Payday Loans

Keresés

A legújabb

K.D.: A rossz orvos - a rossz házasság miatt a gyerek szenved ki PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2016. április 24. vasárnap, 08:17

KOSZTOLÁNYI Dezső

A ROSSZ ORVOS

Kosztolányi első regénye egy házasság drámája, de a mű túlnő a téma közvetlen lehetőségein, sőt igazán fontosnak azt érezzük benne, ami az apró tragédia hátországát, magát a világot festi meg. Vilma és István amolyan kispolgári életet kezdenek, templomi esküvővel, zongorás, tapétás, cselédes lakással, elhervadó lendülettel, hamar kiábránduló bízással. A napok szürkévé, az esték unalmassá, hosszadalmasakká, északiasan réveteggé válnak, mindent megül az enerváltság és életképtelenség porvilága. Ki más lenne ennek a megavasodott mámornak boldogságcsinálója, mint Gyula, a régi megyebálok híres előtáncosa? Vilma operettes harmónia-igénye, úgy tűnik, ezzel a bonvivánöleléssel végre beérkezik valamilyen igazi rózsaszín-idillbe, és István nem is próbál ellenszegülni, maga már régen külön utakon jár. Egyetlen akadály marad csak, gyermekük, akinek a sorsát nem lehet olyan könnyen megfelezni, mint az együtt eltöltött évek terhét. Tépelődővé, kínlódóvá válik a tervezgetés, a kötelességízű szülői szeretet perlekedik a szabadulásvággyal, és késik a megoldás. A regény minden sorában, félszavában felizzik a türelmetlenség indulata, magában bolygó feszültsége, mely nem találja útját a levezetődésnek. Az elégületlenség, a viaskodó egyhelyben topogás felőrli az idegeket, megrendíti az ítélkezést, elzsibbasztja az éberséget, száműzi az önfegyelmet. Amikor a fiúk megbetegszik, ez a lebegő lélekállapot, ez az annyiban nem tudatos szétszórtság, amennyiben tudatos állandósítója egy belső érdek, a tragédia forrása lesz. 
És egyszercsak fölébred a lelkiismeret, belép életükbe a szorongás, a múlt lidérces emléke, lázálmos megidéződése. Vilma és István örökre magukban hordozzák a vádat, nem menti meg őket semmi és senki, mert csak önmaguk előtt bűnösök. A regény sokat emlegetett freudista indíttatása nem a másoló lélekábrázolásban, a kísérőszövegszerű elemző interpretációban bontakozik ki, hanem a folyamat írói ábrázolásában, melyben egymásba kapcsolódnak, egymást okolják az elemek, a sorjázó mozzanatok. Németh Lászlónak igaza volt, amikor megbírálta a kisregényt, mert a lélekábrázolása valóban nem tökéletes, de nagy érdeme, hogy nem esik bele a másoló lélekfestés hibájába, nem alacsonyítja a cselekményt puszta kísérőszöveggé, szemléltető szituációsorrá. 
Kísérlet ez a mű, első próbálkozás, melyben mégis megtalálható a későbbi remekművek világának számos eleme. Kosztolányi úgyszólván csak az apróságokra figyel, minden mondatot, szituációtöredéket olyan pontosan, sokoldalúan kidolgoz, megmintáz, hogy bármelyikből vers is születhetne; regénye így számtalan mikroműalkotás foglalata egyszersmind. Már ebből az első munkából kiderül, hogy vérbeli regényíró forgatja, rendezgeti ezeket a miniaturákat, mert nem szabdalják szakaszossá a művet, hanem az egész részeként is tökéletesek tudnak lenni, anélkül, hogy elveszítenék azt a fényüket, ami kiszakítottságukban is teljessé sugározza őket.
Vilma és István ösztönösen engedelmeskedik a belső követelésnek, mely az eseményeket a szakadék felé tereli; a tudatalatti, a látens érdek mindent irányít a háttérből. A házaspár önmaga áldozata lesz, a lelkiismeret évek múltán ébredő figyelmeztetése megtalálja az események titkos rugóit, a véletlenben tükrözi a szükségszerűt, az önkéntelenben megmutatja a szándékosat. A regénynek inkább az a hibája, hogy egymáshoz ötvöződő elemek olykor híján vannak az összevonó és világító vonzásnak, amit a lélektani szükségszerűségeknek kellene bennük megteremtenie.
Nem érezzük azt, hogy ami megtörtént ebben a regényben, az csak így történhetett, bár azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy így is történhetett: valamikor, valakivel. Ez a megszorítás kicsit megcsonkítja a mű hatóképességét, a későbbi sikerek megengedik, hogy ironikusan fogalmazzunk: több benne a kuriózum, mint a megrendítő valóság.

Vissza a főoldalra * * *    Vissza a kereséshez


borito

TARTALOM

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: I.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: II.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: III.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: IV.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: V.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: VI.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: VII.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: VIII.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: IX.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: X.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: XI.
Kosztolányi Dezső: A rossz orvos: XII.

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Kosztolányi Dezső
A rossz orvos
MVGYOSZ hangoskönyvek

Molnár György: A rossz orvos

 



Veress József
1996. december 27.

Mi öltük meg ketten, mert nem szerettük eléggé - mondja a meggyötört apa volt házastársának kisfiúkról, Istvánkáról, akit dilettáns orvosi kezelés fosztott meg az élettől. Nem a friss gyász pillanataiban kerül sor a beszélgetésre, hanem később, a szűnni nem akaró fájdalmas emlékezés idején, az elhatalmasodó bűntudat iszonyú súlya alatt.
A történet kezdete: csupa derű és ragyogás. A családi idill, amelyet bearanyozott a gyermek jelenléte, fokozatosan szürkül el. A szülők elválnak egymástól. Vilma asszony elhagyja otthonát, de a tragikus haláleset utáni megszüntethetetlen döbbenetben megint fölmelegszik a szívük egymás iránt. Megállapodnak, hogy békét kötnek. Az emlékek összefűzik őket. Bocsánat és feloldozás ugyan nincs számukra, amint ezt józanul felismerik, valamit mégis igyekeznek visszaszerezni az elillant harmóniából. Epilógus: a gyilkos diagnózisért felelős Gasperek doktor is meghal. Ketten, kései siratók, életben maradnak.
Kosztolányi Dezső mozikultusza folytatódik. Fábri Zoltán Édes Annája, Ranódy László Pacsirtája és Aranysárkánya, Pacskovszky József Esti Kornélja után megint szomorú színek jelennek meg a filmpalettán. Molnár György A rossz orvossal a magyar esztétizmus újkori csapásain halad. Az 1921-ben született prózai alkotást pontosan értelmezi, a didaktikus és brutális hangsúlyoktól tartózkodik (a rendező maga írta a forgatókönyvet). A kort, a miliőt, a hangulatokat egyaránt jól jellemzi: egyik-másik képsor igényes metszetnek is beillene (Kardos Sándor fegyelmezetten alkalmazkodott a puritán stílushoz). Amiért a film mégsem képes igazán fölforrósodni: a karakterek "belső mozgásának" ábrázolása hézagos, nem látunk minden történés mögé, a különben hatásos jelenetek nem épülnek szervesen a szerkezetbe. A leírások elszívják a levegőt az analízis elől. Kulturált, ámde illusztratív a megjelenítés nyelve.
Két kitűnő színész igyekszik hitelesíteni a drámai szenvedést, a "lélektől lélekig" tartó út stációit. Gáspár Sándor egyaránt meggyőző magabiztos hivatali emberként és oldottan kikapcsolódó férfiként (meakulpája szintén szívből jövő); Kubik Anna pedig, akit méltánytalanul ritkán látunk filmen, őszinte átéléssel, megnyerő közvetlenséggel alakítja a nő szerepeit: az anyáét, a feleségét, a szeretőét. A zenei futamok (Darvas Ferenc) kissé túlméretezettek, több kulcsjelenetben a csend jobban megfelelne "aláfestésnek" vagy ellenpontozásnak.
A rossz orvos 1995-ben készült, már az idei szemlén bemutatták, és most a lehető legmostohább időpontot választották az országos megjelenéshez: karácsony előtt mindig megcsappan a nézői érdeklődés. A kérdés azonban így is megkerülhetetlen: hordoz-e időszerű üzenetet, megszívlelendő tanulságot az új Kosztolányi-adaptáció? Válaszunk: igen, az általános emberi szférájában, a humánum fontosságát hangsúlyozva, de a felfedező eredetiség tüze nélkül.

*******************************************************

Molnár György: A rossz orvos

Kritika

A rossz orvos

Műhiba

Reményi József Tamás

Az életút egészéből következő, ezért levezekelhetetlen bűn A rossz orvos témája. Ismét egy Kosztolányi Dezső-mű filmen.

 

A rossz orvos címszereplője, a köztiszteletben álló, kedélyes konform közepette működő és tökéletesen ostoba doktor bácsi Kosztolányinál magának az életnek a szimbóluma. Az életé, a felnőtt világé, amelynek közmegegyezéses értékeit engedelem és megbecsülés hatja át, noha erre érdemtelen: valójában üres és közönyös. A doktor Gasparek nevű barom nemcsak azért küld halálba egy kisfiút, mert nem ért a szakmájához, hanem mert sem saját tudatlansága nem kelt benne szikrányi kételyt, sem a beteg – a másik ember – nem érdekli. „Na, kis huszár, mi újság?” – harsan a joviális kérdés valahol a betegágy fölött, de a hang tulajdonosa nem kíváncsi semmire. A kis huszár tompa csöndben távozik.

A szegény kisgyermek panaszaiban kiérlelt világszemlélet érzékenységével s a Pacsirtábanmajdan tökéletesedő lélektani folyamatrajzot megelőlegezve írja 1921-ben Kosztolányi e beszélyét. Az élet tragikus részvétlenségének atmoszférája itt találkozik először hosszabb epikus formában a gyerekükön keresztül önmagukat meggyűlölő emberpár pszichózisával. A szülők, István és Vilma saját szeretetlenségükhöz, saját életformájuk csődjéhez asszisztálnak akkor, amikor Gasparekre bízzák fiuk sorsát. „Mi öltük meg” – jelenti ki István, és ezt nem elsősorban a mulasztások okozta lelkifurdalás mondatja vele, hanem annak fölismerése, hogy minden, ami tőlük való, ami velük kapcsolatos – elpusztul.

A személyiségből, az életút egészéből következő, ezért levezekelhetetlen bűn A rossz orvos témája, amely a filmváltozatban hézagosan érvényesül. Amikor az adaptálókat nem nyűgözi túlságosan a történet rekonstrukciójának terhe, nem köti le energiájukat a „jelenetek egy házasságból” – típusú dramaturgia feladatsora a maga akkurátus időrendjével, akkor filmnyelven is meg-megszólal Kosztolányi hangja. (Röpke példa: vonatkupé, a család utazik, István éhes tekintettel néz a folyosón ellebbenő lányok után, az anya erre ingerült, oda sem figyelő (!) mozdulattal letörli Istvánka ablakpárába rajzolt emberkéjét, amely így, a gyerek számára megmagyarázhatatlan agresszió folytán megsemmisül.) Ez a szorongás, a rettenet hangja, a „mivé leszünk?” borzalmáé. Korántsem esetleges, ahogyan az író az ifjú párt összeadó, szeretetet prédikáló pap rémséges halál-arcával intonálja a szöveg egészét, s ennek az expozíciónak a kísértetfényébe állítja a később árván maradó férfi és nő figuráját. A film ehelyett áradó és félrevezető zenei korstilizációval indul, báli miliővel és báli információkkal, mintha nem Kosztolányi – hanem egy ironikus Herczeg Ferenc-históriát készítene elő. Igaz, a jelenetezés nem kisrealistán pepecselő, az ifjú pár mintha a nemlét sötétjéből valcerezne elénk, az adaptáló intelligencia azonban nem párosul átütő alkotói erővel.

Már a kezdő képsorok, szinte az érezhető szándékok ellenében, illusztratívak maradnak. A szöveg pedig nehezen adja meg magát, hiszen Kosztolányi többet bíz az egymással rímelő metaforákra, mint a dramaturgiára. Istvánka nemcsak sorsával jelképezi a jóvátehetetlent, hanem minden gesztusával, gyermekségének minden jegyével az életfilozófia viszonyítási pontja. Lássuk csak, hogyan jellemzi például az író Istvánkát holtában: „Kis orra megnyúlt, ami kifejezését komolyabbá tette, homloka domborúbbnak látszott, mint életében, általában olyan jelentékeny lett, mint egy felnőtt”. A megfigyelés pontosságán túl (annak révén) itt költői nyomatékot kap az elbeszélés alapmotívuma: a mindenkori felnőtt nem más, mint meghalt gyermek, olyan lény, akiben már kihunyt mindaz, ami az embert érdekessé, egyénivé teszi. Istvánkának el kellett pusztulnia, ha igazodni akart a szeretetlen világhoz. Es megfordítva: a szülők is a volt gyermekben elveszett, elvesztegetett, föl nem ismert gazdagságot sejtik meg, amikor képesek újra, a szerelemnek nevezettnél sokkal mélyebb érzelmekkel gyöngédek lenniegymáshoz.

A kis halott felnőttségére az elárvult apa kényszerű gyermeksége válaszol; a kártyatermi feloldódásban „azok, akik künn az utcán pár szót se tudnának váltani egymással, itt órákig eljátszanak, mint kisgyerekek a porban. Egyszerűek lesznek, a nyárspolgár meg se érti őket”. A tragédia katarzisa nyomán újra, groteszkül megtalált folytonosság, az ember gyermeki önazonossága felel a csapás előtti ambíciókra, csupa felületes, kopár vágyra. Egy fizetett pásztorórára, megbízható pesztonkával fölszerelt háztartásra, karrierre. Például a mozdulatra, ahogyan az osztályvezetővé kinevezett apa élvezte „a férfikor szomorú diadalát, a hatalmat”.

A film alkotói itt is eljutnak finom jelzésekig. A házasélet első napjaiban az ifjú férj a csintalan hitvest, mint egy gyereket, elfenekeli. A Gáspár Sándor játszotta férfi megméltóságosodó elégedettséggel ereszkedik hivatali székébe. Szépen megoldott apa és anya(Kubik Anna) csöndes békekötésének jelenete is. Ám az eredeti költői képek kijelzései helyébe bátortalan elegancia lép. Kosztolányi adaptálása lényegében ugyanazt a csapdát rejti, mintCsehov színrevitele. Kettőjük alkatában a közelhajló részvét gyöngédségének és az elfogulatlan intellektualitás gúnyos fölényének feszültsége munkál. S ahogyan a balalajkaszóra szenvelgő előadások egész sora, egy évszázad (lelki) szépség-nosztalgiája elfödte a banalitások kíméletlencsehovi paródiáját, úgy Kosztolányi is jólneveltségre csábít. Fájdalmas líra az övé, de sokkal kegyetlenebb, csúfondárosabb, expresszívebb, mint gondolni szokás.

Tőle tudjuk: egy rossz költő megindító. Ő nem az.

 

http://nava.hu/id/969752/

 

 

 


LAST_UPDATED2