Payday Loans

Keresés

Szörényi László életpálya/mű PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2016. április 24. vasárnap, 07:07

Zamahsáritól Hajnóczyig

2011. augusztus 26.
A Litera ezúttal Szörényi Lászlónál nagyvizitelt. Az irodalomtudóssal és esszéistával a féltve őrzött iróniáról és Thackeray nélkülözhetetlenségéről, családi anekdotákról és egy BM-szemüvegreceptről, '56-ról, egy elkárhozott rózsacsokorról, valamint Kemény Zsigmond és a futhark-írás hasznosságáról Keresztury Tibor, Jánossy Lajos és Szegő János beszélgetett. - Első rész.
hirdetés

 

Az Irodalomtudományi Intézet gellérthegyi épületében készül ez a beszélgetés, amelynek az igazgatója vagy. Amúgy pedig negyven éve dolgozol itt. Meg lehet-e úszni az intézményesülést? Hogyan voltál/vagy képes megőrizni a szuverenitásodat és a játékosságodat?

A legfontosabb, hogy az ember tudjon olvasni a buszon, lehetőleg angol irodalmat, mert abban van irónia és önirónia egyaránt. Én most ki vagyok éhezve arra, hogy az egyre kevésbé nevetésre méltó helyzetben megőrizzem a fenti tulajdonságokat, ezért Thackerayt olvasok, a Nemes Barry Lyndon úr emlékiratait, amiről tudnivaló, hogy a legkevésbé ismert könyve az írónak, pikareszk regény, ilyen elemek a többi könyvében is vannak, de ez az Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból jellegű szöveg, noha Jókai azt köztudomásúlag később írta. Thackerayt azért is szeretem, mert Arany János őt tartotta a legjobb angol regényírónak, a nagykőrösi gimnáziumban tanította már a megjelenés után néhány évvel, 1852-ben, ami, képzeljétek el, azért nem akármi. De visszatérve a buszozásra, megmondom, mire jó Thackeray: a legutóbbi alkalommal egy nő ül előttem, aki azt visítja, hogy úgyis csak elmegyek Új-Zélandba, mert Ausztráliából múltkor kiutasítottak, de Új-Zélandban van esélyem, azt hiszem, nem is gondolnád, drágám, mennyire kigondoltam, hogy szélhámos nő leszek. Ez pont olyan, mint amikor rádiósok kérdeztek engem és Mészölyt még az ősidőkben, 1991-ben, hogy lehet-e érezni már a köznapokban a rendszerváltozás hatásait. Kukorelly is ott volt. A rádiósok azt sugallták, hogy egyáltalán nem. Nem a fenét, dehogynem, mondtam; megyek múltkor a tizenötös buszon, és ül mellettem egy hullarészeg nő, ez egyébként egy úri busz, általában rendezett küllemű utasokkal. Ezen a nőn viszont látszott, hogy álmodozik. Úrinőnek kéne lenni, folytatta a nő, egyre többen vakarták a fejüket, látszott rajtuk, nem tartják alkalmasnak a pályamódosításra. Az úrinők, folytatja, színészekkel basznak. Mindenki lesütötte a tekintetét. Aztán a nőben feltámadt az önismeret, és hozzátette: de engem nem akarnak már megbaszni. Erre a rádióban mindenki irtó dühös lett, és úgy döntöttek, fejezzük be ezt a műsort. Kíváncsi voltam, mit adnak le belőle, hát leadták, de közbesípoltak az inkriminált szavaknál. Van egy kolléganőm, Karafiáth Judit, aki ezt a vasárnapi ebéd feltálalásakor hallgatta, mire leejtette a levesestálat nevettében. Tehát röviden, ha Thackerayt olvasol: karban tartod az iróniádat, azt a távolságot, ahonnan megannyi helyzet mulatságosnak látszik. 


fotók: Valuska Gábor 

A közvetlen családi környezeted mennyiben határozta meg ezt a mohó és heves kíváncsiságot a művelődéstörténet, az irodalom, tehát a kultúra iránt? 

Szüleim 1941-ben, Bácska visszacsatolásakor költöztek fel Budapestre. Édesapám Kulán született, Közép-Bácskában, anyám Gomboson, egy erdészházban, a Duna melletti Dél-Bácskában, de mindketten négyéves korukban lettek félárvák, ezért én egyik nagyapámat sem ismerhettem. A két özvegy pedig beköltözött Zomborba, szüleim ott házasodtak össze, és együtt jöttek fel Pestre. Apám mérnöki végzettségű volt, a Blaupunktnak és a Telefunkennek volt az alkalmazottja már Jugoszláviában, és mivel ezeknek a cégeknek magyarországi képviselete is volt, apám itt lett eladási igazgató. Nagybátyám, Szörényi Andor, teológus volt, apámmal mindketten – mivel az utolsó magyar középiskola 1924-ben bezárt Bácskában, ezért nem volt anyanyelvi képzésre lehetőség – a korabeli szokásnak megfelelően átszökdöstek Kalocsára. Erre a környékbeli parasztok kialakítottak egy technikát a zöldhatáron, ami néha persze áldozatokkal járt, mert a szerb határőrök szuronnyal sokszor átdöfködték a szekereket, és a kukorica alatt rejtőző gyerekeket bizony olykor keresztülszúrták. Akkor elkezdett vérezni a kukorica, ami elég különös hatást váltott ki. Na most apám és nagybátyám megúszták a döfködést, mindketten a kalocsai jezsuita gimnáziumba jártak, ami nagyon jó iskola volt. Például ott tanított az 1927-ben elhunyt Fényi Gyula csillagász-tanár, akiről a Holdon krátert neveztek el. Nagybátyám továbbtanult a pesti teológián, kispap lett, aztán felszentelték, a Dániel könyvéből doktorált, és mert ő volt az évfolyamelső, ösztöndíjjal kiküldték Rómába. A legjobb időben, mert Augustin Bea volt akkor az Institutum Biblicum igazgatója; ebben az intézetben tanították a Biblia ismeretéhez szükséges ókori nyelveket. A nagybátyám meg is tanult vagy huszonöt ilyen nyelvet, aztán hazajött, noha csábították, hogy menjen vissza, és legyen püspök Varesében. Hazajött Hajósra káplánnak. Ezt azért tekinthetjük komoly hazafias cselekedetnek, mert akkoriban voltak a népi írók elleni perek, ő pedig arról értekezett, hogyan kéne felosztani az érseki nagybirtokot, amivel, képzelhető, bizonyos feltűnést keltett. 

Apám ’44-ben egy német nagyvállalat komoly tisztségviselőjeként viszonylagos biztonságot élvezett, illetve, gondolta ő, hogy élvez. A Kiss János altábornagy-féle ellenállási mozgalomhoz kapcsolódott, zsidókat és kommunistákat mentett, Major Tamást is ő bújtatta az otthonunkban a cselédszobában, másrészt fegyvereket szerzett. Ám volt egy nyilas házmester, aki a huszadik századi magyar históriákban mindig van, régebben a Festetics hercegeknél volt inas Keszthelyen, aztán kopjafás testvér lett, aztán kommunista, ahogy illik. '45 előtt és után a ház lakóit ő vitette el. Az osztályozás, kit vigyenek el, és ki maradjon, a Tinódi moziban történt. Egy nyilas őrnagy elé terelték apámat, aki azt mondta: mérnök úr, még nem fizettem ki a havi részletet a rádióra, menjen ki, mintha hugyozna! Kiment, és megjelent otthon a házban, a házmester legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy a Dunában végezte volna. A felszabadulásnak nevezett akciósorozatot én már az anyaméhben is tapasztaltam. Az orosznak, aki meg akarta erőszakolni anyámat februárban, tehát egy hónappal születésem előtt, nem sikerült a terve, mert arra járt egy tiszt, aki főbe lőtte, és anyámnak mondta, öltözzön fel, és menjen el. A későbbi BM-kórházban születtem a Fasorban… 



Ehhez képest ez a trauma nem tűnik úgy, mintha meghatározta volna az alaphangoltságodat… 

Hát, igen, talán nem jellemző. Fasor-szanatóriumnak hívták akkor ezt a kórházat, a későbbi szemészeten volt a szülészet, ezt onnan tudom, hogy amikor az érettségi után egy hónapig a BM központi fegyverraktárában voltam – néhány osztálytársammal együtt – raktári segédmunkás, és eltörött a szemüvegem, a BM-receptet, amelyre kaptam egy újat, valószínűleg abban a szobában írták fel, ahol én születtem. A család Bácskában maradt része, anyai nagyanyám, akit ’56-ban láttam először, karácsonyi és húsvéti ajándékokat küldött. Az elvtársakat már ezért sem szerettem, ugyanis a húsvéti nyulat összetörték, hogy nincs-e benne valami titkos, Tito elvtárssal konspiráló üzenet. Apám itthon maradt, őt választották meg a Telefunken dolgozói igazgatónak, ezért az oroszok őt vitték először a gyűjtőfogházba, majd hazaengedték, mert sokan tanúskodtak mellette. Hanem azután, amikor 1950-ben újra elvitték (ezúttal az ávósok), vagy négy évre ott fogták, Major Tamás természetesen hallgatott. Jöttek, ahogy szoktak, nagy házkutatást tartottak, én voltam ötéves, a húgom ’48-ban született, az Andrássy út 7-ben vagyunk. Apámat az Andrássy 60-ban, anyámat egy közeli ház padlásán kialakított vallatóhelyiségben verték. Addig a cselédlány vigyázott ránk. Anyuka portás lett az újpesti Műbútorgyárban, majd otthon varrt. A kirúgott papoknak és apácáknak volt egy Szolidaritás nevű szövetkezete, amely révén külföldre is lehetett varrni ruhákat. Apámat Nagy Imre idejében szabadon engedték. Úgy jött haza, ezt nem felejtem el soha, hogy épp a húgommal beszélgettünk arról, vajon megismernénk-e, ha látnánk, és egyszer csak csöngettek, egy szőke, sovány ember állt az ajtóban, apánk, aki Sztálinvárosból szabadult. Egy villanyvezetéken dolgozott, amikor a smasszer felordított neki, Szörényi, jöjjön le, szabadul. Apám meg úgy gondolta, valami ajándékot mégis hoz nekünk, és arról a drótról, amivel dolgozott, lehúzta a borítást, és két kis gyerekövet font belőle, ezzel ajándékozott meg minket. Ezután elhelyezkedett egy Konverta nevű üzemnél, amely egyenirányítókat gyártott. Aztán a legkülönbözőbb helyeken, főleg feketén dolgozott. 



Kössünk vissza egy kicsit az otthonról hozott műveltségigényre! 

Apám ugyan műszaki ember volt, de nagyon szerette az irodalmat. Sok barátja is ezekből a körökhöz kötődött, de zenészekkel is jóban volt; alattunk lakott Székely Mihály, aki engem rettenetesen szeretett, azért is, mert nekik nem volt gyerekük, ráadásul szépen énekeltem gyerekkoromban. Simándy József, Udvardy Tibor és Ilosfalvy Róbert szintén a társaság belső tagjai voltak. Az írók közül Tamási Áron volt a legjobb barátja, a mai napig van tőle két kéziratom, amelyeket a szüleimnek ajándékozott. Amikor nyolcadikos voltam az általánosban, a faliújság-versenyt én nyertem meg, mert az írótól volt egy, az iskolának dedikáltatott képem, és testközelből írhattam róla, amit akartam. Behozhatatlan előnnyel indultam. 

Apámnak nagy könyvtára volt, amely nagyrészt elpusztult, illetve a szabadulása után nem volt pénzünk, tehát eladogatta. Néhány nagy kincs mégis maradt, Arany összes versei, Goethe-Schiller breviárium. Tudott németül és szerbhorvátul, sokat csavargott Olaszországban, Spanyolországban, Bulgáriában. Elég hamar rászabadultam a könyvtárra. A nagybátyám hatalmas idegen nyelvű könyvtárral rendelkezett; amikor látta, hogy latin-görög szakos bölcsész leszek – apám ellenkezése dacára – a könyveivel is támogatta a karrieremet. Jó pedagógus volt. Lassan adagolta a könyveket. Az adagolás – még régen, kisgyermekkoromban – azzal kezdődött, hogy mialatt hittanra tanított minket a Nándi bácsi nevű pap, aki az első világháborúban tábori lelkész volt Irakban, és megtanult arabul, ezért inkább a Koránt tanította, nagybátyám rájött, és kézbe vett. Amiből a kispapok vizsgáztak, azt tanultam meg én is. Apám könyvtárából leginkább Arany, Mikszáth, Dante fogott meg és hatott rám. Aztán én is elkezdtem könyveket venni fagylaltra kapott pénzekből, az első Zrínyimet így szereztem be egy forintért. Az Október 6. utcában volt egy antikvárium, emlékszem az 50 filléres sorra. Apám engedte nekem, hogy a könyvtárából összevissza válogassak, csak a fametszetes Dantét féltette a mocskos praclijaimtól. Anyám szlovénul is tudott, háromnyelvűek voltak a Délvidéken. Oroszul szintén valamennyit, ezt a tudásukat mindketten tudták később idegenvezetőként hasznosítani. Nem volt tehát a családban előzmény nélküli a nyelvek iránti fogékonyság. 



Gyerekként milyen közvetlen tapasztalatok értek ’56-ban? A felnőttek milyen fokon voltak a forradalom kimenetelét tekintve optimisták vagy pesszimisták?   

Én rettentő boldog voltam. Láttam, amint a tüntetők a Sztálin-szoborhoz vonulnak; gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded, ez volt a kor egyik hivatalos jelszava, ez fordították ki azzal: Sztálin-szobrot vidd a MÉH-be. Félni úgy tizenegy tájt kezdtünk, amikor a Rádió felől jöttek vissza a tüntetők, hallottuk a géppuskaugatást. Egy ideig le lettem tartóztatva apám által, egy erre a célra eszkábált lánccal bilincselt a fűtőtesthez, nehogy elszökjek, mert megvolt bennem a szándék, hogy az események sűrűjébe kerüljek. Aztán nem felejtem azt a nagy körsétát, amire magával vitt, a mai napig hálás vagyok érte. Egyszer, ezt megelőzően az említett cselédlánnyal kimentem az utcákra, a Kossuth téri vérengzés napján, a tömeg a Bajcsy Zsilinszky úton szétvált, mi megálltunk az Anker köz sarkán, ott láttam a tankon azt a kirgiz katonát, aki láthatóan nem volt tisztában a helyzettel, a kezébe nyomtak egy lyukas zászlót, amelyet kitűzött a tankjára, a tömeg élére állva. Mi aztán a szovjet nagykövetség, és szerencsére nem a Kossuth tér felé indultunk, mindenki jelszavakat skandált, amelyek spontán bukkantak fel a tömeg soraiból. Én is belefogtam valamibe, már nem emlékszem, mit találtam ki, de azt is mindenki átvette. Az Oktogonnál vissza kellett fordulnunk. Ezek után lettem megbilincselve. Az a bizonyos körséta 30-án volt. Az Anker köznél, a Deák téren olajos vértócsában orosz katona feküdt, az Astoria sarkán láttam azt a pénzgyűjtő ládát, amelyet az Írószövetség helyezett el a forradalom mártírjainak családját támogatandó. Aztán láttam egy keresztdeszkákra feszített, orosz katonai egyenruhás bábut, karján egy csomó órával; így jár, aki lop, ez a tábla volt a nyakába függesztve. A Sztálin-szobor fejében az imperátor összes művei lobogtak: meggyúlt a lángész! – itt meg ez volt a mondás. Sokan kisebb-nagyobb darabokat hasogattak a szoborból, a nyilas-kommunista házmester fia, a Tóth Gyuri is szerzett egy tetemes részt belőle. Végül a séta úgy ért véget, hogy a Köztársaság térről már hallatszottak a lövések, nem mentünk tovább. 
November 4-én meg hallottuk a rádióban Nagy Imre beszédét, levonultunk a légópincébe, de apám nem tartott velünk, egyszer már végigcsináltam, még egyszer nem fogom, mondta. 



Az hogy elmenjetek az országból, szóba jött? 

Erről nem volt szó. Az előző kérdésre még nem válaszoltam teljesen; a felnőttek inkább pesszimisták voltak, nem hitték, hogy jó végkifejlete lehet az egésznek. Nagybátyám talán reménykedett valamennyire, amikor Mindszentyt kiengedték. Apámat mindenesetre nem lepte meg, ami történt. Utolsó négy napban, amikor béke volt, összegyűjtöttem azokat a röpcédulákat és plakátokat, melyeket az utcán leltem; november 4-e után a Szabó Ervin Könyvtár felhívást intézett a város lakosaihoz: mindenki vigyen be mindenféle dokumentációt, a könyvtár archiválni szeretné őket, persze mindenkit letartóztattak, aki jóhiszeműen eleget tett a kérésnek. Mi nem mentünk lépre, hanem elégettük a papírokat.

És a gimnáziumra hogyan emlékszel, miként hatalmasodott el rajtad az irodalomszenvedély? 

Az általános iskolában kezdődött, ott már A falu jegyzőjéről írtam, aztán jött Ady meg József Attila. A gimnáziumból ki is akartak rúgni, mert József Attilától a Szabados dalt elszavaltam valamilyen ünnepségen. A magyartanárom azzal vádolt meg, hogy ezt én írtam, alig tudtam bebizonyítani, maga József Attila vetette papírra: „Hol titkolni kell a harcot, / burzsujbőrbe kösd be Marxot; / ha nem Marxot, akkor inkább / Bakunint és Kropotkinkát / úgy biz édes cimborám!” Ez első gimnáziumban volt, az Eötvösben, ahova csak nehezen vettek fel, mert szigorúan vették a beiskolázást, kerületi szinten én a  Kölcseybe tartoztam volna, de azt – méltán rossz híre miatt – mindenképpen igyekeztünk elkerülni. Szóba került Pannonhalma, ám onnan, szerzetesi gimnáziumból, köztudott volt, nem vesznek fel bölcsésznek. Amúgy a piaristák ezért képeztek kiváló fizikusokat, matematikusokat. Ezt a rendeletet, azt hiszem, a hatvanas évek vége felé törölték el. Végül valamilyen protekció segítségével felvettek az Eötvösbe, ami főnyereménynek bizonyult; a hülyébb tanárok hamarosan átmentek a minisztériumba vagy a Párttörténeti Kutatóintézetbe, maradtak a „burzsuj” tanárok, például Kubínyi László, aki japánul is tudott, meg kecsuául.  Két szakkörre jártam, finnugorra és germanisztikaira, utóbbin a Faustot végig kommentálva olvastuk, aztán a keleti-gót fordítású Bibliát, Wulfila püspök művét. De belefért az is, hogy megtanuljuk a viking rovásírást, a futharkot, ezzel az írással leveleztünk. Sosem felejtem el, Horváth Éva, egykori szakköri társamtól, aki később disszidált, futharkkal írott levelet kaptam, amit bő egy évvel később vehettem kézhez, addig fejtegették az elvtársak, míg találtak végül egy nyelvészt, aki dekódolta azt, hogy: „Születésnapodon szeretettel üdvözöl Éva”. A tanárok közül meg kell említenem Bánhegyi Györgyöt, bizantológust, Moravcsik-tanítványt, Eötvös-kollégistát. Az elsős latintanáromat Borsányi tanár urat, aki később Kun Béla-életrajzot írt, amelyet természetesen be is tiltottak. Bánhegyi az ókort szerettette meg velünk, Kubínyi az irodalmat úgy tanította, hogy a hivatalos tankönyvet csirizzel kellett összeragasztani, nehogy kinyissuk. Kizárólag az általa feladott szövegekre és előadásokra hagyatkozhattunk.



Ugorjunk lólépésben vissza az időben, ennyire volt úgymond normális a gyerekkorod? Focizások, bandázások, csínytevések? 

Gombfocicsapatom volt, és rendesen fociztam is – volna. De szemüvegesként elkövettem azt a hülyeséget, hogy beálltam a kapuba, a szemüvegem meg rögtön összetört, ezért inkább a barlangászás, a sziklamászás, a terepfutás mellett döntöttem. A nagyhírűen jó terepfutócsapattal bíró Vörösmartyval szemben nyertünk is versenyt, ám a tornatanár nem fizette be a nevezési díjat, így elestünk a hivatalos diadaltól. Kosárlabdában szintén jó volt az Eötvös, a legjobbak közé tartozott Kovács Péter és Egri Pali. Róluk és a korról az egyik legendás történet ekképp emlékezetes, hogy amikor jöttek a katonai főiskola politikai osztályáról toborozni és kedvet csinálni azzal, hogy úgymond ott rengeteg nőt lehet felcsinálni, főleg ápolónőt, majd mi elvetetjük, mondta a tiszt, és valóban, a május 1-jei felvonulások egyik állandó fénypontja volt, amikor hatalmas keblű ápolónők, részben csecsemőkkel a karjukon, katonákkal összekapaszkodva képeztek szimbolikus egységet. Szóval, egy ilyen alkalommal Egri Pali megkérdezte: Szabad-e kérdezni valamit? – Hogyne édes fiam! – Ha én egy nagy pofont adnék most az őrnagy elvtársnak, mi történnék? Mire a tiszt kirohant a teremből, az osztályfőnökünk pedig csak ennyit mondott: Pali, köszönöm! Az az évfolyam nem adott egyetlen katonai főiskolást sem. Kovács Péterről pedig az a történet, hogy egyszer bekente korommal a talpát, és egy asztalon kézen állva felnyomta a lábnyomait a plafonra. A rendőrség is kijött, de nem találták a tettest. Jómagam azzal járultam hozzá a rendzavaráshoz, hogy fölgyújtottam a már üzemen kívül helyezett, szeméttel teletömött kályhát, amire meg a tűzoltókat kellett kihívni. Ebből még nem lett jelentősebb számonkérés, ellenben a nyári táborban, ahol átvettük a hatalmat, szerveztük a kis júliusi antiszocialista forradalmat, és a tanárokat vérbíróság elé akartuk idézni, nos ekkor osztályfőnökünk felemlegette a kályhás esetet: Akkor kellett volna kirúgnom, amikor felgyújtottad a kályhát.



Forduljunk ismét egyet, most már az egyetem felé! 

Úgy kezdődött, hogy hallatlanul szerettem a földrajzot, ezen belül Magyarország vízgazdálkodása érdekelt. Ennek érdekében a Bükkös patakba is beleestem, kaptam egy belevaló tüdőgyulladást, végképp maradt időm tanulmányozni az adott témát. De nyitva volt előttem a VITUKI Vigadó téri könyvtára, ahol a meg nem valósult, de megtervezett víztározókat tanulmányoztam, feltárult előttem a teljes topográfia, ezzel az érdeklődéssel kerültem a Magyar Földrajzi Társaságba, 16 évesen, gondolhatjátok, én voltam minden idők legfiatalabb tagja. A vízgazdálkodásról írt dolgozat után nagybátyám megkereste, mert ismerte Koch Ferencet a regionális földrajzi tanszék vezetőjét, aki azt mondta, ennek a tanulmánynak az alapján felvételi nélkül felvesz, de mivel a Földrajztudományi Kutatóintézet vezetője a joggal rossz hírű Pécsi Márton volt – elgondolkodtam. Az utolsó percben elálltam a választásomtól, beláttam, hogy ugyan eddig azt csináltam, amit akarok, csatangoltam, olvastam, ha komolyan veszem, ez a bölcsész érdeklődés alterálhatja a földrajzit. A magyar-középiskolai országos latinversenyen második lettem, és noha elvben csak az elsőket vették fel automatikusan, esetemben ez a második hely is aranyat ért. A magyar és a latin mellé harmadikként felvettem a görög szakot, mert azt csak úgy lehetett. Idejekorán megtapasztaltam, hogy a Tolnai-féle régi magyar irodalom tanszékről menekülni kell, és ezért végül a kelkáposzta- és húgyszagú menzán dőlt el végleg a sorsom, amikor Maróth Mikinek arról értekeztem, hogy – jóllehet Borgesről még semmit nem tudtam – a nemlétező állatok lexikonát szeretném összeállítani, ő rögvest rávágta, hogy akkor nekem, ha ennyire hülye vagyok, akkor a Bodrogligetinél, a perzsa szakon a helyem. A magyart tehát leadtam, és maradt az iranisztika, latin, görög. A szakdolgozatomat perzsából írtam.

Elképesztő ez a tudási és tájékozódási spektrum a perzsáktól – legyünk stílusosak - Hajnóczyig? Soha nem gondoltad, hogy korlátozd, valamennyire specializáld magad? 

Valószínűleg azért nem, mert gyenge jellem vagyok, csomó csábításnak nem tudtam ellenállni. Amikor idekerültem az intézetbe, akkor többen ráharaptak arra, hogy az ilyen alkat többoldalúan kihasználható, úgyhogy Szauder József a 18. századi, Lukácsy Sándor a 19. századi  irodalom irányába próbált csábítani, én pedig megmaradtam csapodárnak.
A szakdolgozatomat eleinte Jézus példabeszédeiből akartam írni, ám Telegdi Zsigmond ravaszul elterelt, és mivel ő is tudta, hogy az efféle epikus-anekdotikus hajlamú egyénből nehéz lesz egyből nyelvészt faragni, megengedte, hogy a Sáhnáméból írjak szakdolgozatot. Boldog voltam, hiszen Arany is szerette ezt a hőseposzt, már szépen haladtam, amikor Telegdi váltott, és a 1031-es Zamahsári-féle arab-perzsa szótárt adta a kezembe, amelynek a legrégebbi kézirata ráadásul Budán volt, az utolsó budai pasa könyvtárában, ott talált rá egy Marsili nevű olasz hadmérnök, aki a keresztény felszabadító seregekkel érkezett, ő vásárolta meg a zabráló katonáktól, így került a mű a többi Marsili-gyűjteménybeli kézirattal együtt Bolognába, számomra is itt tették át mikrofilmre, amelyből itthon dolgozni tudtam.




Az egyetemen a hatvanas években miként tudtad megőrizni ezt a fajta nietzschei korszerűtlenséged? Az akkor kurrens szellemi mozgások, az új-bal, a neomarxizmus, az avantgárd hogyhogy nem kísértettek meg? 

Az újbalosok ideológiailag sosem érintettek meg; a marxizmus minden válfaja taszított. Az avantgárd felé főleg Hajas Tibor és a Gulyás fivérek révén volt kilátásom, de ekkor barátkoztam meg Radnótival Sándorral és Balassa Péterrel is, miközben mindig a saját fejem után mentem.

És a progresszív katolikusok, Pilinszky, Rónay, Jelenits? 

Igen, mindannyiukat jól ismertem, még különböző katolikus bibliakörökbe is egy alkalommal a János evangélium prológusa volt a beszélgetés tárgya, amely az evangéliumok leghimnikusabb darabja, és a mai napig nem dőlt el a történetisége. Szóval itt megpróbáltam ezzel kapcsolatos nézeteimet kifejteni, de látszott, hogy őket a hitélmény érdekli, én nem tudtam elszakadni a filosz attitűdtől, noha a nagybátyám révén sok papot ismertem. Gyóntató atyám végül mégsem lett, akivel egzisztenciális kérdésekről beszélhettem volna bizalmasan. A szerzeteseket viszont nagyon szerettem, későn adtam fel az álmomat, hogy szerzetes legyek, viszont tanár nem akartam lenni, könyvtárban ülő filosz szerettem volna lenni, tudós szerzetesnek képzeltem magam. Magyarországon azonban csak tanító rendek voltak. A lelkiségi mozgalmakban, azt hiszem, nem volt bennem elég alázat a közösség iránt, nem akartam tanár lenni, de folyton úgy viselkedtem, én a megérthető szótól vártam, hogy okosodjak. A barátaimmal a legbelsőbb beszélgetéseink is inkább egy-egy eszmét jártak körül, persze tudtunk egymás ügyeiről, személyes jellegű nehézségeiről, ám alapvetően Karinthy és Thomas Mann hozott minket össze. Ikrényi Károllyal – aki analitikus vegyész lett, a mongol uránérc megtalálója –, amikor tehát vele vitorláztunk a Balatonon, Dantéról, a Kalevaláról és az Odüsszeiáról diskuráltunk szenvedélyesen. Még megvannak a megázott példányok, felpúposodott borítójú könyvek, amelyeket a viharban olvastunk. Nem tudtam elképzelni az életem egyedül, ez is visszatartott végül a szerzetességtől, persze egy darabig, főleg ha a nők kirúgtak, azt gondoltam, mindez aszkézissel áthidalható. A direkt szenvedéssel vagy a dolgokkal való éles találkozás elleni bástyákra egy példa: imádtam egy nőt, hosszasan győzködtem, míg végül igent mondott a házasságra, minden akadály elhárult, a lány félig református, félig evangélikus volt, akkoriban nem volt kézenfekvő az ökumenikus esküvő, mégis megszerveztem, hogy egyszerre egy katolikus és evangélikus pap adjon össze bennünket. Szeptember 27-ére volt kitűzve az esküvő, a nő augusztusban kirúgott. Mindennap nagy csokor rózsát vittem neki, ezen a napon szó nélkül nem vette át. A Széchényi Könyvtárból tántorogtam ki, jött szembe egy idegen nő, odaadtam neki a csokrot, majd leültem a Deák térre, és egyszer csak, délután volt, fényes nappal, egy balalajka-zenekar elkezdte a fülembe húzni A hullámzó Balaton tetején című dalt, négytől hétig húzta a zenekar a fülembe, nem tudtam ellene mit tenni. Aztán hazamentem, lefeküdtem, és három napig aludtam egyfolytában, a szüleim aggódtak, néha rám néztek, de látták, hogy lélegzem, nincs baj. Majd az intézetből kikölcsönöztem Kemény Zsigmond műveit, végigolvastam őket, és meggyógyultam.



A nagyvizit-interjú második részét hamarosan közöljük!

 

Jánossy Lajos - Keresztury Tibor - Szegő János

 

Zamahsáritól Hajnóczyig II.

2011. szeptember 3.

A nagyvizit második részében Szörényi László a számára legfontosabb öt irodalmi hatásról, a Krúdy nyomába eredő kocsmatúrákról, a szamizdat-Babitsról, a római nagyköveti poszt és Zrínyi összefüggéséről, a függetlenségről és a kedélyről, egy jámbor mackóról, Hajnóczy Péterről és Róth Miksa lányáról, a Jókai-olvasás gyógyító voltáról mesélt a Litera stábjának.

hirdetés

 

Litera: Ha visszapillantasz az eddigi pályádra, akkor mi volt a számodra legfontosabb terület vagy könyv? Melyek a súlyponti részek? Mi okozta a legnagyobb örömöt?

SZL: Megpróbálok ötöt kiemelni. Mindegyiknek megvannak a gyökerei a mélyben. Először is legyen az embernek egy nagy író barátja, akit orákulumnak tarthat. Apámnak ez Tamási Áron volt, nekem Mészöly Miklós. Tehát ez az első. Ott van az Arany-összes, mindent elolvastam a Tolditól az Arisztophanész-fordításokig. A harmadik a magyarországi latin irodalom tárgyköre, humanizmus, reneszánsz – ezt az egyetemnek és ifj. Horváth Jánosnak köszönhetem -, valamint a 18. századi barokk és neolatin-jezsuita irodalom és Rákóczi kora. És van még két olyan szerző, akiről szeretnék még sokat írni. Az egyik Kosztolányi, akit bűnös módon Babits után szerettem meg, egy ideig ugyanis Babitsot favorizáltam Kosztolányi rovására, aztán fordult a kocka. Az ötödik elem Krúdy Gyula. Éveken át voltak Krúdy-szertartások: a kollégistákat Lábass Bandi segítségével elvittük a Krúdy-regények mély világába. A kocsmatúrán azokat a helyeket kerestük fel, ahol vagy a regények játszódnak, vagy ahol a szerző élete látszódott. 



Litera: Mondhatok egy hatodikat?


SZL: Parancsolj! 

Litera: Ez a delfinológia: a filológiai rejtélyek, metanarratívák, cenzúratörténések, átíráshistóriák világa. Kulturális krimi és szakszöveg egyszerre.

SZL: Ez is visszamegy a gimnáziumig. Ekkortájt Babits verseit olvastam, és azzal kellett szembesülnöm, hogy néhány verset bizony kihúztak a szomszédos szocialista országok érzékenységére való tekintettel. Hát persze, hogy baromi kíváncsi lettem ezek után, hogy mi az, amit nem olvashatok, meg sem álltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárig, ahonnét kikölcsönözhettem a Török Sophie-féle 1945-ös kiadást. Fogtam magam, és legépeltem az inkriminált szövegeket, és terjesztettem az osztálytársaim között. 

Litera: Szamizdat-Babits.

SZL: Erről jut eszembe: egyszer Kenedi Jancsi, akivel rendszeresen beszéltünk az új szamizdatokról, megszólít itt a Móriczon: „képzeld, készült egy marha érdekes anyag arról, hogy mit hagytak ki Konrád Városalapítójából.” Erre röhögőgörcsöt kaptam, azt ugyanis történetesen én csináltam. 



Litera: Amikor 1990-ben a Magyar Köztársaság római nagykövete lettél, tudtad, milyen fába vágtad a fejszédet?


SZL: Fogalmam se volt az egészről, nem voltam korábban vezető beosztásban. Nézzétek, azt tudtam, hogy tudok olaszul, ismertem Rómát, az itáliai kultúrát. De ezen túl majdnem minden meglepetés volt. Most írok egy könyvet, jövőre jön a Kortársnál, az lesz a címe, hogy „Éljen Kun Béla, Suzy nimfomán.” Ez a felirat ékeskedik a magyar követséggel szemben lévő villa kerítésén hosszú évek óta. „Viva Bela Kun, Suzy ninfomane.” A lényeget kifejezi. Gyerekek, ebben írom meg nagyköveti kalandjaimat. 

Litera: Lélekben azért diplomata lettél arra az öt évre?

SZL: Kilencvenben a Tamás Gazsi a Külügyi Bizottság tagjaként a meghallgatásomon egy cédulát csúsztatott nekem: „Laci, megszavazlak, hogyha nem fogsz mindig trágár vicceket mesélni az Olasz Köztársaság elnökének!” Vásárhelyi Miklós pedig azt kérdezte ugyanitt, hogy mi a fenét fogok kezdeni ott az irodalommal. Azt válaszoltam, amit aztán tettem is. Éjfél után kezdtem el az irodalommal foglalkozni, és fent voltam kettőig. Aztán keltem hatkor, és estig ment a diplomatamunka. Késő este mindig olvastam. És ez valamelyest tanulmányút is volt: Zrínyit például, a politikus és az író kettős működését, Rómában értettem meg. 



Litera: A mai rettenetesen megosztott politikai térben te egy olyan integratív személyiségnek számítasz, aki megőrizte a szuverenitását, az emberi-szakmai respektusát, az ép eszét, miközben nem tagadtad soha saját preferenciáidat, konzervatív attitűdödet.


SZL: A szakmai igazságok pártfüggetlenek. Igazi barátságomat nem tette tönkre soha a politikai ármány. 

Litera: Erről is eszünkbe juthat a régi Mozgó Világ.

SZL: Pláne, hogy tereptanilag is közel esik hozzánk a Bertalan Lajos utca. A Mozgó Világ nagyon fontos! Bár már a Böszörményi úti szerkesztőségbe is jártam, amikor a Veress Miki volt a főszerkesztő. És egyszerre vagyok mind a mai napig jóban Berkovitscsal és Kulin Ferivel, Alexa Karcsival és Reményi Jóskával. A Mozgót az ősidőkben elkezdtem népszerűsíteni a kollégák között. A szerkesztőségben nagy dumák és nagy röhögések voltak. 




Litera: A kortárs magyar irodalommal hogyan találkoztál? A kutató és a tanár mellett hogyan született meg az irodalomkritikus?


SZL: Legkorábban a filmmel, az animációs filmmel kezdődött. Amíg ki nem dobtak 1977-ben a cseh Charta aláírása miatt a Pannónia Filmgyárból, addig sorozatdramaturg voltam. Sok-sok filmről írtam. A régiekről tanulmányt, az újabbakról kritikát. Aztán összeismerkedtem a Jeles Andrissal, az egyik filmjének én írtam a forgatókönyvét. Aztán a filmet nem mutatták be. 

Litera: És a kortárs próza?

SZL: Mészöllyel kezdődött, akit 1968-ban ismertem, az ő révén jött a többi barátság. De Nádasnak például Bojtár Bandi mutatott be. Megismertem Mándyt, Ferdinandy Györgyöt. Az Eötvös Collegium vezetője, Tóth Gábor, Isten nyugosztalja, megengedte, hogy kortárs írókat hozzak ide. Aztán volt, hogy feljelentettek, Gábor ilyenkor megvédett. Volt, hogy Grendel Lajost nem engedték be, ilyenkor felmentünk a Lábass Bandihoz, ott folytattuk a disputát. Később Szegeden is voltak hasonló beszélgetések. És persze rengeteget olvastam. ATermelési regényt például kéziratban, ugyanis az egyik itteni titkárnő gépelte. Utána rögtön meg akartam ismerni Esterházyt. 


Litera: Hajnóczyról nagyon szépet írtál a Mozgóba. Vele milyen volt a viszonyod?


SZL: Néha nagyon nehéz volt őt elviselni. Éjjel kettőkor felhívott telefonon, és síri hangon közölte, hogy azonnal vigyek ki neki egy kötet Epiktétoszt. Mondtam neki: egy, nem jár a HÉV, kettő, sírnak a gyerekek. Aztán reggel vittem neki a könyvet az első járattal. Hát így. Nagyon szerettem. 

Litera: Beszéljünk az Irodalomtudományi Intézetről. Ide, az Eötvös Collegiumba, 43 éve léptél be először.

SZL: Igen, első éves egyetemista voltam. 

Litera: Ha pedig Sőtér vagy Szabolcsi kerül szóba, akkor a kezeddel az egyik vagy a másik szoba felé mutatsz. Mintha most is itt lennének.

SZL: A tárgyaik, a képeik itt vannak körülöttünk. Itt lógnak a falon. Gyertek, megmutatom! 



(Ekkor a riporterek Szörényit követve, átmentek a másik helyiségbe. Itt a következőket látták: Móser Zoltán fényképe Mészölyről, Lábass Endre képe Sziveriről, Sőtér István egyik felmenőjének a nemesi oklevele, Bodnár Gyurika portréja, Eötvös József íróasztala, két Egry-kép, ezeket Keresztury Dezső szerezte, egy Barabás-kép hű másolata, Berény Róbert festménye Halász Gáborról, Klaniczay Tibor fényképe.)

Litera: Mennyit vagy itt az intézetben?

SZL: Kedd kivételével mindennap. A kedd a szegedi napom. 

Litera: Irodád otthonos kuckó-jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint ez a mackó itt. Vendéghallgató, vagy státuszra van itt?

SZL: Ennek története van! A hatvanadik születésnapomon betoppant ide egy nagyon szép hölgy, K. Tímea, akit se előtte, se azóta nem láttam. Ajándék gyanánt kaptam tőle ezt a medvét. Egyik szegedi tanítványom árulta el neki, hogy nagyon szeretem a medvéket. 



Litera: Ez a fajta vitalitás, korhelység kicsit ellentmond a filológusi attitűdnek, nem?

SZL: Magam se tudom, hogy ez hogyan működik nálam. Lábass Bandi sokat segített ebben. Egyszer a Horváth Ivánnal dumáltam, versekről, mi másról?, talán a trubadúrokról, valamelyik fapados kocsmában a Corvin mozi környékén, amikor odajött hozzám egy kamasz fiú. Hogy Ön véletlenül nem a Szörényi László? Az vagyok. A mozgó világos? Az. Iván ekkor elköszönt, a fiatalember pedig átadott egy hatalmas köteg verset. Akkoriban verset írt a Bandi. Nálunk jelent meg először a Lábass Bandi! Ő ekkor már lelkesen fotózta Budapestet és festett is. Később több kiállítását is megnyitottam. Vele kapcsolatban szinte kísérteties, hogy minden mindennel összefügg! Egyszer eljött az egyik Krúdy-előadásomra egy majdnem 100 éves hölgy, a Róth Miksa lánya, Amálka néni. Elmentem a lakására is, amely most a Róth Miksa Emlékház a Nefelejcs utcában, és akkor megkérdeztem, hogy miért tetszett eljönni az előadásra, Amálka néni? „Ne haragudjon, fiatalember, de én annyira szerelmes voltam a Gyulába...” De honnan is indultunk el? 

Litera: Kapacitás, Lábass Bandi.

SZL: Igen! Aztán jöttek a kocsmatúrák, ahol általában nem rúgtunk be. Hosszúlépést kértünk mindenhol, hogy ne rúgjanak ki a kocsmából, és ne rúgjunk be a kocsmába'. Mi ott gyűjtöttünk és jegyzeteltünk. 



Litera: Az olvasás elemi öröme, élvezete, kedélye folyamatosan fenntartható?


SZL: Amikor már nagyon beleásom magam egy tudományos ügybe, és csak szakirodalom, csak szakirodalom vesz körül, és lábjegyzetekbe botlok, nos, akkor fogom magam, azaz fogok egy regényt. Elkezdek regényt olvasni. Már az egyetemen tudtam, hogy filosz leszek. A marxizmusvizsgákra való készülés volt a legrettenetesebb. Mivel három szakos voltam, elég sok vizsgám volt. Be kellett ügyesen osztani a napokat. A marxizmusvizsgákra mindig egy egész napos tanulást szántam. Ilyenkor elolvastam egy Jókai-regényt. Ez volt a készülés. Éjszaka kettőtől ötig átnéztem a marxizmus-jegyzeteket, és reggel frissen-fiatalon levizsgáztam ötösre. Most is ugyanígy regenerálom magam. A Hiúság vásárát nemrég elolvastam újra, fel is fedeztem benne valamit. Most vettem észre, eddig úgy látszik, elkerülte a figyelmemet, hogy az egyik főszereplőnek a baráti körében ábrázolva van egy londoni osztrák nagykövet, aki egy birkaképű magyar herceg, Pétervárady, alias Esterházy Pál, a későbbi Batthyány-kormány király személye körüli, azaz külügyminisztere. Lehet, hogy tévedek, de kötve hiszem. Ennek akarok utánanézni valamelyik kritikai kiadásban. 



Litera: Az újraolvasás milyen szerepet játszik az életedben? Szakmai okok vagy önépülés?


SZL: Jókor kérdezed! Döbbenetes élményem volt nemrég. Most voltam Vaján (Másodszor javítva a Baja!) egy konferencián, ahol Jókainak a szatmári békével kapcsolatos regényeiről beszéltem. A legfontosabb kettő, egymással genetikusan összefügg: a Szeretve mind a vérpadig és A lőcsei fehér asszony. Mindkettő merőben újnak tűnt, hiába olvastam őket korábban. 1979-ben volt egy infarktusom, Klaniczay figyelmeztetett: – Állj le, olvass Jókait! Befejeztem a folyó ügyeimet, aztán áprilistól nagyjából szeptemberig csak Jókait olvastam. Éjjel-nappal. Nagyszerű volt. Ehhez képest születtek meg most az újabb olvasatok, amelyek egy sokkal összetettebb, bonyolultabb, keményebb Jókait mutattak nekem, mint amit gondolnánk róla. Amit Jókai el akar mondani, azt el is mondja mindenképpen. Oroszokat szoktam még újraolvasni. Pár éve volt egy nagy Goncsarov-időszakom, belezuhantam az orosz lélekbe. Karácsonykor mindig May Károlyt olvasok, a Karácsonyt. Ez rituálé. Vagy tekintettel az ünnepre, Dickenst. A lényeg a könyv! 


Fotó: Valuska Gábor

 

Jánossy Lajos - Szegő János - Keresztury Tibor

LAST_UPDATED2