Payday Loans

Keresés

Az őrület színeváltozása PDF Nyomtatás E-mail

Az őrület színeváltozása a középkortól napjainkig

Foucault: A bolondság története nyomán
A „szállítmányban” nem csupán őrültek voltak, de szép számmal akadtak csavargók, erköcstelenek vagy egyszerűen csak szegények

Európa egyes pontjai olyan szent zarándokhelyek voltak, ahová az őrülteket a városok és a kórházak együttes szervezésében utaztatták el - a gyógyítás összefonódott a kirekesztés szándékával. Azonban ez a gyakorlat nem magyarázható kizárólag az alapján, hogy az őrültek haszontalanok voltak vagy veszélyt jelentettek volna a városlakókra. Sokszor nem léphettek be például a templomba sem, nyilvánosan megkorbácsolták őket és egy színlelt hajtóvadászat keretében kergették őket ki a városból. A száműzetés tehát rituális színezetet öltött, a hajóra szálló bolondot nemcsak magával viszi a víz, de meg is tisztítja. Sok városban azonban már a kapuknál fogságba ejtik az őrülteket, így pecsételve meg kirekesztettségüket, hiszen sem a belépés, sem a visszatérés nem lehetséges számukra.

CIKKEK:

A tizenötödik-tizenhatodik században a reneszánsz képzeletvilágban festményeken és az irodalomban az Egészség, az Erényes Hölgyek és még sok más mellett megjelenik a Bolondok Hajója, a Narrenschiff is. Ezek közül azonban egyedül ez utóbbi létezett a valóságban. Tényleg voltak ugyanis olyan hajók, amelyeken az egyik városból a másikba száműzték a bolondnak nyilvánított embereket, akiket kitiltottak vagy elűztek otthonukból. Az európai városokban gyakran kötöttek ki bolondokat szállító hajók, a „szállítmányban” azonban nem csupán őrültek voltak, de szép számmal akadtak csavargók, erköcstelenek vagy egyszerűen csak szegények.

Az őrültek bezárása

Európa egyes pontjai olyan szent zarándokhelyek voltak, ahová az őrülteket a városok és a kórházak együttes szervezésében utaztatták el - a gyógyítás összefonódott a kirekesztés szándékával. Azonban ez a gyakorlat nem magyarázható kizárólag az alapján, hogy az őrültek haszontalanok voltak vagy veszélyt jelentettek volna a városlakókra. Sokszor nem léphettek be például a templomba sem, nyilvánosan megkorbácsolták őket és egy színlelt hajtóvadászat keretében kergették őket ki a városból. A száműzetés tehát rituális színezetet öltött, a hajóra szálló bolondot nemcsak magával viszi a víz, de meg is tisztítja. Sok városban azonban már a kapuknál fogságba ejtik az őrülteket, így pecsételve meg kirekesztettségüket, hiszen sem a belépés, sem a visszatérés nem lehetséges számukra.

A rituális kizárás válasz volt arra a lelki, szellemi és erkölcsi fenyegetésre, amit a bolondok a korszak társadalma számára megtestesítettek. A 15. század közepéig az emberek képzeletvilágában a pestisek, háborúk és az idők végezete képében megjelenő halál gondolata az egyeduralkodó. A század végén azonban e helyett a bolondság kigúnyolása kerül a középpontba. A bolondság jelképe pedig a tükör lesz, amely tükröt tart a kor emberének, minden erkölcsi, gondolkodásbeli eltévelyedést bolondságnak titulálva.

Érdekes, hogy a bolondság képzőművészeti és irodalmi tapasztalata elvált egymástól. Amíg Bosch, Brueghel és Dürer a felszín nyugodt illúzija alatti őrület borzalmas világát festette meg, addig az irodalom és a filozófia, például Erasmus és a humanista hagyomány görbe tükröt tartva kigúnyolta az ember bolond természetét. Tehát ahelyett, hogy rettegett volna tőle, kinevette.

Foucault elemzése nyomán a bolondságról való mai gondolkodásunkban azóta is egyszerre van jelen ez a tragikus, sötét, titokzatos és megszelídíthetetlen jelleg és a kritikai viszony, amely az őrületet a racionalitás, az ész vizsgálószéke elé vonja és ott kíméletlenül ízekre szedi. Létezik azonban egy harmadik szemlélet is, amely a bolondságnak meglátja a sajátos értelmét, és mint „bölcs bolondságot” tartja számon. Számos irodalmi alak megjeleníti ezt a bolondok által képviselet magasabbrendű értelmet – Don Quijotétől a Lear királyig. Mind Cervantesnél, mind Shakespeare-nél azonban – tükrözve a kor szemléletét – az őrültek gyógyíthatatlanok, és akár a szélmalmok lovagjára, akár Opheliára gondolunk, a megváltást az őrületből csak a halál hozhatja el.

Börtön és kórház

A 17. században Európa-szerte hatalmas elzárási intézmények létesültek, alig néhány hónap alatt Párizs lakosságának egy százalékát csukták be. Azonban működésük másfél évszázada alatt sem került sor arra, hogy világosan definiálják, kik is számítanak bolondnak és mi alapján. Párizsban 1656-ban nyílik meg a Közkórház, amely nevére rácáfolva nem gyógyászati intézmény volt, és ahová azok kerültek, akiket azelőtt száműztek a városból. Közvetlenül a királyi hatalom alá tartozott, amely egyébként azt is elrendelte, hogy minden város köteles közkórházat létesíteni. Más országokban is ugyanebben az időben jelentek meg hasonló funkciójú szervek, német nyelvterületen Zuchthausnak, fegyintézetnek hívták, Angliában pedig House of correction-t kellett minden grófságnak létesíteni.

Ezeknek az intézményeknek a rendeltetését és státuszát nehéz meghatározni, sokan közülük a szerzetesrendekhez tartoztak – egyszerre töltve be ugyanakkor a segítség és az elnyomás kétértelmű gyakorlatát, sokkal inkább börtönként, semmint kórházként funkcionálva. Több olyan börtöncella is helyet kapott bennük, amelyekért maga a király vagy a bentlalkók családja fizetett, olyan esetekben például, amikor a sarj a vagyon túlzott herdálásába kezdett. De voltak itt szegények, nemibetegek, köztörvényes bűnözők, bolondok és házasságszédelgők egyaránt. Legtöbbször züllés, tékozlás, szégyenletes szerelmi kapcsolat szerepel az elzárás okai között.

A klasszicizmus-kori elszeparálás hátterében egyszerre voltak tehát jelen politikai, társadalmi, vallási és erkölcsi szempontok, meglehetősen összebogozódva. A nélkülözőket és bolondokat innentől kezdve nem tekintik Isten küldötteinek, mint a középkorban, akik egy másik világból jönnek, és akiknek alamizsnát kell szórni, hanem a rend és a rendetlenség fogalmai menték skatulyázzák be őket, és mint a rend megbontóit, tétleneket és hasznavehetetleneket, elzárásra ítélik őket. Egy kétes morális logika értelmében a bezárás egyszerre nyer jótettként és büntetésként igazolást.

De kik is kerülnek a Közkórházak falai közé? Lássunk még néhány címkét: kicsapongó, imbecillis, tékozló apa, hálátlan fiú, szabados, tébolyult, utcalány, nyomorék – van itt minden. Azt kell látnunk, hogy a korszak új választóvonalat húz a jó és a rossz közé, és amit rossznak ítél, akár erkölcsi, akár vallási, akár gazdasági szempontból, azt elkülöníti a társadalomtól.

Akik például nemi betegségben szenvedtek, csak úgy kerülhettek be, ha vállalták, hogy először megkorbácsolják őket. Ezután hathetes kúrán estek át, amely a kötelező érvágással kezdődött és ért véget, közben változatos purifikációs szertartások és fürdők váltogatták egymást, elősegítve a külső-belső megtisztulást. A kúra végeztével, ha fennálltak a tünetek, ha nem, a beteget gyógyultnak nyilvánították és hazabocsájtották. Az orvoslás és az erkölcstan tehát egymás cinkosai voltak, a nemi bajt nem is annyira betegségnek, mint inkább erkölcsi tisztátalanságnak tartva. A testet ápolni és büntetni kell…

Az intézmények egyik célja a polgári erények képviselete volt, nem véletlen, hogy a beutalások jelentős hányadát a családtagok kezdeményezték. A középkorban is természetesen elítélték már a szabadosság különféle formáit, de eszükben sem volt a bolondsághoz társítani azokat. A 19. században fog majd csak az egyén és a család közötti konfliktus magánüggyé válni és pszichológiai problémaként megjelenni, most még a közrendet érintő ügynek minősül.

A 17-18. században azonban a bolondság körül a bűnösség egész holdudvara jött létre a nemi betegségtől az iszákosságig. A nemi betegek százötven évig konkrétan az elmebajosokkal közös zárt térben éltek, azokkal elvegyülve, minden megkülönböztetés nélkül, mint az összes többi elzárt. Így a bolondságra is a bűnösség árnyéka vetül.

Az intézeteknek szintén gyakori lakói voltak az istenkáromlók vagy a szabadgondolkodók, akiknek őrülete avagy bűne sokszor annyi volt, hogy egyszerűen nem hittek Istenben. A 17. században még végeztek is ki közülük, majd a hitetlenség is fokozatosan a bolondság egyik fajtájává szelídült. Létrejött tehát egy olyan bizonytalan régió, amely nemcsak az erkölcsöt és az orvoslást mossa össze, de még a vallási megfontolásoktól sem szakad el teljesen.

A sikertelen öngyilkosok esetében is hasonló a helyzet. A század gyakran még kivégzi a szerencsétleneket, majd ők is a Közkórházba kerülnek, amely azonban olyan rendet kényszerít rájuk, kínzásokkal és ketrecbe zárással, amely egyszerre szolgálja a büntetést és az újabb kísérletek meghiúsítását. A különösen kezelhetetlen tébolyultakat állatketrecekhez hasonló cellákba zárják, amihez oda is láncolják őket, szalmán vagy a földön alszanak, télen is takaró és gyakran ruha nélkül. E mögött nemcsak az a meggyőződés bújik meg, hogy az őrülteket nem zavarja a hideg, hanem úgy tűnik, hogy a bolondokat nem kezelték emberi lényként. A bolond nem beteg ember, akin segítenünk kell, hanem állat, akitől félnünk kell és meg kell büntetnünk.

A fogvatartottaknak munkát is kellett végeznie, amely ugyanakkor etikai jelentéssel is bírt: hiábavaló, de kimerítő munkára kárhoztatták őket, ezzel büntetve és gyógyítva tétlenségüket. Ezek az intézmények, a „nyomor börtönei” csak a 19. százd elején tűnnek el.

Érdekes, hogy az arab világban már igen korán igazi kórházakat létesítettek a bolondok számára. A bagdadi kórház a 13. században nyitotta meg kapuit, ahol a betegek „lelki kúrán” estek keresztül, amely úgy hangzik, mint ma a legmodernebb pszichoterápiás osztály: zene, tánc, színi előadások és elbeszélések szolgálták a gyógyulást. A kúrát pedig orvosok irányították. A 15. században Spanyolországban is nyíltak valódi gyógyintézmények, amelyeket az arab világot jól ismerő irgalmasrendi szerzetesek alapítottak. Azt láthatjuk tehát, hogy a középkori Európához képest a későbbi századok a bolondságot kevésbé világosan ismeri föl – egyfajta involúciónak lehetünk tanui.

Jogi és orvosi diagnózis

Azonban a klasszicizmus korában a bolondság kezelésében kettős gyakorlat uralkodott. Az egyik volt a fent jellemzett „kórházak” gyakorlata, a másik azonban a jogé (a kánonjogé és a római jogé agyaránt), amely érdekes módon összehasonlíthatatlanul árnyaltabban nyúlt a bolondság kérdéséhez. A jogban külön kategóriaként szerepelt a bolondság, aminek megítélése orvosi diagnózishoz kötődött. Ekképpen volt, hogy arra a megállapításra jutottak, hogy valakinél a szerelem elmebetegségként jelentkezett, amely beszámíthatatlanná és melankólikussá tette.

A jog, a kórházakkal szemben, a végtelenségig fonomította a bolondság analízisét, olyannyira, hogy az elmebetegség modern orvostudománya az elmebajossá nyilvánítás jogi tapasztalatának talaján jött létre, nem pedig a korabeli intézményes, azaz orvosi gyakorlata nyomán. Ennek egyik oka a jogi személy pontos meghatározásának korabeli szerepe volt, azaz annak, hogy kik végrendelkezhettek, tanúskodhattak, örökölhettek, házasodhattak. A jogalkotás során kialakuló fogalmak így az idők során igen kimunkálttá és precízzé váltak, amely osztályozást azonban a korabeli „gyógyítás” közel sem tette magáévá. Ez utóbbi „diagnózisaiból” érdemes még szemezgetni: „megrögzött kérvényező”, „megállíthatatlanul pereskedő ember”, „megrögzött plakátkitűző” –  a bolondságot a kor embere etikai alapon, a rosszhoz kapcsolva tudta csak felfogni. És amíg a jog világában a bolondság magyarázat és felmentés a viselkedésre vagy a bűnelkövetésre, addig az elzárásban nem ment fel semmi alól, sőt, csak veszélyesebbé teszi a korszellem számára, hozzáadódik a vádakhoz.

A korszak vége felé születik meg az a szabályozás, amely az elzárás feltételévé a gondnokság alá helyezés jogi határozatát teszi, amivel tehát a két gyakorlat elkezd közeledni egymáshoz. 1785-től kezdik el vizsgálni, hogy egy elzárt személy egyáltalán bolond-e vagy sem.

A 17. századtól számos értekezés született, amelyek diagnosztizálni próbálták a betegségeket. SauvagesMódszeres kórtanjának osztályai péládul: fogyatékosságok, lázak, gyulladások, görcsök, fulladozások, debilitások, fájdalmak, bolondságok, folyások. Az ilyen és ehhez hasonló osztályozások azonban nem viszik sokra, mert a növénytani mítoszukból kifolyólag alapvetően a látható tünetek alapján, mondhatni mint képeket ragadták meg a betegségeket. A 19. századtól kezdve egészen más típusúakkal találkozunk, amelyek semmiben nem követik ezt a hagyományt.

E mellett természetesen próbáltak rájönni a betegségek mögött meghúzódó okokra. A lélek betegségeit stb. a 17. század elejéig négy nedv és azok minőségei alapján magyarázták. A melankólia például száraz és hideg volt, azonban ezek a leírások nem tettek mást, mint hogy a depresszió látható megnyilvánulásaival a belső nedveket is felruházták. A következő állomás, hogy az életszellemek kapták meg ezeket a tüneteket, azonban hamarosan az életszellemek is elvesztik tudományos presztízsüket és az okokat a szervezet szilárd és folyékony összetevőiben: a vérben és hasonlókban keresik. Ámde abban továbbra sincs változás, hogy a külső jellemzőket helyezik át a testre, testbe: a melankolikust így a „nehézség, súlyosság és az elzáródás” jellemzi és „az edényekbe magát nehezen vonszoló, nyúlós vér”.

A gyógyítás elvei

Megszilárdítás. Az őrültben az életszellemek nem rendelkeznek elegendő súllyal és erővel, hogy nyugodt  és természetes folyásukat kövessék, így nem tudnak védekezni az őket hatalmukba kerítő önkéntelen háborgás ellen. Ezért a lelket jóleső örömmel eltöltő tárgyak, kellemes szagok, zene, gyönyörű helyeken tett séták a megfelelő gyógymód, amelyek megnyugtatják az életszellemeket.

Megtisztítás. A melankolikusnak például a túlterhelt, megsűrűsödött, keserű nedvekkel telített vére helyett tiszta, könnyű vért kell kapnia, amit a borjú combartériájából nyernek.

Vízbe merítés. A rituális merítkezés a megtisztulás és újjászületés mítoszaival rokon, de ezen túl úgy gondolták, hogy a víz egyszerűen átmossa, impregnálja a beteg szervezetét. A fürdőket őrjöngés, mánia, melankólia és imbecillitás esetében naponként kötelező gyógymódként írták elő.

Mozgás. Az általános cél: visszaadni az életszellemeknek eredeti mozgékonyságukat, ezért hatékony a teljesen felöltözve végzett mozgás, mert megpuhítja a szöveteket és meglágyítja a rostokat.

Filozófiai szemlélet. Mivel a betegségek abból a heves vágyból erednek, amit a bolondok olyasmi iránt táplálnak, amit jónak tartanak, pedig valójába nem azok, ezért ezekről a vágyképzetekről kell bebizonyítani, hogy valójában nem is olyan kívánatosak. A bolondot tehát fel kell ébreszteni képzelgéseiből és visszavezetni a valóságba, az erkölcsi jóhoz. A felébresztés tehát inkább erkölcsi nevelést jelentett.

Színielőadás. Egy sajátos és előremutató technika. Például volt egy bolond, aki magát halottnak tartva visszautasította az ételt, ezért neki színre vitték „A halottak lakomája” című előadást, ami evésre késztette.

Ezekkel a terápiákkal tehát a testet és a lelket egyszerre akarták a tisztítani, a kettő nem vált el egymástól, mert még nem létezett az, amit ma úgy hívunk: pszichológia.

(Illusztráció: H. Bosch: Narrenschiff)