Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell, Idők lavináját ernyedt karok Ha többé fel nem tartják! De mi simuljunk össze, magyarok! Kiáltó szó ha nem lehettünk már: Egy titkos társaság legyünk! Kivándorolni, elbujdosni? Nem! Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad Szívünkben egy marék izzó parázs – Égő világoknál ezerszer izzóbb És izzóbb nála nem lesz semmi más. Egymás szíve-falán, végzetünk éjén Egy néma jelszót kikopogtatunk, Mint jeladást a Katakombák mélyén: „Magyarok maradunk!”
Idők mélyén vajúdhat sok halál, Sok minden meglehet, De oly koporsót nem gyárt asztalos, Mely minket eltemet. Magyar bárdok ajkán csak újra hajt Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk, S romolhatatlan erőnk árja zeng: „Örök az élet bennünk!”
Virrasztottunk mi tetszhalottat már! A lefojtott szó erősebb a jajnál, Nyílt szónál több az allegória S a vértezett szív a vértezett karnál. A lefeszített rúgó izmai Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan, Nagyobb erőt szül nagyobb elnyomás, Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már, Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új, Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk. Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj. Nem tagadom: jöhet még zord idő, Sok mindent nem lehet majd merni, Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz, Csak a szívünk fog verni.
