Payday Loans

Keresés

Az antiszemitizmus szociálpszichológiája
Antiszemita és "antiszemita": vád, védelem, ítélet
MINDENNAPOK:

Az antiszemitizmus szociálpszichológiája

Az antiszemitizmus a rasszizmus egyik speciális formája, amely a zsidókkal szembeni, nem racionális alapokon nyugvó ellenségességet, vagy a zsidókra jellemző fizikai, erkölcsi vonások alaptalan lebecsülését jelenti. Évezredek óta fennálló jelenség ez, amellyel mindannyiunk találkozott már – ha máshonnan nem, történelemkönyvekből. A következőkben be szeretném mutatni az antiszemitizmus kialakulásának okait, lélektanát és típusait – egyszóval a jelenség szociálpszichológiai hátterét.

Történeti áttekintés


Az antiszemitizmus nem újkeletű jelenség, már az ókorban is bőven találunk példát ilyen jellegű megnyilvánulásra. Az egyiptomi ellenérzések egyértelmű kifejezése volt a perzsa uralom végén az elephantinéi zsidó templom lerombolása, néhány évszázaddal később pedig az Alexandriában élő zsidók szeparált lakónegyedekbe telepítése. Nemcsak Egyiptomban, a Római Birodalomban sem volt ismeretlen a zsidóellenesség, amint erről Josephus Flavius és Cicero írásai tanúbizonyságot adnak. Utóbbi felrója nekik, hogy egymás közt összetartanak, míg másokkal ellenségesek.

A zsidók a középkorban sem mentesültek az üldöztetések alól. A 6. században a babilóniaiak, a 7. században a longobárdok, a 11. században a mohamedánok próbálták meg ellehetetleníteni őket. Később, a reformáció térhódításakor Luther Márton követelte elűzésüket, és 1543-ban meg is írta A zsidókról és hazugságaikról című könyvét. 1882-ben tiszaeszlári zsidókat vádoltak meg egy keresztény kislány rituális meggyilkolásával. A vádlottakat végül felmentették, de az eset jelentős hatással volt az antiszemitizmus későbbi magyarországi alakulására.

A 20. század első felében berendezkedő totalitárius rendszerek nyíltan vagy burkoltabban hivatalos politikájuk elemévé tették az antiszemitizmust, ami felerősítette a társadalom már meglévő antiszemita hajlandóságát. A nemzetiszocializmus szerint a zsidó faj genetikai állománya alapján alsóbbrendű, és beszennyezi a tiszta árja géneket. Az antiszemitizmus a több millió zsidó életét követelő holokausztban csúcsosodott ki a második világháború idején, és azóta sem szűnt meg létezni. 

Antipátiából antiszemitizmus

Amint láthatjuk, szinte minden korban és minden államban jelen vannak antiszemita nézetek. Többek között olyan híres és befolyásos személyiségek illették különbözőféle vádakkal a zsidókat, mint Aquinói Szent Tamás, Voltaire, Mark Twain, Napóleon, George Washington, Mária Terézia, vagy hazánk szülöttei közül Liszt Ferenc és Kölcsey Ferenc. Az általuk felállított vádak minden esetben a zsidók jellemére, cselekedeteire, eszméire, vallására, életcéljára vagy magára a zsidó „fajra” vonatkoztak. A vádak vizsgálata során azonban megfigyelhető, hogy azok ellentmondanak egymásnak. Hol azt róják fel, hogy a zsidók nem tanulnak, hol azt, hogy betolakodnak a főiskolára. Egyrészt azt említik, hogy nagyon csúnyák, másrészt viszont azt, hogy szépségükkel csalogatják magukhoz áldozataikat, és így tovább. A vádak logikai hibáin kívül feltűnik az a szenvedélyes túlfűtöttség is, ami a pozitív vonásokat is negatívként állítja be, és éppen ez az, ami a puszta ellenségeskedést antiszemita nézetté alakítja: a vádak alaptalansága.

A jelenség kialakulása

Az antiszemitizmus kialakulásának vizsgálata során alapvető tényként kell kezelni az ember társas természetéből eredő csoportosodást. Mindannyian beleszületünk egy társadalmi helyzetbe, ezáltal egy csoport tagjává válunk. Ahogy azonban növekszünk, kitárul előttünk a világ, és már nemcsak szüleink társadalmi hovatartozása alapján fogjuk meghatározni magunkat, hanem politikai, világnézeti, települési, gazdasági és egyéb csoportszervező kategóriák mentén. Vannak viszont emberek, akik egyetlen csoporttagságot vesznek csak figyelembe, amely meghatározza társadalmi önazonosságukat, ez pedig nem más, mint a származás. Felsőbbrendűnek vélik saját csoportjukat, mindenki mást pedig ellenségesnek, leigázandónak tartanak. A szociálpszichológia a saját csoport egyedülvalóságának és páratlan felmagasztalásának a hajlandóságát etnocentrizmusnak nevezi.

Az etnocentrizmusból fakadó ellenségesség folyamatmodellje a következő:


1.    a születés véletlenje által adott természetes önazonosság érzése
2.    az önazonosság érzéséből fakadó összetartozás és a saját csoport feltétlen elfogadása, pozitív értékelése
3.    a „természetesség” alternatívátlan, a saját csoport értékeihez, normáihoz, szokásaihoz való mellérendelése
4.    a saját csoportot és a másik csoportot totálisan megkülönböztető kategorizáció
5.    az idegenek félreértése, szándékaik, szokásaik, viselkedésük félremagyarázása
6.    az idegenekkel szemben tanúsított tartózkodás, gyanakvás, bizalmatlanság, irtózás
7.    az idegen (más csoportok) értékeinek lebecsülése, negatív értékekkel történő felruházása
8.    az eltérő érdekekből adódó szembenállás és harc
9.    a kölcsönösség, a szembenállás folytán beálló kommunikációhiány és az egymás irányában tanúsított erőszak spirálja
10.    a másik csoport megsemmisítésének szándéka
11.    győzelem vagy vereség (megsemmisülés)

Amint az a folyamatmodellben is látszik, az etnocentrizmussal együtt jár az előítéletesség, vagyis a negatív érzelmi viszonyulás más csoport tagjaival szemben, csak azért, mert a kérdéses csoport tagjai. Gordon W. Allport amerikai pszichológus felállított egy skálát, amely mentén az előítéletesség öt típusát különböztette meg, ezek a következők: szóbeli előítéletesség, elkerülés, hátrányos megkülönböztetés, testi erőszak, kiirtás. Láthatjuk tehát, hogy ami kezdetben pusztán ellenséges csoportközi viselkedés, az akár gyilkos szándékú megsemmisítő akcióvá is fajulhat. 

Az előítéletek eleve kijelölik az egyes csoportok tagjaival kapcsolatosan táplált érzelmek irányát, de ha arra a kérdésre is választ kell adni, hogy miért kerüljük X vagy Y csoportot, óhatatlanul sztereotípiákhoz kell folyamodnunk. A sztereotípia túlzásokon, torzításokon és leegyszerűsítéseken alapuló negatív elképzelések, előítéletek együttese valamely csoporttal szemben. A sztereotípia nyelvi megformálása is árulkodó: a „takarékos” és a „zsugori” tulajdonság esetében lényegében ugyanarról van szó, ám az már nem véletlen, ha saját csoportunk pénzhez való viszonyát előbbi, a másik csoportét pedig utóbbi jelzővel illetjük.

A csoportközi viszonyok eddigi tárgyalása során nem esett szó a csoportlétszámról, fontos azonban megemlíteni, hogy a többség-kisebbség viszony hogyan befolyásolja az etnocentrizmust. A többség-kisebbség mint érvényes viszonyítási mérce, csak akkor épül be a mindennapi tudatba, ha a szóban forgó megkülönböztetés kölcsönös, azaz a többség önmagát többségként határozza meg, elkülönítve magától a kisebbséget, amely ugyancsak tudatában van az elkülönítésnek és önmagát kisebbségként határozza meg. A többi csoporthoz ellenségesen viszonyuló, többséghez tartozó csoporttagok tudatában a kisebbséghez tartozás és a negatívum-tulajdonítás végzetesen összekapcsolódik.

Az antiszemitizmus típusai

Csepeli György szociálpszichológus szerint a jelenség három típusa különböztethető meg: az etnocentrikus, a vallási és a politikai antiszemitizmus. Az etnocentrikus antiszemitizmus alapjaként azok az előítéletek és a sztereotípiák szolgálnak, amelyekkel más népek vagy csoportok a zsidókat illetik, például a kegyetlen, munkakerülő, pénzhajhász, tisztátalan, szolgalelkű vagy gyáva tulajdonságok. A vallási antiszemitizmus lényege az izraelita vallással, annak híveivel való szembenállás. Ezen belül fontos megemlíteni a keresztény antiszemitizmust, amely azon alapszik, hogy a zsidók a felelősek Krisztus haláláért. A harmadik típus, a politikai antiszemitizmus előzménye a törvényhozás által 1789-ben elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata volt, amely kimondta, hogy „Az emberek szabadoknak és jogilag egyenlőeknek születnek, és azok is maradnak.” A zsidók számára ez elhozta az emancipáció lehetőségét és elkezdtek asszimilálódni, amit sokan rossz szemel néztek. Ez adott lökést annak, hogy megszülessen a fajelmélet, mely szerint bizonyos csoportok genetikai alapon eleve felsőbbrendűnek, mások pedig eleve alsóbbrendűnek születnek. Ennek a zsidókra vetített elmélete szolgált a politikai antiszemitizmus, és egyben a német nemzetiszocializmus alapelvéül, és vezetett több millió ártatlan ember halálához.

Az antiszemitizmus lélektana

Az antiszemitizmussal kapcsolatosan talán az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy mitől függ, hogy kiben alakulnak ki ezek a nézetek. Erre a kérdésre több jeles szociológus is kereste a választ, a legelterjedtebb elméletek Erich Fromm és Theodor Adorno nevéhez fűződnek.

Erich Fromm, német szociológus szerint az antiszemitizmus az ún. „szadomazochisztikus” személyiségtípussal rendelkező emberekben alakul ki. Rájuk az jellemző, hogy kételkedés nélkül fejet hajtanak a nagyobb tekintély előtt (mazochista vonás), míg bármikor készek támadni a náluk gyengébbeket (szadista vonás). Fromm szerint az 1930-as évek német kispolgárságának körében sokan rendelkeztek ezekkel a személyiségjegyekkel, és a nemzetiszocialista diktatúra az ő támogatásuknak köszönhette a hatalomra jutását.

Theodor Adorno, német szociológus és társai hosszú és komplex vizsgálatok elvégzésére vállalkoztak, hogy feltárják az antiszemitizmus társadalmi és lélektani gyökereit. Több mint kétezer amerikai fehér, nagyrészt középosztálybeli személyt kérdeztek meg részletes interjúterv szerint, a válaszokat pedig három attitűdskálával mérték, ezek az antiszemitizmus-skála, az etnocentrizmus-skála, illetve a politikai és gazdasági konzervativizmus skálája voltak. E három skála alapján készítettek egy új, átfogó skálát, amelyet „F” (fasizmus)-skálának neveztek el. A vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az antiszemitizmus alapja egy bizonyos személyiségtípus, amelyet autoritárius, vagyis tekintélyelvű személyiségnek neveztek el. Az autoritárius személyiség gyermekkorára jellemző, hogy a családban kevés az érzelmi melegség, apja rideg, követelő és büntető viselkedést tanúsít. A gyermek egyrészt idealizálja az apát, és ezt az idealizálást átviszi a politikai vezetőkre is, másrészt tudat alatt ellenséges az apjával szemben, és ezt az ellenségességet hajlamos kivetíteni bizonyos kisebbségekre is. Eszerint minden társadalomban, ahol tekintélyelvű nevelési elvek érvényesülnek, a jövő generációjában lesznek fasiszták és antiszemiták.

Sajnos a német nemzetiszocialista rendszer összeomlása nem hozta magával automatikusan az antiszemitizmus megszűnését, bíztató azonban, hogy egy 90-es évek elején végzett nemzetközi összehasonlító vizsgálat adatai szerint Közép-Európában Magyarországon volt a legalacsonyabb a zsidókkal szemben negatív attitűdöket vallók aránya, ők a népesség 11 százalékát tették ki. A kérdés csak az, hogy elmúlik-e valaha teljesen ez a jelenség, vagy az emberi létezés velejárójaként örökké megmarad.



Felhasznált irodalom:
Andorka Rudolf (2006): Bevezetés a szociológiába, Osiris Kiadó, Budapest
Csepeli György (1998): Előítélet és antiszemitizmus, Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest
Friedländer, Saul (1996): A náci antiszemitizmus – Egy tömegpszichózis története, Uránusz Kiadás, Budapest
Fromm, Erich (1973): A rombolás anatómiája, Háttér Kiadó, Budapest
Hermann Imre (1990): Az antiszemitizmus lélektana, Cserépfalvi Kiadása, Budapest
- See more at: http://www.onlinepszichologia.hu/mindennapok/az-antiszemitizmus-szocialpszichologiaja#sthash.aafnrwB0.dpuf
LAST_UPDATED2