a költészet ostor,
Petőfiből az Őrült és Apostol.

Shakespearet is olykor s Bánk bánt szinte falván,
Ha - mint szeg a zsákból - itt-ott kiállt
Egy-egy ledér sor: ő azt elszavalván
Bor közt, ilyessel nagy hatást csinált;
Tréfával, élccel - egy kicsit benyalván -
Ily társaságban mindenütt kivált,
S mint sok kapós anekdotát tudó,
Pohár között ő volt a hangadó.

S bár néha eltelik, csömört is érez,
Szeretne tenni tán "valami mást",
De vonja őt a tömjén, melyet élvez,
S nem is nagyon keres más hivatást,
S talán örökre hű marad köréhez.
Folytatja köztük a dicső ivást,
Ha egyszer a "világgal" össze nem vesz,
És félre nem vonul, miként Achillesz.

Ha éjjelenkint csínyt kellett kisütni,
Összecserélni boltok címerét,
Borbélyi réztányérokat leütni,
Beverni németek cilinderét,
Szunyóka boltőrt szegletkőre kötni
S elvenni tisztes ősi fegyverét:
Bár ily kalandban nem nagy kedve telt,
"Becsületből" mint első szerepelt.

Egy éjjel a vám kétfejű sasára
Fentek fogat mintegy hatan-heten;
Balázs fölmászik egy lámpás vasára,
És rázza a sast; ekkor hirtelen
Rendőr közelget; otthagyják magára,
A többi szétfut gyáván, hűtelen;
Balázs huzalkodik, de botja sincsen,
Becsípik, és az éjt benn tölti, priccsen.

De másnap némi kis bírság kimenti,
S haraggal a jogász-tanyára tör
"Gyalázat, gyávaság!" kiált, s kiönti
Bosszúságát, mely kebliben gyötör;
"Hát ember, hát magyar az ily gyáva, mint ti,
Kit így széjjelriaszt egy éji őr!"
Szól gúnyosan; de itt nagyot köhint
Valaki, s fölkacag a többi mind.

S megered a kedv, bajából csúfot űznek:
"No, no, Balázs, ne légy olyan vitéz;
Bizony magad se mentél volna tűznek,
Ha nem lett voln' megugranod nehéz.
Mi lelt? Megsütnek-é, vagy nyársra tűznek?
Nagy hősiség: egy kis priccs az egész."
Balázsban erre felforr a harag,
A társaság meg még jobban kacag.

Otthagyja őket, víg zajtól követve,
Kedélye bomlott, lelke bús, setét:
Azok köréből van tehát kivetve,
Kikért od'adta volna mindenét.
Mit? Arra volna ő csupán születve,
Hogy korhelyek közt töltse életét?
Így áporog fojtott dühvel magába',
És elvonul, mint sebzett vad, magányba.

Szép a magány, ha kedvet a világban
Nem lelve a szív, félremenekül;
Szép a magány - annak, ki nincs magában,
Bár emberektől távol s egyedül,
Midőn, az ábrándok szép korszakában,
A lélek oly fennen, bátran repül,
S teremt magának oly szellemvilágot,
Amely benépesít egy pusztaságot.

Szép a magány, ha lelkünk önmagával,
Önistenével elmerengni tud;
Hő nyári nap, erdőn, hol lomb beárnyal,
Hová az ember elbolyongva jut,
Szél-rezgetett lomb játszik a sugárral,
Mely szökve néhol a mély árnyba fut,
Nincs semmi nyílt zaj, nem válik ki hang,
Csak a rovar-világ zsummog, zsibong.

Szép a magány. Ah, én is élvezem:
Az éj leszállt, az utcazaj kihalt;
Kedves költőimet előveszem,
Emlékbe híva egy-egy régi dalt,
Merengve, csendesen lapoz kezem,
Felejtem a mindennapos zsibajt,
És lelkem egy eszmény-világba száll át...
Jaj, jaj, - csak a szomszéd ne verne skálát.

Nos hát, Balázs magát otthon epesztvén,
Nagy gondolatjai egymást szövik;
Eszébe jut, hogy lőn naggyá Demoszthén,
Mikor lenyírta a haját tövig;
Így képzeletjét mind tovább eresztvén,
Harag s tervezgetés közt küszködik,
Míg végre a szobát megúnva bent,
Szellőzni a Múzeum-kertbe ment.

Az útakon párszor körüllohajt,
S egy padra ül, hol egy öreg színész
Pipázgatott. Balázs nagyot sohajt,
Amaz pedig mindjárt beszédre kész:
"Ifjú, mi nyomja a szívét? mi-baj?
Csak minket, aggot, illet a sohaj."
"Mindegy biz az", mond ő, "ifjú vagy agg:
Ez tán aszott, az friss, de egy agyag."

Meglepte a színészt e vad beszéddel:
"Könnyen beszél ön, ifjú emberem;
Majd másra tér, később vagy negyven évvel,
Mikor közel már a hideg verem."
"Nem én!" felel Balázs bizarr negéddel,
"Az életet fenékig ismerem,
S ma eldobom ha kell, - hiszen mi más
A célja végre, mint evés, ivás.

"Hűség, barátság, elme- s szív-nemesség,
Becsület, elvek: rút kiméra mind;
Hogy a száraz való rosszul ne essék,
Az ember ábrándok után tekint;
(Fanyar gyümölcsöt is, hogy íze tessék,
Egy kis cukorral a mamánk behint;)
Sóvárgunk élni, féljük a halált,
S csinálunk mennyországot, ideált.

"Hiú az ember, sérti az, hogy állat;
Ön-ábrázatára istent teremt,
S nyüzsög, lakmároz, élvez - fuj, utálat! -
És a vadállatnál istentelenb;
De majd ha mindent felfalt, s nem találhat
Más állatot, mivel megtöltse szent
Gyomrát: legyen, ha tud, majd isteni!"...
Bámul a vén színész: hisz ez zseni!

A jó öregnek az volt bogara,
Hogy mindenütt lángészt födözne fel;
Ifjú tehetségek hő mentora,
Minden vad ideát megünnepel;
Előtte mindaz lángész sugara,
Mit egy szilaj deák elkerepel,
S ha valaki a sulykot elhajítá,
Már benne Shakespeare szellemét gyanítá.

"Milyen költői eszme!" szólt riadva,
"S te ezt, ifjú barátom, így fecsérled!
Dicső drámákat írni vagy hivatva;
Mily vétek így elrejtve, tétlen élned;
A színpadon babér és taps fogadna,
Mily könnyű a költői hírt elérned."...
"Nem kell!" viszonza hősünk komoran,
"Színpad nekem az élet" - s elrohan.

Hiába fut már; szívét átütötte
Új dicsrevágyás mérgezett nyila;
Sovárgja a babért, amit fölötte
Kacér mosollyal lenget Thalia;
Már hinni kezdi, hogy múzsák szülötte,
Érezni már, hogy ő Olymp fia;
Dúlt lelke mind ezt hányja és vitatja,
Míg végre a színészt meglátogatja.

Bizalmuk így szorosabbá szövődik,
Együtt szavalják Bánkot, Hamletet,
Együtt az esteket borozva töltik,
A vén szinész sok bölcs elméletet
Kifejt, Balázs meg a jövőn tünődik,
Könnyen ragadja őt a képzelet,
Bizalma nő, reményei merészek,
Szomjazza a hírt s már előre részeg.

Mily balga volt, - így rakj a most magasbra
Légvárait - hogy eddig tétlen ült,
Hogy korhelyek közt vágyott léha tapsra
S otromba cimborák közé vegyült;
Hanem hisz egymást most már hadd itassa
Az a cudar nép, ő megmenekült,
Küszöbjöket többé nem lépi át,
A múzsa vár rá, ír tragédiát.

Csak az bajos, hogyan kezdjen belé. -
S hazánk történetét végigkutatja:
Kont, Zrínyi Péter tűnnek ím elé,
- Hunyadi László, majd Zách Klára s atyja,
S mindaz, kinek hóhér nyakát szelé,
Ki a sötét kor véres áldozatja,
Eperjes, Újhely és a Vérmező;
Ő mindezekből tervet tervre sző.

Majd megtanulja, olvasván Lessinget,
Hogy fő dolog: nagy emberismeret;
Valódisággal fessük hőseinket,
Élet legyen mintánk, ne képzelet.
No rajta hát! ő is széjjeltekinget,
Kutatva tart az emberek felett
Szemléket; arcra és beszédre les,
Mint Diogénes, jellemet keres.

Ha a gazdasszony a konyhán perel,
Ha két fiakker utcán összevesz,
Ha egy vitázó házaspárra lel,
Vagy némi intrikát is fölfedez:
Éber szemekkel gondosan figyel,
Jellemvonást, szójárást megjegyez,
S örül, ha láthat egy-egy durva bicskást,
Úgy festi majd ő a rabló cseh Giskrát.

S egy tervbe most, Csák Mátéba belékezd:
Hősnek rajzolja őt, ki zsarnokot
Nem tűrve, bátran forradalmat éleszt
S mint honfi védi híven a jogot;
De majd a trónra vágyik, és beléveszt,
Ügyét eladta Zách, s ő megbukott;
De a morál a mű végén kilép,
S Zách sorsa látható mint néma kép.

S ha erre csak rágondol, már örül:
... Csák a középen ülve haldokol,
A Záchok véres árnya leng körül,
És Klára tébolyodva bujdokol;
Majd egy nemtő szavalva fölmerül,
Mondván: "Az áruló mind így lakol." -
S míg Csák végső lehelletét kihörgi,
Függöny lehull s a színház tapsba tör ki.

Ó, édes a költői lelkesülés,
Míg röpke terveket foganszva, vagy
Élvezve ihlet perceit, hevűl és
A múzsa csókjain kéjelg az agy;
De kínos a vajúdás és a szülés,
A kotló költőnek fájdalma nagy
Merengni édes, képzelegni jó,
Hanem soká nő meg az embrió.

Hordván fejében újszülötte terhét,
Ráncolt szemölddel küszködik Balázs;
Merész alakra kezdi szabni tervét,
Úgy írni művét mint még senki más;
Magyar choriambusra méri nyelvét.
Új benne forma, vers s minden vonás, -
S egyszer, midőn Zách jellemén tűnődik,
Mintának, ím, egy áruló vetődik.

Egy áruló, kiről véletlenében
Hall hírt s kinek mindjárt utánanéz:
Mert hősi jellem, az van készletében
- Hisz hőst minálunk lelni nem nehéz,
Ki lőport sem szagolt tán életében,
Asztal körül, ha kell, mind nagy vitéz -
De Záchhoz egy áruló-jellem is kell;
Örül tehát, hogy most ilyenre is lel.

Neve legyen Réfalvy. Hogy hol adta
El a hazát: mit bánja hősöm azt!
Hisz a világ sem oly nagyon kutatta:
Elvész, kit egyszer köz-száj elmaraszt;
Nyiltan biz a bűnt senki nem vitatta,
De hisz, ha nincs szél, nem zörg a haraszt;
S bár a gyanút örök homály takarja:
"Bűnös biz ő, úgy kell, ha lelke marja."

Tudták felőle azt, hogy Debrecenben
Követ volt, bár nem szószék embere;
Részt vőn, tevékenyen, a küzdelemben,
De nem hivé, hogy lesz nagy sikere;
Nem lelkesült a honfitűz-özönben,
A szép jövőben bízni nem mere,
Küzdött, kitartott végig nemzetünkkel,
De gyötrelemmel érzé: vesztenünk kell.

Bántotta a túlhit, mely szétszakítá
Multunk jogát, mert szebbet álmodott;
De az ellen dölyfe vérig háborítá,
Ki "lázadó néppel nem alkudott";
Se nagy jövőnk hite nem bátorítá,
Se béke-ösvényt lelni nem tudott;
Titkolta kétkedését, mely kinozta,
De gúnnyal a túlzókat ostorozta.

S midőn ügyünk bukott, s hazánkra áradt
Észak urának szúrony-tengere,
S a vak düh már bosszút is állni fáradt,
Se istent, sem jogot nem ismere:
Ő is megülte a munkácsi várat,
Fölötte lengett hóhér fegyvere -
A börtön és bitó közt e határon
Neje megmenté, csakhogy drága áron.

Szép ifju nő volt, s aztán - úri tréfa -
Egy nagy vezér, élet-halál ura,
Szemet vetett rá. A bilincs, bitófa
Pompás szer a szerelmi alkura...
Hanem hisz ez már kissé régi nóta:
Takarja, jobb, feledségnek pora...
Denique a férj hirtelen szabad lett,
S a nő, az is lenn a sírban nyugodt lett.

S Réfalvy önmagával meghasonla,
Veszítve boldogságot és hazát;
Egy kisleánya volt még, s elvonulva,
Abban kereste lelke vígaszát;
Egész világ gyanújával dacolva,
Fásulva tűrte, bár elátkozák,
S így, mert csudás menekvését nem érték,
A "vesszen el"-t könnyen fejére mérték.

Akadt elég gyanakvó, kémlelő,
Ki tud gyanút találni, hogyha kell;
Korábbi gúnyait hozzák elő,
Egy-egy elejtett szó mint vád kikel;
Az ily gyanúval nem bír ész, erő,
Ha irtod, újra nő, mint hidrafej,
S bár tűzbe tenné karját a honért: "Eh
- Azt mondanák - meg van fizetve érte."

Okos magyar szokás, hogy hagyni szoktunk
Efféle árulókat írmagul,
S ha jól nem üt ki, amit tervbe fogtunk,
Őket tekintjük érte bűnbakul;
S midőn merész reményünkből lebuktunk,
Lelkünk talán a multon elfogul,
S titokban vádat is vet önmagára:
Rárakjuk a hibát ezek nyakára.

Nos, hát Balázs hírt kapva róla, mintha
Madarat fogott voln', vígan fölkiált:
Ez jó nekem, ez lesz Záchomra minta,
Ő adjon egy alakhoz ideált! -
S két ujja közt fennyen nagyot csattintva,
A József-városig most meg sem állt,
Itt egy kicsiny ház ajtaját kitárja
S magát egy illatos kertben találja.

Alig nagyobb a kert egy jó szobánál,
Befojtva négy magas tűzfal között
Elül két gömbakác s két kis platán áll,
Alatta üde, frissen öntözött
Gyep és virágágy; a szomszéd falánál
Borostyán fut fel sorban kötözött
Zsinórra. Látható, hogy mennyi bajjal
Kell vívni e köves, sovány talajjal.

Bámulva hősöm jobbra-balra fordul:
Hát lakhat áruló ily csendlakot?
Ő fél-romot képzelt, melyen becsordul
A zápor; a szél ajtót, ablakot
Csapkodva ráz; a szélkakas csikordul,
Bűzt izzad a fal és penészszagot...
- Azonban egy ajtóhoz ér, benyit,
S egy szép leányt talál hímezve itt.

Zavarral ez hímzését félretolva,
Föláll előtte és kérdésre vár;
Növendéklányka, kissé meghajolva
A gyors növéstől, ám karcsú, sugár;
Dús fürtje vállán repked, szétomolva.
Szeme a vásznon tétovázva jár;
S míg ön zavarját szemlesütve rejti,
Balázst kegyetlenül zavarba ejti.

Nem lepte volna meg, ha összetörpedt,
Odvas szemű aszott aggot talál,
Ki lelki mardosás alatt legörnyedt,
Övéig ér a sárga, torz szakáll, -
De ím előtte most, ily csúnya szörny helytt,
Egy gyermeteg-szép, szűzi angyal áll:
Ő kétkedik, vajon jó helyre jött-e -
S egész kigondolt tervét elfeledte.

Kifőzte jól: ez embert hogy kikérdi,
Szőrmentiben, csínján beszél vele,
Míg ellesett szókból szépen megérti,
Minő rémekkel népes éjjele,
Ha alszik, a lidérc hogyan kísérti,
Mellére cirmos kandúr térdel-e?...
Mindezt kitervezé ő jó hiszemmel:
S most e leánnyal, íme, szólni sem mer.

"Réfalvy úrhoz"... kezd szót; "Nincs atyám honn."
Felel, segítve rajta a leány.
- Tehát leánya, szól Balázs magában;
Ily gyermek és ilyen kert! Mily talány!
"Ön itt lakik tehát e szép virányban?"
"Ó, gúnyol ön? De, bárha nem virány,
Kedves nekünk e kis kert mégis itten,
Mi ültetők, apám meg én, mi ketten."

Balázs szabadkozik, s aztán szavából
Kifogy - beszélne, csak nem tudja mit.
Köszön s tünődve megy ki a szobából:
- Ah, a világ itt mégse jól gyanít!
Ki ily leányt növel, virágot ápol,
Annak lidérc nem nyomja álmait,
S ki élni ily magánosan szeret,
Nem gyötri azt rossz lelkiismeret.

Midőn az utc'ajtón kilépne, szembe
Magas, komoly, nyílt arcú férfi jő:
A gazda az, otthonosan köszön be;
Balázs habozva mondja meg, ki ő;
S a gazda ím kezet nyújt: "Atyja nemde
Ez és ez volt? Lám, lám, mily nagyra nő!
Ringattam én önt térdemen sokat.
Pesten tanul? Szép, hogy meglátogat."

S többet nem is kérdez, hiszen barátja
Vonása ott van homlokán, szemén;
Megfogja, visszavonja, nem bocsátja;
Balázs meg kész örömmel visszamén,
A kisleányt futólag újra látja,
S aztán bizalmasan szivart vevén,
Gyanú eloszlik, bizalom növekszik
S Balázs a szóba is belémelegszik.

Sokat beszél, bízvást, hévvel, kigyúlva,
Föllelkesül arca, tekintete.
A gazda csak néz s hallgat e fiúra:
Hogy tud remélni, mily nagy önhite;
Ilyen volt egykor ő is, míg kiforrva,
Az ábrándból csalódva ébrede, -
Nehéz, nagy lecke ez, lassan tanul
Az ember, míg megtér s kijózanul.

S tűnődve szól: "Ifjú, önt elragadja
Magasba, fönnre, dicsvágy s képzelet;
Ám menjen, lelke szózatát fogadja,
Most van tavasza, majd ér még telet;
De aki csak költők honát kutatja,
A földön járni tudni elfeled,
S itt múzsa, nimfa nincs ám, hogy vezesse;
Hát egy kockára mindenét ne vesse."

Balázsra áthat e beszéd sugalma,
S fölizgatottan távozik haza.
Kissé megingadoz merész bizalma
E kétkedőnek nincs-e igaza?
Csak az-e boldog, kit lágy szelek fuvalma
Nyugalmas élet révéhez hoza?...
S amint ezen tűnődik, ím elébe
Föllebben a leányka szende képe.

A szerelem tündére... Jaj de, esdek,
Jó olvasóm, ne képzeld azt az Ámort,
Kit a szobrászok annyiszor kinyestek,
Akit Rubens vörös festékbe mártott,
S azóta annyi rossz kontár lefestett,
Pufók arccal, mint egy borissza kántort:
Dicsőn alkotta őt az ősi mult,
Hanem ma már nagyon meghúsosult.

Ama tündérre gondolj, kit te alkotsz,
Merengve néha csöndes éjjelen;
Ki, amidőn magadba zárva hallgatsz,
Szívedbe' titkon, lopva megjelen,
Kit rejtve, tán szégyenlve is takargatsz,
Ki tán nem is több, mint egy sejtelem,
Kit nem lehetne vásznon festeni,
De érzed, hogy lénye isteni.

Alakja olykor nyájas esti szél,
Máskor vihar, villámmal vemhezett;
Ma kismadár, hízelgve gőgicsél,
Holnap vadállat, vérre éhezett;
Büszkén szülemlik, mint egy élet-cél,
S meghal, mint egy múló emlékezet;
Szülője ábránd s néha unalom,
Szülöttje a legtöbbször fájdalom.

E dévaj isten ím haragra lobban
Balázsra, mert annyit gúnyolta őt:
Ezért kemény bosszút forral titokban,
Megtörni ezt az önhitt kétkedőt;
De félve, hogyha nyíltan csak betoppan,
Úgy nem vehetne vad szívén erőt:
Álarcot ölt, más mezbe burkolózik,
S hősünk szivébe, mint Részvét lopódzik.

És súg fülébe lágy érzelmeket:
Mily szép leány, ártatlan, tiszta, szende;
S e torz világban egy ily gyermeket
Gúny, megvetés, lenézés büntetend-e?
Hullatnak érte Júdás-könnyeket:
ťKár, hogy gaz áruló az apjaŤ, nemde?
És rágalom, botrány sarába mártják
Ily árva lánynak ó ki fogja pártját?

"Én", mond Balázs. "E gúnyra összezördül
Igazságérzetem s fölháborog.
Kimentem őt a vád hinárja közül,
S mint a vak éjben fénylő csillagok.
A rágalom sötét ködén keresztül
Szűz angyal-arca tisztán fölragyog;
Ha minden elhagyá, pártját fogom...
Hahó, Balázs! de lesz-e rá jogom?

"Lesz. Van bizalmam, hogy nyerek jogot,
S hatalmam is lesz, hogy megvédjem őt.
Szerzek magamnak állást, birtokot,
És akkor..." Ah, de már itt bökkenőt
Talál: szégyenli ezt a szándokot,
Restelli célját önmaga előtt,
Bölcs hallgatással hát kitér előle:
"Akkor - ki tudja, eh, mi lesz belőle..."

Hősünk negédes, elbízott szívébe
A dévaj isten, e pajkos kujon,
Álarc alatt magát így fészkelé be,
Nem kérdve, hogy szállást kap-é vajon?
S midőn utóbb nyílt arccal is kilépe,
Nem volt idő segítni a bajon,
Miként mindezt leírom majd alább;
De mára tán elég e vers-nyaláb.


folyt. köv.