Payday Loans

Keresés

A legújabb

Arany László - Hunok harca
Az emberi életminőség/boldogság
2014. március 10. hétfő, 07:32

attila than mor

Arany László - Hunok harca


Arany László - Hunok harca
Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag, fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürög-forog a nép az egész föld hátán,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, munkavágy nem sarkal,
Mit bánod akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugodalmadban tán észre se vetted,
Micsoda ellenség leskődik mögötted.
Hogy verne le tollal, tiporna le pörrel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher,
Hogy költi holt híred, hogy lesi a veszted,
Iszonyún fölborzolt tollal hogy ijesztget,
S huhogja, - fölülvén a kakasülőre:
"Haldoklik a magyar, miénk lesz a bőre."

De nem úgy, hős baglyok, még ne olyan fönnyen!
Az ilyen népirtás nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Spree-tek,
Százszor keserűbbé sürülne epétek,
Bár, mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok csupa nyillá válna,
S vaskos csataménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

Más harcot is éltünk, más szelet is láttunk,
Más nép volt ősötök, kikkel szemközt álltunk,
Mert régi viszály ez: faj vivja faj ellen,
Örökölt adáz harc, kiegyenlíthetlen.
Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,
E küzdelem átka van róla megírva:
Változik alakban, de nem fogy erőben,
Nincs kezdete multban, sem vége jövőben;
Eredete titkát senki föl nem nyitja,
Ezer meg ezer év rétege borítja;
S hol a hagyományok fénye is kialszik,
A puszta homályból, a levegő égből
Harsona-zaj, kürtszó, hadi lárma hallszik.

Mikor ama zord hős, ura hunnak, gótnak,
Bálványa keletnek, ostora nyúgotnak,
Viharos néptenger szigonyos Neptunja,
Mikor nagy Attila szemeit behunyta,
S vele sírba tették az isteni kardot,
Mellyel egész földrészt remegésben tartott
Az uratlan nép, mely addig az ő fékén
Moccanni se merve összelapult békén,
Hun, alán, gót, svéd faj, gepidák, herúlok,
Mint riadó ménes egymásra tolultak,
Míg újra csitulván, mint víz az olajtól,
Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,
S a szerteriadt nép rémült zavarából
Két részre verődött két iszonyú tábor
S kiki önvérével, itt hunok, ott gótok,
Netád vize mellett egymásra csapódtak.

Milyen özön volt az, milyen emberirtás,
Hol egész nemzedék önmagának sírt ás;
Harc, hol a megholtnak sem volt menedéke,
Harc, mit a síron túl sem követett béke.
Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,
Túlélte az éltet gyűlöletök átka,
S mikor élő már több nincs a csatatéren,
Aki sebért sebet s vért váltana véren,
Csak a letarolt rend hever szanaszélyel,
S a nagy temetőre leborul az éjjel
Im a csatasíkról fölfakadó pára,
Mint darabos ködfolt lengvén, idomulván,
Emberi formákat kezd venni magára.
Eleinte szállong, viszi a szél kénye,
Majd tömörebbé lesz foszladozó lénye,
Nem vesz erőt a szél otromba alakján,
Köd leple kiduzzad izmosodó tagján,
Már önerejével nyomul a magosba,
Ruganyos léptekkel levegőt taposva;
Metszi a híg étert karja, feje, válla,
Mögötte lobogva huzódik uszálya,
S mint ha kilőtt nyílnak zizeg éles tolla,
Süvölt a lég, amint nyilaló röptében
Előre feszített pallosa széttolja.

És párolog a tér szerte közel-távol,
Csupa hős válik ki az üres párából;
Minden szakatag köd repülő harcossá,
Lenge alak válik marcona izmossá,
Seregökkel a lég népesedik gyorsan,
S új zaj riad ott fenn, tárogató harsan,
Kavarognak, zúgnak, mint mikor a fegyver
Pihenő nádasból vad madarat felver.
Majd csapat és had gyűl, szállva alább-fellebb,
Egymásra toluló két viharos felleg.
A tömeges, súlyos, sűrű csatarendtül
Erőlködik a lég, meginog, megzendül,
Mint jégrianásnak csengő repedése;
Vagy viharos égnek haragos zengése.

Mert nem csatarend az, oszloposan fejlő,
Csak kavarog, kóvályg két eleven felhő,
Nincs terv, nincs vezető, ki parancsát adja
Tömegekben mozdul a levegő hadja,
Öntehetetlenül, végzetes ösztönben,
Mig összecsapódnak egy bonyolult tömbben,
Mely idomul, hömpölyg, se árnya, se fénye,
Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;
Bár az alak ember: nincs húsa, se csontja,
Testébe ütött kard vérét ki nem ontja,
Átverheti a nyíl, mint az üres léget,
Küzdő erejének nem vet vele véget;
Ha kétfele vágják, két tagra oszolva
Folytatja tusáját, ujjá alakulva;
Nincsen olyan bennök, mit meg lehet ölni,
Nem halni születtek, csak dúlni, gyűlölni.
S nem látva halottat, nem félve haláltól.
A düh nem irtózván a vér iszonyától:
A tehetetlen harc maga-magát szítja,
Had hadat űz, egymást nyomja, veri, győzi,
Alul ostromolja, felülről tetőzi,
Felhőkbe szorítja, földig letaszítja;
Néhol kiszakadnak, küzdve ketten-hárman,
Tova elszáguldnak, majd vissza lehullnak,
Újra elenyészvén a tömeges árban,
Máshol gubalyonként átölelik egymást,
Karukon, mellökön, derekuknál fogvást,
S a tehetetlen tömb, a lég magasábul,
Küzdve esés közt is, a földig aláhull,
Itt szétszakad ismét s föl, visszacsapódik,
Kettes-hármasával harcát tovább víjja,
S mint a levegőben veszekedő héja,
Űzi, veri egymást, felhőkbe furódik,
El, tova, végetlen, föl egész a holdig.

Lent pedig a földön, a dult csatatéren
A holt tetem e zajt hallja, de nem ébren;
Látja, mi ott fönn foly, noha behunyt szemmel,
Érzi, miként harcol szelleme szellemmel,
Neki e rém-látvány egy iszonyú álom,
Szelleme fönn harcol, de teste nem ébred
Amaz örök éjből, mit a halál rá nyom;
Mint néha az alvó, akinek, álomban,
Lelke tusakodik szörnyű izgalomban,
Hasztalanul óhajt serkenni tudatra,
A szökevény lelket hasztalanul hívja,
Fogva van az, nem bír hüvelyéhez térni,
Álma varázsterhét lerázni nem bírja,
De az élénk kíntól, mit gonosz álom fest,
Vergődve vonaglik a tehetetlen test.
Delejes ár ömlik csontja velőin át,
A szellemi harcnak érzi egész kínját,
Őt égeti a seb, őt üti át kopja
Ideges rángással összeszorul jobbja,
És minden izében remeg a látványtul,
Hang akadoz torkán, idege megrándul,
S vergődve vonaglik - míg eljön a hajnal,
Szétverni az éjnek ködeit és árnyát,
S had eloszlik, zaj szűn, harc kihal s a síkon
Az enyészet ismét kiteríti fátylát.

De azon éj óta, mint örök igézet,
Marad e két népen az iszonyú végzet,
Hogy soha gót s hun közt ne lehessen béke,
Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,
Örökösön egymást támadva, gyötörve,
Leveretve százszor, soha meg nem törve,
S bár a kimerült test lankadva lerogyjon,
Szellemök egymástól nyugodni ne tudjon,
Életöket folyvást fenekedve töltsék,
Éjöket, napjokat zaklassa gyülölség,
Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik,
Erejök fogytáig, lélekszakadásig.

A harc foly azóta, földön, levegőben,
Volt bizony a hun faj sokszor kiveszőben,
Néha csak egy-egy folt, besnyő, palóc, székely,
Félre hegyek mélyén bújva menekvék el,
De szorongó harcát, felhők magasából,
Figyelemmel nézte amaz őrző tábor,
S ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,
Ha életök már csak imádságon függött,
Akkor riadó kürt harsog megin ott fön,
S védő seregével Csaba vezér megjön,
Szállva alá a menny ívezetes hidján,
Amaz örök mívű, fényes Hadak-útján,
Védve marok népét, már-már kiveszőket,
Míg messze keletről, újabb hatalommal,
A magyar is eljött megmenteni őket.

Jött legutolsónak, faja közt legvégül,
S rá maradott e harc súlyos örökségül,
Folytatja azóta, se nyeri, se veszti,
Soha nem végezvén, mindig elül kezdi:
Folytatta csatában, bajnoki fegyverrel,
Folytatja, ha szükség, ravasz, álnok csellel.
Néha vérontással, majd tinta özönnel,
Néha igen nyájas krokodilus-könnyel.
Néha reánk törtek irtani, pusztítni,
Máskor vad fajunkat szépen finomítni,
Mosolyos jósággal, békés olajággal,
Kínálva bennünket csupa boldogsággal.
Im csata és fegyver más alakot ölte,
Levegőből a harc rég lejutott földre,
Majd nyilt csatasíkról beszorult fal közzé,
S most ujra alább száll, le a föld gyomrába,
Bányák üregébe, gépek odujába.
Nem is a lőpor küzd, jobban küzd a kőszén,
Nem fellegek ormán, de kazánok gőzén,
Otromba kürtőkből kigomolygó füstben,
Mozdonyok öblében, katlanokon, üstben,
Ott jön a hódító, nesztelenül, rejtve,
Egy ujjal sem bántva, egy szitkot sem ejtve.

De ha zsibbadt álom szállott a magyarra,
Ha szunnyadt erélye, ha lelankadt karja,
Felriadt egy szózat, amaz ősi szellem:
Talpra magyar, ébredj! nyakadon az ellen.
Oda vigyázz, ott légy, most vagy soha, rendben
Hol ama munkásraj közeledik csendben,
Ki nem éget-pusztít, nem öl és nem sarcol.
De kemény munkával szótalanul harcol.
Kit nem ijeszt ágyú, kit nem sebez a kard,
Kit hősi vitézség soha vissza nem tart,
Mert nem erővel jön, nem tör be hadastul,
De kitart, tűr, fárad, soha meg nem lassul.
Nem koszorúért vív, nem harci babérért,
De az éhhom készti, küzdeni a létért.
Nem bánt, de eláraszt zord idegen szóval,
Bizvást megy előre, vasuttal, hajóval,

Őt hozza magával a siető mozdony,
Ott van előörse minden kicsi poszton.
Ott ül türelemmel, gyár, huta, gép, hámor
Zugaiban s vés, fúr, dolgozik és számol.
Csáklya, gyalu, pöröly forog a kezében,
Csatarendjök megfér egy-egy kicsi gépben,
Nem alél, nem csügged, ha korán vagy későn,
Izzad koha mellett, kalapácson, vésőn,
Szivós türelemmel vasat is meggyúrja,
Célja felé útját mindig odább fúrja:
Mint hangya seregnek portyáz elül őrse,
S ha ennivalót lát, azt meglepi törzse,
Fészket üt a földben, váj bele tág magtárt,
Folyosókat, cellát, alagutat, raktárt,
És a laza földet addig szedi, bontja,
Míg össze nem omlik aláásott hantja.

Te pedig, ó magyar!... mennyi üres látszat!
Mennyi hiú légvár és mennyi káprázat!
Délibábban úszol, csalfavizű árban,
Mely hol fényben mutat, hol csunya hinárban,
Melyben fenekestől felforgani látszol,
Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol,
A látkör előtted csupa ködben vész el
Félbehagyod munkád lehanyatló kézzel;
Önbizalom csügged, hit, erély megrendül,
Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül,
Iszonyú rémképek s mily tétlen ijedség!
Hol van az önhit, mely kétségbe ne esnék?
Ó lesz-e segítőd? Lesz-e, ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Lebirod-e győzni az összetolúlt bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljőve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel,
Védett beözönlő népek hada ellen...

Elég az álomból! - De bizony nem védett,
El ne higyj valahogy ily mesebeszédet.
Mi megóvott eddig, nem bűv-csuda volt az,
Nem szellemi tábor s holmi külön isten,
De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,
Mely vész idejében sutba nem ül resten;
Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,
Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,
Száz vészt kikerültél, rabigád áttűrted,
Mi hajolt: hajlítád, ami nem: eltörted;
Bölcsen az időkhöz idomulni tudtál,
Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál. -
Félre kishitűség: szégyen, ki most retteg.
Jön már az erősb kor: szavak után tettek.
Ál-lelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hű-hónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csínyját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni
S jöhet a hódító, nyiltan avagy titkon,
Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.

aranylas

Székelyföldi gyüjtés
http://mek.oszk.hu/11500/11577

Arany A. László: Nyitra vidéki népballadák
Arany A. László hagyatékából

http://mek.oszk.hu/08000/08072

Arany László: Arany László munkái
http://mek.oszk.hu/08000/08008

Arany László: Arany László összes költeménye
(1844-1898)

http://mek.oszk.hu/00500/00599

Arany László: A magyar emigráció mozgalmai
http://mek.oszk.hu/05000/05040


A kiegyezés hősi halottja

Szigethy Gábor előszava

Szent István koronája Napoleon herceg fején...

Kossuth Lajos 1859. május 5-én délelőtt Teleki László és Klapka György társaságában fölkereste Párizsban Napoleon herceget. Háborúra készült Európa, Itáliában már dörögtek a fegyverek.

Háborúban régi elv: ellenségem ellensége a szövetségesem. Kossuth Lajos Napoleon herceggel tárgyal, a francia udvar a magyar emigrációval: közös ellenségük a magyar függetlenséget sárba tipró, Észak-Itáliára szuronyokkal ráterpeszkedő Ausztria.

Kossuth Lajos, Magyarország volt kormányzója és Napoleon herceg, III. Napoleon francia császár nagy hatalmú minisztere tárgyalóasztalhoz ül. Párizs hajlandó pénzzel, fegyverrel támogatni a magyar emigrációt. Nem önzetlenül. Napoleon megpróbálja rábeszélni Kossuthot egy székelyföldi fegyveres betörés megszervezésére; Ausztria keleti hátbatámadása tehermentesítené az olasz földön hadban álló francia és piemonti csapatokat, a két tűz közé szorult Ausztria könnyebben lenne összeroppantható. Kossuth a partizánháború tervét elveti, a magyar hadsereg támogatására francia segédcsapatokat kér, a francia lobogó becsületének nyílt kockáztatását – magyar földön.

Kossuth Lajos volt magyar kormányzó – republikánus; III. Napoleon – francia császár. Nem könnyű egyeztetni az álláspontokat. Napoleon herceg leszögezi: a császár hajlandó a magyarok mozgalmait segíteni, de ragaszkodik ahhoz, hogy a háború után megalakuló független magyar állam alkotmányos királyság legyen.

Nem ismerjük Kossuth gondolatait, csak válaszát: „ha mostani egyezkedéseink folytán Magyarország függetlenné lesz, ezt a császár pártfogásának, ezt viszont hercegséged közbenjárásának fogja köszönhetni, nem tartózkodom azon meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy nemzetem hercegségednek fogja Szent István koronáját felajánlani”.

Szent István koronája Napoleon herceg fején?

A herceg udvariasan elhárítja e javaslatot: „Mi Bonaparték sokat tanultunk nagybátyánk történetéből. Megtanultuk nemcsak azt, hogy mit kell, hanem azt is, hogy mit nem kell tennünk.”

Megszületett s meghalt a független bonapartista magyar királyság terve: Kossuth Lajos és Napoleon herceg 1859. május 5-én Párizsban kerekasztal mellett csevegve igyekeztek kiismerni egymás hadállásait. A tárgyalás jegyzőkönyve fennmaradt; 1880-ban maga Kossuth bocsátotta nyilvánosságra emlékiratai első kötetében. Ország-világ előtt vállalta politikai megfontolásból Napoleon hercegnek kínálta fel Szent István koronáját. (Egy év múlva majd az olasz királyi család előtt csillant meg hasonló ajánlatot!)

Szent István. koronája Napoleon herceg fején! A republikánus Kossuth Lajos Párizsban, Piemontban keres királyt a magyar trónra – mondhatjuk: pálfordulás! Mondhatjuk: a függetlenségi eszme, a köztársasági gondolat nyílt megtagadása, elárulása! Mondták: kótyavetye Kossuth módra!

S igazolásul idézték a Napoleon hercegnek odavetett Kossuth-mondatot: „Különben is az alkotmányos monárchia egészen megegyezik nemzetem hagyományos érzelmeivel.”

Sétáljunk át Párizsból Döblingbe. Gróf Széchenyi István négy fal közé zárva, megfosztva az önálló cselekvés lehetőségétől, eltiltva a politikai szabadságjogok gyakorlásától, hazája sorsáért aggódva, szorongva terveket sző – ír, gondolkodik: „A magyar mindig kitűnően monarchikus nép volt.” Idő: 1857. május 6. Vágyálom és javaslat: „egy fiatal, egészséges, magyarul szóló, jó lovas király, uram Istenem, ugyan nem az-e, mi után eseng a magyar – s vajon tehetne-e egy, az egekből küldött angyal a szerencsétlen nemzet boldogságára többet, mint egy ily specialitású fejedelem?”

Egy jó király, és semmi más? Széchenyi miközben fuldoklik a torkából kizúduló gyalázkodó szavaktól, amelyekkel Ferenc Józsefet elhalmozza, válogatás nélkül becézve őt sátánnak, hóhérnak, gyilkosnak, nemzetpusztítónak, miközben haragos átkot kiált a Habsburgokra, akik eltiporták függetlenségünket, s galádul kalodába zárták a magyart – engesztelő megoldásként monarchikus szellemünkre apellálva egy jó lovas, magyarul szóló Habsburg-királyt kíván szegény, meggyötört önmagunknak?

1829. augusztus 27-én a legnagyobb magyar így írt naplójában: „Oly sokat locsogtunk a DICSŐ ELEINK-ről etc. – akik a legfontosabbról feledkeztek meg: a Nemzeti Függetlenségről. – Fennáll Hollandia, Dánia, Svédország – a sok kis ország Németországban –, Magyarország nem tudott vagy nem akart magában fennállni!!! – Kutyákat kellene őseink mellé temetni!” –

Széchenyi Istvánnak nem volt módja tárgyalni Napoleonnal, neki nem mondta azt a franciák nagy hatalmú császára: minden tőle telhetőt megtesz Magyarország függetlenségének helyreállításáért. Lehet, ha ő ül Párizsban 1859. május 5-én a tárgyalóasztalnál, pillanatra elmereng: miként festene Szent István koronája Napoleon herceg fején!?

Széchenyi István Döblingben élt, nézte Európa térképét, történelmünkön merengett, Rákóczi Ferenc élete, halála villant eszébe – és szívében kétségbeesett gyűlölettel kezét nyújtotta az uralkodó felé.

Pest-Budán ez idő tájt csendes a politikai élet. Levelek, üzenetek mennek Döblingbe, Párizsba, hírek szállingóznak tervekről, mozgolódásokról. Aki él, csodára vár.

1859. október 27-én az Európa-szálló nagytermében több mint háromszázan gyűltek egybe ünnepi vacsorára, kegyelettel emlékezve Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulójára. A vacsorát Deák Ferenc ünnepi pohárköszöntője zárta. Ennyit, csak ennyit mondott: „Lakoma után imádkozni kell. Az én imádságom rövid, csak három szóból áll: éljen a haza!” – Pesten 1859-ben ennyit lehet tenni a függetlenségért; nem sok, nem kevés.

Egy év múlva Ferenc József magához kéreti Deák Ferencet: meghallgatja, de javaslatait nem fogadja el. Párizsban lehetségesnek látszanak újszerű politikai megoldások; Döblingben elképzelhető régi alapokon tisztességes politikai megoldás; Pesten engedelmeskedni van jogunk. „Vulkán felett ábrándozunk s múlatjuk magunkat rózsa-álmok viruló képeivel.” 1861. január 9-én látja így nemzetünk lehetőségeit Deák Ferenc.

Nagykőrösön, az Akadémia titkárának fia, a tehetséges és szorgalmas Arany László érettségire készülődik.

Elpereg néhány szomorú év.

Széchenyi István meghalt. Napoleon császár nem kockáztatta a francia lobogó becsületét magyar földön: elporladtak az emigráció lehetőségei. Pest magára marad; ha élni akar, a járható járhatatlan út: a kiegyezés. Elködlött függetlenségi álmok helyett józan, munkás hétköznapok.

Amikor Kossuth Lajos 1859. május 5-én éjjel Napoleon császárnak azt javasolta, próbálja meg a maga oldalára állítani Angliát, a császár cigarettafüstjébe temetkezve csendesen ennyit mondott: „Sohasem kell akarni a lehetetlent.”

Magyarország 1867-ben tudomásul vette a lehetségest. Reggel kelt, este nyugodott a nap.

„A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni” – írta 1873-ban Arany László.

Írt, dolgozott. A kuruc kor elmúltával beállt szélcsendes idők költőjét így jellemezte: „Belátta, hogy a politikai helyzetet kényszerűség szülte, rajta változtatni nem lehet, s talán meg is nyugodott benne, de költői lelkesülésre nem hevülhetett általa. A nemzeti nagy vágyak, függetlenségi kísérletek kora lejárt; a hazafias ábrándok meghiúsultak; polgári foglalkozásokban, békés művelődésben kereste a haza jövőjét minden gondolkodó politikus. Az ily politikai megfontolás azonban nem teremt hazafias költészetet.”

Lehet álmok, vágyak, titkolt remények nélkül boldogan élni?

Arany László elveihez hű maradt: hazafias ódákat nem írt, a kiegyezést nem dicsőítette. Dolgozott: megbízható, tehetséges hivatalnok volt. Dolgozott: verses szatírájában az üresfejű, hajbókoló talpnyalókat éppúgy kigúnyolta, mint a rajongó álmokban életüket elsikkasztó álmodozókat.

De amikor 1880-ban megjelent idehaza Kossuth Lajos emlékiratainak első kötete, s elszabadultak a talmi negyvennyolcas indulatok, amikor a napi politika kiegyezéslovagjai teleszájjal éltették Kossuth hajdanvolt emigrációs lelkesültségét, amikor a mindennapok pénzgazdag, de eszmesivár világa ellenében a Kossuthért lelkesedés mákonyos izgalmában kerestek kárpótlást, vigasztalást a semmiéletű korlovagok, akik egy mozdulattal árulták el negyvennyolcat és a kiegyezést, Deák Ferencet és Kossuth Lajost, hogy koncra éhesen sorakozzanak fel Tisza Kálmán mögé – akkor a hallgatag-szomorú Arany László ismét tollat ragad. Megvédi Deák Ferencet Kossuth ellenében. S amikor a volt kormányzó emlékiratainak harmadik, testes kötete is napvilágot lat, Arany László gyilkos szatírát ír, tanulmánnyá duzzadt könyvbírálatot, s kíméletlen következetességgel bizonygatja: 1859–1861-ben a magyar emigráció valamennyi kísérlete komolytalan s felelőtlen képzelgés volt; Európa nem akarta hazánk függetlenségét, Magyarország nem akart háborút, felfordulást, tehát Kossuth és társai minden mesterkedése csak gyengítette az okos megbékélést szorgalmazó kiegyezni akarók esélyeit, lehetőségeit.

Arany László védi a kiegyezést: az életét védi. Kossuth adatait, szövegközléseit úgy csoportosítja, úgy szűri, alakítja, kerekíti, hogy a tanulmányát olvasó számára az emigráció mozgalmairól, Kossuthról és elvbarátairól mindig az derüljön ki: nem csupán felelőtlenek voltak, de nagy hangú, nagy reményű álmodozásaikban nevetségesek is e lelkesült hazafiak.

Felkínálták Napoleon hercegnek Szent István koronáját!

Arany László meggyőződéssel hitte: a kiegyezés életben tartotta nemzetét, felvirágoztatja a hazát.

De becsületes ember volt, fogyatkozott benne a költői szó: „A kiegyezési korszak mindig bizonyos kijózanodással jár, s ily hangulatban nincs kedvünk dalolni.” Tévedett. Becsületes volt, ő nem dalolt. De a többiek, 1867 haszonélvezői a kiegyezés után is énekeltek. Hazafias dalokat – hamisan. Ferenc Józsefet éltető nótákat – kedélyesen vagy vigyorogva. Zsoltárt – áhítat nélkül.

Arany László megírta A magyar emigráció mozgalmait – és elhallgatott. Történelmi köntösbe bújtatta testamentumát: eltemette Kossuth álmait a magyar függetlenségről, eltemette Deák álmait nemzete munkás életű, józan felemelkedéséről. Ostorozta az emigrációban hite szerint hazája sorsával kufárkodókat, hogy ne kelljen hangos szóval átkoznia a kiegyezés kufárait.

És hallgatott, amikor nem lehetett hittel, őszintén énekelni. Tálentumos ember volt: belehalt.

Alattvalók némaságára épült a rend csendje: a becsületeseket temette elsőként maga alá a hulladék.

Arany László: Magyar népmesék
http://mek.oszk.hu/00500/00598

Képtalálat a következőre: „arany lászló”

Arany László: Magyar népmesék [Rovásírással]
http://mek.oszk.hu/08400/08469

Képtalálat a következőre: „arany lászló”

 


Képtalálat a következőre: „arany lászló”