Payday Loans

Keresés

A legújabb

Tóni hagyományai
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2016. április 28. csütörtök, 06:16

Gábor Júlia
Tóni hagyományai

Az irodalomtörténésznek: bepillantás a Szózat költőjének magánéletébe, hiteles szemtanú beszámolója Kölcsey Ferenc mindennapjairól, családi kapcsolatairól, barátságáról író– és politikus barátaival, halálának körülményeiről. Vagy: ritkán felbukkanó tünemény, írónő a reformkorból, művelt, olvasott fiatal lány, akit azonban a nőírókkal szemben táplált előítéletek, a korerkölcs íratlan szabályai hallgatásra kényszerítettek, ezért naplójába temette elfojtott írói becsvágyát.

A művelődéstörténésznek: reformkori nemesi udvarházak élete, hétköznapjaik és ünnepnapjaik, eszményeik, olvasmányaik, korabeli babonák, erkölcsök, szokások.

A kedvtelve olvasónak: biedermeier úrilány vallomásai, titkolt szerelmek, regényes képzelmek, naiv báj, csupa lélekindulat, napló és emlékkönyv, mindez levendulaillattal meghintve. Vagy: gazdasszonykodásban örömét lelő talpraesett vidéki nemeskisasszony, aki fonóba jár, inget foltoz és egészséges kritikai érzékkel bírálja olvasmányait, környezetét, ismerőseit.

Kölcsey Antónia naplója – az utókornak.

*

A reformkorban naplót sokan vezetnek. A nagyokon – Wesselényin, Széchenyin, Petőfin – kívül számtalan kisember is tollat ragad, és műveli az irodalom e házias műfaját.

Különbözőek az okok, melyek naplóírásra késztetik az embereket. Némelyek a divatot, népszerű külföldi és hazai regények – GoetheWerther-ének vagy Kármán József Fanny-jának – példáját követik. Naplójukat elöntik az érzelemhullámok, bánattengerek, szomorúságfolyók, fájdalomgleccserek. A korszak nevelői didaktikai szempontból ajánlják a napi események lejegyzését, mint a pontosságra, rendszerességre, időbeosztásra szoktatás egyik eszközét. Ez a fajta napló számadáskönyv: bevételi rovatában a hasznosan felhasznált, kiadásai közt a feleslegesen elfecsérelt idő s energia szerepelnek. Másoknál a napló fennköltebb célt szolgál: lapjait nem piszkítják be a mindennapok sarával, csupán önmaguk vagy mások magasröptű gondolatai és mélyenszántó bölcselkedései kerülhetnek oda. A naplóírás lehet – főként otthon ülő hölgyeknél – unaloműző foglalatosság, az időtöltés egyik formája: társaság- és életpótló.

A napló szubjektív és esetleges, a naplóírók társadalmi helyzete, vagyoni állapota, politikai nézeteik, életmódjuk, egyéni adottságaik sokrétűek. Mégis ugyanannak az országnak, ugyanannak a kornak különböző arculatai – az árvízi hajós és a borbélylegény, a híres tudós és a grófi titkár, az államférfi és a pesti polgárasszony feljegyzései, egy-egy napló nemcsak írójáról, hanem sok hasonló életsorsról is vall.

A naplóírás nem volt feltétlenül magánügy. Korábban, Kazinczy Ferenc irodalomszervező tevékenysége idején az írók, költők levelei váltak az irodalmi viták fórumává, a reformkori naplók pedig időnként a hírlapokat helyettesítették, valamely fontosabb eseményről beszámoló részletük kézről kézre járt a barátok, ismerősök körében. Mégis közös vonásuk, hogy nem voltak kiadásra szánt alkotások, a jelen- vagy utókornak szóló rejtett üzenetekkel; csupán házi használatra íródtak. Ezért hiteles képei koruknak.

*

Szatmárcseke apró falucska, földesurai az egymással rokon Kölcsey és Kende családok. Egyetlen nevezetessége, hogy itt él Kölcsey Ferenc, korán elhunyt bátyjának, Kölcsey Ádámnak özvegyével és Kálmán fiával egy fedél alatt. A költő házától nem messze áll unokatestvéreinek – Gábornak, Jánosnak és Mihálynak – a háza, egymás tőszomszédságában. A három Kölcsey-fivér három nővért vett feleségül, a lázári Nagy család leányait. A környékbeli falvakat is benépesíti a rokonság, így a családi perpatvarok éppoly gyakoriak, mint a rokonlátogatások, keresztelők, névnapok, temetések.

Itt született 1821-ben Kölcsey Gábor és Nagy Krisztina egyetlen leánya, Antónia. Gyermekkorát Guszti öccsével együtt szülőfalujában és a nagyanyai háznál, Lázáriban töltötte. A kislány és nevelőnője még boszorkányos beszédekkel, bűbájos könyvek felolvasásával múlatták az időt, de a tizennégy éves ifjú hölgyet már a városba küldik urbánus viselkedést tanulni.

Közel még az idő, amikor az aggódó szülők távoltartották leánygyermekeiktől az írás-olvasás veszedelmes tudományát, mert az szerelmes levelek írásához, következésképpen erkölcstelenséghez vezet. A „világosodottság” és „nemzetiesedés” eszméinek terjedése azonban a nők életében is változásokat hozott.

A nők rendeltetéséről vallott hagyományos nézet, amely szerint feladatuk a családélet boldogítása, a „munkás háziasszony, szerető nő és lélekismeretes anya” szent háromsága, a múlt század elején kibővült a társasági hölgy és a honleány feladatkörével. Az előbbinek a társalgás szellemdús vezetéséhez kell értenie, az utóbbinak kötelessége a honboldogító eszmék terjesztése. Már nemcsak a gazdasszonyi ismeretek elsajátítása volt a leánynevelés célja. A leendő polgárnék „kellemi nevelésben” részesültek: nyelveket tanultak, elsősorban németet és franciát, megismerkedtek a társasági illemszabályokkal, s tanulmányaik közé bevonultak a művészetek: tánc, zene, rajz és festés. Aki azonban a honleány díszes nevét akarta elnyerni, annak nemzeti irányban, magyar szellemben kellett képeznie magát. Oktatásukban első helyen álltak a honismereti tárgyak: magyar nyelvtan és irodalom, hazai történet és földirat.

A tanítás formája is megváltozott. Addig családi körben, édesanyja mellett sajátította el a leánygyermek a háztartásvezetés fortélyait, de a sokféle új tudományt már nevelőnőtől tanulja. Eleinte a tehetősb családok külföldi gouvernante-ot fogadtak leányaik mellé, később a városokban, elsősorban Pest-Budán leánynevelő intézetek jöttek létre, ahol főként vidéki nemeskisasszonyok töltöttek el néhány évet.

Így került a tizennégy éves Kölcsey Tóni is – Ferenc bácsija segítségével – Pest-Budára, Täntzer Lilla nevelőintézetébe. A Täntzer-féle nevelőintézetről kevés adat maradt fenn, neve nem szerepel az újságokban meghirdetett leánynevelő intézetek, sem a „nőneveldei próbatétek”-ről szóló beszámolók között. Mégis előkelő helyet foglalhatott el a hasonló leányneveldék között, mert a két Kölcsey lányon, Antónián és Marin kívül ide jártak Wesselényi Miklós nevelt lányai: Wersényi Róza és Katica, Fáy András rokonlánykája: Puky Katica, a későbbi Vachott Sándorné: Csapó Mariska, s ide küldte Szendrey Ignác jószágigazgató is nagyobbik leányát: Júliát.

Nem ismerjük pontosan Täntzerék nevelési eszményeit, de feltehetőleg hasonlítottak azokhoz, amelyeket egy másik korabeli nőnevelő intézet hirdetésében olvashatunk: „hisszük, hogy (intézetünk) nem fog üresen hiú divatbábokat, sem határhágott férfihölgyeket nevelni, hogy amazok a kacér tetszvágy, emezek a férfias észfitogtatás mezején tündököljenek; hanem fog hölgyeket nevelni a szó legnemesebb értelmében, kik amellett, hogy művelt körüknek bájangyalai, egykoron nők lesznek és édesanyák, és a honnak hű leányai.”

Indulás előtt a gondos nagybácsi levélben azzal a kéréssel fordul Pesten élő barátaihoz, elsősorban Bártfayékhoz, hogy felügyeljenek Tónikára.

1835. május 17-én írja Bártfay Lászlónak: „Édes, jó Lacim, Kölcsey Gábor rokonom, ki leányát Täntzer úrékhoz vinni szándékozik, e napokban indul Pest felé. Első járása hozzád lesz. A tiszteletre méltó Josephine vette magának az alkalmatlanságot, hogy a gyermeknek helyet készíte, s megbecsülhetlen jósága meg fogja engedni, hogy azt, mint keresztleányomat, Pesten töltendő ideje alatt kegyességébe s gondjaiba ajánljam. Légy oly jó, édes Lacim, s e kérésemet tiszteletem mellett add által.”

A Bártfay házaspár – Bártfay László és felesége, Mauks Josephine – lelkes tisztelője és amolyan mecénásféléje volt a korabeli szellemi nagyságoknak. Lakásukon működött a résztvevők által Alsatia-nak keresztelt irodalmi szalon, mely egyidejűleg töltötte be az irodalmi vitafórum és vendéglő, szerkesztőség és kávéház, klub és előadóterem szerepét, amelynek éppúgy vonzereje volt a barátokat terített asztallal fogadó tapintatos vendégszeretet, mint a házigazda mindig tettrekész segítő szándéka, amivel a szellem embereinek ügyes-bajos dolgait intézte. Bártfayék Kölcsey Ferencen kívül barátaik közé számíthatták Kazinczy Ferencet, Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Wesselényi Miklóst, Deák Ferencet és a kor szinte valamennyi kiválóságát. A kevésbé hangzatos nevű jóbarátok közé tartozott Täntzer Károly és családja. Bizonyára Bártfayék voltak a közvetítők Antónia neveltetése ügyében.

Május végén indulnak Kölcsey Gáborék Pestre. Útközben meglátogatják Kölcsey Ferenc legközelebbi barátját, a Pécelen lakó Szemere Pált és feleségét. Szemere így számol be e látogatásról Kölcseynek május 26-án kelt levelében:

„Tegnap reggel, édes Ferim, orvos rángata, vagy inkább föcskendeze életre köszvényes és görcsös elszorulásaimból; s csüggedt és duzmadt voltam délestig.

Kopogtatnak ajtónkon, s Gábor és neje és leánykája lépnek be, s velők kétségkívül valamely varázsszellem is Csekéről: tőled, Pepitől és Kálmánkától; s én nyomorú embercse azonnal és legottan fölvidámodtam. Egy darabig beszéddel – tüzes, eleven beszéddel tartám őket, és nem rövid leveledet olvasám; azután kimentünk a szőlőbe, s esteli nyolc óra után tértünk vissza. Ma délig ismét beszéd, s ezer meg ezerféle, kivált ebéd alatt; délután a gróf angol ligetét andalgottuk öszve, s visszatértünkkor Otliknét látogattuk meg. Rég az ideje, hogy ily örvendetes napom nem volt.”

Tónika számára is maradandó emlék a péceli látogatás. A rövid kitérő után a család folytatja útját Pest felé.

Szatmárcsekéről Pestre kerülni tizennégy évesen! Igazi nagyvárost látni! Megismerkedni azokkal a nagyszerű emberekkel, akikről Ferenc bácsi annyi szépet mesélt! Megtanulni mindazt, amit a városi kisasszonyok tudnak! Szebb, mint a legszebb álom!

Elszakadni a jó és kedves szüléktől! Otthonhagyni Gusztit, a sok szeretett nagynénit, nagybácsit, unokatestvéreit! Csupa-csupa idegen ember közé kerülni! Hátha kicsúfolják, amiért még bábokkal játszik, lenézik falusias viselkedését, beszédét! Mi lesz, ha senki sem fogja szeretni, és még panaszkodni sincs kinek?! Ó, milyen szörnyű otthonról, kedvesinktől elszakadni!

Szíve sebesen vert hol a várakozás okozta izgalomtól, hol pedig az ismeretlen jövőtől való félelemtől. Amikor szülei mögött becsukódott az ajtó, s ő rádöbbent, hogy egyedül maradt a nagyvárosban, az elválás okozta fájdalom és szomorúság érzése volt az erősebb. Aztán felszáradtak arcáról a könnyek, körültekintett: mosolygó arcok, részvevő tekintetek, bátorító szavak vették körül. Később így emlékszik vissza erre az időszakra: „Három hosszú hétig tartott e kínos fájdalom, ez idő alatt Bártfayné és Täntzer Lilla nevelőném vigasztaló angyalok valának.”

Täntzer Lilla hamar elnyeri a kislány szeretetét és bizalmát, s a „nemeslelkű leány” nem csupán nevelőnője, de barátnője is lesz ez új világban. Antónia szavaival: „Meg nem tudnám mondani, tisztelem-e vagy szeretem inkább.”

És Bártfayék, a „megbecsülhetetlen barátok” ezúttal is híven teljesítik baráti ígéretüket, és pártfogásukba veszik Kölcsey Ferenc kis húgát, aki csodálattal tekint fel Bártfaynéra, mint a tökélyes hölgy megtestesítőjére, minden jóra-szépre törekvő leány példaképére. Toldy Ferenc, a Bártfay-szalon rendszeres látogatója így jellemezte az Alsatia őrszellemét: „benne szellem, szív s irodalmi míveltség a legszebb összhangzásban egyesültek. Élénk, vidám, szívélyes és finom társalgását azon hév, mellyel a nemzeti ügyet s minden jót szeretett, azon igénytelenség, mely ily eszű és ismeretű nőknél ritkán találtatik, szeretetre méltóvá, társaságát vonzóvá s nemesítővé tette egyszersmind.”

Tónika növendék társnőivel is összebarátkozott, amikor észrevette, hogy érkezéskor éppoly félénkek, éppoly megszeppentek, mint jómaga, később pedig „úgy tudtak mulatni, örvendni, mint az otthoni gyermekek, olyan játékaik voltak, csakhogy még kedvesebbek lettek ezek, mert rendes foglalatosságot követtek”. Eltelik néhány hét, s a júliusban Pestre látogató Szemere Pál már így számol be Tónika kedélyállapotáról: „A kis kicsiny Täntzeréknél friss, egészséges, virgonc, elevenebb, derültebb, mint feljövetelekor.”

Antónia a gondos nevelők vezetése alatt szorgalmasan gazdagítja ismereteinek tárházát. Az intézeti tanórákon a német nyelvet gyakorolja s a divatos franciával ismerkedik, táncolni tanul, tájképeket festeni, csendéleteket rajzolni, a finomabb kézimunkák elkészítésének csínját-bínját, hímezni díszes erszényt, terítőt, dohányzacskót, különféle alkalmakra levelet fogalmazni; szelleme honi és külföldi literatúrán csiszolódik, tisztelni tanulja a hazai történelem és irodalom múltbéli nagy alakjait, szeretni hazánk kies tájait s a „keleti édesen hangzó” magyar nyelvet.

De az igazi tanulás, a világgal való ismerkedés az intézet falain kívül vár rá.

Nemcsak az emberek, a nagyváros is szívesen fogadta a tanulni vágyó falusi kislányt, és legszebb arcát mutatta felé.

Az intézetből kilépve már idő sem marad önmagával foglalkozni. Elkerekedő szemmel ámul, szinte beleszédül a reá zúduló és soha nem képzelt látni-, hallani-, felfognivalóba. Az a rengeteg mindenféle ember az utcákon! Mekkora forgalom! Micsoda pompás üzletek! Milyen elragadó öltözetű hölgyek és urak! Mennyire kell vigyáznia az embernek, hogy el ne tévedjen, ne kerüljön egy vadul vágtató hintó lovainak lába alá, ne sodorja magával a hullámzó tömeg, ne fosszák ki a koldusnak öltözött tolvajok! Milyen szerencse, hogy őmellette mindég ott van nevelőnéje is, ki csodák csodájára könnyedén eligazodik e nagyvárosi forgatagban!

Itt minden gyorsabban történik, mint otthon. Azaz: itt mindig történik valami. Állandóan változik a város arculata: ahol tegnap még üres telek állt, maholnap új ház, palota emelkedik. A sok újonnan nyílt bolt tele van ezernyi áruval. Az emberek hangversenyekre járnak, színházba, egymást követik az estélyek, táncvigalmak. Új meg új könyvek, folyóiratok jelennek meg, szebbnél szebb divatlapok, almanachok látnak napvilágot.

Az intézetbe új növendékek érkeznek, mások eltávoznak, rokonok jönnek látogatóba, vagy Täntzerékhez ismerősök. Egyik intézeti társnéja meghívja névnapi mulatságra, s a házibálon ismét számtalan új arc, új ismerős. És mennyi izgalom! Az első földig érő ruha, az első nagylányosan fésült frizura, az első tánclépések, melyeket már nem a tánctanár, hanem egy valódi ifjú karján lejt el, az első bókok. Valódi színházba viszik, ahol még a hős németül vall szerelmet a hősnőnek, de másnap elsétálnak megnézni a magyar színészet épülő fellegvárát, a pesti Magyar Színház emelkedő falait.

Mennyi élmény! A fogékony eszű és lelkű, világra nyitott kamaszlány hamar megszokja, hogy itt az újdonság a mindennapok tartozéka.

Kölcsey unokahúgaként az a szerencse éri, hogy azokkal az emberekkel kerül közeli ismeretségbe, akik a kor történelmét alakítják, irodalmi életét vezérlik.

Szemere Pál és felesége Pesten jártukkor nem mulasztják el meglátogatni a kis, szőke Kölcsey lányt.

Wesselényi Miklóst a baráti kérelem mellett nevelőapai kötelessége is Täntzerék intézetébe vezeti. Fél évszázaddal később így írja le Antónia lánya – anyja elbeszélései nyomán – a báró látogatásait Täntzerék intézetében: a sok apró lánykának „az mindig örömünnep volt, s valóságos bálványozással környezték a bárót, ki sohse jött a körükbe üres kézzel, hanem nagy csomó cukorkát, édes süteményt, gyümölcsöt hozott magával számukra. S mialatt a kis lányok az édességet jóízűen majszolták: a jó Miklós bácsi sok kedves és tanulságos dolgot mesélt nekik, tudása, tapasztalatai s úti emlékeinek gazdag tárházából, melyek mind hivatva voltak élvezetes módon okulást nyújtani.”

Róza és Katica mellett Tónikának is mindig jut néhány kedves szó, simogatás.

Mielőtt Bártfayékhoz indulnak, a lányok izgatottan találgatják egymás között, vajon ma kit találnak ott a szalon híres vendégei közül. Antónia kéziratban olvashatja Vörösmarty költeményét Bártfayné emlékkönyvében, majd ugyanazt a verset kinyomtatva az Aurorá-ban. Áhítatosan hallgatja, amint a nagy emberek megvitatják egymás közt a politika, irodalom, színház vagy a társasági élet legújabb híreit; büszke, hogy hallgatóként ő is részese lehet ezeknek a beszélgetéseknek.

Múlik az idő, s az utcára lépve, Antónia már nem kapaszkodik riadt-görcsösen Täntzer Lilla karjába, társaságban már nem mindig pirul, ha kérdéssel fordulnak hozzá. Szívesen tanul, érdemes szorgalmasnak lenni: azt tanulja az iskolában, amire az életben szüksége van. Nem csupán az intézeti próbatéteken szerepel jól, de az igazi vizsgát jelentő társasági életben is. Örül, amikor megdicsérik illedelmes, szerény viselkedését, értelmes feleleteit, ez fellelkesíti, további tanulásra ösztönzi.

Amikor letelik a taníttatására szánt egy év, szüleihez, Ferenc bácsihoz írt leveleiben bizonygatja, mennyit haladt már előre tanulmányaiban, de azt is, még milyen sok megtanulnivalója van. Örömmel olvassa Kölcsey Ferenc 1836 márciusában kelt válaszlevelét:

„Kedves Antonine, Leveledet s ajándékodat vevém sok örömmel. Jól esik látnom, hogy naponként előhaladsz, s mégjobban esett leveledből olvasnom, hogy minapi intéseim követését ígéred. Tedd azt, kedves Leányka; s hidd el, hogy a jól gondolt intést készen követni, idvességre visz. Édes Apád kérésemre, de saját hajlandóságát is követve, meghatározta, hogy Pesten maradásodat meghosszabbítja. Élj szerencsésen; s vidd meg üdvözletemet tiszteletre méltó Nevelőidnek. Szívemből ohajtom, hogy ha majd Pestre felmehetek, jónál és dicséretesnél egyebet rólad ne halljak. Ölellek!”

Antónia tovább gyarapszik testben és lélekben. Már egészen otthonosan mozog a pesti utcákon, most ő az, aki nyugtatgatja az intézetbe újonnan érkező riadt kisleányokat. Viselkedésében, beszédében igyekszik minél hasonlatosabbá válni két mintaképéhez, Täntzer Lillához és Bártfaynéhoz.

A második év még gyorsabban száll el, elérkezik a hazatérés ideje. Mintha megismétlődne a két év előtti ideutazás. Menne is, maradna is. Nehezére esik elválni a szeretett nevelőnőtől, barátnéitól, a jóságos Bártfaynétól, a sok kedves ismerőstől, nehéz itthagyni Pest-Budát, hisz a város már rég nem félelmetes, hanem számtalan öröm forrása. Otthon viszont újra láthatja, ölelheti szüleit, rokonait, hazavárja kedves Tisza-parti szülőfaluja. A legfőbb érv pedig a hazatérés mellett: a felkészülés ideje letelt, a tanulóéveknek vége; most bebizonyíthatja, hogy megérdemelte a gondoskodást, a taníttatására fordított pénzt. Hogy a hasonlóság az oda-vissza út között még nagyobb legyen, hazafelé a Kölcsey család ismét betér Szemeréékhez.

Két évvel ezelőtt Kölcsey Tónika hagyta el a szülői házat, most Antónia kisasszony kerül Csekén az érdeklődés középpontjába. Beszélnek róla, csodálják, titokban megszólják: foglalkoznak vele.

Minek egy lányt olyan messzire küldeni nevelőbe? A faluból még a fiúk is – akiknek valóban szükségük van a tudományokra – csak a Debreceni Kollégiumba mennek tanulni! A Kölcsey Gábor lánya viszont Pest-Budán járt, s a nagyvárosban megtörténhet minden. Úri nevelést kapott, bizonyára lenézi a szegény tudatlan falusi rokonságot! Amióta hazajött, csak a románolvasás, francia, német csevegés, ábrándozás! Azzal szeret foglalkozni a kisasszony, a házi munkákhoz bezzeg nem ért, ahhoz nem fűlik a foga!

Kissé bántja a rosszindulatú sustorgás, de azért némi fölénnyel viseli a háta mögötti gúnyos megjegyzéseket úrias modora, választékos beszéde, finom öltözködése miatt. Hiszen az mind csak irigységből fakad! Ami a románolvasást illeti, igazán csak tudatlan emberek gondolhatják, hogy a nőnemnek árt az olvasás. Ő meg nem foghatja, „mint lehet jó könyvek olvasása, mely lelkesít s szívet emel, ártalmas. A lelkesületből s felemelkedett kebelből… nem származhat rossz; s mily örömmel fog mindenki szokott munkájához, ha lelkét feleleveníté, s szívét megvidítá.” Az a Pest-Buda pedig nem is olyan különös dolog! Nincs is olyan messze. Ő már kétszer is végigjárta az utat: oda meg vissza. És bármikor visszatérhet. Bártfayék, Täntzer Lilla mindég szívesen fogadják. Apja is, mikor látta, mily nehéz szívvel válik meg pesti ismerőseitől, megígérte, hogy két év múlva ismét Pestre látogathat.

De őt most jobban érdeklik az otthoni újságok. A világlátott, tapasztalt nagylány szemével fedezi fel újra otthonát, keresi új helyét a megváltozott régi világban.

Épp akkor kerül haza, amikor Szatmár vármegye a Wesselényi-per kapcsán az ország érdeklődésének középpontjában áll. Kölcsey Ferenc a periratokon munkálkodik, Csekén megsűrűsödik a levegő, országos gondoktól terhes.

Antónia körül nemcsak a régi emberek változtak meg, de nagybátyja mellett új emberek, új arcok fogadják, a három lelkes patvaristáé: Pap Endréé, Obernyik Károlyé, Győri Dánielé.

Antónia pedig tele van álmokkal, vágyakkal, szívében szerelem csíráját hozta magával, és derűs optimizmussal tekint a jövőbe. Úgy érzi, gondosan felkészítették jövendő életére, az életben való boldogságra és boldogításra. Naplót kezd írni: hiszi, hogy lesz miről írnia.

Talán Kölcsey Ferenc is biztatta a körülötte élő fiatalokat napi tevékenységeik, gondolataik lejegyzésére. Obernyik Károly, Kölcsey Kálmán nevelője Antóniával szinte egyidőben kezd Csekén naplóírásba.

„Ezen nevezetes s reám nézve szép és örvendetes nap kezdem naplómat.” Ezzel a mondattal indul Antónia naplója 1838. május 29-én, kicsit ünnepélyesen, méltóképp a nagy eseményhez, báró Wesselényi Miklós látogatásához és a magasztos tárgyhoz, a báró néhány életbölcsességének följegyzéséhez.

Antónia naplóírása nem volt titok, most sem maradtak hát el a rosszmájú rokoni megjegyzések. Azt tartják felőle, hogy Molnár Borbála-i bölcsességgel bír. Kétélű dicséret: eszét, műveltségét elismerik, de az írónőkkel szemben még kevésbé volt elnéző a közvélemény ítélete, mint az olvasó nőkkel. Erről még a szeretve tisztelt nagybácsi is úgy vélekedett, hogy „ne kívánják… (az asszonyok) tudatni értelmességöket, hanem csendes házi körökbe használni igyekezzenek”. Így Antónia titkos önérzettel tűri az irigység ez újabb megnyilvánulásait.

Pedig a „naplóbarátnő” – ahogy egy ízben nevezi – komoly dolog: pillanatot örökít meg, titkokat őriz, érzelmeket és gondolatokat tartósít. Tónika hat éven keresztül – hol hűségesen, hol hűtlenül –, tizenhét és huszonhárom éves kora között jegyezgette le élete eseményeit.

A Csekén töltött első hónapok telve vannak nevezetes eseményekkel. Kölcsey közelében a vidéki élet éppoly eseménydúsan zajlik, mint a pesti: hol ők mennek látogatóba Kölcseyhez, hol őket látogatják meg Szemeréék: Győri Dániel búcsúzik, Wesselényi Miklós megérkezik; Pap Endre felolvas nekik „valamely szép mű”-ből, Kende Guszti könyvet hoz ajándékba.

Számtalan alkalom kínálkozik magasröptű gondolatok kifejtésére: „Mi szép jeles s művelt lelkű emberekkel lehetni, az ő körükbe melegebben dobog keblünk, s minden szavok jótékony hatással van reánk; hála, hogy engem részesít ez örömben az ég!”

Antónia egy emelkedett pillanatában, a báró és Kölcsey hozzá írott leveleit olvasgatva, idillikus képekben festi le a nagybetűs Emlékezetet, Képzeletet, Reményt. E fogalmak megszemélyesítése szokványos biedermeier verskellék, s nem kétséges, hogy Antóniában olvasmányélményei, elsősorban Kölcsey néhány költeményének hatására idéződnek fel. De kettőjüknél csupán a forma azonos.

Antónia számára az Emlékezet: „Mily édes, kéjes érzelem.” Kölcseynél:

Múlt kedv után titkon epeszt,
Múlt kín között ismét senyveszt,
S lelkedre hoz telet.

Antóniánál a Remény „rózsás arcú, csillogó szemű mosolygó leányka”, ki „tiszta színekbe láttatja a jövőt”, a költőnél:

Kéklő lepelben messze jár
Előtted a Remény;
Magához int, de meg nem vár
Tovább tovább lengvén.
S míg lepkeszárnyát kergeted,
Lezúg hiában életed,
S állasz pályád szélén.

A teremtő Képzelet erejét a költő sem tagadja, sőt, mintha az ábrándos lelkű kislány még kifejezéseit is költő-nagybátyjától kölcsönözné:

Boldog, akit isteneink szeretnek,
És teremtő szellem ajkán leng,
S karja közt a nyájas képzeletnek
Ideálok bájhonába reng!
………………………………………
S szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán
Nyersz jutalmúl csillagkoszorút.

„Képzelet,… te nem ismérsz zárt határokat. Lényeket tudsz teremteni a puszta űrben, s szózatot hallasz ott, hol némaság van. Szárnyakon lebegsz fel az égig, lakot keresel ott magadnak az istenség közelében, s a csillagok közé tekintesz.”

Az emlékezet, képzelet, remény kulcsfontosságú szerephez jut naplójában s életében is.

Kölcsey augusztusban bekövetkező halála – az első nagy megrázkódtatás a kislány életében. Sokkal többet veszít Antónia, mint egy kedves rokont, szeretett nagybácsit. A költő halála után megszűnik a hely varázsa, ahogy Obernyik Károly naplójában megfogalmazza: „Leomlott a nagy oszlop, melyért Cseke azelőtt látogatásra méltó volt.” A „jeles s művelt lelkű emberek”, az elhunyt barátai – és ami Antónia számára a legfájdalmasabb: köztük Wesselényi – már csak levélben fejezik ki részvétüket. A Kölcsey körül tanuló ifjak, patvaristái is elmaradoznak Csekéről. A fájdalom első heves hullámaiban még nem érzékeli Antónia a különbséget: „…nem gondolhatám még, mit vesztettem, csak azt, hogy vesztettem.” Mire felocsúdik, élete már visszavonhatatlanul megváltozott. Kölcsey halála után az első bizonytalan észrevétel: „Én most mindég sok emberek közt szeretnék lenni, azt hiszem, így könnyebben vigasztalódnám.” Három hónap múlva már határozottabban: „Miolta kedves bátyám elhunyt, sok megváltoza.” Az élet megy tovább, csak üteme lassul. Továbbra is járnak a rokonokhoz látogatóba, társaság is akad, a társaságban találkozik még érdekes emberekkel, „beszédes és udvarias” ifjakkal, de azok a tartalmas beszélgetések, melyekre akár egy ország figyelmezhetett volna, a jeles emberekkel együtt örökre eltűntek életéből. A naplónak s gazdájának hozzá kell szoknia a köznapibb nevek- s köznapibb témákhoz.

A „nevezetes” napokat, eseményeket lassan, észrevétlenül felváltja azok reménye. „Én egyforma jó állapotban most remény és várás közt vagyok.” Mi az pontosan, amit szeretne, amire vár, amiben reménykedik!?

Tiszteli Ferenc bácsit, ki „mindég egyformán kért örömet és fájdalmat az égtől”, de önmagának „folyvást tartó örömet” szeretne, hiszi, hogy örömre és boldogságra van teremtve.

Várja a kínálkozó alkalmat, hogy bebizonyíthassa, neveltetése nem volt hiábavaló. Kihasznál minden lehetőséget, hogy a nevelőben szerzett tudását ébrentartsa: a bőbeszédű katonánéval németül beszélget; unokahúgát, a kis Katit írni, olvasni, számolni tanítja; franciából fordít, részben gyakorlásképpen, részben azért, hogy szüleinek örömet szerezzen vele, pedig – vallja meg naplójának – ő maga már unja egy kicsit „a fordítást és sok írást”.

Ahhoz sem kell különösebb figyelemmel olvasnunk a naplót, hogy kitaláljuk, kitől függ Antónia boldogsága, ki az, aki irányítja a kislány kedélyváltozásait, aki boldog mosolyra vagy keserű könnyekre fakasztja, akitől egy levél, pár kedves szó akkora „öröm, melyhez hasonlót ritkán élhetni”, rossz hír felőle oly fájdalom, mely soha „nem fog kialudni”. Az az ember, „ki egy világ tiszteletére és bámulatára volna érdemes”: báró Wesselényi Miklós.

Antóniának már gyermekei voltak, és még mindig emlékezett a bárótól kapott sütemények ízére, a fiatal lánynak pedig minden gondolatát, szívét-lelkét ez a – maga előtt is titkolt – szerelem tölti be. Wesselényi a „legtökélletesb ember”, a „tiszteletre legméltóbb”, a báró hozzá való barátsága őelőtte a „legérdekesebb és becsesebb”, „mindég boldogság volt s lesz…körébe lehetni, boldogság szíveskedéseit s kegyeit érezhetni”, levelei „édes, szent érzésekre” ragadják, de a szerelem szót soha nem írja le vele kapcsolatban. Mindig hangsúlyozza – talán önmagát akarja meggyőzni?! –: csupán hála és tisztelet az, amit a báró iránt érez. Büszke önérzettel utasítja vissza „a magyarázhatlan mosolyt az ajkak és szemek végein”, az értetlen és érzéketlen sokaság gúnyolódásait, mely félremagyarázza az ő tiszta érzelmeit, melyeket Wesselényi lelki nagysága, lángoló hazaszeretete, nagyszerű, bátor tette és hozzá való jósága ébresztettek benne.

Önmagát talán sikerült Antóniának félrevezetni, de környezetében senki figyelmét nem kerülte el, milyen szenvedélyesen érintik a báróval kapcsolatos hírek, és naplóját olvasva is úgy érezzük, mintha minden érzelmi kitörése őrá vonatkozna. Öccse elutazásakor: „Bizonytalan az életben minden, ki tudja fogom-e még őt látni!” Apja névnapján: „minek ott szó, hol a szív többet érez, mint minden beszéd, melynek érzelgéseket kellene mondani? Óh, vagynak olyanok a kebelben, miket csak érezni, de kibeszélni nem lehet!” Naplója egy helyén az érzelem- és kedélyhullámzásokat a természet változásaihoz hasonlítja, de míg „a természet minden évszakkal változtatja növényeit vagy legalább azok színét”, addig „a szív érzelme oly sokszor csak egy tárgy körül forog, habár különböző utakon is”. Egy Wesselényitől kapott levél kapcsán: „E nagylelkű férfiú tudja, mennyi örömem szállt jó bátyámmal nekem is sírba, ki nem mondhatom, mennyit érzek eránta! – – –” Vajon ez utolsó felsóhajtás kire vonatkozik.

Fiatal leányokkal szerelemről beszélni nem volt illendő. Honnan ismerte hát Tónika a szerelmet? Az eszményi szerelemről elsősorban regényekben, divatlapok, női almanachok beszélyeiben, költeményeiben olvashatott. E szerelmi történetek alapsémája, hogy az ifjú szerelmeseket vagyon- vagy rangkülönbség választja el egymástól, az egymásért epedő szíveknek akadályokat kell leküzdeniük, mert az akadályok adják meg a biedermeier szerelem igazi ízét. A megoldás többféle lehet: a leány elhervadhat azonnal vagy lassan – zárdában, egy rákényszerített házasságban, valamely veszedelmes nyavalyában –, de elképzelhető a szerelmesek egymásra találása is.

A valóságban azonban sem a boldogság elérése, sem a hervadás nem megy olyan könnyen. Antónia végtelenül csodálja Werther önfeláldozását, szenvedéseit, melyekkel „nem búsíta másokat, ön keblében forrott ki minden indulatja”, vagy barátnőjének, Barthos Paulinának erős lelkét, mellyel legyőzte a lengyel főhadnagy iránti szerelmét, de saját életét másképp képzeli el: „Midőn olykor, csendes órákon, eszembe jut a jövendő, sohasem látja azt képzetem másnak, mint dúsnak szépségben, s ha néha akadályok és vészek támadnak a képzet előtt, csak felhőcskék azok, melyek enyészte után még szebb színbe virítnak a virágok éltem kertjébe.”

Aki híradást hoz, igaz vagy akár kitalált történetet mesél a báróról, vagy különösen egy „kedves, megbecsülhetetlen levelet” ad át, Tónika mindjárt a szívébe fogadja. De akadt valaki, aki a felé irányuló érdeklődést, hálás mosolyokat, örömkönnyeket, kitüntető figyelmességet saját személyének, nem pedig kiváltságos helyzetének tulajdonította: Pap Endre.

Két szerelem – mindkettő reménytelen. Mindketten évekig őrizték szívükben a szerelmet, évről évre csupán reménnyel táplálva és gondosan rejtve a kíváncsi világ szeme elől. Antónia szerelmét végigkísérjük a naplóban; a másikról már csak a csalódás percében szerzünk tudomást. Ha Pap Endre szerelméről többet akarunk tudni, verseiből megismerhetjük történetét.

Pap Endre „szegény, vagyontalan nemesi család sarja”, ki értelmiségi pályára lépve – mint annyi kortársa – egyszerre próbálkozott a jogtudománnyal és a költészettel. Jogot a sárospataki főiskolán tanult, s erre az időre tehetők első szárnypróbálgatásai az irodalomban. Első költeményei, balladái a főiskolai nyelvmívelő társaság által kiadott Parthenon című almanachban jelentek meg.

1836-tól Kölcsey Ferenc mellett joggyakornok. Két évet töltött Csekén, s a patvaristák közül ő került legközelebb Kölcseyhez, aki megszerette a tanult, szorgalmas, ugyanakkor szerény ifjút, segítette irodalmi próbálkozásait, bizalmával tüntette ki, barátainak pártfogásába ajánlotta.

Pap Endrével együtt örült, amikor tanítványa 1838-ban irodalmi téren sikert ért el: Béla című balladájával megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát.

Miután Antónia hazatért az intézetből, szinte naponta találkoztak. Kölcsey Gábor és családja jóindulattal viseltetnek „a lelkes, tiszta szívű ifjú” iránt, Tónika is örömest tölti vele az időt: „mi mindég szívesen vesszük látogatásit, mivel igen becsüljük őt, különösen azért, mert tudjuk, hogy csupán önmagának köszöni sok jelességit, s mivel különbféle elbeszéllésivel, vagy szép, deli hangú olvasásával nagyon jól múlat bennünket.” Pap Endre figyelmes: apró ajándékokkal lepi meg; művelt: megbeszélheti vele olvasmányait; tájékozott: legkedvesebb ismerőseiről, a pestiekről tud friss hírekkel szolgálni; a fiatal lánynak még hiúságát is legyezgeti: megígéri, hogy egyik hozzá írt költeményét ki fogja adni.

Antónia kipirult arccal, ábrándos szemekkel hallgatja Pap Endrét, amikor az Wesselényi Miklósról mesél neki, s a szegény fiú azt hiszi: a jelentőségteljes pillantások neki szólnak.

Pap Endre tudta, hogy Kölcsey az embereket nem pénzük vagy rangjuk alapján, hanem emberi értékeik szerint ítéli meg, ezért bízott abban, hogy addig tapasztalt jóindulatát Antónia iránti szerelmére is kiterjeszti. Kölcsey halála az ő életét is alapvetően megváltoztatta. El kell hagynia Csekét, és azt is sejti, hogy Kölcsey támogatása nélkül nem sok reménye maradt Antónia elnyerésére:

Áldást igért pályánknak atyja,
Kedvelte a szent érzeményt.
De elhalt a remény vezére.
Elnémult ajkadon a hang.
Hallók a sír örök csendére
Mint szólt föl a lélekharang.
Leszállt hűs, barna földbe a szent;
Áldást nem mondhatott reám.
És minden álom messzeröppent,
Mit egykor rólad álmodám.

Pap Endre nem volt harcos jellem. Önmagát egyik novellahősében így jellemezte: „a forrongásnak és mozgalomnak kedvelője… nem leheték… Nekem sok dolgokról, s így az emberről is valának saját fogalmaim, melyekért pályatársaim nem egyszer különcnek neveztek. E részben szükség megemlítenem egy oldalról azon közönyt és visszavonulást, melyet víg arcok látásakor éreztem; másfelül, s éppen ellentételben azon hatást, mellyel reám komoly fő, s többnyire valamely busongó kifejezésű vonás munkált… már serdülő koromban, ha olykor festvények, vagy az almanachok metszetei felmutatva valának, engemet mindig az epedő leány kapott magához bomlott fürteiben, míg társaim itt a hamiska szemeket, ott a kacér mosolyra vonult ajkakat csodálgaták.”

Versei is „egy halkszavú, csendesen borongó, …férfias kedély őszinte megnyilatkozásai”, melyek bőségesen vallanak a költő érzelmeiről, „az élet küzdelmeitől szívesen visszahúzódó” jelleméről. Bús-borongós költeményeinek fő jellemzői a „méla ábrándozás, merengő panasz és kiengesztelődni, megnyugodni akaró fájdalom.”

Az új helyzetben is a maga módján próbál meg küzdeni Tónikáért. Pestre utazva a Szion című katolikus lapban Kölcseyt ért támadásokra ő írja az első védelmező viszonválaszt. Újabb balladával pályázik a Kisfaludy Társaságnál, és ismét ő nyeri el az első díjat. Wesselényi Miklósnak segít a periratok rendezésében, a Kölcsey életműkiadás szerkesztői munkájának érdemi részét ő végzi el. Mindezekről, meg az érdekesebb pesti újságokról szorgalmasan beszámol Kölcsey Gáborékhoz írt leveleiben, s amikor teheti, Csekére látogat. Wesselényi elítéltetésének hírét is tőle tudják meg. 1839-ben Botka Imre szatmári követ patvaristájaként a pozsonyi országgyűlésre megy, onnan küldi tudósításait a Kölcsey emlékére állítandó emlékoszlopról és a politikai helyzet alakulásáról.

1840-ben dicsérettel letette az ügyvédi vizsgát, és Szatmár vármegyében több tekintélyes család bízta rá peres ügyeinek intézését, a megyei közgyűléseken is fellépett. Tudta, hogy ennél többre nem viheti, s arról próbálta önmagát meggyőzni, abban reménykedett, hogy új állása, jövendő szép reményei talán kedvező fogadtatásra találnak a Kölcsey családnál.

A két szerelmes, Antónia és Pap Endre között az a különbség, hogy Tónikának a korerkölcs szigorú hallgatást parancsolt, Pap Endrének maradt még egy lehetősége: a leánykérés.

A női becsület törékeny portéka, az erkölcs őrei úgy tartják, hogy a nő „gyakran nem tehet valamit gyengédsége kockáztatása nélkül. Férfitól valamely magában ártatlan cselekményt fel sem veszünk, melyet nőnek meg nem bocsátanánk.” (Guszti büntetéstől félve megszökik az iskolából, és katonának akar állni. Anyja búsul, amiért fia ilyen hamar el akar tőle szakadni, apja megmagyarázza, hogy férfi dolga a büntetést kiállni. Ugyanakkor a huszonkét éves Antóniát apja keményen megszidja, amikor tudomására jut, hogy az ő megkérdezése nélkül adta oda emlékkönyvét egy ismerős fiatalembernek!)

Antónia tehát hallgat. Évekig nem látja a bárót, de az időbeli, térbeli távolság, mely elválasztja tőle, nem csökkenti, sőt felszítja érzelmeit, s Wesselényi alakját egyre valószínűtlenebbé, hatalmassá növeli képzeletében: „egyszerre előmbe tűnt a báró minden tökélletességeivel egész nagyságában. Én őt kis gyermekkoromban tanultam esmerni és tisztelni és csudálni, oly neme a bámuló tiszteletnek keletkezett bennem, melybe nem volt semmi mindennapi, nem földi. Őt én dicsőítém, mint valamely prófétát a szent korból, mely nem ide való, és csak úgy tévedt ide.”

Pap Endre novellája hősnőjét megrajzolva, ilyennek látja Antóniát: „Emilia (szabad legyen így neveznem őt) égi lény vagy tündér nem vala; s még talán szép sem azok előtt, kik e sok jelentésű, de meghatározás nélkül mégis érthetetlen szót pillanattal származott felhevülés vagy hidegen maradás után tulajdonítják, vagy megtagadják. Ki őt ismerni akará, annak mélyebben és tartósban kellett szemlélődnie; s ekkor minden tekintettel új szépséget, új vonást fedezhetett fel… s ezen vonások földiek voltak, de nem mindennapiak, de nemesek és vonszók.”

Sokévi belső vívódás után elszánja magát a számára végső és kétségbeesett lépésre: megkéri Antónia kezét. A válasz: az egész család megdöbbenése és természetesen – nem. Azért magától értetődő a válasz, mert bármennyire is becsülték őt, Pap Endrének szüleiről csak becsületes neve és nemesi címere maradt, s jövendő szép reményekre építeni egy leány jövőjét mégsem lehet.

A kor női ideálja Szép Ilonka, de arra, „hogy a király feleségül vegye a szerelmi kaland hősnőjét… gondolni sem lehetett”. Bár a férfi dacolhat olykor a közvéleménnyel, de ahhoz még a férfiak között is báró Wesselényi Miklósnak kell lenni, hogy valaki vállalkozzék e merész lépésre, és nem törődve a világ ítéletével, rangján aluli házasságot kössön.

A kudarccal végződött leánykérés után Pap Endre örökre búcsút vesz Csekétől és elutazik, bár a kedves hely emléke még hosszú éveken keresztül elkíséri, s az első szerelem – versei bizonyítják – az egyetlen szerelem életében.

Tónika életéből pedig egy újabb fontos, értékes ember tűnik el.

„Ritkán társalkodom naplómmal, de napjaim egyformán folynak le, anélkül hogy valami feljegyzésre méltót találnék benne.” Mind gyakrabban fordulnak elő hasonló megjegyzések. Először csak néhány hónapra, később már egy-egy évre is megszakad a napló

Egy évvel Pap Endre kikosarazása után veszi Wesselényi házasságának hírét, ez indítja arra, hogy a régóta mellőzött naplót újra elővegye. A hír rettentően megrázza, de uralkodik érzelmein, és azzal áltatja, vigasztalja magát, hogy a báró felesége csúnya, közönséges és alacsony sorból származik, Wesselényi nem szerelemből, nem érdekből – ez a kettő egyforma indok! –, csak hálából vette el. A napló utolsó bejegyzése a báróról: „Most úgy képzelem én őt, mint egy fényes csillagot, mely elveszté útját, és keresve tévelyg a ragyogó égi pályán.”

Wesselényit ő maga űzi ki – ha szívéből nem tudja, hát naplójából. Vele együtt a Remény is eltűnik életéből, de megmaradnak a sokat jelentő Emlékek.

Az írás vágya „előbbi naplóm olvasásánál ébredt fel bennem, mert szép napjaim láttánál, melyeket ott leírva találék, édesen ragadt el az emlékezet, s visszavarázslá azokat, és azon örömet, mit akkor éreztem, mikor estve leírám az azon napon történteket. Ilyenkor kétszeresen kedvesek valának nekem az ily pillanatok, mert mintegy újra érzék mindent, mit leírtam, s mert gyönyörködve tekintheték a betűkre, melyek évek múlva is elbeszélik az a napi örömeimet, s visszabájolnak a múltba és segítik emlékezetemet. S mi édes az emlékezet!”

Személyek, tárgyak megszűnnek önmaguk lenni: elmúlt idők eseményeit idézik vagy saját jövendő emlékképüket. Nagyanyja háza, gyermekkorának színhelye játékaira emlékezteti; a levelek írójukra; a barátnők bábozó korszakára vagy intézeti éveire, az új év az ó évre; Kölcsey Ádámnénak azért örül, mert „oly sok szép napok tűnnek fel” neki látásánál; a farsangi bál azért kedves, mert még soká lehet róla beszélni. És az emlékezés legszentebb tárgya, az emlékkönyv a benne lévő költeményekkel, rajzokkal, festményekkel arra emlékeztetik majd, hogy voltak életében örökre szóló barátságok és soha el nem múló érzelmek.

A napló is emlékeztet. Az olvasmányokból kimásolt vagy lefordított részletekkel arra az Antóniára, aki szabad idejét, magányosan töltött óráit olvasgatással, fordítgatással múlatta. Élettere egyre kisebb körre szűkül, a családi házra s annak közvetlen környezetére, mégis mind kevesebb ideje, energiája jut olvasásra, fordításra. Minden dolgos kézre szükség van a ház körül, bizonyára nem veszik szívesen, ha a felnőtt nagylány tétlenül üldögél szobájában. Először csak panaszos sóhaj szakad fel belőle: „Pedig csak szükséges valami elszóródás a léleknek.” Később mintha sokszor elhangzott érvekkel vitatkozna: „Bár ki mit mondjon is, igen jó, ha az embernek van elfoglaltatása, s ha tud valamit, és megérzi a szépet, és nem nőtt úgy fel, mint az állat, aminek csak önmagára van gondja, s nem oly míveletlen, hogy ne találja fel jól önmagával magát. Mennyi sok szép órát és elszóródást és vigasztalást köszönök én csak a német nyelvnek is.”

Egyre reménytelenebb küzdelmet folytat, amikor megpróbálja német és francia nyelvtudását használni: „Én most már régen, csak keveset szoktam olvasni, s ekkor is többnyire német vagy francia könyvet, hogy el ne felejtsem e nyelveket, miket beszédbe úgyse gyakorolhatni itt, e tájon;… Pedig csak nem akarnók elfelejteni, mire jó szülőink oly drágán taníttattak bennünket, ők oly nagyon akarták mindég, hogy mi a nevelőben mindenképp nevelődjünk. Mily hálátlanság volna tőlünk hát ne igyekezni rajta, hogy ne felejtsünk!” Furdalja a lelkiismeret, de hiába minden jóakarat, a hasznos foglalatosságok kitöltik egész napját, és Marival is a fonóban német társalgás helyett inkább magyarul idézik fel nevelőbeli emlékeiket.

Aztán már emlékezésre sem jut idő. Varrogat és kötöget, megtanul szőni és fonni, gyönyörködik a vászonmunkában, és szenvedélyesen kertészkedik. Naplójában bizonygatja előmenetelét: „Mindég azt hitték énrólam gyermekkoromban, hogy nem lesz hajlamom a gazdasszonykodáshoz, és pedig egész örömem van benne, s egész megelégedésem.” Dologidőben be kell takarítani a termést, s minél idősebb Antónia, annál több hárul rá a gazdasszonyi teendőkből. Más alkalommal Guszti öccse készül elutazni, a gondos nővér egész hónapban mamájával együtt az ő holmiját varrja. Mindig akad tennivaló a ház körül, mindig érkezik látogató, a könyvolvasás vasárnapi foglalatossággá válik, több hónapba is beletelik, míg egy regényt befejez: „igen régen olvasom már e könyvet… Azok, kik engem oly nagy olvasónőnek, oly könyvbúvárnak hisznek, kik nem tudják az én környülményeimet, nem hinnék ezt, ha mondanám nekik. Hadd ne higgyék, már megjöhettem benne hogy hijába bánok ilyeneket.” Most bántja igazán a pletyka, amikor már nincs alapja.

Amikor végre hozzájut kedves könyvéhez, a költői képzelet gazdagsága, mely a naplóíró Antóniát utoljára fellelkesíti, tőle szokatlan hosszúságú elmélkedésre ragadja: „A költő hivatása valóban szebb a többi emberekéinél is. Ő közli másokkal gondolatjait, szép érzeményeket költ kebleinkbe, képei által elbűvöl bennünket ideáljai honába, hol boldogok lehetünk, hol szebb és nemesebb életet lelünk, olyat, mint képzeletünkben van.”

A napló vége: pár keserű mondat a valóságos életről: „Oly jól esik ma nekem leírni gondolataimat, mintha régi titkot mondanék el! S ezt csak így tehetem, szülőim már idősebbek, Guszti egykedvűbb, hogysem megértenék ily haszontalan gondolataimat, s méltányolnák és éreznék azokat. Legalább már leírtam.”

Mintha szándékos befejezés lenne, pedig csupán a megörökítésre méltó pillanatok, s így a kedv az íráshoz fogyott el. Ami ezután jött, arról, úgy látszik, már naplót sem érdemes vezetni.

*

Antónia naplón túli életéről kevés adat maradt fenn.

1848. augusztus: az ország forrong, feszült pillanatokat él át, minden nap változást hozhat, érlelődik a szabadságharc. Változás történik Antónia életében is: huszonhét éves ekkor, feleségül megy Gelei Katona József földbirtokoshoz, Apára költözik, egy vidéki birtok védett és védő falai közé. Az egyházkerületi főgondnoknak ő lesz harmadik felesége.

A szabadságharcban veszti életét Kölcsey Kálmán, 1850-ben hal meg reménytelen-romantikus szerelme, Wesselényi Miklós. 1851-ben éri a korai halál első kérőjét, Pap Endrét. 1854-ben Kölcsey Ádámné, egy évre rá pedig Obernyik Károly távozik az élők sorából.

Antóniának három gyermeke született: Clementin, Zsigmond és Ilona. Kiskorukban maga tanítgatta őket az elemi tantárgyakra, fiát még a gimnáziumi felvételire is ő készítette fel. A falu népének sorsát is szívén viselte: munkát adott nekik, betegségükben ápolta, orvossággal látta el őket, segített a rászorulókon, alamizsnát adott a szegényeknek.

Ilonka még gyermekkorában meghalt. Zsigmond felvette a Kölcsey nevet. Legtöbbet Clementin sorsának alakulásáról tudunk: írónő lett, feleségül ment idősebb Ábrányi Kornél zeneszerzőhöz. A századforduló táján jelentek meg írásai.

Ábrányiné rossz és tehetségtelen írónő volt. Talán anyja elfojtott irodalmi törekvéseit akarta megvalósítani, talán úgy érezte, a név kötelezi. Megejtő szerénytelenséggel írja egy helyen: „Vannak nemzetségek, hol az ész és szellem általános családi vonás. Ilyenek aKölcseyek is. Szellemtelen Kölcsey nem volt.” Fellengzős stílusa, pátosszal teli hangja, okoskodásai nem illenek sem Kölcsey Ferenc tisztán megfogalmazott gondolataihoz, sem Antónia őszinte keresetlenségéhez.

Fel- és kihasználja az előkelő szellemi rokonságot, írásaiban amikor csak lehet, említést tesz róla. Anyja naplója az ő tulajdonában van, tárcáiban, visszaemlékezéseiben gyakran idéz belőle.

Clementinnek nem okozott gondot anyja sorsát megoldani: „Az időben az ily kivételes női szellemeket a családi erények gyakorlása kárpótolta. Az eszmék fennköltsége s az érzelmek nemessége inkább a családi körökből, mint a hírverő nyilvánosság orgánumaiból terjedtek szét. A Kölcsey Ferenc tanítványa is, úgy nagy mesterének a nő hivatását illető tanai iránti hódolatból, mint saját hajlamát is követve: szerény visszavonultságban maradt, családjának élve, sok jót téve s körében mindenki által tisztelve s szerettetve.”

Így emlékszik Clementin családi életük idilljére: „Szüleim, mind a ketten, szenvedélyes olvasók voltak, mely kedvtelésüknek főleg télen hódolhattak leginkább. Sohasem lehetett elég könyv meg hírlap a háznál. Azért a szatmári kölcsönkönyvtárnak is rendes előfizetői voltak; de meg az ismerősök is halomszámra kedveskedtek érdekes könyvekkel. Az olvasmányok megvitatása aztán így a kandalló tüzénél került szőnyegre. Amellett jó anyám egyik hitvesi kötelességének ismerte, hogy idegennyelvű olvasmányait magyarul reprodukálja az apámnak. De még eközben is szaporán villogtak a kötőtűk kezében a kandalló libegő fényénél. Úgy is olvasott, kötés mellett. Mert az a tétlenséget nem ismerő áldott kéz látta el az egész család harisnyakészletét!”

Higgyük mi is, hogy családja kárpótlást nyújtott neki ifjúkori álmaiért, s 1876-ban megbékélve halt meg.

Kölcsey Antónia naplója a hiányzó magyar biedermeier regény.

Happy end nélkül.




Hátra Kezdőlap



KÖLCSEY ANTÓNIA NAPLÓJA


A szöveget válogatta, gondozta,

az utószót és a jegyzeteket írta Gábor Júlia


Budapest : Neumann Kht., 2004

 


TARTALOM

 


LAST_UPDATED2