A történelemkönyveknek a nagy történelmi folyamatokról szóló elbeszélését gyakran mély szakadék választja el az egyes egyének által megélt történetektől. Előfordul, hogy a „nagy történelem" kiemelkedő fordulópontjai alig hagynak lenyomatot a tömegek mindennapi életen, míg egy nagy éhínséget vagy járványt - amit az azt átélő nemzedék élete legdrámaibb élményeként tartott számon - figyelemre is alig méltat a politika-központú történetírás.
Az 1848-49-es eseményeket számtalan emlékirat, napló, levél, egykorú hírlapi cikk örökítette meg. Ezek kiváló lehetőséget nyújtanának a szabadságharc hétköznapjainak rekonstruálásához. Ilyen szempontból azonban alig aknázták még ki a negyvennyolcas forrásokat: a mindennapi tapasztalatok története még megírásra vár. A hatalmas témából a következőkben néhány mozaikdarabot mutatok meg a „nagy történelem” alatti történelemből. Ezek a kiragadott töredékek segítenek elképzelni, hogyan, milyen személyes tapasztalatokon keresztül élték meg a nagy mitologikus tablók statisztái, a tömeget alkotó kisemberek a "csudák évét", a magyar történelem talán legradikálisabb„rendszerváltását".
Kinek-kinek a maga negyvennyolca
Minden eseményre, történelmi szituációra igaz, hogy az egyes résztvevők egészen különbözőképpen élhetik meg. Illyés Gyula például két gyökeresen különböző '48-élményt örökített meg A puszták népében.
Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogy a szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása volt képzeletében az a nagy ha, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nem történik, minden másképpen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is.
Illyés apai nagyapja viszont már 17 éves volt 1848-ban:
Azt az időt a tamási erdőben töltötte. »Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is — mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam —, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk.«
Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. … A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak »idegen országba« nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. … Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében — amikor Kossuthék verbuváltak — gyáva volt, a másik felében pedig — amikor a császáriak soroztak — hős. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.
(A tolnai pásztor nagyapa Jelačić utóvédjének üldözésekor, illetve elfogásakor, 1848 októberének első hetében kerülhetett a hadi események közelébe.)
Pénzzavarok
A személyes történeteket megörökítő negyvennyolcas forrásokban meglehetősen gyakran fordulnak elő a gazdasági viszonyokra, a drágaságra, a pénzrendszer zavaraira vonatkozó megjegyzések.
1848 tavaszán a forradalmi megrázkódtatások hírére az emberek elveszítették bizalmukat a birodalom bankjegyei iránt. Március-április folyamán megrohamozták az Osztrák Nemzeti Bank magyarországi fiókjait, hogy a bankjegyeket ezüstpénzre váltsák be. (A Habsburg-birodalomban egységes bankjegyek voltak forgalomban, amelyek ezüstfedezettel rendelkeztek.) Az ezüstpénz hamarosan eltűnt a forgalomból, a papírpénzt nem, vagy csak alacsonyabb árfolyamon fogadták el. A valutaválság elmélyülésének megakadályozása érdekében megtiltották az ezüst- és aranypénz kivitelét külföldre. A kiviteli tilalom újabb problémával mélyítette a válságot: megszakadtak a külkereskedelmi kapcsolatok a Habsburg-birodalmon kívüli területekkel.
A hitelélet szinte teljesen megbénult, a takarékpénztárakat és a Kereskedelmi Bankot megrohanták a betétesek. Egy időre fel is kellett függeszteni a betétek kifizetését. A kereskedők és gyárak nem jutottak hitelhez, a márciusi és a júniusi vásárra nem jöttek el a külföldi vevők. Súlyos pénzügyi gondokkal küzdött szinte minden pesti ipari üzem: a hengermalom, a cukorgyár, a gépgyár kisebb kormánysegélyekkel vegetált, a fél kapacitással dolgozó Hajógyár százával bocsátotta el a munkásokat. A kézműiparban hasonló volt a helyzet: a mesterlegények tömegei kerültek utcára.
A gazdasági pangást azután a nyár folyamán megindult háborús készülődés szüntette meg. A fegyverkezés - amelynek fedezetét a saját bank-, illetve államjegyek (Kossuth-bankók) kibocsátásával teremtették meg - munkahelyeket teremtett, a munkanélküliek másik részét pedig a honvédsereg szívta fel.
A pénzét féltő kisemberre azonban számos izgalom várt 1848-49-ben. A különböző bankjegyek értékének alakulása a hadi helyzet barométereként működött. Szinte állandó problémát jelentett a váltópénz, illetve a kis címletek hiánya. A legkisebb osztrák bankjegy az ötforintos volt (kb. egy napszámos egyheti bére), így az aprópénz hiányán gyakran a bankók felezésével, negyedelésével segítettek. A váltópénz, az ezüst húszkrajcáros teljesen eltűnt a forgalomból. Az aprópénz hiánya miatt döntött úgy Kossuth Lajos pénzügyminiszter, hogy az első magyar bankjegyek az egy- és kétforintosok lesznek. Később azonban, a növekvő állami pénzszükséglet kielégítésére egyre inkább a nagy címletű Kossuth-bankókat készítette a bankjegynyomda: 5, 10, majd 100 forintosokat, így ezeket a pénzeket is kisebb részekre tépték a forgalomban.
Hisztérikus reakciók és virágzó spekuláció (is) jellemezte a pénzhez való viszonyt 1848-49-ben. Bár a fedezetlen papírpénz elértéktelenedése feltartóztathatatlan folyamatnak bizonyult, a pénzrendszer mégsem omlott össze. Hogy a bankjegykibocsátás maradhatott a szabadságharc anyagi alapja, abban döntő szerepe volta lakosság bizalmának, amivel az új rendszert fogadta.
1848 végére az új magyar pénzek olyan szervesen beépültek az ország, sőt kisebb mértékben a birodalom gazdasági vérkeringésébe, hogy azt 1849 első hónapjaiban a Windisch-Grätz csapatai által megszállt területeken is érvényes fizetési eszköznek tekintették: még a császári csapatok is kaptak zsoldot Kossuth-bankókban! Érvénytelenítésük komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett volna, amit a megszálló hatóságok bizonytalan helyzetükben nem vállaltak. Csak márciusban kezdték el korlátozni a magyar pénzjegyek forgalmát, ami meg is ingatta értéküket. A bizonytalanság fokozódása idején az emberek felvásárlásokkal, adósságaik törlesztésével igyekeztek megmenteni Kossuth-bankóik értékét. A végleges megszállást irányító Haynau kevésbé volt aggályos: ő egyik első feladatának tekintette a szabadságharc anyagi alapját jelentő papírpénz érvénytelenítését, bármilyen veszteséggel járjon is az a meghódított ország számára.
Volt jobbágyok és volt földesurak
Az utókor tudatában 1848-hoz legszorosabban a szabadság fogalma társul. A forradalmat átélt egyszerű emberek körében a szabadság szintén gyakran használt szó volt, ám ők minden bizonnyal nem a liberalizmus elvont és tág értelmű központi kategóriájára gondoltak ilyenkor. A népesség nagyobbik részét kitevő jobbágyság szóhasználatábanmindenekelőtt a jobbágyfelszabadítást jelölte. Számukra az úrbéres kötelezettségek: a robot és a dézsma, valamint a személyes alávetettséget megtestesítő úriszék azonnali eltörlése volt az a hatalmas változás, amely nagyon is konkrét tartalommal töltötte meg a magasztos fogalmat.
A 19. század második felében megszaporodó paraszti feljegyzések (füzetbe írt vers- és dalgyűjteményekben, gazdasági naplókban, Bibliában, énekeskönyvben vagy kalendáriumban) változatos megfogalmazásban örökítettek meg a sorsfordító eseményt: „48-ban született meg az igazság”, "kihirdették a szabadságot”, „kiütött a szabadság”. Egy csákvári jobbágy Bibliája lapjaira jegyezte fel: „1848. esztendőben április 15. napján szabadult meg az magyar nemzet az sartz alól.” Egy ráckevei molnár ezt írta: „Március 15-én az országban Szabadság, Szabad Sajtó hirdettetett, hogy Pesten március 16dik, nálunk pedig 24dikén volt az ország szabadságnak az ünnepi, hogy robott többé nem lesz és földekből való dézsma elengedöttek. Többé sem füstpénzt sem Földbül Dézmát nem adánk. Az idő különben jól járt." A bőcsi Gyüker József így emlékezett krónikájában a nagy fordulatra: „Hála Istennek, hogy megértük! 1848. tavaszkor kezdett a forradalom indulni… ebben az évben szűnt meg a robota. Tavaszi szántáskor utoljára a Csegébe szántottam robotába és a dézsmálás is elmaradt, vége lett."
Újságot olvasó idős parasztpolgár a Regélő életképén, 1837
A Torda megyei Mezőszakállon a felszabadulás napján ünnepet ültek: egy nagy tölgyfát vágtak ki, s az arról tört gallyal a jobbágyok felkeresték volt földesuraikat. Az erdélyi Alsórákoson örökös ünnepnek kiáltották ki a jobbágyfelszabadítás napját, és még a 20. század második felében is ünnepelték. Itt jegyezték fel az egykorú népköltést:
Hála Isten nyughatunk,
többet nem robotolunk;
dézsma, robot elveszett,
mulathatunk eleget.
Udvarhelyszéken Bethlen János gróf búcsúlakomát rendezett volt jobbágyai számára. A Torda megyei Magyarón a helybeli román pap kezdeményezésére 9 falu jobbágynépe gyűlt össze ünnepelni. A mezőt, ahol a népünnepélyt rendezték, Szabadságmezejének nevezték el.
Az egykorú hírlapi tudósítások azt mutatják, hogy a volt földesurak és egykori úrbéreseik viszonya sokféleképpen alakulhatott, nyilván az előzményektől nem függetlenül. A Magyar Gazda szerint Zólyom környékén a nép nem akarta kihasználni volt urai szorult helyzetét, igaerejét pénzért, sőt alkalmanként ingyen is rendelkezésükre bocsátotta. Mások ugyanakkor „készebbek hassal napnak fordulva heverni, hogysem készpénzért szolgáljanak”.
A változatosság jellemezte a nemesség reagálását az 1848-as változásokra. A forradalom utáni napok elkeseredését mutatja Berényi János grófnak a főrendi táblán elhangzott kifakadása, aki inkább kivándorolna, mint belenyugodjon a „megaláztatásba”. (Igaz, paradox módon éppen a polgári mintaállamba, az Egyesült Államokba akart menni.) A Magyar Gazda májusi tudósítása szerint vannak, akik „nem tudják a múltat felejteni, s az új viszonyok által részint megszokott jövedelmeikben, részint ősi kiváltságaikban csorbítva, hallgatag bár, de bosszús érzelmekkel töltik elvonult éltöket".
Falusi nemesek - egy 1816-os asztali naptáron
Megint másokat magával ragadott a forradalmi idők lendülete, a közigazgatásban szolgálták a polgári átalakulás ügyét, vagy a nemzetőrség, majd a honvédség tisztjeként harcoltak a márciusi vívmányok (elsősorban a nemzeti önrendelkezés) védelmében. Az új idők egyik apró, de jellemző jeleként számos nemes változtatta nevének arisztokratikus y-ját a demokratikus i-re, mint például a honvédsereg későbbi fővezére, Görgei Artúr.
Zahorai János: Honvéd parancsőrtiszt
Mindennek örültem, csak az nem tetszett, mikor azt mondá [a férjem], hogy apasszuk kiadásainkat, mivel az úrbériség megszűntével nagyot csökkent a földesurak jövedelme. Nem volt ínyemre, de az első feljajdulás után mindjárt megértettem a kímélés szükséges voltát… Mindjárt másnap, mint egy győzelem-mosollyal parancsolám ki ebédre a három félét a szokott öt féle helyett; s így egyébbe is lejjebb szállánk, mi képzelhetni, sok kellemetlenséget szült a cselédség között.
Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.
A forradalom utáni első napokban a nemességet általában a szabaddá vált néptől való szorongás jellemezte. Voltak, akik menekülésszerűen hagyták el kúriáikat, és úgy gondolták, hosszabb ideig vissza sem térhetnek. (Mint 1789 nyarán Franciaországban, a „nagy félelem" hónapjaiban.) Különösen súlyos félelmek gyötörték a román jobbágyság tengerében élő erdélyi földesurakat; mint a későbbi polgárháborús vérengzések mutatták, nem alaptalanul.
A fehértemplomi szerb vérengzés
Az ország túlnyomó részén azonban alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Ha némileg idealizált is Kemény Zsigmond leírása, a valóságmagvat nem vitathatjuk el tőle.Forradalom után című röpirata szerint a volt úrbéres „gazdasági tanácsért többnyire volt földesurához folyamodott, pörlekedéseiben egyeztetőkül a tekintélyes táblabírókat használta, képviselővé majdnem kivétel nélkül nemest választott. … A nép a forradalom alatt több vidéken helységbírává és falujegyzővé volt földesurait választotta, s a demokrácia arra szolgált, hogy egy szorosabb és a magánélet minden rétegeibe magát átszövő érintkezés eszközöltessék a míveltebb osztály és a tömeg közt.”
A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer:
- Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok - és elsorolá neki az úrbéres osztály által nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő s kétkedőleg kérdé:
- De úgyé azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád leányát?
- Nem bizony – felelém neki – még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, aki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos.
Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfuta a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgymond – éppúgy megillet már, mint báróját.
Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjeket és hogy nem saját kezűleg műveljük a földet…
Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Józéfa bárónő emlékirata 1848-49-i éleményeiről. Kolozsvár, 1931.
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!