168 évvel ezelőtt, 1848. március 15.-én a magyar történelemben olyan eseményekre került sor, amelyek sok tekintetben meghatározták az elkövetkező másfél évszázad magyar gondolkodóinak, politikusainak cselekedeteit.
A Pilvax kávéház ifjai és velük együtt az egész magyar nemzet, az országban élő nemzetiségek java-része, hittel és bizalommal tekintett a jövőbe.
A Pilvax ifjai igen fontos korszak, a REFORMKOR részesei voltak. Ez a kor sok ezer év magyar álmát hozta a felszínre: A Szabadságról, az Ősi Igazságról, a magyarok Istenébe vetett hitről, a függetlenség magasztos élményéről, az Önrendelkezés Szentségéről, a magyar erkölcsiségről, a magyar becsületről, az adott szó szentségéről, a magyar hűségről, a magyar világnézetről, és az egyetemes magyar kultúrában gyökerező fölfogásukról. De mindenekelőtt és semmiképpen sem utolsó sorban az ősi magyar történelmi jog szerves fejlődésén alapuló magyar alkotmányos élet pótolhatatlanságáról, és szentségéről, amiért annyi szabadságharcot, rendi felkelést indítottunk, vívtunk meg.
Olyan hagyományok ezek, amelyekbe a Kárpát medencére törő, külső, idegen, primitív ideológiák és hatalmi erők mindig beleütköztek Magyarország helyzete századokon át a maga nemében és teljességében olyan különleges helyzetben volt, amihez hasonlót Európában sehol sem találunk. Magyarország az Ausztriával való unióba a hű béres korból származó magyar alkotmányos keretek között lépett be. Akkoriban azonban ez volt a társadalmi berendezkedés alapja.
A nemzet tudomásul vette az osztrák császárt, mint "Magyarország királyát", de megtartotta teljesen független alkotmányát.
Ragaszkodott különleges, különálló, és önálló jogaihoz, amelyek függetlenségéből következtek. Nem lehetett külön adókat kivetni, az osztrák törvényhozás nem terjedt ki a Magyar Királyág területére. Minden jelentős törvényt elő kellett terjeszteni a magyar törvé nyhozás elé.
Külön jelentősége volt annak is, hogy a császár, amikor a Magyar királynak választották, hitlevelet kellett, hogy elő- terjesszen arról, hogy megkoronázása esetén a ország törvényeit betartja. Amíg a Hitlevelet nem adta ki, csak jelölt lehetett, nem koronázták meg, vagyis nem lehetett Magyar király. A hitlevél gyakorlatilag az Aranybullával, vagyis arany pecséttel megerősített, királyi határozattal egyenrangú, királyi okmány.
Mindez azonban két ország kapcsolatáról szólt és nem jelentett szövetséget, kon föderációt.
Magyarország ezt a viszonyt rendi Alkotmánya alapján alakította ki, amely mintegy barokk bárói koszorú szerepelt mindenek felett, a maga önvédelmi szempontjaival, benne számos újítással. A hűbéres kori rendelkezések akkor alakultak ki, amikor a hűbériség a társadalmi rend alapja volt.
Azonban azok Magyarországon szabadabbak és jobbak voltak kezdetben, mint más európai kormányzások esetében.
A nyugati fejlődést Európa legnagyobb és máig túlteljesíthetetlen politológusa, Alexis de Tocqueville vizsgálta meg hitelesen. De Tocqueville ismerte fel, hogy a francia társadalom latinos robbanékonysággal kezelte a gyors fejődés nyomán kialakult feszültségeket, és a forradalom a francia gazdaság okozta változásokat nem reformokkal, hanem esztelen terrorral és osztályharccal próbálta megoldani.
A francia eseményekkel ellentétben azonban az angoloknál ez a folyamat békésen folyt le. A francia és a nyugati állapotok belemagyarázása a Magyar állapotokba azonban képtelenség, hi szen mint Tocqueville elmondja, náluk például a túlszaporodott parasztság gazdagabb családjainak gyermekei a városokba költöztek és ott polgári foglalkozást választottak. Belőlük alak ult ki a polgárság, amely nem keveredett a nemességgel. Nyugaton a királyok fokozatosan megszüntették a hűbéres korlátokat. Igy pl. csak két osztály maradt: a király és a nép, míg a hűbéres nemesség szinte megszűnt a trón támadásai miatt. Ennek eredményeként az európai államok abszolutisztikus hatalom alatt sínylődtek, függetlenül attól, hogy a nép már kiszabadult a hűbéres szolgálat alól.
A király igazi zsarnok volt, de jobbágyság a jogilag már nem létezett.
Az egyetlen kivétel Európában Magyarország volt.
Magyarország régi alkotmányában benne vannak a Magyar szabadságról, a Magyar jellem szerint alkotott felfogásban alkotott rendelkezések, ami abban a korban Európában példa nélkül állt, és messze felülmúlt minden más korabeli, európai alkotmányt. Magyarország össze volt kötve az abszolutisztikus, tehát a zsarnokságra hajlamos hatalommal. Ezért annak érdekében, hogy megőrizze intézményei szabadságát és régi politikai kiváltságait, amelyeknek birtokában volt, azt kellett tennie, hogy a teljes, sértetlen alkotmányához, ragaszkodjon.
Ausztria bármilyen újabb támadása esetén a Magyar Alkotmány minden hiányosságáv al egyetemben a szabadsággal és a magyarok jogaival azonosult. Így Magyarországon olyan helyzet alakult ki, ami más országokban, teljesen ismeretlen volt. A Magyar feudalizmus a szabadságot védelmezte, és a nyugati példával ellentétben, az egyik oldalon a demokratikus, feudális nemesség állt, míg az önkényeskedő, az akkori, európai normákat, értékeket képviselő király a másikon, ami mondjuk jelenleg Brüsszel, amely a francia jogra alapul. A nemzet ugyanakkor a jobbágyos középkori intézményének meglétével egy időben, kiképezte tagjait az alkotmányos szabadságjogok olyan szintjére, amit egyetlen más nemzet akkoriban nem ismert, esetleg az angolszászok.
A sajátos történelmi fejlődés eredményeként például a kunok, a jászok, sőt a hajdúk és a székelység is olyan különös jogokkal rendelkeztek, ami a nemességre volt jellemző, de mégsem tartoztak a nemesség soraiba. Így számukra Magyarországon a hűbéresség és a republikanizmus különös keveréke alakult ki, a maga sajátos választási rendszerével, és az adómentességgel, mintha a kiváltságos osztályhoz tartoztak volna, és csak a nádor, vagyis a palatínus rendelkezett felettük valamennyi ellenőrzési joggal.
Mindezek a tények ellensúlyozták történelmi alkotmány hiányosságait, amely minden terhével együtt ugyanakkor biztonságot jelentett a nemzet legféltettebb kiváltságai tekintetében. Mindenki tartott az alattomos ellenféltől, a császáriaktól, és ezért az alkotmány egyetlen részéhez sem nyúltak hozzá, mégpedig pontosan azért nem, nehogy megbontsák és akkor az összeomoljon.
A magyarok közös országgyűlést akartak, amely a lakosságot képviselje, azaz nem fajokat, nemzetiségek képviseletét, ellentétes, bajkeverő érdekekkel, ellenben a jó együttműködés érdekében. Ezért pl. Horvátország, amely korábban különleges tartományi jogokkal rendelkezett, és Erdély, amely külön tartomány volt, külön képviseletet kapott.
Kossuth 1848. március 3-i beszédében az alábbi igényeket fogalmazta meg: független, felelős magyar kormányt, a független magyar nemzeti bank felállítását, jobbágyfelszabadítást, népképviseleti alsóházat, közteherviselést, s a honvédelmi rendszer átalakítását.
A részben keleties jellem, a szkíta kori hagyományok, a hűbéres kori intézmények, amelyeket korszerű újításokkal egészítettek ki, a nemzet figyelemre méltó politikai tevékenysége, és a magyarok lovagias természete, a különböz ő rétegeket, osztályokat illetően, azt eredményezte, hogy semmiféle osztályok közötti elkülönülés nem létezett. A Magyar szabadságharc nem ismerte az osztályharcot. Azt csak később, mindenféle ellenzékiség gerjesztése formájában próbálták és próbálják ma is ránk erőltetni, hogy megosszanak és leigázhassanak minket.
A Magyar parasztság és a polgár, szerette a szülőföldjét, mindent hajlandó volt feláldozni érte ugyanúgy, mint a "szabadok" , vagyis a legkiváltságosabbak. A forradalom idején hozott áldozatok, életük és vagyonuk önkéntes felajánlása, egyformán érkezett a legszegényebbektől, akik ki voltak zárva a politikai kiváltságokból, i lletve a leggazdagabbaktól. Mindent felülmúlt a nemzet azon vágyakozása, hogy az országot megszabadítsák az elnyomásból.
A Magyar Reformkor Széchenyivel, az őt követő hazafias magyar főnemességgel, és a rendekkel kezdődött, és a Magyar Reformkor már 1825-ben elkezdődött. A régi magyar történelmi családoknak még megvolt a tekintélyes vagyona, hazafias hagyománya, és politikai befolyása ahhoz, hogy ez a nemzeti arisztokrácia megmozduljon. Nem volt könnyű dolguk a rájuk telepített idegen, Habsburg arisztokráciával, de egy idő után azt is uralni kezdték és beolvasztották.
A történelmi magyar főrend és középosztály hagyományait a magyar függetlenség gondolata végig kísérte és a történelmi jogrend védelmezésével képesek voltak a magyarságot helyzetbe hozni az ipari forradalom kezdetén. Csatlakozott hozzájuk az ország. Nem a félelem, önérdek kísérte a magyar országgyűlés tetteit ezekben az évtizedekben. Sok minden ötvöződött a reformkori tettekben, mint mindig, amikor a legjobbat akarjuk tenni. A nemes gondolkodású nemzet, erejének teljes tudatában, teljes biztonságban, semmitől sem kényszerítve, egyetlen mozdulattal mill iók jobbágyi létét szüntette meg, annak anyagi vonzatára való tekintet nélkül.
Mindezt látva a külföld értetlenül nézte a Magyar eseményeket. Az osztrákok a magyarokról rengeteget hazudtak külföldön, ezeket az ostoba kliséket máig előveszik ellenségeink, és azokat a hivatalos kultúrpolitika máig nem orvosolja. Nem véletlen tehát, hogy az országból távozó oroszok véleménye 1849-ben ez volt: "Miért mondták nekünk az osztrákok állandóan azt, hogy mi csak egy rakás vad, forradalmi barbárt találunk majd, akik gyűlölik a vallást, és mindent, ami jó és törvényes. De mi semmit sem látunk abból, hogy ez igaz volna ." Eközben Haynau táborszernagy pl. így rendelkezett: Hiteles, szavahihető embereket kell a parókiák, Egyházközségek élére állítani, "adminisztrátorok" elnevezés alatt, akiknek bizonyos, Ã ºgynevezett megbízható emberek segítségével kell az egyházak irányítását ellátni. Milyen ismerős: Megszabadultunk Haynau és utódai módszereitől?
"Uram", mindent elvesztettünk, alkotmányunk nincs, 800 év jogai teljesen eltörölve. Rabszolgák vagyunk, semmi egyéb. Kémek figyelnek mindent. Nem beszélhetünk, nem tehetünk semmit, és senki sincs biztonságban. A kormány ügynökei mindenütt ott vannak": mondta Pesten egy polgár Charles Loring Brace amerikai jogtudósnak és protestáns lelkésznek 1851-ben.
Egy munkásember viszont ezt mondja az amerikai professzornak: Óh uram, látta volna ezt az országot öt évvel ezelőtt. Nem is hiszem, hogy Európában volt ehhez hasonló szabad, és boldog ország! A bor és a búza és minden, olyan olcsó volt a szegény ember számára. A nemesség mindenhol reformokat, javulást, hozó intézkedéseket vezetett be. Volt országgyűlésünk itt Pesten, megszavazhattuk a küldötteket, és függetlenek voltunk Ausztriától.
Igen. Mi magyarok erre a nagy magyar egységre, erre a nagy, IGAZI REFORMKORRA, erre a hatalmas felemelkedésre emlékezünk minden évben.
A hazátlan baloldal, és a parttalan liberalizmus, a francia forradalomból érkező idegen, hívatlan ideológiákkal kísérletező holdkórosok - ahogy őket Széchenyi István jellemezte, a Politikai programtöredék c. máig érvényes politikai röpiratában - Mindent megtesznek azért, hogy ezt a nagy nemzeti egységet szétverjék, és hogy összezavarjanak minket. Mit meg nem tennének azért, hogy elfeledtessék velünk a nagy példát. Csak hát az ő ötleteik soha sem mérkőzhetnek meg eredményesen az ősi nemzet fiatalos akaraterejével, és egészséges élni. 168 évvel ezelőtt a magyar történelmi jogrend, és a szabadságjogok általános kiterjesztése révén az ország minden lakójára, a REFORMKORI magyar jogalkotás megnyitotta az utat felemelkedés felé, amitől Bécs pénzügyi körei nagy on megrémültek.
Ugyanis micsoda szörnyűség: Megjelent az önálló magyar bank és a magyar pénz. A Kincstárhoz tartozó állami tulajdon, bányák, vállalatok szakszerű megszervezése által, egy év alatt megtízszereződött az ország gazdasági teljesítőképessége, és az adókból befolyó jövedelem meg-négyszereződött. Európa elképedésére, a porosz hadsereg szervezettségét felülmúló honvédhadsereg állt fel. Ennek a katonai erőnek az első egységeit azok a huszárezredek képezték, amelyek felállítását a Rákóczi kurucainak szabadságharcát lezáró békeszerződés pontjai rendeltek el.
A felszabaduló magyar géniusz láttán, Bécs megindította a birodalmi seregeket a magyarok ellen. Mi a harcban a jogrendünkre és ősi alkotmányos életünkre hivatkozva szálltunk szembe az erőszakkal. Bécs csak a Robespierre-i ötletekre való hivatkozással tudta bevonni ellenünk az orosz birodalmi seregeket, és az orosz tisztek a magyarok leverését követően nem kis dühvel emlegették azt, hogy az osztrákok mit összehazudoztak nekik a magyarokról.
Mi felvidékiek április 19.-én, minden évben megkoszorúzzuk a nagysallói csatatéren elesett honvédek emlékművét, kifejezve ezzel a magyar egységbe, és a magyarságba vetett töretlen hitünket.
Nagysalló a márciusi ifjak által elindított események kiteljesedése volt.
És Nagysalló volt az, ahol Görgey a foglyul ejtett osztrák tisztek vallomásából először hallott arról, hogy az orosz beavatkozás ördöge már régóta a diplomáciai tárgyalások témája volt. Ezért akarta Görgey szétverni, és teljesen megsemmisíteni az osztrák sereget. Az oroszok azonban ekkor még azt üzenték az osztrákoknak, hogy a magyar forradalmat családi viszálynak, alkotmányos vitának tekintik, amibe n em avatkoznak bele.
De ha a magyar forradalom progresszív erői, tehát a liberálisok kikiáltanák a függetlenséget, mondta az orosz, akkor Oroszországnak az 1815.-k évi status quo fenntartása végett, teljes erővel fog beavatkozni. A fővezér Léván, a főhadiszálláson, amelyet a református egyház lelkészi, barokk épületében rendeztek be, és amelyet később, a szocialista időkben lebontottak, április 17.-én kapta kézhez a Debrecenből érkezett, végzetesnek bizonyuló, április 14.-én kiadott Függetlenségi Nyilatkozatot, amit válasznak szántak az országot ősi alkotmányától megfosztó és földaraboló császári, olmützi klikk nyilatkozatára. Amelyet azonban a magyar konzervatívok elhamarkodottnak tartottak, és amelyet Görgey tisztjei közül is sokan elleneztek, jakobinus kicsengése miatt. "Nem az a baj, hogy az oros z be fog jönni", mondta ezekben a napokban az angol követ Debrecenben, hanem az, hogy Európa nem fogja Önöket segíteni ezen határozat miatt. "Nem az a baj, hogy ellenségeik kezét felszabadították, hanem az, hogy barátaik kezét megkötötték".
Ha nincs ez az elhamarkodott politikai tett, a győztes hadvezér Komárom felmentését követően Bécsnek fordulva megköthette volna azt a fegyverszüneti megállapodást, amely a Reformok végleges győzelmét és a magyar állam megmentését jelenthette volna.
Idézzük hát Görgey Artúr főparancsnok, 1849. április 29.-én Komáromban, a magyar Reformkor győztes honvédhadseregéhez intézett kiáltványát, amelynek szelleme a mához szól, és amelynek üzenete tartalmazza a jobb jövőbe vetett reményt:
„Alig egy hónapja, hogy még a Tisza mögött állottunk, kétkedő tekintetet vetve kétes jövőnkbe. De ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már átlépjük a Dunát és felszabadítjuk szép hazánk legnagyobb részét egy idegen dinasztia igája alól. A legmerészebbek sem merték volna közülünk ezt egész biztosra várni. De a honszeretet magasztos érzése lelkesített benneteket s az ellenség szám nélküli hadakat látott vitézsé getekben. Győztetek – hétszer szakadatlanul egymásután győztetek, és győznötök kell ezutis".
A győztes hadvezért idézve zárom szavaimat.
Ne engedjünk azoknak, akik azt hiszik, hogy Versailles után végleg szétkergethetik a magyarságot a Nagyvilágba, hogy fölszívódjon, és hogy örökre eltűnjön. Nemzedékünkre és gyermekeinkre vár a jövőbe vetett hit megerősítése, megtartása, hogy a győzedelmes honvédsereg hősi halottai békésen alhassák örök álmukat a csataterek tömegsírjaiban, mint pl. Nagyal lóiban.
Erre összpontosítsunk, amikor az emlékezés koszorúit számon tartó, elhivatott és szabadságszerető utódokként helyezzük el. Nem lehetünk annál kevesebbek, mint akik ők voltak.
Hinnünk kell Anonymusnak, a Névtelen Jegyzőnek, akinek nyomán Vörösmarty Mihály 1825-ben megírta hatalmas nemzeti eposzát a Zalán futását, és ezzel megnyitotta a Nemzeti ébredés nagyszerű korszakát. Milyen különös üzenete a sorsnak, hogy a hetvenes években mentettük meg a Magyar Őskrónika, a Tárih-i Üngürüsz fordítását, amelynek üzenete Anonymusnál is hatalmasabb.
Üzenjünk hát a Felvidékről MINDEN magyarnak, hogy Nimród népe él, és megteszi, amit a nemzet jövője érdekében, a nagyszerű elődök elvárnak tőlünk. Forduljunk hát a szülőföld felé, és tekintsünk mi is igaz hittel, a hős honvédek elszántságával, a jövőbe.
Köszönöm , hogy mindezt elmondhattam Önöknek innen, a Felvidékről
