Payday Loans

Keresés

Legenda Kodolányi Jánosról PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2016. június 08. szerda, 07:13

Legenda Kodolányi Jánosról

Összeállította: Albert Zsuzsa

– Tertinszky Edit: – Egy költözés alkalmával kezembe került édesanyám emlékkönyve. Ebben az emlékkönyvben olvastam Kodolányi János sorait, aki üdvözölte édesanyámat és a végén így fejezte be mondandóját: “Büszke lehetsz arra, hogy e sorokat elnyerted tőlem.” Kodolányi János már tizenöt éves korában tudta, hogy író akar lenni, hiszen első novellája is tizenöt éves korában jelent meg a Pécsi Naplóban. Abban az időben gyakran részt vett leányzsúrokon, ifjúsági összejöveteleken, itt ismerkedett meg Csuka Zoltánnal, itt ismerkedett meg édesanyámmal, édesanyám húgával is, aki később Csuka Zoltán felesége lett. Amikor Kodolányi János már kiváló író volt, és egymás után jelentek meg művei, ezek a művek mind fölkerültek a könyvespolcainkra. Többek között A vas fiai, Juliánusz barát, Boldog Margit, és nem utolsó sorban a Süllyedő világ.
Én akkor középiskolás diák voltam, amikor Kodolányi ezt a művét megírta, és sok példányt elküldött Pécsre, a reáliskolába, ahol egykor ő is diák volt. A tanári kar nagyon örült és nagyon meg volt hatva, hogy a nagy író rájuk gondolt. Igen ám, de mikor elolvasták a könyvet, akkor kiderült, hogy ott többek között egy matematika tanárról is szó van, aki valamikor Kodolányit megbuktatta, és a matematika dolgozatára ráírta, hogy : “Loptad!” Kodolányi eléggé kifigurázza ezt a tanárt, úgyhogy annyira nevetségessé vált a diákok előtt, hogy kénytelenek voltak az iskolából idő előtt nyugdíjaztatni.
A későbbiek során személyesen is megismerkedhettem a nagy íróval, ti. az történt, hogy 1957-58-ban Kovalik Károly kollégámmal fölkerestük Böszörményi utcai lakásán és ott készítettünk felvételt vele. Soha nem felejtem el, hogy amikor becsöngettünk, Kodolányi Jánosné nyitott ajtót, aki ormánsági ruhában köszöntött bennünket. Rövidesen megjelent Kodolányi Júlia Szabó Sándorné is, aki szintén jelen volt a felvételen. Itt Kodolányi előhozta egykori sérelmeit, ami őt Pécsett érte a reálgimnáziumban, de rövidesen rátért a politikusokra, őket szidta, bár nevén nem nevezte őket, csak általánosságban beszélt a politikusokról, de mi tudtuk, hogy Révairól és Aczél Györgyről van szó. A felvételnek volt egy nagyon szép mozzanata, amikor a riporter megkérdezte, hogy melyik volt élete legüdítőbb élménye:
– Kodolányi János (hangfelvételről): – A legüdítőbb élmény, életemnek egyszersmind a legelső tudatos emlékem. Nyolc-tízhónapos koromra nyúlik vissza, mezítláb, nagyon bizonytalanul álltam egy falusi háznak a tornácán, napfényes időben, és tenyeremről egy pelyhet fújtam a levegőbe, és sikongatva gyönyörködtem benne, hogy a pehely hogyan száll, ereszkedik lassan lefelé a napfényben és ül meg a földön. Egy nagybajuszú, szerintem öreg bácsi – emlékeimben mindig egy öreg, egyszerű paraszti ember alakjaként maradt meg – újra meg újra fölvette ezt a pelyhet, újra óvatosan tenyeremre tette, és én megint elfújtam a levegőbe.
– Albert Zsuzsa: – Kodolányi Júlia gyermekkorában Jancsi és Juliska volt a két Kodolányi gyerek, amikor Kodolányi Finnországban volt, akkor ők hiányoztak neki legjobban. Úgy is tudott írni, hogy a gyerekek ott játszottak körülötte, mert az volt neki fontos, hogy a Kodolányi gyerekek boldogok legyenek. Sok nehéz nyomorúságon ment keresztül a család, de Kodolányi Júlia abban a könyvben, amit az édesapjáról írt, megírja, hogy azt ők nem érezték gyerekkorukban.
– Kodolányi Júlia: – Ha behúnyom a szememet, jelenetek tűnnek föl előttem, egész képeket látok, hogy mi történt.
– Albert Zsuzsa: – Én most azt a képet látom, ami a fiatal Kodolányi Jánost mutatja, a nagy, világító szemével, és mellette a kislányát, akinek ugyanolyan nagy, világító szeme volt. “Csőszi arca” volt, mint valaki írja, az édesanyjára hasonlít egyébként szerintem.
– Kodolányi Júlia: – Az anyám rendkívül szép kislány volt, én nem voltam olyan szép, mint ő. Meg tudom mutatni a képét már nagyobb korában is, az esküvői képükön is, hogy milyen szép volt. Egyébként, ők például azt fordítva csinálták, előbb kötöttek egyházi esküvőt, és aztán polgári esküvőt. Az apám katolikus volt, az anyám református, átmentek Oszróba Csikesz Sándor bácsihoz, Csikesz Sándor bácsi nem törődött az ilyen formaságokkal, hogy nincs meg a polgári esküvőről a papír, ő bizony szépen összeeskette őket, be is írta, ahova be kellett írni, ma is megvan a nyoma, és aztán mentek át az akkori demarkációs vonalon. Anyám aztán a Dombóváron élő idősebbik testvérénél volt, apám meg elment Püspökladányba az anyai családjához. Az édesanyja akkor már nem élt. Aztán, amikor megkapták a diszpenzációt, akkor házasodtak össze az első kerületi, akkor még a Várban lévő nem tudom, minek hívták akkor, Városházán.
– Albert Zsuzsa: – Nagyon fiatalok voltak, még kiskorúak, mind a ketten.
– Kodolányi Júlia: – Igen, akkor huszonnégy év volt a nagykorúság határa, mikor én nagylány lettem, már huszonkettő, most meg már még kevesebb. Sajnos.
– Albert Zsuzsa: – Huszonkét éves korában nősül, és egy vajszlói parasztlányt vesz feleségül. Nem egyszerű parasztlányt, az már tanult parasztlány volt, szakít az édesapjával, és évekig iszonyatos nyomorban él. Prófétai hittel csinálta az egész életét. Költözködtek az elvált édesanyja családjához, meg Pest környékre, vissza a faluba, és így tovább.
– ifj. Kodolányi János: – Az állomások egy része olyan kis koromban ért engem, amelyre én nem is nagyon emlékezhetem.
– Albert Zsuzsa: – Miért szakított nagyapjával az édesapja?
– ifj. Kodolányi János: – Részint a házassága miatt, itt sem elsősorban az volt a baj, hogy az apám egy, mondhatom azt, hogy jobb módú földműves család harmadik leányát választotta és vette feleségül, hanem azért, mert az én nagyapám nem értett azzal egyet, hogy az apám akkor még nem végzett egyetemet – nota bene később sem – beiratkozott, de nem végezte, tehát az akkori megítélés szerint nem volt egzisztenciája. Azonkívül, az apám olyan erős, mondhatnám azt is, hogy forradalmian erős szellemiségű volt, és annyira társadalmi megújulás, reform pártoló, a szocializmussal szimpatizáló volt, hogy elsősorban ez lett a szálka a nagyapám szemében, mert a nagyapám teljesen konzervatív, katolikus szemléletű ember volt.
– Albert Zsuzsa: – Főerdész.
– ifj. Kodolányi János: – Ezt nem lehetett összeegyeztetni. Az apám próbált a nagyapámmal ezekről a kérdésekről beszélgetni, vitatkozni is, nagyapámmal azonban nem lehetett vitatkozni. A következő történt ugyanis: mihelyst vitára került sor, a nagyapám fölkelt az asztaltól, legyintett, hogy: áh, veled nem lehet vitatkozni, mert te mindig ellentmondasz!
– Albert Zsuzsa: – Az édesanyja szülei hogy fogadták ezt a házasságot?
– ifj. Kodolányi János: – Az anyám szülei nem értettek vele egyet, a nagyanyám élt még akkor, ővele nem volt semmi baj, mégpedig elsősorban azért nem, mert nazarénus volt, és szelíd lelkületű asszony, nyilvánvaló, természetes is, hogy a legkisebb lányát, aki egyúttal a legkisebb gyermeke is volt, másképp is szerethette, mint a nagyobbakat.
– Kodolányi Júlia: – Magam előtt látom őket, még amikor kis gyerekek voltunk, Rákospalotán, hogy a szobának melyik sarkában volt az én kiságyam, vagy melyik sarkában volt a garnitúra, hol volt a zongora. Nyolc hónapos koromból emlékszem vissza a legelső emlékemre. Vagy látom azt a püspökladányi parasztházat, amikor én még egy cukros ládikában álldogáltam, és látom a vadszőlőt a tornác mellett, és látom, hogy a bátyám megy egy tyúk után, amelyik az ő tyúkja volt és az leült, amikor a bátyám utána ment, hogy meg tudja fogni. De ezt úgy látom, mint hogyha itt lenne most előttem.
– Albert Zsuzsa : Anyagi segítséget nem kaptak, vagy nem fogadtak el?
– ifj. Kodolányi János: Annyit, hogy amikor a húgom született, akkor éppen a nagyanyám házában laktunk, de aztán onnan átköltöztünk egy parasztgazda házába, ahol egy szobát kaptunk. Ez egyúttal szemben volt azzal a házzal, amely az erdészet háza volt és a nagyapám ott lakott a második feleségével és a második házasságából származó kisebbik fiával, valamint a nagynénémmel, apám testvérhúgával. Úgy hogy onnan az apámék állandóan ráláthattak arra a házra, ahol a nagyapámék éltek és laktak, nagyapám azonban kitért a találkozások elől, elfordult, nem kereste azt a lehetőséget sem, hogy kezet fogjon a fiával, és megpróbáljon megbékülni vele. Egy látszatot őrzött magában. Kénytelen is volt a társadalmi helyzete következtében egy ilyen látszatot tartani azért, mert a külvilág ezt tőle el is várta, hogy, mint a Közalapítványi Erdőhivatal vezetője, akinek alkalmazottai voltak, erdőőrei voltak, erdőmunkásai voltak, kocsisa volt, tehenese volt, cselédlány volt a háznál, tehát ezt a látszatot őriznie kellett, és ebből nem akart és nem is tudott kiszabadulni.
Amikor apaibb volt, ez elsősorban a nagynéném iránt jelentkezett, valamint az apám féltestvére iránt. Dacosan viselkedő apámmal szemben nem. Apámat megverte, akár korbáccsal, és az apám ezt szótlanul tűrte, nagyapámat még ez is sértette, hogy: te még nem is sírsz!
– Kodolányi Júlia: Nagyapám második feleségét nagyon szerette, fiatalkorában nagyon sokat tanult tőle, ő Dohnányi-tanítvány volt, nagyon jól zongorázott, a klasszikus zenét tőle ismerte meg az apám. Nagyon jóindulatú asszony volt, nagyon sokat mesélt neki csillagászatról.
Végeredményben, valójában én azt hiszem, hogy ugye volt az első világháború, és a fiatalság mindig hajlamos arra, hogy változtatni szeretne a világon, és a Haraszti Sanyi bácsi, aki neki iskolatársa volt, ő is ormánsági volt, de már bent laktak Pécsen. Sanyi bácsi szülei, az öreg Harasztiék két fiukat taníttatták. Az egyik apámnak osztálytársa volt, de a Sanyi bácsival volt jóban. És valahogy így került közel a szociális eszmékhez. Nem is kommunizmust mondok, szocializmushoz. Nem volt ő párttag, szimpatizáns volt, valójában meg akarta volna azt is reformálni. Mert vallásos volt, és ő elképzelt egy nem ateista, hanem istenhívő szocializmust.
– Albert Zsuzsa: Rendkívül érzékeny, nem teljesen ép lábú, zavart családi körülmények között élő gyerek volt, aki kilógott abból a faluból, ahol aztán csaknem az egész gyermek- és ifjúkorát töltötte. Ezért vette talán jobban észre, hogyan élnek ott az emberek. Vajszlón, az Ormánságban. Hogy ezt észrevette, ez volt az ő tehetségének egyik része. Az, hogy maga a népi mozgalom, és az ő első novellái ide kapcsolódnak, ebből származik. Az ő fokozott érzékenységéből, kritikus szemléletéből, és abból, hogy más volt, mint a középosztály, és más, mint azok a parasztok, akiket megismert.
– Kalász Márton: – Az Ormánság, ahol én is éltem, neki szellemi hazája is volt. Nem választotta, de választatták vele. Nekem sok élményem és tapasztalatom van azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett választott, a szellemi haza mindig fontosabb, mint az, ahol születik az ember. És azon túl, hogy születik, nem sok köze van aztán néha hozzá. A választott hazával az embernek mindig sokkal több konfliktusa van, mert sokkal igényesebb vele szemben, sokkal jobban szereti, és én el tudom képzelni Kodolányi János esetében is, hogy ő nagyon szerette volna szeretni azt a szűkebb hazát. Még én is nagyon sokat hallottam az ormánságiaktól, hogy “nagyon sokat bántott bennünket”. Én ezt valahogy mindig másképp néztem. Nem tudom, kit bántott ott többet, és az a kegyetlen világ, amiből a háború után már csak a lelki kifáradást, meg kell mondanom, kínzó melankóliát találtam én.
– Albert Zsuzsa: – A szeretetet érzem benne.
– Kalász Márton: – Én is.
– Albert Zsuzsa: – Az Ormánságot modellnek tekinthette, mint ahogy az is volt, mindaz, amit róla írt, az egész országra vonatkozott. Ez szélesedett ki az egyke elleni társadalmi mozgalommá.
– Várkonyi Péter: – 1925-ben írta Kodolányi János a Szép Zsuzská-t. Sásdi Sándor fölkérte apámat, hogy írjon róla kritikát, az Új Írásokban.
– Albert Zsuzsa: – Aki Várkonyi Nándor volt.
– Várkonyi Péter: – Meg is írta a kritikát, el is küldte Sásdi Sándornak, aki azután megmutatta Kodolányi Jánosnak. Ez 1925-ben volt. 1928-ban a Modern magyar irodalomhoz kért Kodolányi Jánostól biográfiát. Ez a biográfia az összes többinél lényegesen hosszabb volt. Ebben fejtette ki a Szép Zsuzskával kapcsolatos kritikát. Megírta, hogy itt nem csupán naturalista módon, nagyon tehetségesen és mérvadóan megírt regionális dologról van szó. Ami abban van, az a lelkiség, az az egész országra is vonatkozik. Ezért érinti őt mélyen, és ezért érzi az ormánsági népeket közel magához, mert azok a magyarságot jelentik. Így történt azután, hogy apám, aki naturalistának vélte még ebben a kritikában, lényegesen változtatott az autobiográfiában felfogásán. A Modern magyar irodalomtörténetben – ami 1928-ban jelent meg – a reformot követelő írók közé sorolta, és nem önmagában csak a népiek közé.
– Albert Zsuzsa: – 1934-ben írta meg a Baranyai utazást, de az első novellája, amely a Nyugat-ban jelent meg, a Sötétség, már erről szól. Ezzel fedezte fel Móricz.
– Csűrös Miklós: – 1927-ben megjelent egy olyan írása, A hazugság öl című, amely már a címében is az expresszionistákkal való rokonságát bizonyítja, ugyanakkor a szociográfus elkötelezettségét is. Ebben mondhatnánk, hogy elsőként veti föl az ormánsági pusztulás kérdését. Illyés 1933-as Pusztulás című dolgozata országos mozgalmat keltett, de hát azért nem felejthetjük el, hogy Kodolányi volt az előzmény. Még Fülep Lajost kell harmadikként felsorolnunk.
– Kalász Márton: – Kákicsi Kis Géza.
– Csűrös Miklós: – Igen, aki országos hatást tett, és Illyés például folyton rá hivatkozik, noha Kodolányi jelzéseiben már mind benne van. Legföljebb egy-egy falura vonatkozó dokumentumokban részletesebb Fülep akkori megnyilatkozása. Az írók szempontjából nézve: Kodolányinak az erről szóló dolgozataiban mindig előfordul az egyke lélektana, az atmoszférája, amelyek írói szemléletre is vallanak, ugyanakkor, amikor ő is közöl dokumentumokat, szociográfiaként is helytáll az, amit mond. Azt a kapcsolatot, amely a novellista és a publicista között fönnáll, innen tudjuk megérteni. Tehát tényfeltáró szempontból is ábrázol, ugyanakkor azonban a többieknél jobban figyel az atmoszférára, arra a bizonyos légkörre, néphangulatra, amely sújtja, lefojtja a baranyai életet. Emlékszünk arra, hogy sok regényében úgy ábrázolja az egyik paraszt barátjával való kapcsolatát, hogy mondjuk, egy kocsit hajtva Tolsztojt olvasnak egymás között. Ez egy különös utópia, amely azonban az ő életében nyilván teljesen hitelesen így történt meg. Ilyenfajta eszményi kép is áll a fiatal Kodolányi előtt. Ehhez képest iszonyúan sötétnek látja azt a világot, amelyet ábrázol, és amely a korai novellák hangulatát meghatározza. A novellák nem naturalisták. Ezek a novellák költői novellák, a nyelvük tekintetében, humanista szelleműek, és, mondjuk, a tolsztoji realizmus értelmében realisták ezek a novellák. Amikor egy öreg paraszt meghal, és a halála előtt átéli az életet, mintegy fölülbírálja, az az Iván Iljics halála nyomdokát követi. A fiatal Kodolányi szerintem abban válik el elsősorban a kortársaitól, hogy nagyobb méretű, az egész életet átfogó, szinte már a novellán túlmutató, mondjuk még a regény terjedelméig nem eljutó nagy írásokban egy ilyen világot mutat be, tehát amely közelebb áll Tolsztojhoz, mint Zolához, csak jelképesen mondjuk ezeket a neveket, nyelvük pedig nem igaz, hogy annak a tájnak a leképezése, bár nyilván onnan táplálkozik, hanem költői, zengzetes nyelv, azt már mondtam, hogy abban is különbözik a regionalizmustól, hogy világirodalmi műveltségből táplálkozik. Nagyon jellegzetes, hogy nem a magyar irodalom hagyományaiból elsősorban, bár ő Móriczra mindig hivatkozik és ennek meg is van az oka, de sokkal fontosabb Dosztojevszkij, Tolsztoj, meg Turgenyev hatása.
– Kalász Márton: – Nem szabad elfelejteni, hogy az ormánsági tájnyelv nagyon költői nyelv volt. Hihetetlenül költői nyelv. Én, aki még hallottam az azóta nyilvánvalóan ugyancsak megromlott ormánsági tájnyelvet, el voltam bűvölve. Holott nem olyan messze születtem onnan, jó, a származásom másképp indított el engem. De abban az egész kíméletlenségben, én se tartom naturalistának mindezt, abban az egész kegyetlen világban közben – nagyon furcsa ezt talán még így megfogalmazni is – nagyon sok költőiség volt. Irgalmatlan költőiség, és fordított, nagy ihletettség. Egyébként, amikor elárasztotta a latin-amerikai irodalom Európát, akkor nekem mindig Kodolányi János jutott eszembe.
Amit Tolsztojról meg Dosztojevszkijről mondtál Miklós, azt mind én is így érzékeltem. Tehát nem a magyar irodalmat éreztem meg sokszor őbenne.
De amikor a latin-amerikai írók jutottak eszembe, sokat gondolkodtam, hogy bár diákkoromban hihetetlenül élveztem a történelmi regényeit, a magyar középkort, de kicsit mindig sajnálkoztam azon, hogy mintha túl hamar maradt volna abba ennek az ormánsági világnak az elemzése és feldolgozása.
– ifj. Kodolányi János: – 1935-ben költöztünk Budapestre, pasaréti lakásunkba, ugyanaz évben, egy nyári napon, vasárnap délután, apám elé álltam, és mondtam neki, hogy én megpróbálom megkeresni a nagyapámat. Jól van, mondta, indulj el, és próbáld meg. Hozzáteszem közbevetőleg, hogy addig sem nevelt bennünket a nagyapánk ellen. Elmentünk az első címre, amiről tudtuk, hogy a nagyapámnak Budapestre költözésekor a lakáscíme volt. Ez a Maros utcában volt, néztük a névtáblát, nem láttuk, elmentünk a házmesterhez, azt mondja, hát igen, ekkor meg ekkor elköltözött, ellenben, a Krisztina körút 8-10 számú bérházban található meg. Elmentünk.
Azért beszélek többes számban, mert a húgom is velem volt. Meg is találtuk, fölmentünk a harmadik emeletre, ahol lakott, becsöngettünk, és bemutatkoztunk. Nagyapám örömmel fogadott bennünket, mindjárt megvendégelt a nagynéném, valameddig beszélgettünk, s attól fogva mi a nagyapámmal jó viszonyban voltunk. Mert elkerültem azokat a kérdéseket, amelyekkel nem volt tanácsos beszélgetésben foglalkozni. Ezek a vasárnap délutánok azért az emlékezetem szerint kellemesen, jóízűen teltek el, bizonyosan szegényebb lettem volna, ha ez az életemben nem következik be.
– Albert Zsuzsa: – Kodolányi János legújabban megjelent könyvét az Esti beszélgetést Püski Sándor adta ki. Ez egy régebbi tanulmánykötet felújítása. A Baranyai utazás nála jelent meg a Magyar Élet Kiadónál.
– Püski Sándor: – A harmincas évek első felében ismertem meg én is a többi akkori fiatallal együtt Kodolányi János írásait, elsősorban az ormánsági, a baranyai egykéről írt cikkeit, és később a Finnországról írt írásaiból ismerhettem úgyszintén. A Suomi titka című könyvét adtam ki 1939-ben, mindjárt az első évemben, mikor kiadó lettem. S az az érdekes, hogy már majdnem mindegyik írónak volt valamelyik nagy kiadója, Kodolányinak pl. az Athéneum, Németh Lászlónak a Franklin, de azokat szerencsémre csak a regényei érdekelték. Ezek az úgynevezett nemzetpolitikai írásai bármilyen vonatkozású legyen az, a földkérdés, vagy az egyke, és másmilyen nemzeti problémák, ezeket nem érdekelték. Így kerültek hozzám. A népi mozgalom megindult már a harmincas évek első felében, de egész harminckilencig, sőt a Baranyai utazás negyvenegyig, mire én hozzájutottam, hogy kiadjam, várta a feltámadást. Az először közlő újságokban hevert el. Ugyanúgy, mint Németh László Tanu-ja és a korábbi Készülődés, még a Kisebbségbenanyaga is. Nyilvánvaló volt, hogy a fejlődő népi mozgalomra, amelyik elvállalta a nemzet akkori gondjait, ezek az írások közvetlenebbül hatottak, mint mondjuk, a regények.
– Albert Zsuzsa: – Kodolányival tudott harmonikusan együtt dolgozni a könyvkiadások során?
– Püski Sándor: – Hát többé-kevésbé. Persze nem volt könnyű, mint szerző se, nem beszélve egyebekről, a többi íróval neki volt a legtöbb vitája, egyrészt Illyésékkel, aztán Féjával, néha Németh Lászlóval is, úgyhogy időnként én tudtam őket leültetni egy asztalhoz valamit megbeszélni. Mindig nekem sem sikerült. S nemcsak rajta múlott, hanem a többieken is.
– Csűrös Miklós: – Igazából a Kodolányi regényeknek és részben a novelláknak is egy része önéletrajzi hátterű, vagy arra vonatkozik. Nagyon fontosnak tartom, hogy az önéletrajza, a Süllyedő világ az apja halála után jelent meg. Tehát volt olyan kíméletes, hogy ezt a művét, amelyben azért sok mindent elmond abból, amit most Kodolányi Jánostól hallottunk, hogy ezt ne az apja életében tegye közzé. És azok a regényhősök, azok a főleg gyerekhősök, akik a korábbi regényeiben szerepelnek, azoknál nincsen kitüntetve az a tulajdonság, hogy rosszlábú gyerek volt.
– ifj. Kodolányi János: – Amikor kaptuk a telefonértesítést a nagynénémtől, hogy nagyapám meghalt, apámmal azonnal fölkerekedtünk és elmentünk nagyapám lakására, hogy még nem fölravatalozva, hanem frissiben láthassuk.
Beléptünk abba a szobába, ahol nagyapám feküdt egy heverőn, már holtan. Hármasban voltunk, apámmal ketten és a nagyapám. Nagynéném se jött be. Ott álltunk, néztük holt nagyapámat, apám azt mondotta: most békét kötöttünk. Ezután, mikor hazatértünk, határozta el, hogy itt van az ideje, hogy megírja a Süllyedő világot.
– Albert Zsuzsa: – Eszembe jut, amit Kalász Márton mondott, sajnálja, hogy korábban abbahagyta az Ormánságról szóló “tudósításait”, mondjuk így. Mi lehetett annak az oka, hogy a történelmi regények felé fordult?
– Csűrös Miklós: – Egy drámai és lázadó, és a szociális kérdéseket előtérbe állító korszak után részben emberileg, de legfőképpen íróilag, úgy érzem, hogy Kodolányinak a harmincas évek első felében olyan törekvése támadt, amely egy nyugodtabb és nagyobb, hömpölygőbb, ha úgy tetszik, tolsztoji epika irányába tartott.
– Albert Zsuzsa: – Megnyugodott akkorra?
– Csűrös Miklós: – Ez nem megnyugvás, a történelmi kérdések is életbevágó problémákat vetettek fel, hiszen akkor ő már a hitlerizmussal, nagyon korán ennek a jelentőségével és a magyarságot érintő veszélyeivel találkozott: nem úgy értem, hogy szellemileg megnyugvás, hanem az alkotó ember megnyugvása. Ôbenne mindig megvolt a törekvés, hogy egy nagyobb, tágasabb, epikus perspektíva irányába akart elmozdulni, már a novellában is a távlatosat, a mitikus felé hajlót, az ismétlésnek a szakralitását kereste, pl. a Szép Zsuzskában is az, hogy egy idősebb nő az első szeretőjének a fiába szeret bele, az már maga a mítoszi ismétlődést előlegezi. Tehát itt a történelmi koncepció legalábbis nagy részben abból fakad, hogy az író keres magának olyan lehetőséget, ahol egy nyugalmasabb, terjeszkedőbb, noha a korszak drámáját nem semmibe vevő koncepció felé halad.
Én úgy érzem, hogy A vas fiaiban elsősorban ez a vágy nyilatkozott meg, és amikor Kalász Márton latin-amerikai hasonlatot használt, akkor meg kell mondanom, hogy erről a regényről pl. a korabeli kritikában elhangzott a “mágikus realizmus” kifejezés. Efelé tört Kodolányi, és nem emberként meg politizáló emberként nyugodott ő meg, hanem valamiféleképpen az írásnak – és egy későbbi művére mondja Németh László, hogy egy “homéroszi pillanat”-ot támasztott föl – egy ilyenfajta epikának a lehetőségét kereste.
– Kodolányi Júlia: – Akkor vonaton három napig tartott, míg Lengyelországon keresztül kiment Finnországba, vitt magával egy kisbőröndöt, vitte magával az írógépét, mert azt mindenhova vitte magával. Télen volt kint, amikor a Boldog Margitot befejezte, úgy tudom Padasjokiban, egy finn tanyán, ahol bizony volt negyven fok hideg is, de ő azért ott kinn nagyon jól tudott akkor még mozogni, tehát nem gátolta őt abban a lába, valójában ez a fel nem fedezett cukorbaj tette őt lehetetlenné, ahogy te is megismerted.
– Kalász Márton: – Hát a történelmi regények. Én mindig úgy gondoltam, ez az ő igénye volt, és most, hogy olvastam korrektúrában a gyönyörű levelezést, Szabó Istvánról a novellistáról van szó, aki 1949-től 56-ig levelezett vele és tanítványa volt, az egész olyan, mint egy magánegyetem, akkora íve van, hogy…“s most lediplomáztál, István”, körülbelül itt ér véget, meg valaminél fogva Szabó Pista lázadásával. Egy korai levélben Kodolányi figyelmezteti: ne keresd mindig itt a népet, ott a népet, neked, ha író akarsz lenni, az egyetemes szemlélet felé kell törekedned. S azon belül ott lesz a nép.
Én ezt mindig úgy képzeltem, minden mű egy építmény, hogy előbb volt egyrészt az ő törekvése, afelé az egyetemesség felé, amit ő nyilván nagyon korán végig gondolt magában, de úgy, hogy ha éppen a németellenességet, illetve a német veszélyt nézzük, ezt ő úgy gondolta talán végig, hogy itt van egy nép, a magyar, ezt nekünk föl kell mutatnunk. (A herderi jóslatig nem akarok visszamenni.) Én mindig így olvastam ezeket a könyveket. Közben vonzódott a finnekhez, keresett egy népet, amelyik rokon lehet a mienkkel, illetve, ahol mi kereshetünk példát. S hogyha arra gondolunk, hogy utána jött az archaikus világ, mint az egésznek a betetőzése, az egész életműnek, nem tudom, hogy igazam van-e, én ezt az utat teljesen önérvényűnek látom. Nem a kor igénye volt, lehet, hogy találkozott a kordivattal is, de hogy a szándéka nem az lehetett, abban én legalábbis bizonyos vagyok.
– Albert Zsuzsa: – Az, hogy Pécsett 1941-ben a Janus Pannonius Társasággal, meg a Sorsunkkal van kapcsolatban, az hozhatta össze Várkonyi Nándorral.
– Kalász Márton: – Várkonyi Nándor hatása ebben nyilvánvaló. Mind a kettőben, egyikben is, másikban is. 
– Várkonyi Péter: – 1931-ben találkoztak először Pécsett. Utána következtek a történelmi tárgyú regények, akkor lazábban, levelekben igen, de személyesen ritkábban. Gyakoribbá váltak a találkozások 1939-ben. Megalakult a Janus Pannonius Társaság. Tervezték a Sorsunk indítását. Akkor apám be akarta vonni Kodolányi Jánost aktív munkatársként. Talán még szerkesztőtársnak is gondolta, bár ezt nem tudom, de nagyon aktívnak. Akkor alakult ki szoros kapcsolat. Nálunk is felpezsdült az élet. Gyakran fordult meg nálunk Kodolányi Jánoson kívül Erdélyi József, Veres Péter és Berda József.
Délutánonként voltak ezek a találkozások, – kint a kertben. Nagyon élénk viták gyakorta folytak. Személyes élményem, ezeken a kerti beszélgetéseken és élénk vitákon kívül: 1941-ben elmentünk apámmal biciklitúrára. Kilenc éves voltam, én mentem elől, és jeleztem, ha autó jött, mert ő nem hallott. Igen korán megtanítottak a felelősségre. Először Weöres Sándorhoz mentünk Csöngére, és onnan Balatonakarattyára.
Faverandás, tornácos ház volt. Mi a kertben aludtunk, sátorban. Volt egy kerti asztal, másnap apám odatette a fényképezőgépet, és azt mondta, ha szól, akkor ezt a pöcköt nyomjam le. A fénykép azt hiszem, megvan. János bácsi egy újságot olvas.
Egy kilenc éves gyerek nem ért. Érez. Bizonyos szituációkat. Felnőtteket látva azt, hogy komoly dologról van szó. Utólag tudtam meg, hogy akkor volt a Földindulás-nak az a bizonyos pere, és talán abban az újságban, amit olvasott, a legújabb hírek voltak. Ez megmaradt.
– Albert Zsuzsa: – Plágiummal vádolták. Egy fogorvos.
– ifj. Kodolányi János: – Tudvalévő, hogy 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Talán a következő napon megjelent két fiatalember a lakásunkon, és közölték, hogy az apámmal bizalmasan akarnak beszélni. Be is mentek a szobájába, aztán az apám nagyon izgatottam engedte ki őket. A két fiatalember Soós Gézától, aki az ellenállási mozgalom nagyon jeles, kiemelkedő képviselője volt, tőle hoztak üzenetet, hogy az apám a lehető legrövidebb idő alatt tűnjék el hazulról. Mert rajta van azon a listán, akiket a németek el akarnak fogni. 
Én kísértem el a Torockó téri református parókiára Joó Sándorhoz. Egészen addig volt ott, amíg nem kapott üzenetet Faraghó Gábortól, aki akkor altábornagyként a csendőrségnek a felügyelője volt, hogy biztonságban érezheti magát, ő intézkedett, hogyha bármi olyan lépés következnék, hogy az apámat valóban le akarják tartóztatni, akkor a csendőrség előzze meg a németeket és vegye őrizetbe, hogy ezzel is menthessék. Tehát nem adták volna át a németeknek. Ennek az üzenetnek a birtokában csöndben elutazhatott Akarattyára, és ott húzhatta meg magát, visszavonulva a közszerepléstől.
– Várkonyi Péter: – Többször volt nálunk. Először 1945 szeptemberében. Előtte levelet írt. Megdöbbentő levél volt, remélhetőleg most már teljes egészében megjelenik. Ebben szerepel egy mondat, nem tudom, van-e jelentősége, a következőt írja: életveszély fenyegette közvetlenül a nyilasok uralma alatt, “a fegyverszüneti proklamáció megszövegezésében való részvétele miatt.” Eljött 1946 februárjában, és hosszú ideig volt nálunk. Egy hatlukú pásztorsípon megtanított arra, hogyan kell a félhangokat különbözőképpen fogni. Szerette a körtét. Úgy látott át rajtam, kamasz gyereken, mint az üvegen. 
Én akkor nem voltam jó fiú, még kevésbé jó tanuló. Mikor az iskolából hazajöttem, bent ült a díványon, nem szólt egy szót sem. Mondani kezdtem, hogy hát így volt, meg úgy volt,…rám nézett: szóval ez történt az iskolában, és amit el akartam titkolni, azt szóról-szóra elmondta. Belelátott az emberbe. Ez nem lesz jó, gondoltam, elkezdtem utánozni a tanárokat, viccelődtem. – Már megint azt akarod eltitkolni… – Halálpontosan tudta, hogy mit akarok eltitkolni.
– Kodolányi Júlia: – Valójában az ormánsági nép és a nép iránti szeretetből ostorozta őket. Fel akarta nyitni a szemüket, és ebben nagyon jó mestere volt neki Csikesz Sándor, akkor oszrói, ma már Csányoszró a neve, református pap. Aki ugyanúgy ostorozta a népet, mert féltette. Sajnos, be is következett, mert azért az ormánsági nép valójában már nincsen. Tehetséges nép volt nagyon. Nagyon sokan lettek belőle feltalálók, professzorok stb. Ezt az apám látta bennük, és azt féltette.
– Várkonyi Péter: – Következő élményem van 1954-ből. Lent volt nálunk tavasszal és nyár elején. Két helyet szeretett a kertben. Volt ott egy mandulafa, a mandulafa alatt négy bokor tuja. Ott ült délelőtt. Délután pedig a gesztenyefa köré tett padon. Akkor már orvostanhallgató voltam, harmadéves, nézegetett egy könyvet. Odanéztem, a “Deutsche Efemeríden” A csillaghullások gyűjteménye volt. Asztrológiáról és a horoszkópról beszélt, arról, hogy ki, mikor és hol születik, aszerint milyen lesz a horoszkópja. Megkérdeztem, illetve azt mondtam, hát akkor végül is, akik centiméterre ugyanazon a helyen, és perceken belül ugyanabban az időben születnek, azoknak a horoszkópja ugyanaz? Akkor a kétpetéjű ikrek ugyanazok lesznek? Rám nézett, ezután egy hosszabb beszélgetés volt közöttünk, arról, hogy az asztrológia tudomány-e, vagy művészet. Mert ezek szerint ugye tudománynak nem felel meg! Erre emlékszem, mint “ifjú” és nem gyerek. 
Amikor a magyar mitológiához fordult, még a Szíriát-nak nyoma sem volt. Apám 1939-ben kezdett ezzel foglalkozni szórakozásképpen. 1941-ben, a kiadásáról különböző kiadókkal tárgyalt, de visszautasították. Weöres Sándor – saját iniciatívából – akkor az Egyetemi Könyvtárban dolgozott Pesten – elment a közelben lévő, Franklin Könyvkiadóhoz. Ott említette, hogy Várkonyi Nándornak van egy ilyen kézirata, érdekli-e őket. Az igazgató azt mondta, hogy küldje be. Weöres Sándor megírta apámnak: “Küldd be, várja a Franklin”. Apám nagyon dühös lett, a csattanója a dolognak az, hogy féléve már ott volt náluk. Vagyis nem vettek róla tudomást. Megkérte Weöres Sándort, hozza el sürgősen és küldje el neki. 
Kodolányi János 1941-ben Pécsett volt nálunk a Kürt utcában. Apám félve mondta neki, hogy van egy kézirata, de hát nem irodalmi, hanem kultúrtörténeti dolog. Volna szíves, olvasná el, hogy mi lehet benne, ami miatt mindenhonnan visszautasítják. János bácsi elvitte, elolvasta, fellelkesítette, lelket vert apámba, és támogatta, ahol csak lehetett, a könyv kiadását. Azt hiszem, tevőleges szerepe is lehetett abban, hogy a Szíriát oszlopai 1942-ben megjelenhetett.
– Csűrös Miklós: – Annyi bizonyos, hogy a tematikai inspirációt mindenképpen innen fogadta be Kodolányi, a gondolati előzményeket azt hiszem, kicsit túlbecsülik. Hiszen már az Istenek meg A holdvilág völgye című regényekben egy olyan elmélet jelenik meg, függetlenül még Várkonyi hatásától, amelyik egyrészt a kultúra körökre épül, másrészt pedig arra, hogy mindenfajta új forradalom a régiek megújítása. Ez a kettő egyezik Várkonyi művének a hatásával, de akkor egyrészt még nem is ismerhette, még a kéziratot sem. Közös elméleti tájékozódásról van szó, Várkonyi hatása abban nagyon fontos, hogy ehhez a bizonyos régebbi világhoz, sumér vagy akkád mezopotámiai világhoz visszavezette Kodolányi érdeklődését. Ennek az esztétikai jelentősége az, hogy eleve egy ilyen világról szóló regény különösen allegorikus jelentést kaphat. Egy nagyon távoli világot hasonlítani – ez már viszont megint Kodolányi írói érdeme – egy korszerű világhoz, egyrészt allegorikus, másrészt parodisztikus lehetőségeket támaszt, tehát, mintegy azt sejteti, hogy a mai ember ugyanazokat a szamárságokat követi el, amit a régi ember, és hogy a mai ember problémái nem feltétlenül ironikusan, vagy parodisztikusan, ugyanolyanok, mint a régi emberé. Tehát valamiféleképpen az emberi nemnek ezt az állandóságát és ismétlődését ábrázolandó, ami nagyon fontos a mítoszban, olyan anyagot kapott Várkonyitól, amelyet nagyon termékenyen föl tudott használni.
– ifj. Kodolányi János: – Nyilvánvaló, hogy amikor az apám a Vízöntőt írta – akkor még ezzel a címmel szerepeltette, és nem Vízözön címmel – abba tudta beleírni azokat a helyzeteket, szituációkat, amelyeket akkor egy mai társadalmi regényben nem lehetett volna megtennie. Nemcsak a politikum miatt, hanem azért sem, mert a modelljei onnan kerültek ki, barátai, ismerősei, részint ellenfelei köréből, akikről nem írhatott volna. Nem véletlen, hogy amikor én hozzáláttam, hogy Várkonyi Nándor és apám levelezését sajtó alá rendezzem, nem azzal a korszakkal kezdtem, amikor 1939-40-től, tehát elsősorban a Sorsunk megindítása utáni kapcsolatokból származott leveleket vettem volna kronologikus sorrendben elő, hanem egy olyan alkotói korszakot választottam, amely mindkettőjük szellemi alkotó korszakában rokon volt. Amikor Várkonyi Nándor azokkal a műveivel foglalkozott behatóan, amelyek most szerencsésen megjelenőben vannak, másfelől pedig, apámnak is megjelenhettek azok a művei, amelyek ebben a témakörben elkészülhettek és nyomdába kerülhettek.
– Püski Sándor: – A háború után nem kötötték be, a Juliánus barát, A vas fiai, s a többi nagy regény krudában voltak az Atheneum pincéiben. Felajánlotta nekem, hogy vegyem át, mert ők nem hajlandók terjeszteni se a saját kiadványukat. Így kerültek hozzám ezek a nagy könyvek és beköttettem, bár végül is az államosítás mégiscsak zúzdába vitte egy részét legalábbis. De amit lehetett, forgalomba hoztam.
Jellemző, hogy nemcsak ő járt így. Ugyanígy az Új Idők is megtagadta Szabó Lőrincet, azonnal 1945 tavaszán odaadta: az akkori összes és válogatott verseket, a Tizenkét vers – tizenkét rajz című Szalay Lajossal közös könyvet ingyen, hogy vigye el, ő nem fogja terjeszteni. Lőrinc hozzám hozta ezeket értékesítésre. Így lettem aztán 1947-ben a Tücsökzeneelső kiadója is.
– Kodolányi Júlia: – Ôk 1949 őszén mentek el végleg, anyám is azt mondta, hogy költözzenek le Akarattyára. Volt ott 1400 négyszögöl kert, abban nagyon sok mindent meg lehetett termelni, lehetett baromfit tartani. Valójában én azokra a nehéz időkre azért nem úgy emlékszem vissza, hogy rossz emlékeim lennének.
– Albert Zsuzsa: – Kodolányi János akkor hogy tudott mozogni? Amikor én találkoztam vele, akkor már csak ült. Gyermekkori betegsége is volt ez, nehezen járt, és én úgy képzelem, hogy a nála erősebb fizikumú felesége ebben is segítségére volt.
– Kodolányi Júlia: – Apám, amikor te őt megismerted, már nagyon súlyos beteg volt. Fel nem fedezett cukorbaj szövődményeitől. Anyám valóban erősebb fizikumú volt, de azért az apám amiben tudott, segített neki. Amit ott ülve tudott végezni. Sőt, volt olyan is, hogy még a cipőjét is maga sarkalta meg. Segített, amit meg kellett hámozni, meg, ahogy ő mondta, a borsót “kikupálni”. De ugyanakkor elvégezte a napi rendszeres munkáját is mindig.
– ifj. Kodolányi János: – Novelláskötete megjelenhetett 1955-ben. Ez elég sokáig tartott, amíg a háttérben huzakodtak, hogy hozzájáruljanak, ne járuljanak hozzá, az apámat különféle nyilatkozatok tételére próbálták rászorítani, hogy ez utószóként vagy előszóként kerüljön bele a kötetbe. Különféle változatokat fogalmaztak, a fogalmazók között szerepelt Haraszti Sándor, aki az örökös békéltető volt apám érdekében. Ez diákkori barátság volt. De apám kénytelen volt sorozatban tapasztalni, hogy valamiben ők megállapodtak, és akkor a Pártközpontban beleszóltak, és megváltoztatták a már megírt szöveget, és azt küldték az apámnak, hogy most ezt írd alá. Ezt nem volt hajlandó aláírni.
– Csűrös Miklós: – Önmagában is jellemző dolog, hogy kéziratban rejlő vaskos kötetek birtokában a visszatérés, ha úgy tetszik, a régi novellák gyűjteményével kezdődött. Nem mintha ez nem remekműveket tartalmazna, nem nagy kötet lenne, de nagyon jellemző, hogy az időközben keletkezett kötet kiadását jobbnak tartották halogatni.
– Albert Zsuzsa: – 1949-ben megírta az Új ég új földet, és 1958-ban jelent meg.
– Csűrös Miklós: – És attól kezdve az időrendben ilyen montázs történt, ez azonban, mint mondtam, nem tragikus, mert ez nagyszerű kötet volt.
Viszont, annyiban mégiscsak rosszat tett a Kodolányi-recepciónak, hogy valahogyan mégis realista, naturalista íróként maradt a köztudatban, holott ő már nagy mitológiai regényeket írt, és egy más világképet képviselt. Másfelől pedig nagyon fontos az, hogy ez megint egy hosszabb befogadástörténeti szakadást okoz a kritikában, olyan szünet következik, amikor nem vesznek róla tudomást. Erről azt hiszem, Domokos Mátyás írt a tanulmánykötetében nagyon pontosan, hogy még ha megjelentetnek is valakit, az nem azt jelenti, hogy befogadja az irodalmi köztudat. Sőt, még olyan véleményt is hallottam, egészen furcsa módon, hogy az is ártott Kodolányinak, amikor Kardos sorozatban kiadta a dolgait elég nagy példányszámban, mert valamit visszavont abból az ellenzéki pátoszból, amelyik az ő életművének a jelentőségét adja.
– Tóbiás Áron: – 1955 január elsejétől a Magvető, az Írószövetség könyvkiadója, Képes Géza vezetésével, megkezdte azt a munkát Kodolányi érdekében, amit éppen az elhallgattatott és hallgatásra ítélt írók érdekében tett. Az első kétszáz Magvető-könyvből több mint száznak én voltam a szerkesztője, és az volt a dolgom, hogy üres aktatáskával elmenjek az írókhoz, és a már kész kéziratokat begyűjtsem. 
Kodolányi sértett ember volt, méltán, és amikor 1956 nyarán először tudtam vele személyes kapcsolatba kerülni, a Balaton partján, Akarattyán élt akkor, nagy visszavonultságban, elhagyatottságban, hosszú éveken át, a már kész kéziratos könyveit gépiratban, 100 vagy 200 forintért adták kölcsön. Ebben a nagymester Ignácz Rózsa volt, aki ezt a dolgot szinte postásként kézbesítette, csak a megbízható embereknek.
– Albert Zsuzsa: – Sándor bácsi akkor itthon volt?
– Püski Sándor: – Itthon, hogyne, én csak 1970-ben mentem el, és ott voltam Ignácz Rózsánál sokszor, amikor erről is szó volt. Nagy levelezésben álltak, s azt tudom, hogy nemcsak a kéziratait vitte, kölcsönözte ide-oda, hanem még gyűjtött is számára, bár Rózsának se volt akkor fényes helyzete, nagyobb könyveivel 1956 után tudott megjelenni. 
– Tóbiás Áron: – Hát még 1955 előtt éppen mi adtuk ki az első két kéziratos könyvét,
– Püski Sándor: – A Torockói gyászt én vittem Veres Péterhez,
– Tóbiás Áron: – Hát így kerülhetett hozzánk a Magvetőhöz. Úgy kellett gyűjteni Kodolányinak, mint most az árvízkárosultaknak. 
Először a nagy ellenkezés miatt csak az új önéletrajzi könyvét, a Boldog békeidőket sikerült megjelentetni, azt is az ún. társadalomkritika miatt, amivel a századfordulós úri Magyarországot ő illette, mondták a kritikusai, meg a Kiadói Főigazgatóság emberei, cenzorai. Amikor ez meglett, akkor én 1956 nyarán nagy nehezen közelébe kerülhettem, fogadni óhajtott már. Arra szerettem volna rábeszélni, hogy adjon akármilyen kéziratot, de legyen új. Délelőtt megérkeztem, késő délután, szinte az utolsó vonattal mentem haza, és óriási nagy, műfaji vitáink voltak, amelyben ő beszélt, én csak kérdeztem, vagy egy-egy ellenvetést tettem. 
De megállapodtunk, hogy ad valamit, majd körülnéz a ládafiában… Mert rengeteg gépiratos könyve volt már készen, majd – itt van a kezemben egy apró, írógéppel írt levelezőlapja – szeptember 15-én adta postára Akarattyán, amelyben a következőt írta, és ezzel sommázta a beszélgetésünket: “Kedves Áron, kettőt aludván az ügyre, úgy döntöttem, hogy jobb lesz mellőzni ezt a játékot. Nincs nekem nyilatkozni valóm. (mert azt is kértem volna tőle, hogy adjon valamit a nyilvánosság számára. Majd így folytatta:) Hogy az író mit-hogyan ír, magánügy. A Vízöntő nem történelmi regény, hanem mese, rá is van írva, a Mózes pedig nem bibliai tárgyú mű, hanem történelmi regény. Thomas Mann Jákob meg József regényei pontosan bibliai tárgyúak, azokat lehet csodálni. Örülök, hogy meglátogattál, s hallottam Németh László nyilatkozatát is, (mert nála is jártam, mégpedig a Rádió számára, magnetofonnal –) remélem, máskor sem fogsz elkerülni, mindig szívesen látlak, baráti szeretettel Kodolányi.”
Aztán mégis megszületett az egyezség. A forradalom utáni zűrzavaros helyzetben sikerült a Mózes-regényt, az Égő csipkebokrot megjelentetni először ötezer példányban, utána gyorsan ötvenezer, aztán még egyszer ötvenezer példányban. És erre Kodolányi ujjongott, de a maga szatirikus módján azt mondta, hogy: vajon nem lesz ez sok az ellenségeimnek?
– Kodolányi Júlia: – Az első ilyen témájú könyvet anyám adta a kezébe. A Kensber Károly: Misztika mint világnézet című könyvét. Jegyzeteket ő készített, meg is maradtak, nem sok, bent van a Széchényi Könyvtárban, inkább füzetben volt ez, nem cédulákon, de valójában a fejében volt készen minden. Én sajnos nem jutottam el már Izraelbe, de akik ott jártak, azt mondják, hogy pontosan olyan minden, ahogy apám leírta, mintha látta volna, ismerte volna. 
– Tóbiás Áron: – Scheiber Sándor, a nagyhírű ókor-tudós, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, amikor elolvasta a könyvet, meglátogatta, és így nyilatkozott előtte: énnekem ez a szakmám, ez a hivatásom, de én a negyedét sem tudom annak, amit Ön tud.
Hát ezzel kezdődött aztán a Magvetővel a kapcsolata, és meg kell mondanom, hogy taktikai okokból Kardos György igazgató mellé állt, és az ő főcenzori jelenléte volt a legfőbb indítóerő ahhoz, hogy a Magvető kiadhassa a vaskos köteteket, nagy példányszámban.
– ifj. Kodolányi János: – Az, hogy az Aczél György által irányított és kézben tartott Kardos volt a Magvető igazgatója, ez nem változtatott semmit a könyveken. És főleg azon nem, hogy a Magvető szinte az apám könyveiből fizette ki azokat az adósságokat, amelyeket más könyvek kiadása miatt kénytelen volt vállalni. 
– Albert Zsuzsa: – A Boldog békeidőket írja 1948-ban, megjelenik 1956-ban. 1950-ben megírja az Én vagyok c. Jézusról szóló regényét, 1957-ben ebből megjelenik egy részlet, Jehuda bár Simon emlékirata címmel, és az egész regény csak 1972-ben, halála után. 
– Kalász Márton: – Én mindenesetre a 90-es évek első felében Stuttgartban bementem egy antikváriumba, s ott volt az Égő csipkebokor németül. Aztán megtudtam a történetét is. A hatvanas években a műfordító Hildegard Groschke csak azért csinálta meg kis pénzén a Steingrüben kiadót, hogy Németh Lászlót, Kodolányit, és még egy-két hasonló szerzőt kiadhasson. Aztán elfogyott a pénze, és abbahagyta. De hát a könyvek végül is sikert arattak. Olvastam olyan véleményt is, hogy Thomas Mann, és Kodolányi: a József-regény és a Mózes…
– Albert Zsuzsa: – Érdekes, hogy a népi mitológiától fordul a bibliához, aztán tovább, ezek a mitológiai szemlélet egyre erősödő irányát mutatják.
– Kalász Márton: – Igen, de az alapállás mindig ugyanaz.
– Csűrös Miklós: – A beavatódás, az a közös motívum. Akár pogány, akár a keresztény szemléletű műveiben Kodolányit leginkább az érdekli. Tehát főleg az, hogy a földi a transzcendentálissal valamiféle kapcsolatot teremt. Benső érdeklődése volt ez iránt a témakör iránt, másfelől pedig olvasmányai és érdeklődése azt sugallták, hogy az ember egy. Amikor még nem volt mai értelemben vett vallás, akkor is vallásos lény volt az ember, akkor is a transzcendenciába vetette a hitét, éppen az különbözteti meg más létezőktől. Azt hiszem, antropológiája lényege, hogy az ember vallásos lény. A pogány magyaroknál és a régebbi más vallásoknál is ezt a közös gyökerét ismeri fel az emberinek. Ez egyébként Várkonyival nagyon rokonítja.
– Várkonyi Péter: – Ez volt talán, ami az ő közös gondolkodásuknak az alapja.
– Csűrös Miklós: – A közös munkánkról egész röviden próbálok szólni: a Szív és pohár c. kötetet, ami posztumusz abban az értelemben, hogy jóval Kodolányi halála után jelent meg, ennek gyűjtöttem az anyagát és jóval gazdagabbat, mint amit aztán a Kiadó közreadott, inkább a címadás leleményét akarom kiemelni. A Szív és pohár egy kihagyásos sor, amely úgy folytatódik, hogy “tele búval, borral”. Jelen voltam, amikor kiötölte, hogy ez legyen a címe. És hogy mennyire rá vallott az ilyen címadás az ő gondolkodására, emlékeztetőül mondom, hogy korábban volt egy olyan kötete, a drámák kötete, hogy: “Jajgatunk és kacagunk”, annak a Petőfi idézetnek a folytatása: “de a halál azt mondja: csitt!”
És még valamit, örülnék, ha köztudomású lenne, hogy a kötetek, amelyek időközben megjelentek, nem mindig hitelesek filológiailag. Például az Én vagyok című kötetnek részt vettem a szerkesztésében, itt az történt, hogy János bácsival megbeszéltük, hogy a Kiadó kérésére bizonyos rövidítéseket meg lehet engedni, vagy tenni. Én ceruzával kihúztam azokat a részeket, amelyeket, mondom, megbeszélés alapján, a posztumusz kiadásból kihagytunk. De együtt beszéltük meg a dolgot, ugyanakkor azonban később tintával szinte fejezetnyi hosszúságú kihúzások történtek.
– ifj. Kodolányi János: – Az Én vagyokhoz akarok egy rövid mondatot hozzátenni. Tudtommal apámnak ez volt az egyetlen olyan regénye, amellyel nem volt teljesen megelégedve. Ô maga átdolgozta még életében. De az átdolgozott szöveggel sem volt elégedett. Tehát amikor ezt nyomdára előkészítették apám halála után, itt nemcsak arról volt szó, hogy mit kíván a Kiadó kihagyni és mit nem kíván kihagyni, hanem arról is, hogy tudták erről a regényről, hogy apám is kiadás előtt még átdolgozandónak ítélte.
– Várkonyi Péter: – Szellemi élményem az Én vagyokkal kapcsolatban van. Nálunk volt, ott ült a négy tuja között délelőtt, mellette papírlapok voltak. Odaültem, az egyiket megengedte, hogy elolvassam. Az Én vagyok első lapjai voltak. Egy kép van előttem. Az éles napfény, ahogy ülök a gyepen a lábánál a mandulafa alatt, és a következő mondatot olvasom a gépelt lapon: “Lábbal előre jöttem a világra, ahogy mást a sírba visznek.” Borzongás futott keresztül rajtam, mert egyszerre hatott a testi való, az élmény, a láb, és a születés és a halál egyazonúsága. Ez egyszerre tört rám. Később erre emlékezve jutott eszembe, hogy apám azt írta róla: ő volt az az ember, aki egy csipetnyi gondolatot is megvilágosodássá tudott érlelni egy időn kívüli pillanat alatt.
– Albert Zsuzsa: – Középtermetű volt, bár én már csak ülve láttam, de a fényképein látni, középtermetű volt, dús, barna haja volt, és nagyon élénk, feszült tekintete.
– Kodolányi Júlia: – Szerencsére én a feszült tekintetét ritkán ismertem, volt olyan nagyon erős, vizsgáló tekintete. Mikor valakit megismert és először látott, valóban olyan erős, vizsgáló tekintettel nézte.
– Albert Zsuzsa: – Marci, te hol találkoztál személyesen vele, és milyen alkalomból?
– Kalász Márton: – 1954 tavaszán, amikor a pécsi színházban – én akkor Pécsett voltam, illetve még Pécsett sem, hanem Szigetváron, meg egyáltalán Baranyában, Siklóson népművelő – amikor a Végrendeletet bemutatták, illetve készültek rá, akkor volt lent. Eljött a Dunántúl szerkesztőségébe. Akkor ő ott megjelent – s most nagyon érdekes volt a Szabó Istvánnal való levelezésében olvasni, hogy nem akart részt venni a premieren. Aztán végül is elbizonytalanodtam, hogy ott volt-e, a bemutatón vagy sem.
– ifj. Kodolányi János: – Nem volt ott. 
– Kalász Márton: – Nem volt ott. Viszont ott volt fél Vajszló, nagy-nagy elfogódottsággal végignézték az előadást, külön biztosítottak nekik jegyeket, és huszonegy évesen az ember, meg abban a szituációban, óhatatlanul áhítatot érez és nagy tiszteletet, ami gátolja, hogy akár megszólaljon. Ô akkor olyan közvetlen volt, hiszen amikor megtudta, hogy én német vagyok, elkezdett kérdezni, s ez nekem nagyon fontos volt. Illyés Gyula esetében is, s az ő esetében is. Mert nekem ezt az árkot már akkor át kellett ugranom, amikor olvastam őket. Egyszer ültem Ozorán azon a vaskorláton, amit Illyés megír egyik gyönyörű versében, órákig gondolkodtam ezen az egész ügyön, és utána írtam egy hosszú poémát, s ez kettőjüknek szólt. Illyésnek és Kodolányi Jánosnak. Próbáltam megmagyarázni, hogy ezt a magyar-német viszonyt hogyan gondolom. Szerencsére a poémát időben eltüntettem, nincsen nyoma. De nekem hihetetlenül jólesett, hogy, s ezt később Illyés is megtette, ő 1955-ben elkezdett engem kérdezni. Hogy én is megenyhülhessek bizonyos dolgokban. Nem mintha ellenséges lettem volna, nem, de bizonyos dolgokat másképpen láttam, mint ők. Olyan gesztus volt, egy fiú iránt, mint ahogy Szabó Pista iránt is volt millió gesztusa.
– Albert Zsuzsa: – Tüskés Tibor a pécsi Jelenkor főszerkesztője volt 1959-től 64-ig. 
– Tüskés Tibor: – Kodolányi Jánossal a hatvanas évek legelején találkoztam személyesen. A Jelenkor szerkesztői elvei közé tartozott, hogy vállalja azt a kulturális, irodalmi hagyományt, amely Pécshez kötődik, és amelynek a gyökereit a Janus Pannonius Társaság és folyóirata, a Sorsunk teremtette meg, és folytatta ezt a Dunántúl is. A Sorsunkat Várkonyi Nándor szerkesztette, a Dunántúlt pedig Szántó Tibor.
Követve azt a gondolatot, hogy a Pécsről, Baranyából elszármazott írókat a Jelenkor is munkatársaként fogadja magához, Weöres Sándorhoz, Mészöly Miklóshoz hasonlóan, indíttatást éreztem arra, hogy Akarattyán személyesen fölkeressem Kodolányi Jánost. Úgy emlékszem, hogy Balatonfenyvesről utaztam föl, és Szabadbattyánnál kellett átszállni a tapolcai személyvonatra, hogy Balatonakarattyára jussak. De a szabadbattyáni állomáson éppen akkor húzott ki a személyvonat, amikor én át akartam rá szállni. Mentegettem magamat a késés miatt, Kodolányinak is azt mondtam, hogy éppen előttem húzott ki a tapolcai személyvonat. Azonnal rám csapott: micsoda förtelmes germanizmus – mondta, hogy egy vonat kihúz! Persze én próbáltam menteni a nyelvi szeplőt azzal, hogy ez egy szakmai nyelvi kifejezés, apám is, nagyapán is vasutas volt, egész gyerekkoromat vasútállomás közelében töltöttem, és ezek a szavak, hogy: a személyvonat elveri a gyorsot, vagy hogy egy szerelvény előrehúz, természetesek voltak. 
Ô azért ezt nem bocsátotta meg nekem. De nem is ez a fontos talán, hanem az a szeretet, amivel a nála több, mint harminc évvel fiatalabb szerkesztőt magához fogadta, és ez volt az alkalom, amikor megbeszélhettük, hogy a Jelenkor folyóiratot is ugyanúgy támogatja, ugyanúgy kéziratot ad, mint ahogy a Várkonyi szerkesztette Sorsunkat, vagy a Dunántúlt szerkesztő Szántó Tibort támogatta. 
Kodolányit Budapesten is fölkerestem. Akkor a Böszörményi út és a Beethoven út sarkán lakott feleségével, Tildi nénivel együtt, a lányánál, akit ő Juckának nevezett, s akit Júliának kereszteltek.
Akkor már a fiatalokat mintha magához engedte volna. Kapcsolata sajnos megromlott a nemzedéktársaival, de bennünket, fiatalokat, emlékszem, Csűrös Miklóst is, szívesen fogadott. De hát ez már életének az utolsó évtizede volt. Betegként ült előttem, szinte ölben tették akkor már egyik helyről a másikra. Azt mondta: “Akarattyán rosszul lettem. Most se vagyok jobban. Fölhoztak Pestre. Ennyit rólam. Most mesélj magadról.”
Talán nem dicsekvés felidézni azokat az ajánlásokat, amelyeket Kodolányi a Pécsre küldött könyvekbe – nem mondom, hogy írt, mert csak – diktált. Akkor már villanyírógépet sem tudott használni. A vas fiai 1963-ban megjelent példányába írta, vagy diktálta április 26-án: “Tüskés Tibornak nálam tett látogatása és beszélgetésünk emlékére baráti szeretettel” – még a neve az ő keze vonását őrzi: “Kodolányi”. A Baranyai utazásba írta, illetve íratta: “Tüskés Tibornak, munkám folytatójának ott, ahol én is kezdtem, őszinte szeretettel, 63 október 6.”
Ezt az ajánlást tulajdonképpen azért olvastam el, hogy megéreztessem annak a könyvnek a forrását, amit később Kodolányiról írtam. Egy ilyen ajánlás, úgy éreztem, hogy parancs. Akkor létezett a Szépirodalmi Könyvkiadó Arcok és vallomások sorozata. Valójában ebbe a sorozatba készülő munkára kötött velem szerződést a Szépirodalmi Kiadó. Aztán amikor a tizenkét íves munka odakerült a Kiadó asztalára, azzal a mintegy száz fotóval, amit összegyűjtöttem, már változott a helyzet. A kéziratot az Irodalomtudományi Intézet marxizmusban felvértezett kritikusainak adták ki bírálatra. Egy ilyen külső lektornak a véleménye bennfelejtődött a kéziratban. Abban minden második szó ez volt: eufémizmus. A “bűnrészesség” vádjával illetett a Kiadó. Nem is csodálkoztam, hogy a szerződést felbontották, a kéziratot visszaküldték, a képekért tiszteletdíjat nem fizettek, velem a felvett előleget visszafizettették.
Kardos György tudomást szerzett kéziratom létéről, és a könyv hihetetlen gyorsasággal 1974 végére a Magvető Kiadónál megjelent. Úgy érzem, hogy a könyv ma is alkalmas az újbóli kiadásra, és talán azokkal a képekkel együtt, amelyekkel annakidején nem jelenhetett meg. 
– Albert Zsuzsa: – Csűrös Miklós még nem beszélt személyes kapcsolatáról.
– Csűrös Miklós: – Vargha László dr. vitt el hozzá, kitűnő néprajztudós és építészettörténész volt, polihisztor, nagy tudású ember. Középiskolás koromban kerültem el az akkor már beteg Kodolányihoz. Általában úgy emlékszem, hogy féloldalt fekszik, félig ül, félig fekszik tréningruha-szerű öltözetben, és egy macskára emlékszem abban a bizonyos szobában, és szuggesztív beszélgetésekre. Amikor ugyan szóban, de hasonlókat hallottam és tanultam tőle, mint amiket a Szabó István-levelezésben írásban találtunk.
Azt kell mondanom viszont, hogy senkinek sem ugyanazt mondta, hanem ad hominem. Tehát azokkal a kérdésekkel foglalkozott, amelyek engem foglalkoztattak. Akkor én, mint afféle kamasz, nem tudtam fölülemelkedni a saját kérdéseimen, és bizony orosz szakos voltam, és akkor orosz irodalomról beszéltünk, amikor Gulyás Pálról írtam egy dolgozatot, akkor Gulyás Pál-emlékeit osztotta meg velem, ezek nagyon felejthetetlen és tanulságos dolgok voltak. 
Egy-két apró dolgot azért kiírtam magamnak, részben olyat, amit ő mondott el, részben olyat, ahol részt is vettem. Például, meglátogatta valaki, ezt elmesélte, Krúdyról volt szó, és azt mondta az illető, hogy Krúdy “nem mutat előre”. Erre azt mondja Kodolányi, hogy: akkor mars ki! Utólag jólesik nekem, hogy ha néha elmaradtam a megszokott találkozási időmön belül, rám telefonált: Mi van veled, hol maradsz? Nemcsak figyelmesség volt ez, hanem a nevelő igényessége, hogy az ember ne maradjon el.
– Büki Béla: Nekem a hozzá való viszonyom gimnazista koromból származik. Kiss Gézának volt egy Ormánságról szóló könyve, ami föllelkesített.
– Albert Zsuzsa: – Az evangélikus gimnáziumba jártál.
– Büki Béla: – Igen. Akkor olvastam a Baranyai utazást is, ekkor fedeztem fel Kodolányi Jánost. Végül aztán életének utolsó hónapjaiban ismertem meg személyesen, mert az akkori professzorom, Magyar Imre, aki jó barátságban volt vele, felhozta a Klinikára Balatonfüredről, ahonnan Kodolányi János rossz szájízzel jött el. Ismeretségünk nagyon szorossá vált, olyan betegsége volt, ami állandó orvosi készenlétet igényelt. Szaknyelven mondom: Adam-stokes szindrómában szenvedett, ami az átvészelt szívinfarktusok következtében időnkénti szívmegállással jár. Ez azonnali beavatkozást igényelt, rosszullétekor azonnal Adrenalint kellett beadni. Ezt követően azonnal feltisztult a tudata. 
Akkoriban már volt pacemaker, ő azonban minden beavatkozás elől elzárkózott, ami áthatolt a bőrön, így aztán a pacemaker beültetéséről sem lehetett szó. Nagyon súlyos beteg volt már akkor, izületi bántalmai, cukorbetegsége volt, amit nem engedett inzulinnal kezelni. Ha történeti könyveit olvassa az ember, akkor értheti meg azt, hogy talán valami sámánisztikus elképzelése volt a kezelésről, hogy az történjék, amit a sors kirótt rá.
Sokat beszélgettünk. Önmagáról beszélt. Halála után – már Jucikától – megkaptam a Visszapillantó tükör című könyvét, beszélgetésünk lényegében arról szólt, amit a könyvében leírt. Az IGÉ-vel kapcsolatos huzavona is mély nyomokat hagyott benne, erről gyakran beszélt. Mivel sokszor éjjel-nappal nála voltam, beszélt arról az elképzeléséről, ami szerint a honfoglalás idején két hatalom volt, egy világi és egy szakrális hatalom. Ez utóbbi helye a Holdvilág árokban lett volna szerinte. Elmentek oda a fiával, a hely látványa, a környezet meggyőzte Ôt erről.
Én szerintem, és Magyar Imre is azt mondta, hogy halála nem volt törvényszerű, ha beleegyezik, még kezelni lehetett volna. Soha nem egyezett bele igazából, injekciót is csak akkor lehetett beadni neki, ha eszméletlen volt. Sokáig egyedül volt a kórteremben, de ha mégis meg kellett osztania valakivel, és ez segítőkészségére volt jellemző, intézkedett, ha betegtársának elfelejtették beadni az esti gyógyszereit. Az utolsó percig tiszta volt a tudata.
Halála előtti percekben – bár beértem a kórterembe – az élettani helyzet olyan volt, hogy nem lehetett segíteni. Utolsó szava az volt, hogy: Németh László, segíts! Ez volt az utolsó mondata életében. Számomra meglepő volt, ismervén a körülményeket…
– Albert Zsuzsa: – Ezt te hallottad?
– Büki Béla: – Ezt én hallottam egyedül, mert egyedül voltam a kórteremben.


Büki Béla, Csűrös Miklós, Kalász Márton, ifj. Kodolányi János, Kodolányi Júlia, Püski Sándor, Tertinszky Edit, Tóbiás Áron, Tüskés Tibor, Várkonyi Péter visszaemlékezései. A Bartók Rádióban 1999. június 4-én és július 2-án elhangzott adás szerkesztett változata.