Payday Loans

Keresés

A legújabb

Holokauszt és Lúdas Matyi
Boldog-boldogtalan emberek életminősége

A mai napig elterjedt vélekedés, hogy a holokausztról a háború után mind a zsidóság, mind a társadalom hallgatott. A Ludas Matyi korabeli, mai szemmel nézve néhol megdöbbentő őszinteségű karikatúrái azonban azt mutatják, hogy akkoriban sokkal inkább tabuk nélkül beszéltek minderről. Csak épp nem holokausztnak hívták. Hogyan kerültek ki a zsidók a történetből, és mi történt 1949-ben? Miért nem lehet ma úgy viccelni a vészkorszakkal, mint akkor? Miért fontos a Nemes Jeles László emlegetett „emberi arc”? Bódi Lóránt PhD-hallgató társadalomkutatóval beszélgettünk.


 

Miért kezdtél el a háború utáni zsidó házassági hirdetésekkel foglalkozni? Mire voltál kíváncsi?

Véletlenül jutottam el ehhez a témához. Anyagokat kerestem a kutatásomhoz, amely a vészkorszak reprezentációja közvetlenül a háború után, nagyjából a kommunista hatalomátvételig, mondjuk, hogy 1949-ig. De hogy még távolabbról kezdjem: eredetileg a hatvanas-hetvenes évekkel foglalkoztam és leginkább az itthoni zsidó hitközség és az egyházügyekért felelő Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagait kutattam, ezeken belül is leginkább a zsinagógaeladások témája érdekelt. Ez nagyon érdekes kérdés, mert a hatvanas években látványosan megnőttek a zsinagógákat és más felekezeti ingatlanokat érintő eladások. Érdekelt, hogy ez miért történt.


Bódi Loránt


 

És miért történt?

Ez bonyolult kérdés, de leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy 1956 után a Kádár-rendszernek kialakult egy bizonyos tér- és ingatlanigénye, ez pedig találkozott a hitközség nehéz anyagi helyzetével. Intézményeket kellett fenntartania, segélyezéssel is foglalkozott, és az ingatlanértékesítéseken keresztül tudta a költségvetést kiegészíteni. A másik alapvető probléma volt, hogy a vészkorszak következtében – főleg a vidéki zsidóság esetében – gyakorlatilag elpusztultak a korábbi közösségek, amelyek képesek lettek volna fenntartani ezeket az épületeket. Így lehetett, hogy politikai nyomást használva az állam gyakran áron alul juthatott épületekhez. Hozzáteszem, hogy a hitközség egyes vezetői nagyon lojálisak voltak a kádári vezetéshez. 

A nácizmus okozta trauma, illetve a túlélés miatt?

Igen, ez volt a hivatalos narratíva: „bár nem minden van rendben Magyarországon, de a közép-európai zsidó közösség fogyatkozóban van, és ha megnézzük, hogy mi van Lengyelországban, akkor Magyarország még mindig egy pozitív példa”. A nyugati, pl. amerikai és francia zsidó szervezetek is úgy jöttek ide, hogy ez egy pozitív példa a keleti tömbön belül. Legalábbis a külföld felé a hitközség próbálta ezt a képet fenntartani a magyar zsidóságról.


Karikatúra a Ludas Matyi 1946. december 1-jei számában


 

Lengyelország sokat küzd az antiszemitizmus bélyegével: a lengyel igazságügy-miniszter például a napokban jelentette be, hogy törvényileg tiltaná a „lengyel haláltábor” kifejezést. Sok zsidó ugyanakkor a háború után volt kénytelen elhagyni Lengyelországot a folyamatos antiszemitizmus miatt. Ez volt a „negatív lengyel példa” a szocializmus alatt, amire utaltál, vagy volt más is?

Lengyelország kivételes példa volt a keleti tömbben. Míg nálunk elképzelhetetlen volt, hogy Kádár például antiszemita kijelentéseket tegyen, lengyel politikai nyilatkozatokban ez megjelenik. És ez találkozott a társadalom egy részének pszichológiai állapotával is, amelyből például az következett, hogy Lengyelországban 1968-ban lehetett antiszemita színezetű tüntetés. De ott teljesen más helyzet állt fent a kettős megszállás miatt. Ugyanakkor épp az érintettségük tabusíthatta elég gyorsan számukra a témát. Hasonlóan hozzánk.

Milyen kérdésekre kerested a választ, amikor a holokauszt közvetlenül háború utáni feldolgozását kezdted kutatni?

Én azt láttam, hogy míg a holokauszt traumájával és történelmi emlékezetével sokat foglalkoznak, arról alig tudunk valamit, hogy a háború utáni egy-két évben mi történt. Azóta a nemzetközi kutatások mellett egyre több magyar kutatás is megjelenik (gondolok itt például Laczó Ferenc vagy Zombory Máté munkáira), de valójában még mindig nem tudjuk, hogyan beszéltek a vészkorszakról közvetlenül a háború után. És ez egyáltalán nem evidens. Mert az a diskurzus, ami a holokausztról szól és amit Magyarországon is ismerünk, az egy rendszerváltás utáni történet.


Karikatúra a Ludas Matyiban


 

Mit értünk a holokauszt fogalma alatt? Tulajdonképpen egy utólagos értelemadás, értelmezés, amely nem választható el a társadalmi emlékezettől. Azért is használom inkább a vészkorszak kifejezést, mert a holokauszt fogalmisága, illetve az, ahogy minderről 1945 és ’49 között beszélnek, az két teljesen különböző dolog. A holokauszt akkor egyszerűen nem létezett, nincs az a trauma, nincs az a fajta diskurzus, amit most ismerünk. Ez nagyon radikális különbség. És nagyon érdekes kérdés, hogy ha az emberek tudtak a vészkorszakról, márpedig nagyon is tudtak, akkor az hol jelent meg. Például a sajtóban, ami az elsődleges információs forrás volt a háború után. Ekkor kezdtem el kutatni az Új Élet izraelita felekezeti lapot, amely a zsidó hitközségnek volt a lapja (illetve a mai napig az). Abban vettem észre, hogy iszonyú sok házassági hirdetés van. És ami furcsa volt számomra, hogy ez egy egyértelműen növekvő szám volt, ami egy ponton eltűnt. Leginkább az érdekelt, hogy ezekben a rövid, tömör hirdetésekben mik jelenhettek meg, tudtak-e beszélni és hogyan a hirdetők a vészkorszak alatt történtekről, például arról, hogy mi történt a családjukkal, társukkal.

És tudtak?

Általánosságban nem jelenthető ki, hogy nyíltan beszéltek erről, de sok példa van rá, hogy direkt módon megfogalmazódik ez a probléma.

A zsidóság összlakossághoz viszonyított méretéhez képest több zsidó házassági hirdetés volt, mint nem zsidó házassági hirdetés?

Ezt egyelőre számszerűen nem tudtam bizonyítani, de nagyon úgy tűnik, igen. Az viszont számszerűsíthető is, hogy a háború után a zsidó házasságkötések száma kimagasló volt, azaz a zsidóság összlakossághoz mért arányszámához képest jóval magasabb volt a zsidó házasságkötések száma, mint a nem zsidó házasságkötések száma.

Ez a túlélés ösztöne és az újrakezdés igénye miatt volt?

Feltehetően igen.



 

Mondtad, hogy akkor még nem létezett az a fajta trauma, amit ma a holokauszthoz kötünk. Mikor alakult ki? És minek nevezzük azt, ami akkor volt?

Erre nagyon nehéz válaszolni, több évtizedes diskurzus van arra vonatkozóan, hogy történelmi vagy szociálpszichológiai szempontból mit nevezünk és mikortól nevezünk valamit traumának. Ebbe nem is mennék bele. Az viszont érdekes lehet, hogy a „holokauszt” szót mikortól használják. Ez egy bizonytalan kérdés, de nagyjából a hatvanas évektől, és általában Elie Wiesel egy New York Review of Booksban megjelent szövegéhez kötik. De ebben a kérdésben nincs teljes tudományos konszenzus. Mindenesetre azt tudható, hogy a hatvanas évektől indul meg egyre inkább a holokauszt szó használata, de csak az 1970-es évek végére válik a nyugati országokban a közbeszéd részévé, és leginkább Amerikában. Az ezzel kapcsolatos traumaelméletek a hetvenes-nyolcvanas években születnek. Akkor válik valami társadalmi traumává, amikor az ember megtalálja a helyét a trauma kulturális és társadalmi konstrukciójában. Ez nem jelenti, hogy az ő személyes története elvesztené a jelentőségét és érdektelenné válna, de mindenképp fontos, hogy az egyén felismeri magát ebben narratívában. 

A trauma identitássá válik.

Abszolút. Ez identitáspolitikai kérdés.


Ludas Matyi, 1945. szeptember 9.


 

Mit találtál a Ludas Matyiban, amit a későbbi traumadiskurzusban nem?

Amikor a korabeli humorlapokat kezdtem kutatni, még nem tudtam, hogy mit keresek, de biztos voltam benne, hogy valamit találni fogok. Ehhez az is hozzájárult, hogy erről a témáról meglehetősen kevés magyar vagy nemzetközi publikáció született. Nagyon érdekelt, hogyan ábrázolták a vészkorszakot vizuálisan közvetlenül a háború után. Nagyon sok album készült a vészkorszakról. Azok, akik túlélők voltak, és volt hozzá érzékük és technikai tudásuk, azok ezt az élményt meg akarták rajzolni, például Lukács Ágnes, Gyenes Gitta vagy Kádár György. Ezeket a munkákat kiadták, kiállítások is nyíltak belőlük 1945 és ’47 között. Három humorlap született ekkoriban, a Pesti Izé, a Szabad Száj és a Ludas Matyi – utóbbi volt a legnépszerűbb és a legnagyobb példányszámban megjelenő, az első kettő pár éven belül meg is szűnt. Azt lehet tudni például, hogy Kaján Tibor holokauszttúlélőként a „semmiből” lett a Ludas Matyi karikaturistája. És nem ő volt az egyetlen. A lap felszívott egy háború utáni energiát, egy fiatal karikaturista nemzedéket. Ezeket a karikatúrákat nézve döbbentem rá, hogy ezek valami egészen fura módon beszélnek a vészkorszakról. Az volt a legszembetűnőbb, hogy gyakran kódolt nyelvet használtak erre. Állatszereplős fabulákat, parabolikus történeteket például, amelyekben mégis egyértelműek voltak a deportált, a nyilas stb. karakterek. Máskor meg egészen nyíltan, nyers formában ábrázolták az atrocitásokat, a bevagonírozást stb. Emögött egyértelműen volt egy szerkesztőségi nyomás is, hogy az aktuálisan folyó népbírósági ügyekről és szereplőkről készüljenek karikatúrák, vagy antiszemita jelenségekről (pl. pogromok kapcsán), restitúcióról stb.


Ludas Matyi

Ludas Matyi, 1945. szeptember 30.


 

Több lett a tabu a vészkorszakkal kapcsolatban azáltal, hogy egyre távolodtunk tőle időben?

Egyértelműen. 1949 után nem találni ilyen karikatúrákat. Nagyon érdekes a vészkorszak ábrázolásának a kontextusa: vannak karikatúrák Hitlerről, Göringről, Szálasiról, Imrédyről, azokról a szereplőkről, akik valamilyen formában a vészkorszak felelősei voltak, továbbá népbíróságokról, háborús bűnösökről. Horthyról is van, de róla kevesebb. És ezekben a karikatúrákban megjelenik a vészkorszak, illetve mindaz, amiről a probléma kapcsán beszélni szoktunk, vagy nem szoktunk: a gyilkolás, a deportálás, a koncentrációs tábor, a munkaszolgálat, a visszatérés és a zsidóság aktuális „problémái” is. 

Volt olyan karikatúra – például az, amelyik 1947-ben nyíltan kimondja, hogy náci tudósok dolgoznak Amerikában a háború után (ld. lent) –, ami az juttatta eszembe, hogy a tabusítással párhuzamosan egy csomó dolog elfejtődött, nem épült be a köztudatba, hanem újból meg kellett tanulnia a következő generációknak. Ez mennyire nehezíti meg, vagy épp ellenkezőleg: mennyire feltételezi és segíti elő a traumák társadalmi feldolgozását?

 

Az említett karikatúrában nemcsak egy „igazság” kimondását, hanem egy kezdődő Amerika-ellenesség hangját is kihallhatjuk. Nagyon fontosismeretelméleti és tudásszociológiai kérdés, hogy a háború utáni időszakban kik és miről tudhattak. Ebből a szempontból, ha generációk léptékéből nézzük a kérdést, ennek a tudásnak az átadása nehezen követhető. Része maradhatott például a személyes és családi emlékezetnek. Nehéz a holokausztra és más traumákra vonatkozó, általános érvényű megállapítást tenni, viszont szükségszerű, hogy az emberi emlékezet időben korlátozott volta miatt vannak diszkontinuitások egyes generációk tudása között. Ennek a folytonosságnak a megteremtését szolgálják különböző emlékezeti rítusok és intézmények, például a múzeumok és a levéltárak. De az 1950-es évek végétől kezdve jelentek meg pl. történeti munkák, irodalmi és filmes feldolgozások, melyek direktebb vagy indirektebb formában foglalkoztak a vészkorszak eseményeivel, és ezáltal az arról való tudással. Hozzá kell hogy tegyem, a valamiről való tudás önmagában nem jelenti egyben a feldolgozását is.


Ludas Matyi

Ludas Matyi, 1947. február 21.


 

1949-et határoztad meg többször korszakhatárként. Miért ez az év? Mert megalakult Izrael, ahova tömegesen vándorolni kezdtek a zsidók? Mert egypártrendszer lett? Vagy egyszerűen eltelt pár év és akkorra „elvesztette aktualitását”?

Nehéz erre válaszolni, vagy egy okot találni. A hatalomra kerülő kommunista pártnak nem állt érdekében fenntartani a vészkorszak ügyét, a támogatottság elnyerése, illetve „lelkiismereti” okok miatt. A hatalomra kerüléssel járó sajtókorlátozások sem kedvezhettek a téma kibeszélésének. Az egyértelműen látszik, hogy 1949-re kezdenek eltűnni a korábban nagy számban jelentkező, a vészkorszakot tematizáló cikkek, publikációk, visszaemlékezések, irodalmi alkotások és a karikatúrák is. De nem mondanám, hogy teljesen eltűnnek, hanem inkább átalakulnak. Például instrumentalizálódik a téma. Elkezdik az antifasizmus eszközekét használni. Jellemző például, hogy egy 1948-as lengyel filmnek, Az utolsó állomásnak a magyar kritikáiból és ismertetőiből a „zsidó” mint szó teljesen eltűnik. Mártírokról beszélnek. Ez a szóhasználat részben kitart a Kádár-korszakban is. 

A karikatúrák esetében pedig azt látjuk, hogy ugyanezek a szereplők, Hitler, Göring, Szálasi ugyanúgy megjelennek, még ha ritkábban is, de az imperializmusnak lesznek a képviselői, egy letűnt, ugyanakkor a nyugatról fenyegető világnak, a kapitalizmusnak lesznek a metaforái. Tehát: először jelenik meg a téma nyílt politikai használata. Egyértelműen látszik például az is, ha a vészkorszakról szóló cikkeket és megjelenéseket vesszük – Geyer Artúr rabbi készített erről egy nagyon fontos bibliográfiát 1958-ban, melyet valószínűleg politikai okok miatt bezúztak –, hogy 1949-ben ezek a cikkek látványosan eltűnnek. Aztán 1955-ig nem találkozunk ezzel a problémával. Az összes cionista szervezetet, amely korábban nagyon erőteljesen képviselte a vészkorszak ügyét és dokumentálását különféle kiadványokkal, illetve az Izraelbe való kivándorlásra buzdította a zsidókat, 1948-ban kommunista támogatással felszámolják. Aztán kiveszik a zsidókat a történetből és antifasiszta mártírokat csinálnak belőlük, egy kommunista narratívába és értelmezésbe helyezik a történetet. Ezt nevezik kisajátításnak. Ez amúgy nem kizárólag „kommunista módszer” volt, több nyugati országban is megjelent, például Franciaországban, még ha más okokból is.


Ludas Matyi, 1945. október 14.


 

Feltűnő, hogy a vészkorszak karikatúrái rendkívül nyersek és közvetlenek, hétköznapi szituációkat jelenítenek meg. A zsidó vicceknek több évszázados hagyománya van, de ilyen holokausztviccek miért nem jelenhetnének meg ma?

Túl vagyunk már nagyon sok fordulaton. És annak ellenére, hogy tele van az internet zsidó viccekkel – még az is lehet, hogy sokkal több van, mint akkoriban –, ilyen típusú viccek és karikatúrák biztosan nem jelenhetnének meg most, olyannyira direktek. Ez az egész egy erőteljes tabusításon ment keresztül. Ez azért kulcskérdés, mert mai szemmel nem tudjuk megítélni azt, ami akkor történt. A háború után, amikor ezek a karikatúrák készültek, annak a normarendszere nem volt még meg, ami egyébként később egy iszonyú termékeny és meghatározó diskurzussá vált, azaz hogy miként lehet ábrázolni a holokausztot. Erre utal az adornói állítás, azaz hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”. Ez az állítás Magyarországon közvetlenül háború után azért se merülhetett fel, mert nemcsak az volt kérdés, hogy „mit”, hanem hogy „melyik részét”. A holokausztot vagy a vészkorszakot ma egy nagy egészként látjuk, sok esemény együtteseként. A karikatúrák viszont egy kis metszetet tudnak adni, akkori hétköznapi konkrét helyzeteket mutatnak. 


Ludas Matyi, 1947. április 4.


 

Jellemző, hogy gyakran még mindig úgy tekintünk a háború utáni időszakra, mint a kollektív hallgatás időszakára. Egy olyan időszakra, amikor erről nem esett szó, sem a traumatizált zsidóság, sem pedig a társadalom részéről, amely nem volt befogadó, nem hallgatta meg a zsidóságot, a saját polgártársai hangját. És ez nem volt teljesen így. Épp nemrég találtam két rövid cikket 1945 júliusából. Az egyik arról számolt be röviden, hogy Egri István színművész, idézem: „szerencsésen hazaérkezett Ebenseeből, az ottani deportáló táborból”. Egy másik cikk pedig arról szólt, hogy ugyanő július 17-én, öt órakor előadást tart „emlékeiről” a Zeneakadémia nagytermében, melyhez Kéthly Anna a Szociáldemokrata Párt tagja tart bevezetőt. Abban a teremben, ahol később a háborús bűnösök perei zajlottak. Nem mondhatjuk azt, hogy a vészkorszak ügye nem került volna be a nyilvánosságba, hogy kizárólag hallgatás övezte, de valószínűleg nem tekintették a háború központi elemének, mint ahogy most joggal látjuk.


Ludas Matyi, 1948. július 10.


 

Nemes Jeles László azt mondta, amikor díjat nyert a Saul fiával, hogy újra emberi arcot szeretne adni a holokausztnak. Miért fontos az emberi arc ma?

Én nagyon fontosnak tartom, még ha nem is a saját feladatomnak, hogy ez egy átélhető dolog legyen. És nem kizárólag „morális” célzattal, hogy azt a mondatot ismételjük el, hogy „soha többé nem akarunk újból Auschwitzot!”. Az ilyen típusú felszólítások egyébként 1945-től kezdve a kiadványokban, sajtótermékekben többször elhangzanak. Ma, ha azt halljuk, hogy itt a szélsőjobb és megint ugyanaz van, ami akkor volt – tudjuk, hogy nem ugyanaz van. A Hóman-szoborral most rehabilitáljuk a Horthy-rendszert vagy nem rehabilitáljuk? Nyilvánvalóan ezek szimbolikus politikai gesztusok, amelyek nagyon erőteljesen lépnek be ebbe a diskurzusba, és módosítják azt is, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez, de távolítanak is minket tőle. A Saul fia példája azért fontos, mert tényleg emberi arcot tud annak adni, átélhetővé tudja tenni, amit a globális holokausztemlékezet korábban absztrakttá tett. A holokauszt univerzális morális kérdéssé vált.

Nem az a történelem célja, hogy ez tanulsággá váljon? Vagy azért van szükség újból emberi arcra, mert bizonyos értékeket veszélyben érzünk?

Ez nyilván egy reakció. Az absztrahálódásnak az egyik oka, hogy egyre kevesebb olyan élő ember van, aki ott volt, amikor mindez történt. Másrészt pedig azt is gondolom, hogy az európai és a saját, magyar identitásunknak is része kell hogy legyen, hogy valamikor magyar emberek magyar embereket öltek meg és gázosítottak el. Szerintem nem vagyunk túl rajta.

 

 

LAST_UPDATED2