Payday Loans

Keresés

Visszaszeretni a Felvidéket
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. július 05. kedd, 08:39

Visszaszeretni

a Felvidéket

Írta: Csáky Károly -

2016.07.03.

 

Magyarországi diákok Nagyszelmencen (Fotó: Balassa Zoltán)

Magyarországi diákok Nagyszelmencen (Fotó: Balassa Zoltán)

Nemrégiben hírportálunkon Balassa Zoltán foglalta össze tapasztalataita Határtalanul programmal kapcsolatban. Benyomásai vegyesek, következtetései inkább lehangolóak voltak. A szerző ugyanis gyakran vezetett tájainkon anyaországi csoportokat, miközben sok minden kiderült. Többek közt az, hogy a diákok (s olykor a tanárok is) igencsak keveset tudnak az itteni magyarság néhány évtizedes történetéről, az összmagyarság felvidéki vonatkozású emlékeiről, emlékhelyeiről.

A túravezető kutató felveti, hogy az idelátogató diákokkal-pedagógusokkal először talán a Felvidékkel kapcsolatos ismeretkört kellene otthon, az anyaországban bővíteni, aztán „visszaszerettetni” a Felvidéket.

Balassa észrevételeivel-véleményével magam is egyetértek, és örülök, hogy megírta a témát. Néhány észrevételt magam is fűznék mindehhez. Feleségemmel, gyermekeimmel annak idején, még jóval a bársonyos forradalom előtt igyekeztünk bejárni az anyaország szinte valamennyi tájegységét, nevezetes helyét, történelmi emlékét, írók, költők szülőhelyeit. De eljutottunk néhányszor Erdélybe, Burgenlandba is. S tettük ezt támogatások nélkül, a saját szerény fizetésünkből.

Ugyanakkor felkerestük a felvidéki tájak sok-sok emlékét is. Ezekre az utakra mindig alaposan felkészültünk, sohasem hiányoztak az útikönyvek, az egyéb segédanyagok. A múzeumokba, galériákba, emlékházakba bementünk, a Tájak-korok-múzeumok kis füzeteit valamennyi helyen megvettük. Otthon aztán kirándulónaplók és fényképalbumok készültek. Úgy éreztük, a felkeresett helyek a mieink is, virtuálisan, szellemileg birtokában vagyunk annak, ahová elmentünk.

Balassa Zoltánnal azért is egyet tudok érteni, mert magam is többször vezettem magyarországi csoportokat a Felvidéken, és sajnos, hasonlókat tapasztaltam, mint Zoltán barátom. Mindig elkeseredtem, mikor a csoport megérkezésekor vezetőjük örömmel mondta be a mikrofonba, hogy itt vannak Šahyban, ahonnan én fogom őket tovább vezetni. Én aztán nyomban korrigáltam a dolgokat, jeleztem, hogy Ipolyságon, nem Šahyban és még csak nem is az Ipolyságban lennénk.

Igaz, régebben még nagyobb bakik is előfordultak: a túrázók akkor nem a Felvidékre és még csak nem is Szlovákiába jöttek, hanem Cseszkóba. Hát ennyit a történelmi földrajzról. Szomorú, ha testvéreink nem tudják, hol élnek elszakadt véreik, meddig terjed a nyelvhatár. Ám Selmecbányán, Besztercebányán és másutt azt kifogásolják, hogy nem beszélnek magyarul, s nehezen értik, miért van ez így. Ám az emlékek, emlékhelyek kevésbé érdeklik őket.

Olykor bántóak a naiv rácsodálkozások is. Például az, hogy itt jól felszerelt magyar iskolák vannak, ahol minden tárgyat anyanyelven oktatnak. Értelmiségi túrázók (köztük könyvtárosok) tudatlanul kérdezik, hogy vajon mit tanítanak itt például magyar irodalomból. Ismerik-e gyermekeink a klasszikus magyar irodalmat, s vannak-e itt is kortárs magyar írók? Erre felháborodva és büszkén mondtam, hogy bizony, én aki négy éve mentem nyugdíjba végig tanítottam az alapiskolán is Balassit, Tinódit, Zrínyit, Adyt, József Attilát, Kosztolányit és másokat. Ezenfelül saját irodalmunkat is oktattam, akárcsak az erdélyit, a kárpátaljit, avagy az újvidékit is. Persze így tették ezt mások is, mert a felsorolt személyek szerepeltek a tantervben is. És legtöbb helyen a magyar történelmet is megismertették utódainkkal.

Mi úgy nőttünk fel, hogy megpróbáltuk megismerni az anyaországot, melytől elszakították szüleinket, s ma sem kell visszaszeretnünk, mert mindig is szerettük azt. Úgy látszik, mintha fordítva nem így működne ez. Pedig enélkül nem lehet nekünk jó tanácsokat sem adniuk az anyaországiaknak. Főleg magyarságból, megmaradási taktikából nem.

Ám én úgy hiszem, hogy sorsunk az egészséges közös gondolkodástól is függ. Attól, hogy kölcsönösen ismerjük egymást, múltunkat és közös gyökereinket is. Melyeknek az országhatárok sem vethetnek gátat, akárcsak a madár repülésének sem. Mert a szellem és a lélek átível azokon, a tudás, az ismeret birtokába vehet sok mindent, amit tiltanak, avagy elhomályosít a tudatlanság, az ismeretek hiánya. Ezért kell a Felvidékkel is megismerkednünk, aztán visszaszeretnünk, szerettetnünk azt!

CÍMKÉK

Csáky Károly szellemi múzeuma