Payday Loans

Keresés

A legújabb

Szabó Lőrinc: Szerelmei életemről egyet-mást (ő, Babits és Tanner Ilonka/Török Sophie) PDF Nyomtatás E-mail
A mennyei-pokoli földi szerelem
2011. január 21. péntek, 12:42

strand

Szabó Lőrinc: Szerelmei életemről egyet-mást


B. I. *1097 *1098

Első versesköteteim néhány költeménye kapcsán szó esett már Tanner Ilonkáról. Vele B. M. lakásán ismerkedtem meg. Más vonatkozásban elmondom majd, hogyan barátkoztam össze a mesteremmel és hogyan lettem lakótársa. Most képzeljük el, hogy már fél éve (?) *1099 nála lakom és bizonyos értelemben titkárkodom neki. Távollétében nemegyszer fogadtam vendégeit, már úgyszólván mindenki tudott rólam.

Egy késő őszi vagy kora téli délután öt óra tájban csengetnek; Mihály titkárnője, aki a konyhában (és egy kis szobában) lakott a férjével együtt, bejelent egy fiatal hölgyet, aki verseket hozott. B., mint jól nevelt és udvarias ember, sietett eltűnni a közös szobából, a könyvtárból, ahol addig kettesben ültünk és beszélgettünk. Feszélyezte, hogy borotválatlan volt, s megkért, vegyem át én a verseket. Addig ő a hálójába ment át. Egy fehér pulóveres, nagyon fehér bőrű, nem sovány és nem kövér, természetesen világosszőke hajú szép lány jött be. Voltak a beszédében és a mozdulataiban bizonyos affektált kecsességek; az egész jelenség rögtön megkapott, főképp azért, mert még szörnyen fiatal voltam (19-20 éves) és ilyen csinos költőnőjelölttel még nem találkoztam. Udvaroltam hát neki, amennyire majdnem mindenkinek. Átvettem a verseit Mihály számára és elmondtam a receptet, hogy egy hét múlva legyen szerencsénk. Saját magunkról beszélgettünk még egy kicsit, megtudtam, hogy ő a Külügyminisztériumban tisztviselőnő, édesapja katonatiszt volt, és hogy elég sanyarú sorban élnek, valahol a Baross utca vége felé. A lány elment. M. előjött, megnéztük a verseket, sok közvetlenség látszott bennük, és megállapítottuk, hogy, mint a nők általában, ez a lány sem ért a költői formákhoz, s ezért prózaverset ír.

Hadd jegyezzem meg itt, hogy időpontokat kerülni fogok, amúgy is könnyű lesz utánuk nézni. Előző nagyobb diktátumaimban is nagyon ingónak éreztem az időjelzéseket, csak akkor még nem éreztem szükségesnek figyelmeztetni a bizonytalanságra. Meg kell jegyeznem továbbá, hogy itt állandóan kevernem kell majd kapcsolataink ismertetése során a barátságomat Ilonkával és Mihállyal.

A lány egy hét múlva eljött. Komoly biztatást kapott a mestertől, de éntőlem is. Én rögtön kapcsolódtam hozzá, igyekeztem kávéházban, kocsmában, moziban minél többet vele lenni. Ő nagyon barátságosan fogadta közeledésemet. Hamarosan a Centrálba is bevittem, ha pedig nem akartuk az írónépséget lát 296. o.ni, akkor a József utca és a Nagykörút sarkán *1100 a volt Baross kávéházba vettük be
magunkat. Ott egy sarokasztalnál a régi, barna bőrdíványon ülve esetleg kávét vacsoráztunk, egyszer-másszor vajra is futotta, és végtelen sokat beszélgettünk versírásról és szerelemről. Utóbbi tekintetben I. nem volt prűd, nem is nagyon titkolta, hogy volt már néhány kedvese (a legutolsó egy Ottó nevű sportember, tán futó), és panaszolta, hogy mennyire ki van téve a férfiak szemtelenkedésének a hivatali kollégái részéről is. A hivatali főnökét szintén említette ebben a vonatkozásban, az illető már korosabb ember volt; ezt az őt egyébként mégiscsak tisztelő barátját később mint asszony vendégségbe is elhívta a Reviczky utca 7.-be: nyilván el akart dicsekedni változott helyzete friss díszeivel.

Mi úgy kerültünk egészen közel egymáshoz, hogy a Baross-kávéházból jövet valamelyik este – mindez őszidőben lehetett – én könyörögni kezdtem neki a teljes szerelemért, és hívtam fel a lakásra. Húzódozott, de eljött. A kapu alatt megint sokáig kellett kapacitálni. Később erről az alkalomról úgy beszélt barátnőjének, M. Klárának, hogy én mintegy erőszakosan csaltam föl a harmadik emeletre *1101 . Fent csak a takarító házaspár volt otthon, azt nem érdekelték a szerelmi látogatók. Nem tudom tagadni későbbi több évtizedes keserűségeim ellenére sem, hogy ez az első este engem már nagyon boldoggá tett. Nem is vettem észre azt, amit később – sokkal később – vettem csak észre, hogy I. határozottan frigid nő volt; ez magyarázza többek között azt is, hogy nőkhöz annyira vonzódott. Szép volt, fehér bőrű, kissé molett, és akkor még azt hittem, hogy csak kellemesen hisztériás. (5 évvel volt idősebb nálam *1102 .) A könyvtárszobában, vagyis a középsőben voltunk együtt. Ettől kezdve sűrűn, alighanem naponta feljárt, és a házhoz tartozónak számítottuk. Meg kell említenem, hogy ekkor én már rég Babits lakótársa voltam, a harmadik szoba, az alkóvos volt az enyém. Ha M. nem volt otthon, akkor az egész lakásban lehettünk, ha otthon volt, akkor az én szobámban. (I. előtt is járt hozzám egy-egy barátnő […], ezekről a dohokról M.-lyal kapcsolatban lesz majd bővebben szó.)

Így tartott ez a barátság, és én, mintegy csak azért, hogy szívességet tegyek I.-nak, elhatároztam, hogy feleségül fogom venni. Nagyon jólesett nekem, hogy egy ilyen szép, vagy annak hitt, eleven látású, eredeti nő, költőnő szeretett meg: reméltem, hogy majd fog tudni beszélni a „túlsó part”-ról olyasmit, ami természetesen nagyon érdekelte *1103 . Olyasmit, hogy ő engem becsapott volna, és hogy (mint később magyarázgatta) kezdettől fogva M. érdekelte, én soha szikrányi jelben sem tapasztaltam. Ez határozottan későbbi konstrukció lehet csak nála. Ti. Klárának később azt magyarázgatta, hogy csak rajtam át juthatott M.-hoz, holott alapjában véve biztos, hogy álmában sem fordult meg olyan remény, akkora magasságban és messziségben volt felette M. Én főképp szívességet akartam neki tenni az elvételével, de akkorára már – néhány héttel a kezdet után – fülig beleszerethettem. A szívességen azt értem, hogy az udvarló kol 297. o.légákat a karikagyűrűvel – mint
mondta – eleve távol tarthatja, míg a csupasz ujjú lányt folyton zaklatják. (Tulajdonképpen I. maga kért meg, hogy kérjem meg.) A dologról M. tudott rögtön, de csakhamar a rokonságomnak is tudomására kellett hoznom, mert mint kiderült, fiatalkorúságom miatt (20 éves voltam akkor) szülei, sőt nagyszülei beleegyezésre is szükségem volt. Megírtam tehát szerelmi helyzetünket, illetve tervünket Debrecenbe az apáméknak és Tiszaszőlősre özv. legidősb. G. Sz. L.-né Baráth Terézia nevű öreg és félelmes nagyanyámnak. Az indokolás, hogy ne kelljen túl sokat beszélni érzelmekről, és hogy respektábilis realitású legyen az egész ügy, az volt, hogy irodalmi szerződések kötése céljából amúgy is nagykorúsíttatnom kell magamat. A beleegyezés mindkét helyről megjött. Egyszerre valami új, kellemesen pikáns pezsgést éreztem magamban: vőlegény voltam!

A néhány hónapos barátság egyre nyíltabb lett. Szörnyen modernek voltunk. Hogy én és M. ezen túlmenően mennyire örült, és hogy miért, azt majd róla írván részletezem *1104 . Itt elég annyi, hogy észrevétlenül közelebb került ő is I.-hoz. Pl. karácsony első napján I. az én vendégem volt. Erre az alkalomra fenyődíszt applikáltam a könyvtárszoba ajtajára, lógó falidíszként, rá szaloncukrot, kis gyertyatartót stb., s így vártam vendégemet. M. is ott volt, sőt közeli barátunk, Komjáthy Aladár is. I. megjött, M. mint házigazda megteáztatott bennünket, cukrászsüteményt ettünk, és nyilván ittunk is némi szeszt, mert egy óra múlva nagy puffokon mind a négyen a földön ültünk, […] és mindnyájan remekül éreztük magunkat. Hogyne, hiszen felváltva csókolgattuk a vendéget, mint Cressidát a görög vezéri sátor lakói *1105 . Bizony, ölelgettük is, állandóan, de elég illedelmesen. Mindamellett alig vártam, hogy a két férfi barát menjen már a Centrálba. Nem lehetett kételyük, hogy mi következett, mikor magunkra maradtunk. I.-ban azonban ekkor sem látszott semmi nyoma csalódottságnak vagy rajtam túllépő reménynek.

Kevéssel később, egy késő este, mikor a Centrálból és a már-már kötelező napi moziból B. M.-lyal hazamentem, őrületünk legfurcsább, legönfeláldozóbb és legsúlyosabb következményű cselekedetét követtük el. Ekkor, hogy takarékoskodjunk a fűtőanyaggal, én bent háltam a könyvtár, vagyis a középső szoba díványán, a szomszéd szoba volt M. hálója. A közbülső ajtó egybe volt nyitva. Ma is a szemem előtt a kép, hogy vetkőzünk, és hogy M. a rézgombos vaságya meg az ablak között – éppen az ingét húzta át a fején, és amíg ott didergett a langyos szobában a sovány […] felsőteste, egyszerre csak a következő szavakat hallom fájdalmas sóhaj kíséretében: „Boldog ember vagy te, L.!” – „Miért?” – „Amiért olyan szép menyasszonyod van.” Erre megálltam a vetkőzésben és átmentem hozzá…

De itt közbe kell szúrnom valamit. Legalábbis jeleznem. Muszáj elmondanom ugyanis, hogy ekkor már mintegy másfél vagy két esztendeje a legteljesebb 298. o.lelki bizalmasságban voltunk. M.-t […]
„gyanúk” vették körül, az egyetemen is járt olyan pletyka, hogy tiltott viszonyban vagyunk (Artinger közölte velem); ez azonban nem volt igaz, fizikai értelemben legalábbis egyáltalán nem. M. lelki és szellemi platonizmusáról […] eleget elmondott saját maga is életében s verseiben és a Tímár Virgil fia *1106 című regényében. Bármi volt azonban érzelmi élete fülledtebb mélységeiben, lényegében teljesen normális vágyai voltak. […] Nőkre vágyott, nők tucatjával kínálkoztak, de ő nem merte realizálni a kapcsolatokat, ezért hát inkább elkerülte. (Kb. 37 éves volt ekkor.) Elkerülte lelki és testi bajainak megbeszélését is orvosokkal és író kortársaival: rendkívül szégyellte magát. Énelőttem azonban, az én féktelen és nyílt erotikus életem látványa előtt valahogy megnyílt. És a gyerekembernek úgy vallott, ahogy senkinek, és ahogy én neki. Hónapokon át éjszakákat töltöttünk vallomásokkal. Én mint mesteremet egyszerűen imádtam. Akkor az életemet érte feláldozni egyáltalán nem lett volna számomra áldozat. Minden örömének örültem, minden kínja az én kínom volt. Segíteni akartam rajta. Ő a világon semmi reálishoz nem értett; én főleg a fiatalságom és szegénységem miatt nem, de az én megértésem mégis rettentő dús valóságérzékre és gyakorlatiasságra vallott az övéhez hasonlítva. […] Én magam is lelki beteg és őrült lehettem ebben az időben, és a világon mindent megtettem volna, hogy örömhöz juttassam, meggyógyítsam…

Folytatom a vetkőzési jelenetet. – Nehéz percek teltek el, azt hiszem. Aztán: – „Szeretnéd?” – kérdeztem én. – „Szeretném”. – Nagy döntés előtt álltam, nagyot fordult velem a világ. Éreztem, most segíthetek, de ennek magam vagyok az ára. M. folytatta: „Más az, egy Frida-beli nővel kísérletezni, és más, ha egy tiszta (úri) lány fekszik az ember mellett.” – Nagyon nehéz lélekkel ilyesfélét mondtam: „Hát te szeretnéd elvenni?” – „Igen.” – Aztán – – megbeszéltük a dolgot. S ez volt legnagyobb őrületünk, legirreálisabb alkunk a valóság rovására. Egy órás szinte önkívületi megbeszélés során tisztáztuk a vélt lehetőségeket. I.-t M. veszi el. Az én rokonaim messze vannak, azokat félre lehet vezetni, majd kimagyarázkodunk. I. ideköltözik a Reviczky utca 7.-be; mint feleség M.-lyal lesz. […] Ezt ilyen nyíltan megtárgyaltuk a lány bőrére, akinek az egészről sejtelme sem volt. Hozzáteszem, hogy I.-t ebben a pillanatban elkezdtem még jobban kívánni és szeretni.

Másnap délben a könyvtárszoba falára szerelt régimódi, csavaros telefonkészüléken, amely az imént említett ajtó mellett állt, felhívtam a Külügyben a menyasszonyomat és M. kérésére és jelenlétében madárnyelven (virágnyelven) megkértem I.-t a barátom számára feleségül. Sőt még leplezettebb nyelven azt is előadtam neki, hogy mik a további tervek. I. eleinte nem értette a dolgot, aztán nem hitte, ugratástól tartott, bolondoknak gondolt bennünket (jogosan), úgyhogy átadtam a kagylót M.-nak, aki megismételte: „Igen, mindent úgy sze 299. o.retnénk, ahogyan az imént L. elmondta.” Végül az aznapi találkát beszéltük meg a Centrálban.

Kicsit izgatottak voltunk, én és M., valószínűleg túljátszottuk magunk számára is a dologban az ésszerűséget. A rendes sarki asztaltól a kávéházban átültünk a legközelebbi oszlop tövébe, és ott M. még aznap saját szavaival a legkomolyabban feltárta I. előtt az egész hihetetlen helyzetet. Itt, a barátaink előtt, persze gondoskodni kellett magyarázatról, úgy döntöttünk tehát, hogy I. meg én sohasem voltunk csakugyan jóban, a szomszéd Est moziba meg a Víg Agglegény című kocsmába csak a valóság elfedezéséül jártunk, mert M.-nak kényelmetlen lett volna az idegenek túl korai és hosszadalmas kíváncsiskodása. Király György és Schöpflin Aladár persze kissé nagyot néztek, de udvariasan hallgattak. Aznap este eljegyzési „lakomát” tartottunk a szomszéd Víg Agglegényben, miután a tökéletesen elképedt I. elvben hozzájárult az egész dologhoz. Végül az Est moziba mentünk; a helyzet az eddigihez képest csak annyiban változott, hogy I.-most nem az én kezemet fogta, hanem M.-ét. Utána villamoson hazament. Édesanyja sok rendetlenséget látott már a gyermekei részéről, de ezen az estén igazán és nem jogtalanul elhűlt, hallván lányától, hogy tegnap még egy éhenkórász fiatal költőnek volt a menyasszonya, mára viszont ilyen kalandos magasságba röpült.

Ettől kezdve I. számomra tilalmas lett, saját magam tiltottam el magamtól, és furcsa, fájdalmas gyönyörűséget éreztem a veszteségemben, amely a mesteremet kívánta szolgálni. […] Ezt mindhárman […] elismertük és így akartuk. Részemről elsősorban valami lovagias gesztus akart lenni az önmegtartóztatás.

A házasság rövid napok – egy hét vagy tíz nap – alatt megtörtént. (Januárban vagy februárban?) A VIII. kerületi elöljáróságon M. diszpenzációt kért és kapott. A házasságkötés hírét Schöpflin Aladár jelentette be az akkori Szózatban *1107 , Bajcsy-Zsilinszky és Gömbös napilapjában, melynek ő volt az irodalmi rovatvezetője. Úgy emlékszem, egy vasárnap reggeli szám hírei közt állt az óriási feltűnést keltő napihír. A dátum azonban tudatosan téves volt, az anyakönyvvezető előtt ugyanis nem a jelzett napon (szombaton) jelent meg az ifjú pár, hanem két nappal később (hétfőn?). I. azonban a jelzett délután már hozzánk költözött, és anyjának is úgy mondta el a dolgot, ahogy az újság másnap közölte.

Érzelmileg számomra rendkívül jelentős nap lett ez a szombat. Részletesen elmondhatom. Hármas megbeszélésünk szerint nekem kellett baráti körben bejelentenem az eseményt. – A baráti kör Tóth Árpádék társasága volt a Venezia kávéház felett, a Gresham-palotában: Bródyék. Pádi ugyanis ennél a gazdag szénkereskedő családnál házitanítóskodott, majd a szülőkkel s a közben felnőtt lánnyal, Zsuzsival és a két fiúval most már barátságba keveredett. A tulajdonképpeni tanítvány Bródy Pali volt, a Vígszínház későbbi igazgatója. Minden szombaton Tóth A. és néhány intimusa, így Nagy Zoltán *1108 , M. és én stb. ál 300. o.landó vendégként meg volt híva feketére (s néha vacsorára is) Bródyékhoz
*1109 . Itt volt az én tisztem, hogy a házasságkötést hírül adjam. A dolog annyiban volt fontos, mert így mi indíthattuk el a pletykahullám gyűrűit, márpedig bízni lehetett benne, hogy a Tóth–Bródy-hír, legalább tudatosan nem fog torzítani azon a beállításon, amelyet kap, és amely nyilván napokig az egyetlen forrása lesz a kíváncsiság kielégítésének.

Én fél tizenegykor elővettem az órámat, felálltam az asztal mellett és figyelmet kérve teljes komolysággal megtettem a bejelentést. Senki nem hitte egyetlen szavamat sem. Legkevésbé Pádiék; ami nem csoda, hiszen ő naponta járt a Centrálba. De bizonykodtam és közelebbi közléseket tudtam tenni a tervekről (olaszországi nászút), a másnapi újsághírről és az új asszony személyéről. Itt már el kellett kezdeni a hozzám fűződő kapcsolat ködösítéséhez, átmagyarázásához. Magától értetődik, hogy ½ 11-től kezdve más téma nem forgott szőnyegen, csak ez, a hihetetlen. Végre mégis kezdték hinni, hogy nem ugratás az ügy. – Én éjfélre értem haza. Megbeszélésünk szerint voltam távol ezen az estén, sőt megbeszélésünkhöz tartozott az is, hogy a szerelmesek meg nem zavarása érdekében M. ki fogja húzni a kulcsot a bejárati ajtó zárából: így majd nem kell őket csengetéssel felzavarnom. A kulcs azonban bosszúságomra belül a zárban volt, csengetnem kellett. A fűtetlen lakásban hálóingére télikabátot véve fel M. jött elém, beeresztett. Mint két cinkos, olyan szívdobogva, de teljes ártatlansággal néztünk össze. […] Látom magam előtt két meztelen lábszárát a télikabát meg a cipő közt. Megölelt. – „Tudom, mit jelent ez neked, L.” […] Boldog voltam és összeomlott. Mentem a magam szobájába és a menyasszonyomra gondoltam. Ugyanakkor azonban sötét gyanúk lopakodtak belém, hogy az életnek más parancsai lehetnek. Sírtam, csodálkoztam, keseregtem és elaludtam.

A következő napon délután a Shakespeare-szonettek bevezetőjét *1110 olvastam föl nekik. Nem valami élvezetes olvasmány volt, I. el is aludt ebéd után a nagy bőrfotelben, amire félbeszakítottam az előadást és csöndesen megléptem. Egyáltalán sűrűn megléptem az első napokban, nagyon udvarias akartam lenni, és olyan, mint aki nem él vissza a helyzettel.

Persze, nem tudtam, milyen óriási erejük van a szokásoknak, a közvéleménynek még az ilyen bohém körökben is. És azt sem, hogy egy feleség, ha módja van háromszobás vagy kétszobás lakásban laknia, akkor semmi esetre sem a kisebbiket választja. I. is így tett. Az első pillanattól kezdve, amikor a házassága csakugyan nyélbe ütődött, vadul gyűlölni kezdett, mert nem tudta, mit várhat tőlem, milyen fenyegetést. A sportos barát vagy az irodafőnök vagy bárki nem számított, azok mind idegen világrészek lakói voltak, ez a pénztelen költőinas azonban bent élt az irodalmi világ legbizalmasabb szentélyében, és nem lehetett kiirtani.

Pedig eleinte ott nagyon akarták kiirtani – őt magát! (I.-t). Olyan gyorsan, szerzett ismerősök, mint a csípősnyelvű Sch.-né *1111 , vagy mint Tóthné Annuska *1112 , hogy másokról ne is szóljak, gunyorosan, lenézően beszéltek róla, és nem akartak vele érintkezni. Voltak fölényesebb és nagyobb stílű nők, pl. Fenyő Miksáné, akik játszva és lenézően megoldották a kérdést, és kifelé szívélyesek voltak. Adyné is, Csinszka, a kárörvendő ellenségek közé tartozott, aminek a története még előbbre nyúlik vissza. (B. M.-nál majd beszélek róla.)
*

Folytatom most az Ilonkához való viszonyom teljes megromlását, amely a Mihállyal valót is aláásta.

Ilyen 30-35 éves messzeségből és diktálás közben kikereshető támpontok nélkül beszélek. Tehát összefoglalok néhány jellemző esetet I. gyűlöletének ábrázolására.

Még énhozzám járt, mikor egy este M. eltávozása után, amit alig tudtam kivárni, teljes boldogsággal akartam vele lenni, és szegényes uzsonnát tálaltam, tíz-húsz deka sós süteményt és teát a szamovárban. Mikor kitöltöttem az italt, kiderült, nem volt cukor. „No, mi lesz most?” – kérdezte I. – „Rögtön segítek a bajon – mondtam és elővettem egy ollót vagy valami vasfélét, és M. hálószobájában minimális ügyességgel és minimális idő alatt felfeszítettem M. szekrényét, ahol a cukrosdobozunk állt. I. nagyot nézett és nevetett, és a nap a legkellemesebben végződött. Sokkal többre és teljes okkal-joggal érezhettem fölhatalmazva magamat, utólagos jóváhagyásával a házigazdámnak. Most azonban, hogy ellenségem lett, I. rögtön felfújta a dolgot és tudom, hogy még 20 év múlva is „betörő”-ként emlegetett Basch Lóránt *1113 előtt.

Volt hiba is, amit elkövettem. Pl. M. rettenetesen idegeskedett könyveinek esetleges elveszése miatt. Ezért megnyugtatásul megígértem neki, hogy a lakásból könyvet nem viszek ki, mert hiszen pl. elüthet az autó, és mi lesz akkor a könyvvel. Ellenben amikor valami kényszer vagy nagy vágy hajtott, mégiscsak elvittem egyszer egy könyvet a Centrálba, s mikor ezt utólag megmondtam M.-nak, noha igyekezett megőrizni a nyugalmát, mégiscsak rángatózni kezdett az arca.

Az első esetből (cukorkivevés) csúnya összeveszésem támadt I.-val hármasban; a másodikat pedig (könyv-ügy) arra tudta kihasználni, hogy mikor kora tavasszal Olaszországba mentek nászútra, rávette M.-t, hogy a könyvtárat, vagyis az ő teljes lakrészüket, beleértve a fürdőszobát is, lezárja, és a kulcsot nem nálam hagyták, hanem Komjáthy Alinál. Hát ez óriási sérelem volt! Mindamellett nyelni voltam kénytelen. Ezek miatt, amiket tucatjával kísértek kellemetlenkedései az új asszonynak, a viszonyom I.-hoz nem állt vissza, sőt a legrosszabban ala 302. o.kult. M. nemegyszer átjött az én szobámba és
exkuzálta magát nagy zavarban. Ez az exkuzálás tulajdonképpen a haláláig eltartott…

Újabb eset: a házasságot követő tavasszal látogatóba mentek Fenyő Miksáékhoz. Az ég fentről, a harmadik emeleti ablakból sötét esőfelhőkkel ijesztett, mire […] M. magával vitte a tanáros esernyőjét. Együtt indultunk, én csak a Centrálba készültem. A Reviczky utcában voltunk még, mikor kisütött a nap és kék lett az ég. „Ejnye, de kár, hogy esernyőt hoztam”, mondta M. – „Nem baj” – vágott közbe I., „L. majd hazaviszi”. – Úgy is lett. Ők elvillamosoztak a Kálvin térről, én meg bementem egy Múzeum körúti antikváriumba, ahol latin és görög könyveket vásároltam, akadémiai kiadványokat. Nagy könyvzsákmányomat vad érdeklődéssel cipeltem el a kávéházba, beletemetkeztem az élvezetbe, és hat óra tájban aztán leütött bennem a villám: hol az esernyő? Rögtön Gusztira bíztam a könyveket, szaladtam vissza a boltba. De elkéstem, már az udvar felől sem lehetett bejutni. Este M.-lyal az én szobám alkóvjában vacsoráztunk szokás szerint. Mondtam a pechemet, hogy elveszett az ernyő. – „Azt meg fogod venni!” – csapott rám teljes felcsattanó hangerejével I. Tökéletesen elképedtem. Ilyen gorombalelkűség! – Természetesen egyetlen szót sem mondtam az érzéseimből, csak szörnyülködtem magamban, és jólesően láttam, hogy M. milyen kegyetlenül rosszul érzi magát. – „Hát igen, meg fogom venni, ha nem kerül meg.” – Kimondhatatlan émely kínozott, még ma is majdnem ugyanolyan hevesen érzem. Reggel nyolckor már a boltban voltam. Ahogy beléptem, a boltos már intett a sarok felé, hogy ott van a keresett tárgy. I. tehát felsült, de egyáltalán nem szégyellte magát.

Rontott a viszonyunkon M. növekvő idegbaja is. (Szabó D., Magyar Írók Szövetsége, detektívlátogatás *1114 stb., de ezekről majd a M.-ról közvetlenül szóló részekben beszélek.) Ide csak annyit, hogy egy kora nyári szekszárdi utazásuk alatt *1115 én, úgy látszik, túlságos pontosan teljesítettem üldözött és általam sajnált barátom kérelmét, aki levélbeli értesítéseket kért tőlem arról, hogy mi jelenik meg a lapokban, ami őt érinti, esetleg fenyegeti. I. uszítására M. úgy fogalmazta át a dolgokat, hogy én a vidéki nyugalmukat szántszándékkal küldött rossz hírekkel feldúltam; mikor pedig már itthon magyaráztam az igazamat és hivatkoztam egyre s másra, amit mint Az Est-lapok munkatársa néha már tehettem az érdekében, akkor még M. is rám támadt, hogy lám, ő milyen siralmas helyzetben lehet, ha még én is segedelmére tudok már lenni. Akármit tettem, mondtam, akartam, az idegbaj vagy a női logika mindent ellenem fordított.

A dolgok különben nem választhatók szét az I.-tól eredtekre és a M.-félékre. Mindenesetre együtt laktunk, hiszen képtelenség volt lakáshoz jutni. Én azonban hamarosan megnősültem, és bármennyire kegyetlen tapasztalatokat szereztem I.-ról, mint szerelem nélküli házibarát még vágytam rá, és kétségtelen, hogy gyors nősülésem közvetlen oka I. elveszítése is volt. A feleségem M. Klára 303. o.lett 192…
Szilveszter napján *1116 . A nősülésem enyhített az ellentéteken valamit, főképp azáltal, hogy akkor már el is költözhettem. A szomszédságba, az Üllői út 31.-be (Kinizsi utca sarok) mentünk egy bizonyos Julcsa nénihez, két bútorozott szobába, afféle albérlő-társbérlő keverékbe. Klára és I. már előzően ismerte egymást. I. szükségképpen feltárta előtte a velem volt ügyét, nem mulasztván el már akkor sem a szelídebb „fúrásokat”. Pl. úgy emlékszem, rémesen pocséknak írt le, s a maga mentségére igen erőszakosnak tüntetett fel. […]

Ebben az időben I. főleg amiatt támadott – és ezt szemtől szembe is megtette –, hogy én M.-nak mindenféle idegesítő dolgot mondok, hogy ingerlem, kihasználom beteges lelkiállapotát. Lassankint Klára is – bár tudta, hogy minden efféle csak képzelődés és rágalom lehet – kezdett némileg hitelt adni ezeknek az érthetetlen vádaknak. Számtalanszor előfordult, hogy az Üllői útról, mintegy a szomszédságból átmentünk a Reviczky utcába, vagy ők jöttek át hozzánk; ilyenkor a két nő az egyik szobában beszélgetett, mi pedig a könyvek közelében külön maradtunk. S I.-tól, fokozódó hevességgel, olyasmiről kezdtünk értesülni, hogy hazamenet M.-on rohamok törtek ki. Miféle rohamok? […] – Hogy én őt üldözöm. Sajnos, idővel meg kellett győződnöm róla, hogy féltékeny volt, kétféleképpen: mint férfi és mint költő. Az elsőre semmi oka nem volt; s a másodikra, őszintén hiszem, még kevesebb. Lehet, hogy tapasztalatlanságok és modortalanságok révén sértettem egyszer-másszor az érzékenységét, de sohasem akarattal, hanem nyilván azzal, hogy én jóval realistább és szókimondóbb természet voltam, mint ő. Az is bizonyos, hogy ezek a házasság előtti és alatti első évek voltak emberileg a legrosszabb, legéretlenebb korszakom. Mihályt azonban ekkor még – és évekig, mindvégig – úgy szerettem, mint magamat, vagy még jobban.

[…] Klára lényegében mindig biztosra vette, hogy itt valami […] idegesség ingerlés nélkül is működött, most azonban nemcsak ő, hanem I. is, az együttlét kezdetétől fogva tanúja volt a jelenetnek. Tehát igazolódtam. Megjegyzem itt, hogy ilyen jelenségek az évek folyamán szaporodtak és súlyosodtak, de úgy rémlik, mintha 1930 körül ilyesminek többé nem lettem volna tanúja vagy hallója, mint ahogy azelőtt sem, azóta, hogy nála laktam. A két dátum közti időben azonban a dolog tovább tartott, mégpedig az én jelenlétem nélkül is. Ugyanis, mint ki fog derülni, közben a […] barátságot meg kellett szakítanunk, de azért hallottam egyet-mást másoktól. Így pl. azt, hogy az újságírók Visegrád melletti nyaralótelepén nagy nyilvánosság előtt nemegyszer rájött, miközben ott nyaraltak, valami megmagyarázhatatlan ingerültség és […] olyan „jelenetek” folytak le, […] amelyet mások már ábrázoltak. Sőt később egyszer Esztergomban a hajóhídon M. valami hajózási ember buta megjegyzésére úgy kétségbeesett és megdühödött, hogy ruhástúl a Dunába ugrott.

Megint látom, hogy a kronológiával baj lesz. Igyekszem némi rendet teremteni. Első verseskönyvemről M. írt a Nyugatba *1117 , ez maradt az egyetlen írása ró 304. o.lam. Fölösleges
megemlítenem, hogy M. roppant érzékeny és roppant hiú volt. De mindig igazságos akart maradni. Szívét meg lehetett vesztegetni hízelgéssel, az agyát nem. Ebben az első, kegyetlen Nyugat-beli kritikájában is vannak olyan dicséretek, amelyeket a hozzáértő szem színeváltóknak lát, pl. a Julien Sorel-féle utalás. Holott évről évre mily rengeteg személyről és műről írt! Úgy kellett történnie, hogy csakugyan megtartottuk – én csak majdnem! – azt a fogadalmunkat, hogy egymás irodalmáról soha többé sem jót, sem rosszat nem mondunk és nem írunk.

Ezt a fogadalmat sok-sok bajrendező tárgyalásunk valamelyikén tettük. Ugyanis I.-val és Klárával mi, férfiak, megtárgyaltuk, hogy bírjuk-e egymást vagy nem. A végeredmény mindig a barátság fenntartása mellett nyilatkozott. Csakhogy hát mögött is történtek dolgok. Amikor az én második kötetem, a Kalibán! megjelent, Földi Mihály a Magyarországban snájdig lendületű dicséretében *1118 olyasmit is írt rólam, hogy: íme itt az új költő, aki első kötetének ígéretével ellentétben nem olyasféle poeta doctus, mint a mestere, B. M., hanem közvetlenül belenyúl az életbe stb. I. uszítására M. ezt a cikket nem annak vette, ami, vagyis nem zsurnaliszta és felelőtlen kollegialitásnak – habár én Földit akkor talán még nem is ismertem személyesen –, hanem azt hitte, és ezt meg is mondta, hogy a cikket én rendeltem – őellene. Nehéz dolog ilyesmit hallani és elviselni olyan embertől, akit szeretünk! Más példa: Sárközi Gyurka cikket írt a Nyugatban az akkori fiatalokról *1119 és önállósági törekvéseikről. M. ezt nem tűrhette, hanem válaszolt *1120 , és cikkében egy képzelt figurában tömörítette mindazt a valódi vagy vélt sérelmet, amit Sárközitől, Erdélyi Jóskától, éntőlem és talán még másoktól is tapasztalt. A cikket Osvát leadta, s a kikerekedett polémiában olyan naivisták, mint Tersánszky Józsi Jenő, de mások is M. védelmére keltek a képzelt gonosz fiatallal szemben. Arról a fiatalról M. olyasmit is írt, hogy „akivel lakásomat és kosztomat megosztottam”. Ez csak énrám állhatott, a többi kifogás nem. Ennélfogva az egész támadás provokálását az én gyalázatosságomnak tulajdonították az olvasók. Tersánszkyn kívüli valahogy Füst Milán is jelesen működött ellenem ezen a téren B. védelmében *1121 !

Épp előtte való nap a két nő jelenlétében nagy kibeszélés volt. Mindent elölről kezdtünk. Tehát azt is, hogy hogyan látjuk utólag a jegyességünket I.-val, a házasságkötést stb. És az összes emberi vagy irodalmi pletykát és félreértést. Kérdésemre M. akkor pl. megmondta, hogy az általam akkoriban nem nagyon becsült Kosztolányit különb költőnek tartja, mint engemet – nevetséges volt, hogy felvetettem a kérdést: természetes, hogy Kosztolányié volt a különb teljesítmény, még a Fény, fény, fény után is.

Szóval hát mindent tisztáztunk Sárközi cikke után, s mikor távoztunk, az előszobában M. ugyanúgy megölelt és megcsókolt, ahogy pár évvel azelőtt a nászéjszakája után… M. válaszcikke Sárközinek a Nyugatban ezután jött, éspe 305. o.dig másnap. […] Erről nekem sejtelmem sem volt. Mikor a cikk
megjelent, én szakítottam B.-ékkal (bár előbb már a Nyugattal, Osváttal is *1122 , noha nem volt hova írnom, míg Miklós Andorék be nem vezették napilapjaikban az irodalmi közleményeket *1123 ). Ettől kezdve M.-hoz nem fordultam, őket meg nem látogattam, fel nem hívtam, és Nyugat-beli cikkét is úgy tekintettem, mint csapást, amelyet nekem, a fiatalabbnak és a hálára kötelezettnek el kell viselnem. Csak a Magyarország című lap egypár évvel későbbi velem csinált interjúja *1124 során céloztam egy mondatban a megosztott lakásra és élelemre, egyébként csak tisztelegtem előtte, I.-ról pedig hallgattam.

Annál kevésbé ő rólam. Szakadatlan önvédelme ugyanis szakadatlan támadásba hajtotta egykori szerelmünk miatt, énellenem. Ez aztán rákényszerített, hogy rendkívül bizalmas barátok előtt, akik az események kezdetének úgyis tanúi voltak, feltárjam a valódi helyzetet. Tudomásom szerint egyik sem élt vissza a bizalmammal. Ellenben akadtak, akik prózájukban elvből, vagyis „kíméletből” bőségesen kiteregették I. és az én kapcsolatomat. Ilyen, azt hiszem, N. L. egyik regénye *1125 . – Egyébként kitűnő szerzőjét akkor még személyesen nem is ismertem, és most már évtizedek óta rendkívül sokra tartom. Azt hiszem, a zseni minősítést én használtam rá először a harmincas évek elején.

Említettem, hogy ettől kezdve B.-ékat kerültem. Csak színházi foyerban vagy képtárban és ilyen helyeken vagy az utcán láttam őket, ilyenkor csöndes köszönéssel, kalapemeléssel elhaladtam előttük, vagy átmentem a másik járdára; magántársaságban pedig – ami kikerülhetetlenül adódott – éveken át a szoba vagy terem másik sarkában maradtam, esetleg néma meghajlással haladva el előttük.

Mikor Osvát agyonlőtte magát *1126 , s már Illyés Gyula volt a kedvenc s B. vette át a Nyugat szerkesztését, egy napon váratlanul felhívott és randevút kért tőlem.

(Én mégis írtam róla, a Halál fiairól, a Pandorában *1127 és egy ízben váratlanul együtt voltunk Vágéknál, Újtátrafüreden *1128 , ahova M. hozta fel A sátán műremekeit s Verlaine-kötetet.)

A Centrálban találkoztunk. Elmondta, hogy milyen fájdalmasan érinti, hogy a felesége miatt barátságunk kettétört: I. engesztelhetetlenül gyűlöl. Megismételtük a négy-öt év előtti „kipakolást” és annak tisztázását, hogy mi is történt hát 1920 körül I. közt és énköztem. „Semmi sérelem nincs bennem”, mondta. „Kérlek, dolgozz a Nyugatba, és találkozzunk mi külön itt a Centrálban minden szerdán délelőtt 11-kor. Nem veszíthetjük el egymást.” Nagyon megörültem. B. volt az egyetlen barátom, aki olyasféle volt, mint én, s akit egész Magyarországon én ismertem a legjobban. Azt hiszem, ezzel ő is tisztában volt. A következő szerdán is eljött. A harmadikon azonban azzal, hogy bocsánatot kér, de nem maradhat: I. nem tűri, hogy velem barátkozzék. Csak ezt be 306. o.jelenteni jött el.
Megivott egy pohár szilvát, elszívta szivarját és szomorúan elment. „Nem lehet ellenállni egy olyan élettárs szakadatlan követelésének, akihez annyira kötve vagyunk”, mondta. A Nyugatba azonban, ritkán ugyan, de ettől kezdve megint dolgoztam.

Ismét éveket ugrok át.

M.-lyal most már jó lélekkel voltunk egymás iránt, csak külsőleg maradtunk a régiben (régi rosszban). Ekkortájt már régen divat volt B.-nak versben, cikkben, kritikában vadul hódolni az év vége felé, a Baumgarten-díjakat megelőző hónapokban különösen. M.-nak valamelyik új könyve jelenhetett meg, talán az Istenek halnak… című *1129 , nekem is megküldte. Elragadtatásomat másnap versben megírtam. Az év vége lehetett. Nekem már nagyon régóta minden vasárnap jött versem a vasárnapi Pesti Naplóban *1130 . Versemet azonban nem adtam ki, csak a Baumgarten-díj döntése után és olyan címmel, hogy az mintegy hallgatott: Nyári hajnal (egy verseskönyv olvasása után) *1131 . Ez a vers újra megtörte az ellenállást, azazhogy először törte meg – és csak félig – I.-ban. A megjelenés vasárnapján Komjáthy Aladáréknál vacsoráztunk, a Hunyadi János úton laktak. Megszólalt a telefon. Gellért Oszkár jelentkezett, akit a lakásomról, már a Németvölgyi útról – ha ugyan már nem a Volkmann utcából *1132 – utasítottak Aladárékhoz. Gratulált, és jelezte, hogy M. nevében kérdezősködik, nem róla szól-e az aznapi vers. Mikor megerősítettem a sejtelmüket, akkor ugyanott M. is felhívott. Megköszönte az üdvözletet, és találkozót kért négyesben. Ettől kezdve időnkint csakugyan össze is jöttünk. (Havonta, negyedévente, félévente, míg a teljes barátság idején naponta, kétnaponta.) I. gyűlölete hűlt, de még nem múlt el.

Mutatja ezt, hogy a negyvenes év előtt egyszer felhívtam M.-t, ahogy szoktam időnkint, s ő így hívott meg: „Örülnék, ha most rögtön meglátogathatnál, I. most épp nincs itthon.” Elmentem. Nagyon jó és igen nevezetes másfél órát voltunk együtt, én még I. hazajötte előtt távoztam. Az Attila utcában *1133 laktak akkor. Utána egyenesen a Bors utca sarkán levő Pozsony kávéházba *1134 mentem be, és a több szempontból rendkívül érdekes látogatás lefolyását azon frissiben papírra vetettem *1135 .

Aztán már csak a János-szanatóriumban találkoztam M.-lyal és I.-val, majd M. temetésén. […]

B. temetése után I.-val kibékültünk. Kiderült, hogy hosszú gyűlöletének egyetlen vagy legfőbb indítéka – amely két évtizeden át szinte állandó társadalmi bojkott szervezésére késztette ellenem – a félelem volt, az egykori félelem, hogy én lenézem, megvetem. Legalábbis ekkor ő így értelmezte a múltját. Sűrűn nem találkoztunk (de az ostromig 5-6-szor […] is együtt voltunk őnála s megenyhítette egykori veszteségem fájdalmát, és ez az egész utójáték szinte húsz évet átugorva azonnal a múltba kapcsolt).

Nevezetes fordulat volt – talán még a teljes kibékülés előtt – az a Baumgarten-emlékünnepség, amelyen én tartottam nagy emlékbeszédet M.-ról *1136 . A beszédre Basch Lóránt kért fel, I. már nem ellenezte. Homályosan ugyan, de kényes […] viszonylatokat is kellett sejtetnem, másképp nem tudtam volna sok B.-cikkem után – melyeket a halála után írtam *1137 – újat mondani. A fátyolozáson át sütött az 1920-as fiatalság. A kényes, először kimondott kényes tartalom miatt Baschnak adtam át felolvasásom kéziratát, hogy I. bármit törölhet belőle. Ő semmit sem törölt. Életemnek legnagyobb hatású felolvasása volt ez az emlékünnepélyen. (Fenyő Miksa másnap „magisztrális tanulmány”-nak minősítette.) Ekkor újra megtanultam becsülni Ilonkát, aki különben nem jelentéktelen költő és novellista lett: a szabadság miatt, amelyet M. megtárgyalásában nekem adott, meggyőződött róla, hogy lényegében mindig a szeretet vezetett, valahányszor M.-ról szóltam.

Az ostrom után hallottam Ilonkáról, hogy idegen katonák lövedéke átfúrta a karját. Többször felkerestük, Klárával együtt tanúja voltam én is tönkremenetelének, szelleminek és idegzetinek és testinek. Fokozatosan nagyon megbékült velem. Még legrosszabb korszakainak lucidus napjain is fel-felhívott bennünket. Egy ízben együtt voltunk nála Klárával és Flórával (Illyés Gy.-né). Bernáthné Alice dr. is többször részt vett mindenféle jogi vagy orvosi kísérletekben, amikor lányával szemben segíteni akartunk rajta. Egyszer telefonon hívott, de csak Lócit találta lakásunkon. „Tudod te, hogy az én fiam is lehetnél?… Milyen kár!” – ilyenformán idézte meghatottan Lóci a szavait. Betegen már, de még évekkel a halála előtt egyszer nálunk ebédelt, a Volkmann utcában.

Ami kimaradt: Ilonka családjáról egyet-mást. Édesanyja sovány, középmagas, cigarettázó, ráncos képű, s úgy emlékszem, hogy rekedtes hangú asszony volt. Inkább csak valódi értelemben kispolgári műveltségű. I. is erősen cigarettázott, mindig. Testvérei közül emlékszem egy szegényes fiúként élő és viselkedő fiúra, öccsére, akit Pubinak neveztek. […] Ez a Pubi volt Ildikónak, Mihályék fogadott gyermekének az apja. I. is mindig nagyon szeretett volna anya lenni.

Nem is tudom, az idők folyamán hogyan nem esett teherbe valamelyik szerelmétől. Mert köztudomás szerint voltak barátai előttem is, utánam is. […] Pontosat ezekről az időkről nem tudhatok, mert ezekben az években egyáltalán nem, vagy csak alig érintkeztünk. […]

Folytatom I.-t. Egyik cselédjük teherbe esett az öccsétől, Pubitól. I. ekkoriban is nagyon nyúzta M.-t, hogy fogadjanak valakit örökbe, ha már saját gyermekük nincs. Ezt a gyermeket el kellett helyezni, már a terhesség alatt gondolták, megbeszélték, és a megszült csecsemőt örökbe fogadták. Az édesanya édeskeveset törődött az újszülöttel. A dolgot titkolták, főleg Ildikó előtt. Kedves, friss, egészséges gyereknek látszott, míg nevelőapja (kit édesapjának hitt) 308. o.élt. […] I. „majomszeretettel” vette körül, és
ez nyilván erősen hozzájárult az elrontásához. Az ostrom után, a Jagelló utcában, ahol utoljára laktak, már teljesen ellenséges volt a viszonyuk. Sokszor tanúja voltam annak, hogy a (nevelő)anya, akit a betegsége az ágyhoz kötött, teljesen kiszolgáltatott volt. […] B. Aurélné, I. Gyuláné és az én feleségem sokszor próbálkoztak orvosi, B. Lóránt pedig jogászi mentőakciókkal; Ildikóval is tárgyaltak, elég eredménytelenül, főképp azért, mert a lánynak uszító barátai akadtak, akik a B.-i örökségre törtek. Utoljára mintha T. Kálmán *1138 barátunk vett volna részt egy hatósági tárgyaláson, amely elismerte Ilonka józan eszét. I. végül a lányt kitagadta az anyai jussból. […] A lány különben énhozzám mindig nagyon kedves volt. Még valódi vagy tettetett vonzódásra is gyanakodtam. Azonban félelmesen tárgyilagos igyekeztem lenni iránta, úgy gondolkodván, hogy itt a Csinszka-féle lelkiállapot működik: tudta, hogy az anyja évtizedekig gyűlölt, tehát szövetségest keresett bennem.

[…]

(Magától értetődően tisztában vagyok már régen vele, hogy I.-nak irántam tanúsított ellenségessége nemcsak a friss házasságban megnyilvánult ijedtség, zavar kétségbeesett cselekedete volt, nem csupán az önmentés, hanem folyton súlyosbodó „idegbajé” is, amely M. halála óta és főképp az ostrom után, mint szakemberektől is hallottam, szabályszerű klinikai esetként jelentkezett. Hiszen hosszabb ideig volt különböző kórházakban, és otthonról […] tériszonyból nem mozdult ki, csak nagyon-nagyon ritkán.)

A B.-sírkő leleplezésekor csókoltam meg utoljára a kezét, a Kerepesi úti temetőben, a taxijában. Többször nem láttam.

Életemnek egy nagyon fontossá vált, fájdalmas következményeiben fontossá vált részét és egy egykori örömöt temettek el vele. A temetés napján *1139 második szívtrombózisom miatt kórházban feküdtem. Helyettem az dobott egy csokor ibolyát a sírjába, akinek az édesapja sírjába viszont én dobtam egy csokor nefelejcset *1140 .

_______________________________________________________________________

IV. B. I. [1097]

[1098] B. I.: a költői nevén Török Sophie-ként ismert Tanner Ilonkát ezzel a szignóval jelzi: Babits Ilonka.

[1099] fél éve (?): Szabó Lőrinc bizonytalanságát jelzi, mi sem tudjuk pontosan datálni belépését a két költő életébe. Maga Szabó Lőrinc is „nagyon ingónak” nevezi a diktálásban megjelenő „időjelzéseket”.

[1100] A József utca és a Nagykörút sarkán: a gépiraton József utcai szerepel; pontosabban a mai Krúdy utca sarkán.

[1101] barátnőjének, M. Klárának, hogy én mintegy erőszakosan csaltam föl a harmadik emeletre: későbbi barátnőjének, Szabó Lőrinc későbbi feleségének, Mikes Klárának. Kései emlékezésében hasonlóan ír: „most én vagyok hang helyetted…” Török Sophie Babits Mihályról; a kötetet összeállította, a szöveget válogatta, gondozta, a jegyzeteket írta Téglás János. Palatinus Könyvek. Bp., 2000.

[1102] 5 évvel volt idősebb nálam: 1895. december 10-én született.

[1104] majd fog tudni beszélni a „túlsó part”-ról olyasmit, ami természetesen nagyon érdekelt: a szerelem női oldaláról. A Bizalmas adatok és megjegyzések diktálása a Fény, fény, fény kötetről szóló emlékezések után iktatódott be a diktálásba, élete végén igen izgatta ez a téma a költőt, erre épül a Kiadatlan verssorozat érdeklődése is.

[1103] Azt majd róla írván részletezem: ekkor még feltételezhetően írásmű nyersanyagaként diktálta emlékezéseit.

[1105] mint Cressidát a görög vezéri sátor lakói: Cressida című verset ír a Tücsökzene kései (1957-es) Helyzetek és pillanatok ciklusában is, a két szöveg között összefüggés lehet.

[1106] Tímár Virgil fia: a gépiraton fiai szerepel a Babits-regény címeként.

[1107] (Januárban vagy februárban?) […] A házasságkötés hírét Schöpflin Aladár jelentette be az akkori Szózatban: lásd a Föld, erdő, isten kötet Sulyos felhők című versében. 1921. január 15. 5. oldal, szombati szám: „Babits Mihály megnősült. Babits Mihály, a költő csütörtökön házasságot kötött a VIII. kerületi anyakönyvvezető előtt Tanner Ilonkával. A költő olvasói, tisztelői között örvendetes meglepetést fog kelteni ez a hír, mert most a költő lírája előreláthatólag új hanggal fog szaporodni: a boldog szerelem hangjával. A menyasszony bájos, egészen fiatal, szép szőke lány, azt mondják róla, akik ismerik, 470. o.hogy maga is tehetséges poéta s a házasságot is a poézis hozta össze. Az irodalom
érdekében reméljük, meg fog ismétlődni az az anekdota, amely Musset és George Sand megismerkedéséről maradt fönn. Az Éjszakák költőjét egy estélyen a Revue des deux Mondes szerkesztője mutatta be a már akkor világhírű regényírónőnek s ők azonnal meleg beszélgetésben merültek el. A szerkesztő pedig örvendező, büszke arccal ment át a szomszéd szobába és kezeit dörzsölve mondogatta az ott lévő társaságnak: Összehoztam őket… Micsoda pompás kéziratok lesznek ebből a lapom számára. A fiatal költőpár rövid idő múlva nászútra Olaszországba készül, ahol Babitsnak elintéznivaló dolgai is vannak: most van munkában egy tekintélyes római könyvkereskedő cégnél a Gólyakalifa regényének olasz fordítása, amely előreláthatólag épp olyan sikert fog szerezni írójának és a magyar irodalomnak olasz földön, mint amilyet a német kiadás aratott.”

[1108] Nagy Zoltán: (1884–1945) költő, Tóth Árpád barátja, 1945-ben pesti ügyvédi irodájában ismeretlen személy lelőtte.

[1109] Bródyék: a gépiraton i-vel szerepelnek. Tóth Árpád 1915 őszétől mint korrepetitor járt Bródy Sándornak, a Magyar–Osztrák Szénkartell alelnökének családjához: két gimnazista fiút tanított itt, a fiúk testvérnénje volt a szövegben emlegetett Zsuzsi.

[1110] Shakespeare-szonettek bevezetőjét: Shakespeare szonettjei. Fordította Szabó Lőrinc. Genius kiadás. Megjelent 1921 márciusában. A Bevezetést Szabó Lőrinc írta (IX-XXXIX. p.).

[1111] A csípősnyelvű Sch.-né: Schöpflinné.

[1112] Tóthné Annuska: Tóth Árpádné.

[1113] Basch Lóránt: (1885–1966) ügyvéd, Baumgarten Ferenc az általa létesített alapítvány jogászkurátori tisztségét reá ruházta.

[1114] Szabó D., Magyar Írók Szövetsége, detektív-látogatás: lásd az Érlelő diákévek dokumentumgyűjteményben a Napok a Magyar Írószövetségben (Szabó Dezső mellett), valamint az Idézés című dokumentumokat és a jegyzeteket (157–165., 329–332., 275. p.).

[1115] Egy koranyári szekszárdi utazásuk alatt: az Országos Széchényi Könyvtár Babits-hagyatékában 1921-ből csak egy augusztus 3. levél szerepel; lásd Napló, levelek, cikkek, 22. számú levél, 132–133. p.

[1116] A feleségem M. Klára lett 192… Szilveszter napján: Szabó Lőrinc szokásos pontatlansága: 1921. december 31.

[1117] Első verseskönyvemről M. írt a Nyugatba […] ez maradt az egyetlen írása rólam: Könyvről-könyvre. Egy új költő címmel (1923. 6. szám); lásd a Föld, erdő, isten kötet általános bevezetését.

[1118] Földi Mihály a Magyarországban snájdig lendületű dicséretében: Kalibán! Szabó Lőrinc versei. Magyarország, 1924. január 5.
471. o.

[1119] Sárközi Gyurka cikket írt a Nyugatban az akkori fiatalokról: Nyugat, 1924. 1. kötet, 145–146. p. válaszolt Babitsnak a Magyarország 1923. december 8. számában megjelent interjújának célzásaira.

[1120] M. ezt nem tűrhette, hanem válaszolt: Fiatalok, Nyugat, 1924. 1. kötet, 160–166. p.

[1120] Tersánszkyn kívül valahogy Füst Milán is jelesen működött ellenem ezen a téren B. védelmében: Tersánszky J. Jenő: Babits Mihálynak, 1924. I. kötet, 508. p.; Füst Milán: előbb: Nyílt levél Babits Mihályhoz, Nyugat, 1924. I. kötet, 502–503. p.; majd: A sátán műremekei. Szabó Lőrinc versei. Nyugat, 1927. 12. szám; lásd még A siker szégyene című versről mondottakat a Régen és Most kötetben.

[1121] Mikor a cikk megjelent, én szakítottam B.-ékkal (bár előbb már a Nyugattal, Osváttal is): Az utolsó írása ekkor Szabó Lőrincnek az Osvátot köszöntő jubileumi számban jelent meg, Osvát átjavította versét, ezért szakított Osvát Nyugatjával. A vers Csöndes esti ének. Osvát Ernőnek címmel a Nyugat 1923. évfolyamában (1. kötet, 813. p.), az 1923-as Kalibán! Kötetben Nők, habzó májusi rózsák címmel, az Összes versekben Az ifjú Kheiron dala címmel jelent meg.

[1123] míg Miklós Andorék be nem vezették napilapjaikban az irodalmi közleményeket: Az Est-lapok irodalmi rovatát 1923 tavaszától kezdte szervezni Mikes Lajos, Miklós Andor megbízásából.

[1124] Magyarország című lap egypár évvel későbbi velem csinált interjúja: 1924. június 29.

[1125] Ilyen, azt hiszem, N. L. egyik regénye: az Utolsó kísérlet című regényciklusból a Szerdai fogadónap és A másik mester, a regényekben Barbián felesége, Tilda alakjának megformálásához gyűjtötte össze minden gyűlöletét Németh László Babitsné ellen.

[1126] Mikor Osvát agyonlőtte magát: 1929. október 28.; lányának halálos ágya mellett.

[1127] írtam róla, a Halál fiairól, a Pandorában: Séta idegenben, Pandora, 1927. május 21. 253–254. p.

[1128] egy ízben váratlanul együtt voltunk Vágéknál, Újtátrafüreden: 1926 karácsonya előtt, december 10. és 23. között, lásd Harminchat év 1. kötet, 91–102. számú leveleket (224–252. p.) és azok jegyzeteit.

[1129] M.-nak valamelyik új könyve jelenhetett meg, talán az Istenek halnak… című: a történetet a Különbéke kötet Nyári hajnal című verse kapcsán is elmondja, itt téved, nem Az istenek halnak, az ember él című, hanem a Versenyt az esztendőkkel! című kötetről van szó, nem Hajnali közjáték a vers címe, hanem Nyári hajnal, és az 1933-as kötetről valóban a díjkihirdetés után, de 1935-ben (február 17.) jelentette meg a verset.
472. o.

[1130] Vasárnapi Pesti Napló: a gépirat a vasárnapi időmegjelölést is kiemelt címként használja.

[1131] Nyári hajnal (egy verseskönyv olvasása után): a gépiraton a cím Hajnali közjáték.

[1132] Ha ugyan már nem a Volkmann utcából: nem, oda 1935. május 20-án költöznek.

[1133] Attila utcában: Babits kétszer lakott az Attila utcában, a 95. és a 65. szám alatt, de Szabó Lőrinc ekkorról tévesen emlékezik, Babits 1940 májusa óta a Logodi utca 31. számú házban lakott. A Babits betegágyánál című írásában ezt írja: „Most voltam először az új lakásban, Lógodi utcában. Az első emeleten laknak, három szoba az utcára néz.” (Harminchat év, 1. kötet, 567. p.)

[1134] a Bors utca sarkán levő Pozsony kávéházba: ma Hajnóczy József u. (XII. kerület)

[1135] papírra vetettem: Babits betegágyánál, 1941. február 16.; lásd Harminchat év, 1. kötet, 586–571. p.; tehát nem a „negyvenes év előtt”

[1136] Baumgarten-emlékünnepség, amelyen én tartottam nagy emlékbeszédet M.-ról: Babits műhelyében, Magyar Csillag, 1943. december 15. (701–708. p.), könyvben: Könyvek és emberek az életemben, 356–366. p.

[1137] sok B.-cikkem után – melyeket a halála után írtam: A költő fejezetcím alatt két írás, Babits Emlékkönyv, 1942. Nyugat Kiadó 9–16. és Beszédek a ravatalnál cím alatt a ravatalnál elmondott szöveg 281–282. p.: A halálhír órájában (ez megjelent a Magyarország, 1941. augusztus 5. számában is), Az örök mű; A ravatalnál; újra Könyvek és emberek az életemben, 341–350. p.; Bevezető a Rádió Babits- emlékestjén, Napló, levelek, cikkek, 53–58. p.

[1138] Helyettem az dobott egy csokor ibolyát a sírjába, akinek az édesapja sírjába viszont én dobtam egy csokor nefelejcset: csak a diktálás hallgatói számára egyértelmű utalás.

[1139] T. Kálmán: Tompa Kálmán, az írók orvosa.

[1140] A temetés napján: 1955. június 28-án halt meg, Szabó Lőrinc infarktusa 1954 Szilveszterekor volt, de az utókezelés még tartott ekkor, ugyanis 1955. július 12-én még a Gellért szálló kórház részlegében feküdt.

____________________________________

előzmények és folytatások jobb tipogáfiával:

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=1020&secId=98390&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Szab%C3%B3+L%C5%91rinc&limit=1000&pageSet=1

LAST_UPDATED2