Payday Loans

Keresés

Árral és ár ellen. Gyömrői (Gelb, Rényi, Glück, Ujvári, Ludowyk) Edit életútjai
MAGYAR ÉS MÁS ZSIDÓ ARCKÉPEK ÉS ÉLETPÁLYÁK
2016. február 27. szombat, 09:07

Borgos Anna

Árral és ár ellen. Gyömrői 
(Gelb, Rényi, Glück, Ujvári, Ludowyk) Edit életútjai*

In: Erős Ferenc, Lénárd Kata, Bókay Antal (szerk.): *Typus Budapestiensis. 
Tanulmányok a pszichoanalízis budapesti iskolájának történetéről és hatásáról*. 
Thalassa Alapítvány, Budapest, 2008. 139-168.

Bevezető

Gyömrői Edit József Attila egyik utolsó pszichoanalitikusaként él a köztudatban, akihez a költő „áttételi szerelmében” gyönyörű verseit írta, és aki mellett megszületett a sokat elemzett Szabad-ötletek jegyzéke. De ki volt még ezen kívül Gyömrői Edit? A kutatás során újabb és újabb lenyűgöző rétegei tárultak fel előttem azoknak a tudásoknak és tevékenységeknek, amelyeket birtokolt és művelt. A tanulmány eddig ismeretlen dokumentumokra támaszkodva igyekszik áttekinteni és elemezni Gyömrői Edit pályáját, ezt a földrajzi hely, nyelv, szakma és életkörülmények tekintetében rendkívül sokszínű és sűrű életutat: utakat, melyekben (Budapesttől Bécsen, Berlinen, Prágán át Ceylonig és Londonig) pszichoanalízis, irodalom, politikai aktivizmus, filozófia és művészet egyaránt helyet kapott. Az életrajz bemutatásán túl arra helyezem a hangsúlyt, hogy ez a nagyon autonóm és öntörvényű életút mennyire elválaszthatatlanul összefonódik a személyes kapcsolatokkal és a sokszor kényszerítően alakuló társadalmi-kulturális körülményekkel, mozgásokkal. Azt a kérdést is igyekszem körüljárni, hogy milyen konfliktusokat, feszültségeket okozhatott Gyömrői sokféle identitásának összeegyeztetése önmaga és a külvilág számára.

A szövegben sokszor hivatkozom Gyömrői Edit (Rényi Edit néven írt) kiadatlan önéletrajzi regényére, Az ár ellen-re1, amely ugyan sok fiktív, stilizált elemet tartalmaz, de alapjaiban valós rétegekből, élményekből épült.  Amint a szerző a nyitólapon tájékoztatja az olvasót: „E regény szereplői nem élő vagy valaha élt személyek, de a világ, amelyben mozognak, az atmoszféra, mely körülveszi őket, teljesen hiteles”. Az önéletrajzi én írásos megfogalmazása-megszerkesztése, mint minden önéletrajzi forrás esetében, itt is óvatosságra int. Ezzel a szerző is tisztában van; egy Vezér Erzsébetnek írott levelében érzékletesen fogalmazza meg az önéletrajz-fikció problémát: „Drága Erzsikém, vigyázz arra, hogy ne publikálják mint autobiográfiát. Semmiképpen nem az. Megfigyelések a világban igaziak, de történések nem. […] Mondtam Neked, hogy az ember úgy használja az életét, mint valaki, aki vesz egy bögrét, a földhöz csapja, összeszedi a darabjait, és egy egészen másfajta bögrét csinál belőle.” (Gyömrői Edit levele Vezér Erzsébetnek, 1977. május 30.)2 Ugyanakkor az önéletrajz és a regény műfajának kényszeres elválasztása sem tűnik megvalósíthatónak: nemcsak azért, mert az értelmező hajlamos rávetíteni az elbeszélő sorsát a szerzőére. A szöveg – minden szöveg –, ha nem is önmagában és minden részletében, de a stilizálásokat és kihagyásokat számításba véve, adott esetben jelentéssel felruházva, dokumentum értékűnek tekinthető. Nemcsak a konkrét tartalom, a szüzsé, hanem a szereplők viszonyai, érzelmi attitűdje, a történet megszerkesztése és dinamikája is beszédes. Az ár ellen ráadásul bizonyos értelemben kulcsregény, bár másképpen, mint például Lesznai Anna Kezdetben volt a kertje vagy Kaffka MargitÁllomásokja. Itt a főhősön, Éván (aki Gyömrői alteregója) és szerelmén, Chrisen (aki negyedik férje, Lyn Ludowyk) kívül nincsenek igazán beazonosítható alakok, bár az „atmoszféra”, a „típusok” felismerhetők és valóságosak.

A narratívumban két fő szál, a budapesti, bécsi és berlini múlt, illetve a ceyloni közelmúlt váltakozik. A két szál élesen elválik egymástól, feltehetőleg jobban, mint a valóságban. Az ellenpontozás érezhetően stiláris eszköz is múlt és jelen, mozgalom és magánélet, városi kultúra és természet, Nyugat és Kelet képeinek és életszakaszainak megjelenítéséhez. A két színhez csatlakozik egy harmadik is, az írás jelenideje, maga a hajóút, az utasok, a személyzet, a politika hírei és a hozzájuk kapcsolódó belső monológok. Innen rugaszkodik vissza az elbeszélés a ceyloni közelmúltba, illetve a budapesti, bécsi, berlini régebbi múltba.

Érdemes néhány szóban kitérni a regény megírásának idejére, helyére és lehetséges motívumaira. A szöveg feltételezhetően 1941-ben keletkezett, amikor az épp Ceylonban élő Gyömrői (harmadik) férje halála után úgy döntött, Los Angelesben telepszik le és próbál (nem először) új életet kezdeni. A hosszú hajóút, amely a regénynek is egyik színtere, feltehetőleg valóban az írás hátteréül is szolgált. Egyszerre volt az átmenetiség, a változás, a mozgás valóságos és szimbolikus tere, ugyanakkor statikus, időtlen és ingerszegény közeg, amely fokozott inspirációt jelenthetett az elmélyülésre és visszatekintésre ebben a bizonytalansággal teli élethelyzetben. A különféle életperiódusok, perspektívák írásos rekonstruálása a sokféle identitás bemutatásának és integrálásának kísérlete. A regényforma annak elismeréseként, demonstrációjaként is felfogható, hogy saját élete feldolgozhatatlan a hagyományos önéletrajzi keretek között; paradox módon hitelesebb lehet az irodalmi feldolgozás.

A szövegen – elsősorban a hajó szimbolikus képében – végigvonul a vándorlás, az úton levés klasszikus motívuma. A vándorlás, a mozgásban levés (földrajzi és pszichológiaidisplacement…) Gyömrői személyiségének és életútjának is az egyik legfontosabb vonása. Egyszerre képesség, szükséglet és szükségszerűség, „sors” – legalább annyira a körülmények kényszere, mint az alkatának megfelelő életforma szabad választása.

„A hajó számomra sohasem kizárólag hajó volt, mindig szimbólum is. […] Szimbóluma annak, ami folyton úton van, és csak kivételesen horgonyoz le, vagy akkor, amikor már öreg és hasznavehetetlen. […] Sehol nincs otthon, és mindenütt otthon van, és néha alaposan megtépázza a vihar, és el is süllyedhet.” (3.)

A vándorlás összefonódik a „heroikus élettel”, a küzdelmekkel, konfliktusokkal. Gyömrői is megfogalmazza a kérdést, vajon ez az életforma szabad választás eredménye volt-e, vagy valójában („alkata” és/vagy körülményei „foglyaként”) nem volt más választása:

„Minden ember életében eljön az idő, amikor választania kell. Választania az idilli és a heroikus létezési forma között. Nincs objektív értékmérő, amely megmutatná, hogy melyikük a magasabbrendű. […] Én tizenhat éves koromban választottam. Olyan magától értetődően történt, hogy alig beszélhetek választásról. Csupán egy lehetőség állt előttem, s hogy ez az egyetlen lehetőség a heroikus élet, ezt akkoriban még magam sem tudtam.” (90.) „Ez a ’heroikus élet’ számomra mindenekelőtt azt jelentette: vándorolni. Országról országra, embertől emberhez, tapasztalattól tapasztalathoz vándorolni.” (87.)

A vándorláshoz szorosan hozzátartozik az a képesség is, hogy tudjon otthon lenni az idegen helyen, hogy szinte bárhol képes legyen megtalálni, felépíteni a számára otthonos közeget, réteget, emberi miliőt.

„Az a kérdés, hogy otthon tudod-e érezni magadat az idegenben, csupán attól függ, hogy ismered-e és megtalálod-e az új helyen is a réteget, amelyhez tartozol. És miután olyan sokszor fordult elő velem, hogy újból megtelepedtem és otthonra találtam, ezért igazán nem tudom, hol van a hazám.” (90.)

A „vándorlások” közül három a valóságban kényszerű politikai emigráció volt (1919-ben, 1933-ban és 1939-ben). Az utóbbi kettő közvetlenül a zsidó származása miatti üldöztetéséhez kapcsolódott. Ezek a mozgások összetett folyamatokat és hatásokat mutattak: a mobilitás szükségletét és a száműzetés kényszerét, új élményeket és elveszített gyökereket, az otthonosság kialakításának képességét és visszatérő idegenségérzetet, az alkalmazkodás és az ellenállás szükségletét különféle személyes és szakmai szubkultúrákon és intézményeken keresztül. Gyömrői sokat veszített, de legalább ennyit nyert is a kulturális váltásokkal, amelyek nyilvánvalóan nyomot hagytak a személyiségén. Noha ezek többszörös váltásokat, olykor hasadásokat okoztak saját magában és kapcsolataiban, mégis úgy tűnik, sikerült megőriznie (vagy inkább megteremtenie) egy sokszínű, de koherens identitást.

Az első évek

Gyömrői (Gelb) Edit 1896. szeptember 8-án született Budapesten, középosztálybeli, asszimilálódott zsidó családban. Anyja Pfeifer Ilona, apja Gelb Márk bútorgyáros, királyi magyar udvari tanácsos volt (állítólag az ő gyárában készültek budai vár bútorai). Apja 1899-ben magyarosította nevüket Gyömrőire. Egy húga (Boris) és egy két évvel idősebb nővére (Márta) volt. Családjáról, szüleihez, húgához, zsidó származásához való viszonyáról is találunk passzusokat az önéletrajzi regényben. Egy tömör ebédleírás például sok mindent érzékeltet a családi szerepmegosztásból és a társadalmi pozícióból. A magánszféra az anya territóriuma, az apa távolságtartóbban viszonyul a családi élethez. A zsidó hagyomány nyomait csak a sátoros ünnepek megtartásával őrzik.

„Anya elnökölt, Médi apa mellett ült […]. Hébe-hóba egyszercsak az az ötlete támadt, hogy aktívan be kell avatkoznia a gyerekek nevelésébe, de mivel csak asztalnál látott minket, ez a gondolat zavarta az étvágyát). Én anya és a kisasszony – később Mademoiselle – között ültem. Jólnevelt budapesti zsidócsalád. Egyike azoknak a családoknak, amelyek számára zsidó voltuk nem jelent többet, mint egyszer egy évben a széderestét nagyapa lakásában.” (12-13.)

Apja kívánságára egy iparművészeti iskolában belső építészetet tanult, de ezt három év után, házassága előtt félbehagyta. 1914-ben – a családi emlékezet szerint saját kezdeményezésére – házasságot kötött Rényi Ervin vegyészmérnökkel. Saját emlékei szerint nem volt szerelmes, csak el akart szakadni otthonról.3 Első gyermekük röviddel a születése után meghalt. 1917-ben megszületett Gábor fia. 1918-ban elvált Rényitől, de vele és második feleségével is egész életében szoros barátságot tartott. 1916-ban, házassága után és fia születése előtt, sok asszimiláns zsidóhoz hasonlóan kikeresztelkedett. A kikeresztelkedés ironikus leírását is megtaláljuk az önéletrajzi regényben. Gyömrői valláshoz való viszonya ekkor már inkább kritikus, mint elkötelezett. Itt még hisz a „fajok” létezésében, ezzel érvel amellett, hogy a zsidó származást nem lehet csak úgy levetni, ugyanakkor reflektál arra is, hogy a keveredés értelmetlenné tesz bármiféle fajelméletet. Zsidó identitása az antiszemitizmus fenyegetettsége alatt erősödik meg újra, de már nem „faji”, hanem „pszichológiai” alapon.

„Nagyapa halála után […] apa, önmaga legnagyobb meglepetésére, utat talált az egyedül üdvözítő egyházhoz. Egy reggel az egész család elment a Bazilikába, hogy egy óra múlva bűneinktől megtisztulva, ma született bárányokként térjünk haza. […] Ez volt az egyike a ritka alkalmaknak, amikor összetűztem apámmal. ’A zsidóság nem a vallás kérdése, hanem a fajé’, mondtam konokul. Apám méregbe jött: ’A faj! Mit tudsz te a fajról. Nézz a tükörbe, nézd, milyen magas, erős pofacsontod van. Zsidós? Nem, ez a kisorosz parasztlány, aki a nagyanyád volt.’ […] Mindez még azelőtt történt, hogy a ’zsidó’ vagy ’keresztény’ égető kérdéssé vált volna. Budapesten az antiszemitizmus csak 1919-ben ment az utcára.” (14-15.)

A nővér nem szerepel a regényben, csak a szép húg, akit a szép, de érzéketlen és buta anya érzése szerint jobban kényeztet, mint őt. Anyjához való bonyolult, sérülésekkel teli viszonya visszatérően felbukkan. Ez a viszony nem annyira „ödipális” (vö. N. Horváth, 2003), bár apjához kétségtelenül közelebb áll, inkább nárcisztikus sérülésekkel terhelt. Kezdettől meghatározza az elismerés, a feltétel nélküli elfogadás hiánya az anya részéről. Többek között ez vezethetett Gyömrői korai leválásához, családtól való drasztikus elszakadásához is. Mint látni fogjuk, saját fiához való viszonya sem lesz hagyományos anya-fiú viszony, bár a köztük lévő kötődés nagyon szoros. A regényben anyja halálának elbeszélése jeleníti meg sűrítve ezt az ambivalens viszonyt, a távolságtartást, a gyengédség utáni elemi és elfojtásra ítélt vágyakozást és a gyógyíthatatlan sértettséget.

„Médi anya ölében ül, és anya száz édes szóval becézi: a másikat. A küszöbön állok földbegyökerezett lábbal. […] Azt hiszem, ezen a napon kezdtem titkolni a könnyeimet. […] Előfordult-e valaha, hogy megcsókoltam őt? Vagy ő engem? Nem tudom.” (26-27.)

„Elszalasztottuk a gyengédség idejét, és mostmár semmi nem maradt, csak valami gyógyíthatatlan vágyakozás, amelyet nem csillapított annyi év annyi szerelme sem. A távolság mit sem változtatott a dolgon, anyám az maradt, aki volt, az én szép, hideg, buta anyám, aki egyesül hagyott engem a gonosz világban, amikor négyéves voltam.” (191.)

Az 1910-es évek társadalmi-kulturális klímája különösen kedvező volt a hagyományos szerepektől elszakadni igyekvő nők számára; Gyömrői is kapcsolatba került a kor szinte valamennyi intellektuális áramlatával és csoportjával. 1918-tól részt vett a Vasárnapi Kör összejövetelein, itt többek között Lesznai Annával, Spitz Renével barátkozott össze, de ismerte Lukács Györgyöt, Mannheim Károlyt, a Polányi családot is. Megismerkedett az egyik legjelentősebb magyar avantgárd író-költő-festővel, Raith Tivadarral, majd rajta keresztül Kassák Lajossal, és kapcsolatba került a magyar avantgárd körével. Nagybátyja, Hollós István révén már a tízes években érdeklődni kezdett a pszichoanalízis iránt. 1918-ban jelen volt a Budapesten tartott V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson.

1919-ben verseskötete jelent meg Rényi Edit versei címmel. A kötetről Lesznai Anna írt kritikát a Nyugatban. Lesznai olvasatában a kötet a változó női szerepeket kísérő újfajta lelkiállapotok dokumentuma; egyszerre témája az anyaság, a forradalom és a vallás. A Tanácsköztársaság idején Gyömrői a Közoktatási Népbiztosságon dolgozott, Lorsy Ernő újságírónak, a sajtóosztály vezetőjének beosztottjaként, és az ifjúsági irodalom tartozott a hatáskörébe.

Bécs

A kommün bukása után Jászi Oszkár lakásán bujkált, de besúgták. Egy ideig együtt menekült Lukács György első feleségével, Jelena Grabenko orosz festőnővel. Kölcsönpapírokkal, fogpasztatubusba rejtett tíz pengővel Bécsbe szökött, ahol a szülői segítséget elutasítva, alkalmi munkákból tartotta el magát. Az ár ellen utazás előtti lelkiállapotáról szóló részei arra utalnak, hogy a háttérben nem annyira politikai, mint magántermészetű, a kamasz önkereséséből fakadó motívumok álltak (miközben az interjúk azt erősítik meg, hogy aktív politikai részvétele miatt kellett menekülnie).

„Nem tudom, mi vonzott el otthonról. Talán csak belefáradtam a tudatlanságba. Egyszer már zavartalanul akartam gondolkodni. Ma azt hiszem, akkoriban inkább álmodozásról volt szó, mint gondolkodásról. És talán Médi nagyobb szerepet játszott az egészben, mint ahogy akár most hajlandó vagyok bevallani.” (26.)

A bécsi periódusból kevés, és többnyire közvetett nyomok maradtak. Az ár ellen bécsi fejezete megragad valamit az itt töltött évek külső-belső atmoszférájából. Eszerint a bécsi élet kezdete a felnőtt élet kialakítása, az egzisztenciális bizonytalanság, a magányos gondolkodás, a politikai aktivizmus és a kulturális feltöltődés időszaka volt. A politikai indíttatásokon túl tehát fontos motívuma volt az elszakadás jólszituált középosztálybeli családjától és új, önmaga által definiált identitások, anyagi, szakmai és ideológiai függetlenség kialakítása.

„Ez az »egész élet« valahogy ügyetlenül, mondhatnám akadozva kezdődött. Kis piszkos szállókban, ahová a véletlen vitt be – kit is kérdezhettem volna? Eszembe se jutott, hogy fölkereshetném bécsi rokonaimat. Hiszen elmentem. Hogyan kell pénzt keresni? […] A hirdetési rovat elején varrónőt kerestek. […] Kicsi, túlzsúfolt helyiségben volt a varroda, és a lányok nem szerettek engem. Túl sokat dolgoztam. […] Közben találtam egy olcsó műteremlakást a Josephstadtban. […] Nem volt senki, akivel szót válthattam volna. De csodálatos nyugalom vett körül, jutott időm a gondolkodásra, és néha munka után elmehettem az Iparművészeti Múzeum könyvtárába, hogy a perzsa miniatúrákban gyönyörködjem.” (39-40.)

Feltehetőleg a valóságban nem volt ennyire egyedül, kapcsolata volt (vagy lett) az ekkor Bécsben élő magyar politikai emigránsokkal és bécsi értelmiségiekkel, művészekkel is. Baráti köréhez tartozott Duczynska Ilona, Balázs Béla, Sinkó Ervin, Hanns Eisler zeneszerző, Egon Erwin Kisch cseh író és Hermann Broch, aki németre fordította néhány versét (ezek az Aktion című lapban jelentek meg). Varrónőként, később esernyőüzemi munkásként, majd elárusítóként dolgozott a Heller Verlag könyvüzletében. (Vezér, 1987; Ludwig-Körner, 1999) A munka világán kívül képet kapunk az emigránsok közösségéről, a kommunista mozgalomról, melynek egyik legfőbb színtere a kávéház. Itt találja meg azt az otthonosságérzetet, elfogadottságot, lelki és gondolati rokonságot és egyfajta szülői védettséget is, amit Budapesten hiányolt.

„A festő megmutatja az utat a kávéházhoz is (mit szólna a mama!), ahol a magyar emigránsok üldögélnek, öreg és fiatal férfiak, nők, nem kételkednek benne, hogy közéjük tartozol, és igazuk van. Egyszeriben megérted, hogy ami elűzött otthonról, az a világ volt, melyet ők meg akartak változtatni. És otthon vagy, először életedben. És valamennyien szeretnek téged, és te vagy a gyerek, sőt, a bátor gyerek, aki egyedül lakik a hideg műteremben.” (43.)

A közösséghez való tartozás elvezeti az első partnerkapcsolathoz is. Ez természetesen nem felel meg az életrajzi adatoknak, hiszen Gyömrői ekkor már el is vált első férjétől (gyermeke már kétéves), akit a regény szerint Bécsben ismer meg. Amit azonban erről az első szerelemről ír, feltehetőleg személyes élményekből táplálkozik. Nem „cselekvő”, aktív, odaadó szerelem volt; a kapcsolat örömforrását és összetartó erejét az hordozta, hogy őt szeretik. Elsősorban személyisége, énképe, önértékelése megerősödése szempontjából volt fontos. Egyfajta elégtételt jelentett a gyermekkori elhanyagoltatásért, és hozzájárult a nárcisztikus sérülés gyógyulásához.

„Ez a szerelem az ifjúság volt, és elégtétel volt Médi szépségéért, anya hidegségéért és a gyerekszoba sivárságáért. […] Az ő pillantása megváltoztatta esetlen formáimat. Egyszeriben fölfedeztem, hogy okos vagyok, hogy tudok gondolkodni és ítéletet alkotni.” (45-47.)

Berlin

Bécs után rövid romániai (temesvári, kolozsvári) és csehszlovákiai (ungvári) kitérő következett. Kommunista tevékenysége miatt Romániából kiutasították. Közben megismerkedett Tölgy (Glück) Lászlóval, aki a szovjet kereskedelmi képviseleten dolgozott Prágában, és férjhez ment hozzá. Férjével Berlinbe költöztek, és Gyömrői (ekkor Glück) Edit 1923-1933 között a német fővárosban élt. Itt változatos módon kereste a megélhetést és a szakmai önmegvalósítást, elismerést – művészi, mozgalmi és gyógyító tevékenységeken keresztül. Az első években ruhatervező volt a Neumann Produktion, a Hom-Film és a Tschechowa Filmtársaságnál, többek között Elisabeth Bergner filmjeihez is tervezett ruhákat. Megismerte Brechtet, Ilja Ehrenburgot, Olga Tschechowát. Fordított a Führer Verlagnak, a kommunista szakszervezet kiadójának, tolmácsolással, fotózással foglalkozott, és egy ideig a Rote Hilfe című kommunista pártlap szerkesztésében is részt vett. (Vezér, 1987, 8.; Schröter, 1995, 104.) Bár a német kommunista pártból 1934-ben kizárták, a kommunista eszméktől élete végéig nem szakadt el. Az ár ellen-ben Gyömrői plasztikus képet ad az 1930 körüli Berlinről, és benne regénybeli önmagáról:

„Párizson, Londonon, Madridon, Granadán, Velencén, Spliten, Koppenhágán, Oslón, Stockholmon át az út – mint e mozgalmas kor valamennyi útja – Berlinbe vezetett. […] A Sportpalota minden nap zsúfolásig megtelt. Egyik nap vörös vásznak díszítették, másnap még sarló és kalapács is került a vásznakra, harmadnap pedig horogkereszt. Ez volt Berlin 1930-ban. […] A weimari idők Berlinje jó volt mihozzánk, idegenekhez. Engedte, hogy szabadon dolgozzunk.” (95-96.)

Gyömrői berlini tartózkodásának egyik legfontosabb szakmai „hozadéka” pszichoanalitikusi kiképződése volt. Barátja, Siegfried Bernfeld pszichoanalitikus révén került kapcsolatba a Német Pszichoanalitikus Egyesülettel. Bernfeld javasolta neki ugyanis, hogy az analízis segítene problémái megoldásában, bár ezek, amint írja, „inkább gyakorlati, mint érzelmi jellegűek voltak (természetesen az a képesség, hogy megoldjam őket, több lelki egyensúlyt igényelt volna, mint amennyivel akkor rendelkeztem)” (Ludowyk-Gyömrői [1979], 2005. 195.) Otto Fenichelhez járt analitikus terápiába a poliklinikára, nem fizető páciensként. A terápia hamarosan kiképző analízissé alakult át, és Gyömrői 1929-től megkezdte saját analitikus praxisát. Közben ismét megélhetési problémái voltak, komolyan éhezett, de talán még ennél is rosszabbul viselte az ezzel járó kiszolgáltatottságot.

„Gyakorlatilag minden este előadások és szemináriumok voltak. Egyik csoportunk utána egy kis csoportunk rendszeresen betért a Romanische Caféba ment. René Spitz, aki ide tartozott, mindig azt mondta, hogy ő az egyetlen férfi, aki fizethet nekem egy kávét. Nem tudta, hogy ez a kávé (és a hozzá járó sütemény) volt az egész aznapi élelmem. Erről még az analízisem során sem tudtam beszélni – az okot később dolgoztuk fel. Ám egyhetes éhezés után bekövetkezett az összeomlás, és kénytelen voltam könnyek között a díványon is beszélni róla. Mikor felálltam, hogy távozzak, Fenichel nagyon zavartan megkérdezte: »Adjak kölcsön magának valamennyit?«. Mire én elpirultam, és azt mondtam: »Még csak ez hiányzik nekem!«, és bevágtam magam mögött az ajtót.” (Uo. 196.)

Baloldali politikai nézeteivel a Német Pszichoanalitikus Egyesület hivatalos képviselői nem rokonszenveztek, így felvétele a Berlini Pszichoanalitikus Intézetbe eltolódott, de három éven át minden előadásra és szemináriumra bejárt. 1933 májusában előadást tartott „Bevezetés a gyermekanalízisbe” címmel.4 A hivatalos székfoglaló előadást 1933. június 20-án tartotta „Pszeudogenitalitás egy esete anális fixációval” címmel. A felvételi bizottságban Radó Sándor, Max Eitingon és Karen Horney ültek. A beszélgetés vegyes érzéseket hagyott Gyömrőiben:

„Ez az interjú számomra inkább nevetséges volt, mint komoly. Felkerestem Radót, aki azon csodálkozott, hogy még mindig nem vagyok kandidátus. [Max] Eitingon fagyosan fogadott, és többek között megkérdezte tőlem, hogy szándékozom-e Oroszországba utazni. Azt válaszoltam: »Aligha, persze az ember sohasem tudhatja, mit hoz a jövő.« Karen Horney mindent tudni akart a múltamról, és a beszélgetést a következő szavakkal fejezte be: »Nem értem, hogy egy olyan tehetséges nő, mint maga, miért akar analitikus lenni.«” (Ludowyk-Gyömrői [1979], 2005. 199-200.)

Kontrollanalitikusa Hárnik Jenő és Felix Boehm, a Német Pszichoanalitikus Egyesület akkori elnöke lett, „cserébe” Gyömrői asszisztensként dolgozott Boehmnek, ami többek között azzal járt, hogy a Boehm által hozzá küldött páciensek honoráriumának felét át kellett adnia. (Boehm azok között volt, akik ellenezték Gyömrői felvételét az egyesületbe, de elmondása szerint ő tudatosan ilyen kontrollanalitikust szeretett volna). Szűkebb pszichoanalitikus baráti köréhez olyan baloldali, marxista, szintén többszörös emigráns kollégák tartoztak, mint Annie és Wilhelm Reich, Otto Fenichel, Edith Jacobson és Siegfried Bernfeld.5 (Elidegenedés Wilhelm Reichtől; koppenhágai látogatás Fenichellel, találkozás Reich-hel. (Ld. Luzifer Amor, 118-119.) Ahhoz a legendás „gyerekszemináriumhoz” tartozott, amelyet Otto Fenichel és Harald Schultz-Hencke 1924-ben alapítottak fiatalabb pszichoanalitikusok részére, és amelyben az intézményes kereteken kívül dolgoztak ki és vitattak meg pszichoanalitikus témákat. Ez a vitafórum 1933-ig, Hitler hatalomra jutásáig működött. Berlinben Gyömrői kapcsolatba került az individuálpszichológusok csoportjával is, ahol megismerkedett Annemarie Wolffal.

Közben fél évet Párizsban tartózkodott, ahol 1925-ben segített megrendezni Tihanyi Lajos festőművész első párizsi kiállítását a lengyel Jan Slivinsky „Au Sacré Du Printemps” nevet viselő zenemű-kereskedésében a Rue du Cherche Midi-n.6

Fiát 1927-ben Annemarie Wolf gyermekotthonában helyezte el, később magához vette. Gyömrői sajátos, távolságtartó anyaszerepével kapcsolatban tanulságos Annemarie Wolf lánya, Ursula Heuss csalódott és kissé neheztelő levele, melyet Gyömrői halála után tíz évvel írt Rényi Ervin fiának, Rényi Péternek, némileg anyja nevében is, aki a háborúban meghalt. Nem tudni pontosan, hogy Gyömrői miért nem kereste a kapcsolatot Wolffal és vele – Heuss az „énközpontúság és a múlttal szembeni hűtlenség jeleként” értékeli a dolgot. Feltételezhetjük, hogy a fia elvesztése miatti bűntudat és elfojtások is szerepet játszottak a „hűtlenségben”, abban, hogy nem akart visszagondolni erre az időszakra és szereplőire.

„A két asszonyhoz fűződő viszonya sajátosan eltért. Edith szerető édesanyja volt, és Gabi egy gyermek elvárásaival szerette őt. Aki ennek az elvárásnak, véleményem szerint, nem felelt meg. Annemarie-hoz, aki a »nevelőanyja« volt, bizalmas, tiszteletteljes kapcsolat fűzte, akihez az élet minden kérdésében fordulhatott élete végéig. […] Gabi anyát akart, Edith pedig gyereket, anélkül, hogy anyának kelljen lennie. […] Amit nem tudok megérteni (szomorú vagyok és csalódott), hogy sem Annemarie-val, sem lányával Ursulával nem törődött soha. […] De ezt én az erős énközpontúság és a múlttal szembeni hűtlenség jeleként fogadom el.” (Ursula Heuss levele Rényi Péternek, Basel 1997. febr. 16.)7

Zsidóságát egyre inkább számon tartják, s így kénytelen ő maga is egyre inkább számon tartani. Az ár ellen érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan az erősödő antiszemitizmus általi fenyegetettség és irracionális megbélyegzettség kialakítja, megerősíti benne zsidó identitását. Nem a tiszta fajokban való hit, hanem a kisebbségi lét vállalt azonosságtudata jegyében.

„Ruhnau úr, mostantól fogva mindig azt fogják kérdezni tőlem, hogy zsidó vagyok-e? egy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy semmi közöm a zsidósághoz, nincs vallásom, nincs nemzetiségem, az egész világhoz tartozom, de ha ilyen sokat kérdeznek, már nem mondhatok mást, mint hogy igen. Azt hiszem, ma zsidóvá váltam, de Ruhnau úr, ha a többi ember megtébolyodott, ez még nem kényszeríthet engem arra, hogy hirtelen azt képzeljem, léteznek tiszta fajok, és én az egyikhez tartozom, miközben véremhez annyi idegen keverék vegyül!” (139.)

A regény szerint egy kicsempészni kívánt csomaggal letartóztatják, és a vallatás során fiát megölik. Őt magát egy korábbi, nácivá vált szeretőjének barátja menekíti ki Berlinből. Itt újra az életrajzi tények eltolásával találkozunk. Fia valójában 1943-ban, munkaszolgálatban halt meg, szintén erőszakos halállal, de nem ennyire brutális körülmények között, és nem gyerekként. Csak találgatni lehet, hogy „esztétikai” okokból, a drámaiság fokozása, a narratíva egysége érdekében, vagy személyes, pszichés ellenállások miatt mozdult el a valóságtól.

Hitler hatalomra jutása után zsidó származása, nem utolsósorban pedig politikai nézetei és tevékenysége miatt valóban többször veszélybe került. A gyerekszeminárium megszűnt, de néhány kollégával (Reichék, Edith Jacobson, Käthe Friedländer, Barbara Lantos) még összejártak, és igyekeztek szakmai kérdésekre koncentrálni. Miután első poliklinikai páciense (egy kényszerneurotikus munkanélküli kőműves) feljelentette, 1933-ban néhány kollégájával együtt úgy döntött, hogy Prágába emigrál. (Előbb azonban még Svájcba csempészte a Dimitrov-per anyagának egy példányát; ld. Vezér, 1987.8) Itt hozzákezdtek egy pszichoanalitikus kiképző intézet létrehozásához, és pszichoanalitikus-pedagógiai szemináriumokat és előadásokat tartottak. Később egy időre Fenichel is Prágába települt; akkoriban Francis Deri, Heinrich és Yela Löwenfeld, Hanna Heilborn (utóbb Fenichel második felesége) és Annie Reich analitikusok dolgoztak ott. Gyömrői továbbra is kapcsolatban maradt Fenichellel és a marxista pszichoanalitikusok csoportjával; Käthe Friedländer, Georg Gerő, Edith Jakobson, Barbara Lantos és Annie Reich mellett egyike volt azoknak, akikhez Fenichel titkos körleveleit intézte 1933 és 1945 között.9 Prága, amely az emigráció emblémája lett, átmeneti állomás volt Gyömrői életében. Egy korábbi élmény megismétléseként élte meg, és ez inkább gátolta, mint inspirálta.

Visszatérés és menekülés

1934-ben Gyömrői visszatért Budapestre, és a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület rendkívüli tagja lett (azaz szavazati joga nem volt). Az egyesület elnöke ekkor Hollós István volt. 1934. április 13-án előadást tartott az egyesületben, „Egy anális karakter analíziséből” címmel. Itt is egyfajta kritikus, ellenzéki szerepbe, talán kissé periférikus helyzetbe is került. Ebben része lehetett marxista elköteleződésének, amely szakmai személetére is hatással volt, és némileg eltávolította a középosztálybeli „naphegyiektől”.

„Volt közgyűlés, amelyen én, mint rendkívüli tag, nem vehettem részt.* Nem hagytam annyiban, kijelentettem, hogy belátom, hogy a Belügyminisztérium határozataival szemben tehetetlen vagyok, ezért el kell fogadnom, hogy nincs aktív és passzív választójogom, még ha ez nincs is kedvemre. […] Hollós egyáltalán nem értette meg, hogy ez valakinek fontos lehet – a többiek sem –, Hermann megpróbált a »törvényre támaszkodni«, de végül az az elhatározás született, hogy jövőre részt fogok venni a közgyűlésen. Ahogy az nálunk lenni szokott, mindez nem a nyilvánosság előtt történt, hanem szűk körben. Változások az Oktatási Bizottságban: Lévy már nem tag, helyette Lévy Katát és Dr. Révészt választották a tagok közé. Ez (különösen Lévy asszony számára) előnyös. Itt az a komikus helyzet állt elő, hogy ellenzéket kell alkotni ahhoz, hogy az elnökséget a »Naphegy« valós hatalmával szemben támogassuk.” (Rundbriefe, 347-348. 23. körlevél, 1936. március 3.)

„Előnye is, hátránya is van a birodalmi tanítvány elnevezésnek (honnét származik az elnevezés, az ördög tudja)… De az ember nehezen tudja megtenni, hogy minden oldaltól óvatosan és diplomatikusan elhatárolja magát.” (Rundbriefe, 195. 12. körlevél, 1935. Idézi N. Horváth, 2003. 269.)

Gyakran részt vett Anna Freud pénteki vitaestjein Bécsben. A Bálint-házaspár, Hermann Imre és Hollós István társaságában jelen volt az 1934. június 8-10. között Bécsben tartott oszrák-cseh-olasz-magyar szimpóziumon, Vierländertagungon.

1935-ben vette át (Lesznai Anna és Hollós István, más források szerint Kulcsár István közvetítésével, ld. Szabolcsi, 1998. 454.) Rapaport Samutól a súlyosan depressziós (egyes pszichiátriai vélemények szerint skizofrén, mai elgondolások és diagnosztikus kategorizálás szerint borderline személyiségzavarban szenvedő) József Attila kezelését, miután Rapaport nem vállalta tovább terápiáját. Gyömrői fenntartó, szupportív kezelést folytatott. A költő tünetei az analízis során felerősödtek, állapota rosszabbodott, s ezért egyesek Gyömrőit tették felelőssé, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. A találkozás időzítése és a terápia jellege az adott helyzetben talán valóban nem volt szerencsés, és Gyömrői (egy ideig legalábbis) talán túlságosan is bízott saját analitikusi képességeiben Hozzá, illetve hatására – de feltehetőleg nem az ő kérésére – íródott a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című öngyógyító, önanalitikus szövegfolyam, és több rövidebb analitikus „ihletésű” szöveg.10 1936-ban József Attila először szerelmével, majd agresszív fenyegetéseivel kezdte ostromolni Gyömrőit. 1936 végén Gyömrői átadta a terápiát Bak Róbert pszichiáter-pszichoanalitikusnak, közben rövid időre Eisler Mihály József is kezelte a költőt.11

Gyömrői későbbi interjúiban egyértelműen hárítja a József Attilával való találkozás számára inkább kellemetlenségeket hordozó és okozó élményét, visszamenőleg kissé túlhangsúlyozva saját analitikusi semlegességét.

„Szerelem: nem volt az szerelem. Hogy mondják magyarul: transference? Átvitel. Átruházás. Az analitikus egy neutrális senki, olyan mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzéseket az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történet a beteggel. – A versek, az nem én voltam. Rólam nem tudott semmit. Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt.” (Vezér, [1971] 2004.)

Ugyanakkor elismeri, hogy hatással volt rá József Attila tehetsége, különösen beszédmódja, nyelvhasználata, amely szakmai és „poétikai” szempontból is izgalmasnak bizonyult számára.

„És ha az ember dolgozott skizofrénekkel, nem lehet nem észrevenni, hogy a nyelvnek, a szónak, a beszédnek milyen más kvalitása van náluk, mint a mi számunkra. Attilánál is észrevettem, hogy szinte eszi a szót, köpi a szót. […] Valahogy köze van hozzá, úgy használja a szót, mint egy anyagot. Egyszer mondott egy gyönyörűt. Azt mondta: ’Veszem a szót, földobom a levegőbe, ott szétesik, és újra megfogom, és akkor valami más.’” (Ld. Vezér, [1971] 2004.)

Egy későbbi, Aczél Györgynek szóló levelében12 feltehetőleg a költő személyes dokumentumainak publikálását övező vita kapcsán írja – láthatólag a publikálás mellett érvelve:

„Amit Attila azokban az írásokban mond, azt sokkal többet mondta másoknak, mint nekem. Nekem csak ismételte, amit másoknak már mondott. És hogy egy költőt mint egészembert kell megérteni, abban biztosan egyetért velem. És abban is, hogy József Attilát nem kell idealizálni, mert nagy érték és nagy költő. De megérteni nem lehet, ha egyik részét eltakarjuk.” (1981. ápr. 29.)

A szövegek közreadása melletti érvelés talán abból is táplálkozhatott, hogy azt remélhette, így érthetőbbé válik a közvélemény számára saját analitikusi pozíciója és attitűdje a költő irányában. Ő maga azonban elhárította, hogy írjon a költővel kapcsolatos emlékeiről:

„Írni Attiláról semmi esetre se fogok. Több okból sem. Bármennyire meghalt is és bármennyire nagy költő is, nekem mégiscsak páciensem volt, és a diszkréció kötelezettsége nem szűnik meg a halállal. Másrészt úgy hallom, engem többször is megtámadtak Attilával kapcsolatban – eszembe sincs azt a látszatot kelteni, hogy igazolni akarom magamat. Ez minden” (Gyömrői levele Reismann Mariannak, 1956. okt. 10.)13

Ez a szál semmilyen módon nem szerepel az önéletrajzi regényben. A hiány, meglehet, csak a mai olvasó számára annyira beszédes, hiszen a regényből az egész pszichoanalitikus vonal kimaradt. Elképzelhető, hogy Gyömrői számára József Attila terápiája életének egy epizódja volt csupán a sok közül, amely jelentőségét vesztette az életesemények sodrában, és csak az utókor tulajdonít neki igazán nagy jelentőséget. De azt sem lehet kizárni, hogy a kihagyás mögött elfojtás, tudattalan kudarcérzés áll. Talán önkényes egymás mellé állítani József Attila öngyilkosságát és fia halálát, annyi párhuzam mégis mutatkozik, hogy mindkét esetben felmerülhetett Gyömrőiben a bűntudat érzése, és egyikről sem beszélt szívesen, amint ezt a szöveg eltolásai és kihagyásai is mutatják.

Emberi és erotikus vonzereje sokakra hatással volt. Kulcsár István visszaemlékezése szerint épp ezért volt veszélyes lépés hozzáküldeni József Attilát: „Én küldtem őt – talán ez volt az egyik, mondjam így? bűnöm – Gyömrői Edithez. Gyömrői Edit kitűnő analitikus volt, de hozzá József Attilát nem lett volna szabad küldenem. Azért, mert – zárja el egy kicsit a magnetofont… mindegy, legyen ez is a hangszalagon –, szóval azért nem lett volna szabad Attilának Gyömrői Edithez menni, mert Edit nagyon szeduktív nő, szeduktív személyiség volt. Nem olyan valaki, aki ezt akarja csinálni, mint ahogyan az oroszlán meg a tigris sem akar ragadozni… De mindenki, akire Edit ránézett – olyan bűvölő szemekkel –, az ilyen vagy olyan módon beleszeretett.” (Kulcsár, 1984, 11.) Gyömrői „bűbájosságáról” egy közeli barát, a fotográfus Reismann Mariann is megemlékezik nekrológjában: „Boszorkány volt. Abból a fajtából, akit elégettek, mert bűbájos volt. Rengeteg emberen segített, visszahozta őket az elviselhető életbe.” (Reismann, 1987, 45.) Egy másik emlékező szerint: „Gyömrői Edit olyan szép volt, női szemmel olyan megnyerő volt, olyan elegáns volt, mindig saját maga által kötött pulóverek, blúzok voltak rajta […], egy teljesen elsodró, borzasztóan szexepiles nő volt.”14

1936 és 1938 között Hollós, Hermann Alice, Lévy Kata, Pfeifer Zsigmond és Kovács Vilma mellett az egyesület szervezésében kurzusokat tartott haladó pedagógusoknak. (Ld. Fenichel, 1998. 442.) Részt vett a Kovács Vilma lakásán tartott esetmegbeszélő szemináriumokon. „Minden második héten teoretikus kérdésekkel foglalkozunk, most Anna Freud könyvét olvassuk. Úgy találom, a pedagógus hallgatóink képzése eddig csak az Es problémáival foglalkozott, most e könyv kapcsán beszélünk az Én nevelésének kérdéseiről… Csomó meghívást kaptam az anyáktól, hogy beszéljünk a gyerekek problémáiról.” (Fenichel, 1998. 572. Idézi: N. Horváth, 2003. 270.)

Ebben az időszakban Pikler Emmivel kéthetente szemináriumot vezetett anyáknak és pedagógusoknak gyakorlati nevelési kérdésekről a Pszichoanalitikai Egyesület Mészáros utcai ambuláns rendelőjében. (Emigrációja után Rotter Lillián vette át a szeminárium vezetését.) „Ő kezdte meg ezt a szemináriumot azzal, hogy ebben részben teljesen civil, utcáról jött mamák legyenek vagy apák – de inkább mamák jöttek –, akiknek valami gondjuk van a gyerekeikkel, és másrészben pedig mindenféle rendű-rangú pedagógusok.” (Interjú Hoffer Évával, 1987.)

Ezen kívül szociáldemokrata szervezetekben tartott előadásokat nőknek a gyermekkori szexualitásról és a házassági szexuális problémákról, és gyermekpszichológiai recenziókat, cikkeket publikált a Gyermeknevelésben és a Korunkban és a Szép Szóban is.

1938-ban kommunista zsidó analitikusként újra bizonytalanná vált a helyzete, fizető páciensei elfogytak. Az Ernest Jonestól kapott anyagi támogatás segítségével és John Rickman angol analitikus közvetítésével 1939 februárjában végül Ceylonba emigrált harmadik férjével, Ujvári László újságíróval. Ennek stádiumairól, nehézségeiről a Rickmannal és Jonesszal folytatott levélváltás tudósít.15 Az eredeti tervek szerint Amerikába mennének Gyömrői nővéréhez, de nem sok esélye van annak, hogy házaspárként vízumot kaphatnak. Az egzisztenciális gondok és politikai félelmek egymást erősítik. Egy ritka kétségbeesett hangú levé Rickmanhoz:

„Szörnyen elkeseredett vagyok, mert az utolsó jól fizető páciensem éppen most jelentett be, hogy nem tudja folytatni az analízist. Pillanatnyilag egyharmadát sem keressük meg annak, amire szükségünk lenne, és hat héten belül egyáltalán nem lesz pénzünk. Kedves dr. Rickman, úgy írok önnek, mint régi barátnak […], bár tudom, hogy barátságunk nagyon rövid volt. […] Kérem, adjon tanácsot, mihez kezdjünk. Nem mehetnénk Angliába? A világ mely része van nyitva a számunkra, ahol nem halnánk éhen?” (Gyömrői Edit levele John Rickmanhoz, 1938. május 11.)

Rickman heti egy font segélyt ajánlott fel, amíg nem rendeződik a helyzetük. A ceyloni út lehetősége Gyömrői 1938. júliusában kelt levelében szerepel először, és Walter Schmideberg pszichoanalitikustól (Melanie Klein vejétől) származik. Az utazás az Ernest Jones által kezelt, emigrálni kényszerült analitikusok számára létrehozott alapítványtól származó száz fontos segélyből valósulhatott meg.

1938-ban Gyömrői még részt vesz a párizsi pszichoanalitikus kongresszuson, hogy aztán hosszú időre elszakadjon az európai analitikus közösségtől. A ceyloni emigráció Az ár ellen narratívájában mindenekelőtt a döntéskényszertől való megszabadulás szabadságaként tűnik föl. Kivételes helyzet – a hős ezúttal boldog, hogy helyette döntöttek, nem magának kell alakítania sorsát. (Egy amerikai jótevő házaspár közvetítése jóvoltából, akik végigvonulnak a regényen – nem tudni, volt-e létező mintájuk.) Reflektál is arra a „lelki bénultságra”, ami már egy ideje passzivitásban tartja:

„Nem kérdeztem semmit Ceylonról. […] Egyetlen érzés foglalkoztatott: végre döntöttek a sorsomról. Nem kell gondolkodnom, nem kell terveket készítenem; mint akkor Prágában, amikor a távirat érkezett, elég volt azt mondanom, ’Igen’. Hirtelen megéreztem, hogy még mindig ugyanabban a lelki bénultságban élek, mint akkor Prágában. Németország még a karmai között tartott.” (203-204.)

Hajójuk Triesztből indul 1939. február 8-án, és a szöveg szerint a hős még tesz egy utolsó velencei kitérőt, mielőtt elhagyná Európát. Ez az utazás a maga valószínűtlenségében egyfajta időtlenséget, időn kívüliséget hordoz. Földrajzilag még közelebb van az otthonhoz, valójában inkább a két világ, a régi és a még ismeretlen új otthon és identitás közti átmeneti térben lebeg.

„Velencei tartózkodásom valamiféle időtlen esemény volt, valami, ami a múlt és a jövő közé ékelődött, s amikor a Rialto kis üzleteiben ezt-azt vásároltam, magától Európától vettem búcsút. De egy pillanatig sem képzeltem, hogy a világ, ahová készülök, különbözik a régitől, amelyet magam mögött hagyok.” (207.)

Gabi, veszteségek

Fiával 1939 és 1941 között intenzív levelezést folytattak, amelynek sajnos csak Gábortól származó része maradt meg. Gabi itthon maradt, de azzal a törekvéssel, hogy előbb-utóbb Amerikába emigrál Gyömrői nővéréhez. A levelekből egy korán felnőtté vált, magáról és környezetéről gondoskodó, gondolkodó ember és egy nem hagyományos, ám igen szoros anya-gyerek viszony képe bontakozik ki. Mindazonáltal felmerül a kérdés: miért nem vitte magával Gyömrői az akkor huszonkét éves fiút az emigrációba a bizonytalan helyzetből, melyből ő maga is menekülni kényszerült? Erre talán magyarázatot adhat, hogy fiát kezdettől fogva, tudatosan, felnőtt, önálló lénynek tekintette. A gyermekhez való viszonyáról, a családról való gondolkodásáról Az ár ellen-ből is értesülhetünk. Rendkívül fontos volt számára, hogy a gyereket ne tekintse tulajdonának, hogy megadja neki azt a szabadságot, amit gyerekkorában ő annyira hiányolt. Ugyanakkor paradox módon, ezzel az elengedéssel együtt mintha azt a gondoskodást, intimitást is megvonta volna tőle, amit gyermekként ugyancsak nélkülözött, s ezzel mintha észrevétlenül mégis megismételte volna a gyerekkori mintát. A hagyományos családi élettől való idegenkedése szintén a gyerekkori kötöttségek emlékére, és saját függetlensége féltésére vezethető vissza. Túl korán engedte el a gyereket, ráadásul egy történelmileg bizonytalan, veszélyes időszakban.

„Én úgy mondtam: »a gyerek«. Ő [a gyermek apja] pedig úgy: »a gyerekem«. […] De még ha úgy beszéltem is róla: »a gyerek«, és ha kezdettől fogva fennen hirdettem is, hogy »a gyerek« csak önmagáé, nem viseltem el a gondolatot, hogy valaki más akár mégoly csekély birtokjogot is támaszthasson vele szemben. […] Az a gyerek, Péter, én voltam. Mindent meg kellett kapnia, amit én gyerekkoromban nélkülöztem. Elsősorban a szabadságot. Elsősorban a saját személyiségéhez való jogot. Semmit nem akartam előírni neki. Semmit nem akartam elvárni tőle a magam kedvéért. (74-76.)

Fia születésének előzményei ugyancsak beszédesek anyasághoz fűződő viszonyát illetően. Első gyermeke születése után meghalt; a szülés után az orvos arra figyelmeztette, hogy ha újra teherbe esik, azt nem éli túl. Saját kommentárja szerint második teherbe esése valójában közvetett öngyilkossági kísérlet volt. Ez a vallomás meglehetősen elgondolkodtató, különösen fia sorsának és Gyömrői fiával való kapcsolatának fényében. Az a tény, hogy fia öndestruktív gondolatok keretében fogant, arra utal, hogy viszonya az anyasághoz és a megszületendő gyermekhez meglehetősen ambivalens volt. Viszonyuk Gabival messze állt egy hagyományos anya–gyermek kapcsolattól, de Gyömrői életformája önmagában is meglehetősen nonkonform volt. Egész személyisége és életmódja ellene szólt a gondoskodó anya hagyományos szerepének. „Az Edit a legjobb apa a világon”, jellemezte Rényi Ervin második felesége. Sűrű levélváltásuk ugyanakkor igen szoros, érett és kölcsönösen támogató kapcsolatot mutat, bár inkább két egyenrangú felnőtt kapcsolatára emlékeztet (már a megszólítás is erre utal). Fia levele anyjának Ujvári halála után egy érzelmeiben és gondolkodásában érett ember együttérző, gondoskodó, megerősítő, baráti hangján szól, aki nagyon bízik anyja erejében. A szerepek szinte megfordulnak: Gabi kijelenti, hogy dolgozni akar, hogy anyja tanulhasson.

„Kedves, kedves Edith,

[…] Borzasztóan nehéz lehetett elviselned mindezt, és most is borzasztó nehéz lehet. Ezért aggódom érted, és szeretnék minden nap hírt kapni felőled. Az egyetlen dolog, amivel segíteni tudok – ez a levél. Tudnod kell, hogy veled leszek és segítek. It stands no reason that hogy azt szeretném, hogy iskolába járj, én pedig dolgozom. Hamarosan találkozunk Amerikában.” (Rényi Gábor levele Gyömrői Editnek, 1940. márc. 6.16)

Gabi tehát Amerikába készült, már ott élő nagynénjéhez, és a tervek szerint ott találkoztak volna anyjával. A levelek egy része ezzel kapcsolatos küzdelmeiről, intézkedéseiről szól. Végül egy csalódott levél tájékoztat arról, hogy a kvóta betelt, nem adnak ki több vízumot. 1940 végén Gabit behívják a hadseregbe, majd nem sokkal később munkaszolgálatos lesz. 1943-ban néhány társával megszökik, és kelet felé indulnak, hogy csatlakozzanak a Vörös Hadsereghez. Azonban járványterületre tévednek (egy Krennevoje nevű községben), és nem engedik őket tovább. Mind a négyen megkapják a tífuszt, és Gabi és két társa nem épül fel a betegségből. 1943. márciusában hal meg, a túlélő társ temeti el. Gyömrőinek nem ez volt az egyetlen otthoni vesztesége, bár kétségtelenül ez volt a legsúlyosabb. Fel kellett dolgoznia húga, (a keresztény misszionáriussá lett) Boris és apja halálát is. Első férje mintegy egy éves (a történtekhez képest pedig hároméves) késéssel számol be a veszteségekről. Gyömrői gyászmunkájáról csak közvetve, a hozzá írott levelekből értesülünk.

„Editkém, köszönöm soraidat. Igazad van, hogy ez a nagy szomorúság a mi kettőnk gyásza. Én már 13 hónapja tudom a rossz hírt, de a fájdalom nem enyhül, belenyugodni, megbékélni nem tudok. […] Vigaszt nyújtani nem tudok, de okot tudok szolgáltatni mérhetetlen büszkeségre, mert ez a gyerek az elutazásod óta eltelt esztendőkben olyan lelki fejlődésen ment keresztül, amely párját ritkítja.” (Rényi Ervin levele Gyömrőihez, 1946. ápr. 4.)17

A kolléga, barát (és rokon) Hollós István empatikus, megerősítő, Gyömrői és a budapesti viszonyok szempontjából is informatív leveléből kiderül, hogy Gyömrői fejében megfordult a hazajövetel gondolata, egy előadás vagy előadássorozat terve, segíteni szeretett volna az otthoni traumatizált körülmények között (ez végül nem valósult meg). Hollós hangsúlyozza, illetve megerősíti, hogy Gyömrői „más fából van faragva” (bár az nem derül ki, kikhez képest), egyszersmind hangsúlyozza kettejük rokonságát (ellenállóképességét?).

„Nehezen indul a szavam, sok homályos mondanivaló megköt, réglátott Editem. Csak annyit tudok, hogy nagyon fájdalmas olvasnom leveledet a csodálatos távoli idegenből, ahol éppúgy, mint itthon, utoléri a kérlelhetetlen sors a halandót. […] Azt írod, hogy szeretnél hazajönni, hasznos munkát végezni és segíteni, mert nehéz az, hogy nem volt részed a szenvedésben, ami a mi sorsunk volt. Drága testvérem, azt kérded, tudnál-e hasznos lenni itt. Mindenre csak a legteljesebb igennel felelhetek, és még valamit hozzátehetek: Itt vagyunk, akik megmaradtak régi barátaid, hogy mi is segítsünk rajtad, mert Neked erre is nagy szükséged van. Hisz magad is írod: Életemnek itt olyan kevés az értelme. Nálunk van értelme: régi szeretettel várunk. […] [A]z új élet elindulásával hatalmas tülekedés támadt, és természetesen nagy szerepe lett a könyöknek. […] A múlt év vége felé kezdtem meg a praxist, csökkentett beteglétszámmal. Az Egyesület elnöke Hermann lett, aki arra mindenképpen rászolgált. […] sajnálatosabb, hogy magántanár Gartner, és ő az, aki a psychoanalízist képviseli az Egyetemen. Különben az analízis eléggé felkerült, az OTI-ban (Munkástanács) is van ilyen rendelés. […]

U. i. Csak utólag jutott eszembe a legfontosabb. Igen, Edit, valóban más fából vagy faragva, talán közös gyökerű fából az enyémmel. Ehhez és az ezzel járó sikeres munkádhoz szeretettel megszorítom a kezedet.” (Hollós István levele Gyömrőihez, 1946. május 25.)18

Ceylon

A ceyloni élet nem indult könnyen. Ez volt a legnagyobb földrajzi, kulturális és szociális váltás Gyömrői életében. Igen nyomasztó volt számára az elszigeteltség, a korlátozott munkalehetőségek, az ismeretlen közeg, a kiszolgáltatottság, a beteg férjről való folyamatos gondoskodás, az aggodalom az otthoniakért. Ráadásul színlelnie kellett egyrészt férje előtt, annak betegségét illetően, másrészt az otthoniak előtt, saját depressziójával kapcsolatban. Egyedül John Rickmannak tárta fel a valódi érzéseit, aki nyomon követte az utazás előzményeit és perspektíváit, és ismerte személyes és szakmai kétségeit egyaránt.

„Csupa jó kilátással érkeztem ide, és  csomagomban csak rossz . A férjem nagyon beteg. […] Idegen emberek pénzét elfogadni nélkül, hogy megdolgoznék érte, ez sem nekem való. […] Nem hiszem, hogy képes leszek itt maradni, ha egyedül maradok. Nemcsak praktikus, de pszichológiai okokból sem. Hová mehetnék innen? Hogyan mehetnék Angliába? Kevésbé félek a háborútól, mint az itteni elszigeteltségtől.” (Gyömrői levele John Rickmanhoz, 1939. július 23.)

Ujvári László 1940-ben leukémiában meghalt. Gyömrői férje halála után Colombó elhagyására készült, ám ezt a tervet módosította, hogy megismerte Evelyn Frederick Charles Ludowykot. Ludowyk neves Shakespeare-kutató volt, a colombói, később a peradeniyai egyetem anglisztika tanszékének vezetője, és az egyetemen működő English Dramatic Society (DramSoc) vezetője, rendezője. Kölcsönös vonzalom szövődött köztük. 1941 elején Gyömrői Los Angelesbe hajózott nővéréhez, eredetileg a végleges letelepedés szándékával, amiben az oda emigrált Otto Fenichel is támogatta. (Ezen a hajóúton íródott, legalábbis részben, Az ár ellen, amelynek regénybeli jelenideje is maga az utazás.) Kaliforniában több berlini kollégája is élt ekkor. Ludowyk levelei azonban visszafordították, és ugyancsak Fenichel anyagi segítségével visszatért Ceylonba. Megérkezése után, 1942. március 25-én azonnal összeházasodtak. Gyömrői férje munkájához kapcsolódva is kamatoztatta „kézműves” tudását és kreativitását: jelmezeket és díszleteket tervezett az előadásokhoz, és nagy népszerűségre tett szert a hallgatók körében. (Jayaratne, 2004. 17.) Ludowyk Gyömrőinél tíz évvel fiatalabb, burger (félig holland félig szingaléz) származású férfi volt. Az önéletrajzi regény arról tanúskodik, hogy a kapcsolatot Gyömrői kezdeményezése indította be. A nőkre szabott szerepek őt is kötik, és kényelmetlenül érzi magát, hogy kénytelen áthágni a még szigorúbb ázsiai nemiszerep-határokat: „Még sokáig nem tudtam feldolgozni, hogy én voltam a kezdeményező fél, hogy rám hárult a szerep, felszólítani a másikat, hogy egyen meg velem egy fagylaltot, vagy szeressen.” (285.)

Gyömrői, ha nehezen és szórványosabban is, de folytatta analitikusi (illetve nagyobbrészt ismeretterjesztő pszichológusi) tevékenységét Ceylonban; tagja volt az indiai pszichoanalitikus egyesületnek.19 Páciensei voltak, előadásokat és kurzusokat tartott (részben a saját házában), leginkább tanároknak (feltehetőleg itt ismerte meg Ludowykot). Rendszeres bevezető pszichoanalitikus órákat tartott a ceyloni szocialista párt, az LSSP fiatalabb tagjainak is, és kiképző analízist is, például Abeygoonawardene, egy későbbi vezető kormányhivatalnok számára. (Ld. Jayaratne, 2004. 18.)20 De a kulturális és intézményes háttér hiánya komoly nehézséget jelentett a terápiás tevékenység folytatásában.

„Sok előadást tartottam, a közönségnek tetszett, mindig kapok újabb felkéréseket, de nem tudok pácienseket szerezni. […] Konzultálnak velem, és aztán még egyszer megpróbálják a kuruzslót. Évekig kellene tanítanom, mire egy kis praxist kialakíthatnék.” (Gyömrői levele John Rickmannak, 1939. július 23.)

„Nem túl reményteljes itt a helyzet. Add össze a keleti karaktert, a korlátozó nevelést, a vallásos előítéleteket és a gyarmatokra jellemző nehézségeket – és akkor lesz valami fogalmad arról, milyen körülmények között dolgozom. Tartottam két nyilvános előadást, volt egy kurzusom (hat előadás) a házamban, amelyen sok főiskolai és egyéb tanár részt vett. Ebben a hónapban a rádióban beszéltem anáknak a nevelésről. Elkezdtem két párhuzamos kurzust is a házamban. Az emberek tényleg érdeklődnek, szívesen jönnek, egyre többen. De ez még messze van a pszichoanalízis iránti érdeklődéstől.” (Rundbriefe, 1281. 65. levél, 1940. febr. 29.)

1945 nyarán levelet kap Eva Rosenfeldtől Londonból, aki a háború előtt nyújtott kölcsön visszafizetésére emlékezteti, és beszámol a koncentrációs táborokból visszatért árva gyerekekkel való foglalkozásról. Gyömrői válaszában felmerül az Angliába település és a munkában való részvétel gondolata. (Ez jóval később, egy túlélő pácienssel folytatott terápia formájában valósul meg.) Az európai utazás tervei azután Jonesnak és Rickmannak írt, bűntudattal és a segítségnyújtás szándékával teli leveleiben is felbukkannak.

„Az intenzív agresszió és bűntudat, ami az analízisemben nagyon jól felszabadult, még mindig elég erősnek tűnik ahhoz, hogy szenvedést okozzon, amiért én biztonságban vagyok, míg mások nehézségek és veszélyek közepette élnek. Mindig jobban szerettem viselni a felelősség terhét, és hagyni, hogy másoknak könnyebb dolguk legyen. Nem sokat segít, hogy tudom, miféle neurotikus maradványok állhatnak a bajom mögött, mert ezt túlságosan nagy részben a realitás okozza.” (Gyömrői levele Ernest Jonesnak, 1945. júl. 13. )

Gyömrőit hajtotta az őt befogadó keleti kultúra és filozófia megismerésének vágya, érdeklődni kezdett a buddhista vallástörténet iránt. Fontosnak tartotta, hogy közel kerüljön annak a helynek a kultúrájához, amelyben élt. Ez többek között a terápia kommunikációs nehézségeinek feloldásához is fontos volt. A kezdeti idegenkedést, tanácstalanságot és kommunikációs nehézségeket csakhamar felváltotta a keleti világkép és kultúra iránti nyitottság és azonosulási törekvés, képesség. Érdeklődése rendszeres formát is öltött: tanulni kezdett, és 1944-ben „Csoda és hit a korai buddhizmusban” címmel megvédte doktori disszertációját.21 A „Kelettel”, a spiritualitással való találkozása, reflektálása a keleti és nyugati kultúra és gondolkodás különbségeire, saját eurocentrizmusára Az ár ellen ceyloni részében is többször felbukkan olykor beszédes jelenetek formájában, máskor kissé didaktikus eszmefuttatásokban.

„Mi olyan fogalmakkal közeledünk a Kelet képeihez és cselekedeteihez, amelyeket Nyugatról hoztunk magunkkal, mintha valamilyen ismeretlen színt egy már ismert szín nevével akarnánk megjelölni.” (215.)

„Meglehetősen sokáig tartott, amíg felfedeztem, hogy nem a helyes módon nézem a dolgokat. Nyugatról jöttem, s olyan elképzelésem volt a kultúráról, amilyent a Nyugat alakít ki az emberben. Azt mondjuk: kultúra, és a magunk kultúrájára gondolunk, és ami nem illik bele ebbe a keretbe, azt kulturálatlanságnak nevezzük. […] Csak sokkal később tudod meg, hogy a piszkos ember téged tart piszkosnak…” (253.)

Gyömrői bekapcsolódott a ceyloni baloldali és nőmozgalmakba is. Aktív tagja volt a Lanka Sama Samaja Party (LSSP) női szekciójának. (Az LSSP, a világon az egyik legjelentősebb trockista párt, igen erős volt a háború utáni Ceylonban, és néhány évig a legfőbb ellenzéket alkotta a parlamentben. Titkári jellegű teendőket végzett, és részt vett az LSSP női szekciója által szervezett demonstrációkon. 1947-ben az Angliából visszatért radikális baloldali aktivista, Doreen Wickremasinghe kezdeményezésére, az LSSP, a Kommunista Párt és szakszervezetek nőtagjai, valamint más, pártonkívüli baloldali nőkkel együtt részt vett az első autonóm ceyloni női egyesületet, a United Women’s Front (EKP – Eksath Kantha Peramuna) megalapításában. A csoport leginkább a munkásnők életkörülményeinek javításával, a nők egészségével, az anya- és csecsemőhalandósággal, a női kórtermek állapotával és a szegények lakásügyével foglalkozott. Harcoltak a nők jogáért ahhoz, hogy bármely közszolgálati szférában dolgozhassanak. 1948 januárjában, egy hónappal Ceylon függetlenné válása előtt az EKP deklarálta, hogy szocialista szervezetként „a társadalom alapszerkezetének” megváltoztatásáért küzd. A szervezet tevékenysége meglehetősen nagy nyilvánosságot kapott a sajtóban. (Jayawardena, 1995. 256.)

„… életemben először törődöm nőkkel mint külön nemmel, politikai szempontból. De már kezdek dühöngeni. Az egész organizációnak csak akkor van értelme, ha az összesbaloldali frakciók támogatnak.” (Gyömrői levele Reismann Mariannak, 1948. jan. 13.) „Minden mellett népszónokká fejlődöm, hetenként egy-két tömeggyűlésen beszélek, a weekendjeimet az organizációs munkával töltöm a sziget különböző tájain, és annál intenzívebben kell hogy dolgozzam, mert a reakció napról napra nő, és nem telik bele sok idő, be fognak tiltani. Ha csak be nem csuknak. De hát az ember nem védekezhet minden ellen.” (1948. ápr. 12.)

Cikkeket közölt a Nationbe, és álnéven az LSSP angol nyelvű lapjaiba is. A „nőkérdéshez” való affinitása személyes érintettségéből, illetve a baloldali elkötelezettségű ember kisebbségek iránti szolidaritásából is adódott. Nem tartotta magát feministának (buddhistának sem – sokféle elköteleződése volt, de a címkéktől félt, tartózkodott). 1948-ban „Feminism or Socialism?” címmel cikket közölt a Times of Ceylon-ban. Véleménye szerint a nők politikai jogai nem önmagukban hangsúlyozandók és kivívandók, hanem a szocialista nézőpont evidens részeként, összefüggésben más jogokkal és egyenlőtlenségekkel. „The demand for political rights for women is no doubt a socialist demand, but one which no socialist would stress in isolation, because it would be taken for granted by anyone with a socialist outlook.”  A „különbözőség diskurzusában” gondolkodik, úgy véli, egyik nem sem értékesebb, de „más”, és ez jól is van így. „Hogy a szocialisták a nők jogaiért küzdenek, ez nem azt jelenti, hogy azt akarnák igazolni, hogy a férfiak és a nők egyformák. Nem egyformák, és ez jól van így. Sok dolog van, amit férfiak és nők egyformán jól el tudnak végezni; bizonyos dolgokban a férfiak jobbak, másokban a nők. Nincs értelmetlenebb, mint a buta összehasonlítgatások.” Azért ő sem tudja kivonni magát az összehasonlítgatás alól. Egyik sem értékesebb, de különböző a két nem. Hogy ez a különbözőség mit takar, mennyire adott, és mekkora része van benne a tanult szerepeknek, ezzel nem foglalkozik, pedig az igazán érdekes kérdések itt kezdődnének.

1955-ben etno-pszichoanalitikus tanulmánya jelent meg „A lányok pubertáskori rítusai egy változóban lévő társadalomban” címmel (Ludowyk Gyömrői, 1955). Itt sűrítve jelennek meg érdeklődési területei: együttesen foglalkozik a társadalmi változások, a pszichoanalízis, a pubertás, a nőiség és a rítusok problémáival.

Művészi tevékenységével sem hagyott fel. Szőni kezdett, de ezt sem csak a maga örömére – iskolát alapított ceyloni nők számára Menikdiwela faluban, ahol tanította őket (miközben ő is megtanulta tőlük a helyi motívumokat). Faliszőnyegeivel díjakat nyert nemzetközi kiállításokon Kairóban, Rómában, New Yorkban. (Ludwig-Körner, 1999. 138.)22

A Ludowyk házaspár Colombón kívül élt, teljesen a természetben, körülvéve egy sereg majommal, kutyával, macskával és madarakkal egy „paradicsomi” kertben. Thomas Hafner nevű tizenhat éves „védencük”. Jubal nevű cseh menekült drámaíró. Ceylonban tehát Gyömrői fokozatosan otthonra és értelmes tevékenységekre talált. Az ár ellen ezt a ház, a kert, vagyis az otthonosság megteremtésének, a letelepedésnek a szimbólumain keresztül fogalmazza meg érzékletesen:

„Azt hiszem, azért választottam ezt a helyet, mert olyan szűzi volt, semmi nem volt meg rajta, tehát még mindent meg lehetett teremteni, a kert, amelynek itt virágba kell majd borulnia, valóban az én kertem lesz. […] Kerted, ahogy rendezett teraszaival lépcsőzetesen aláereszkedik a völgybe, arra csábít, hogy te magad is gyökeret eresszél.” (251-252.)

Erős affinitása volt az önkifejezéshez, az íráshoz, nem annyira szakmai publikációk, mint inkább önéletrajzi vagy fiktív történetek formájában. Visszatérő problémája volt a nyelvvesztés fájdalma, nehézsége. Az élő magyar nyelvvel való kapcsolatát elveszítette, ugyanakkor egyik tartózkodási helyének nyelvét sem sajátította el anyanyelvi szinten. Sok szövege elveszhetett, vagy maga semmisítette meg. A Cat Is a Cat címmel macskatörténeteket írt angolul, saját élményekből. Két regényt írt német nyelven a negyvenes években. Az egyik az Otto Fenichelnek ajánlott, bibliai tárgyú Megbékélés [Versöhnung], amely 1979-ben jelent meg magyarul (németül nem jelent meg). A másik, a tanulmányban sokszor idézett önéletrajzi műve, a Gegen den Strom és magyar fordítása (Az ár ellen) kéziratban van. Londonba költözésük előtt barátnőjének írt levele arra utal, hogy to a nyelvi-kulturális határok áthágása minden rugalmassága ellenére sem sikerült egészen:

„Bármennyi barát van itt, és bármennyire azt érzem, hogy sok tekintetben nyomot hagytam ezen az országon (ez beképzeltnek hangzik, de így van), mégis, 18 évig éltem úgy, hogy nem a magam nyelvén beszéltem, és senki sem értette meg a vicceimet. Kissé fáradt vagyok ettől.” (Gyömrői levele Reismann Mariannak, 1956. június 6. )

London

1956 szeptemberében (elsősorban a szervezete számára egyre megterhelőbb páradús klíma miatt) Londonba költözött férjével, hol újra fel kellett építenie egzisztenciális és szakmai életét. „Hogy mit jelent ez a mi korunkban, új existenciát teremteni, nem kell mondanom. Pénzünk éppen elég lesz arra, hogy egy lakást vehessek, ahol praxist kezdhetek, ha akad paci. Lyn aligha fog állást kapni az ő korában. Könyveket írhat, de az pénzt nem hoz. De majd csak megleszünk. Én mindig vállaltam a rizikókat, és ezen még a kor sem változtat, úgy tűnik.” (Gyömrői levele Reismann Mariannak, 1956. június 6.) Londonban végül is viszonylag gyorsan sikerült felépítenie analitikus praxisát, és egészen nyolcvanéves koráig dolgozott. Tagja volt a Brit Pszichoanalitikus Egyesületnek, Anna Freud köréhez tartozott, a Hampstead Clinic (a mai Anna Freud Intézet) munkatársa lett, analitikusokat képezett ki23, nemzetközi kongresszusokon vett részt, időnként publikált. Tanulmányai közül a legismertebb a több nyelvre lefordított „Egy koncentrációs tábort túlélt fiatal lány analízise” című esettanulmány.24 1960-ban „Mrs. Joyce Edwards” címmel írt harmincoldalas esettanulmányt, „Sylia Zarkhi” címmel pedig 1980 körülről, egy szinte könyvnyi hosszúságú (106 oldalas) gépirat maradt fenn, amelyet soha nem publikált.

Idősebb éveiben újabb szenvedélye lett: építészeti tudását elővéve, régi, romos vidéki házakat restaurált, visszaadva eredeti formájukat. Némelyikben ő élt férjével, miután visszavonultak Londonból, másokat barátainak adott el kis összegért.

A hatvanas években levélben megkereste őt Beöthy Ottó, a Magyarok Világszövetsége akkori főtitkára, akinek szívügye volt, hogy az idősödő analitikus ne veszítse el a kapcsolatot a magyar kulturális élettel. 1966. június és 1967. október közötti levelezésük25 leginkább a frissen megjelent könyvek, folyóiratok, zenék, fényképek kiküldése körül forog, de a levelek felvillantanak valamit Gyömrői akkori életkörülményeiről, lelkiállapotáról is. A szóba (és elküldésre) került művek képet adnak sokoldalú intellektuális érdeklődéséről.

A hazalátogatás gondolatát 1966-ban még elutasítja. Az intenzív munkán túl elsősorban Budapesthez való ambivalens viszonya, a trauma emléke tartja vissza. Mozgékony alkata nehezen viseli az öregedést. Hetven éves kora körül még mindig rengeteget dolgozik, de már érzi a gyengülés jeleit is. Nehezen mozog, myasthenia gravis-ban, egy súlyos mozgásszervi betegségben szenved, amely a légzését is akadályozza. Közben több barátját is elveszíti, akik régi, pesti, bécsi, ifjúkori életéhez tartoztak. De csak tíz év múlva hagyja abba az analizálást, többek között a betegei iránt érzett felelősség miatt is, akiket megviselne egy félbehagyott terápia.

A hetvenes években többször hazalátogatott, és felvette a kapcsolatot magyarországi kollégáival. Az 1971-es bécsi nemzetközi pszichoanalitikus kongresszuson Hidas Györggyel folytatott eszmecserét a magyar pszichoanalitikusoknak a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületbe való újrafelvételéről, és az e célból létrejött bizottságban is tevékeny szerepet vállalt. 1974-ben részt vett a Ferenczi Sándor születésének 100+1. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. 1977-ben előadást tartott Budapesten az Országos Ideg és Elmegyógyintézet meghívására (Aczél György intézkedése nyomán), ahol azonban az akkori igazgató, Tariska István nem engedélyezte, hogy az előadás nyilvános legyen, csak orvosokat engedtek be. (Ld. N. Horváth, 2003. 270.) Látogatást tett a Faludi utcai gyerekrendelőben is. Ebben az évben részt vesz egy jeruzsálemi kongresszuson is („Esküszöm, hogy az utolsó kongresszusom”, írja Vezér Erzsébetnek, 1977. május 1-jén.)

Férje 1985-ben meghalt, Ekkor kollégái és barátai, Anne-Marie és Joseph Sandler londoni házába költözött. (Anne-Marie Sandler korábban páciense volt.) Férje váratlan halála nagyon megviselte, a nélküle töltött időszak depresszív és magányos volt.

Gyömrői közeli barátnője, Telcs Mária 1985-ben, Ludowyk halála után kiment hozzá, hogy fizikailag és lelkileg támogassa, és segítsen a Londonba költözés előkészületeiben. Levele egyrészt a napi tevékenységekről ad hírt, másrészt az egyedül maradt Gyömrői testi és pszichés hanyatlásáról:

„Napirendünk. 7 órakor reggelit hozok Editnek ágyba, oxigén, öltözés és ½ 9-re lemegyünk a konyhába, ahol főzőcskézünk, 5-10 percet sétálunk a kertben (ha nem esik, de folyton esik), majd hozzákezdünk a szekrények fiókjainak rendezéséhez, selejtezéséhez. […] ½ 12-12 Ebéd, Editnek oxigén és lefekszik. […] Délután már nem kel föl Edit, a macska és én őrizzük, TV hírek, kötés, fiókrendezés a program 6-ig, ekkor oxigén és ágyba vacsora – 10-ig, a búcsúoxigénig hasonlókkal telik az idő. […] Hangulat gyakran igen rossz, aktivizálni próbálom Editet, ez és a beszélgetések kicsit segítenek. […] Öltözni, fürödni, stb. mindenhez segítség kell, gyengébb, mint Pesten, és lelkileg….. ¼ óránál tovább nem hagyom soha egyedül, most ez kell a legnehezebb időkben.” 1985. jún. 21. (Telcs Mária levele Rényi Mariannhoz)26

Gyömrői emlékezete

Gyömrői Edit 1987. február 11-én, 91 évesen hunyt el. Hagyatéka, a hektikus életútnak megfelelően, jelenleg meglehetősen szétszórt állapotban van. Szellemi és művészi alkotásait és személyes dokumentumait a Sandler-házaspárra hagyta. Ők ennek jelentős részét hazaküldték Rényi Ervin lányának, Rényi (Sarlós) Mariannak, illetve átadták Vezér Erzsébetnek, aki a Ferenczi Sándor Egyesületnél, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában helyezte el az anyagot. Ezen kívül összes tartózkodási helyein, Bécsben, Berlinben, Colombóban lehetnek még tőle származó dokumentumok – ezeknek ebben a tanulmányban csak egy részét tudtam feldolgozni.

Bóka László rövid visszaemlékezése Rényi Edit verseskötete alapján próbálja felgöngyölíteni a szerző életrajzát. A szöveg abból a szempontból is tanulságos, hogy Bóka nem azonosítja Rényi Editet a későbbi Gyömrőivel, és ezért úgy beszél róla, mint aki eltűnt a történelem forgatagában.

„Nem tudom, ki, vagy ki volt Rényi Edit. A közkeletű irodalmi lelőhelyeken nincs nyoma nevének. De ifjúságunk titkos hősei közé tartozott, egyetlen általam ismert kötete, Rényi Edit versei 1919-ben jelent meg Benkő Gyula könyvkereskedésének kiadásában […]. A kötet nem sokat árul el írójáról. Egyik verse, mely a cárok és a zsarnokok, a háborús bajkeverők ellen lázít, 1914-ben íródott, akkor tehát már írt. Vonaton című ciklusának ilyen rész-címei vannak: El a Steinfeldről, Gloggnitz, Payerbach Reichenau, itt tehát járt. Kötetének egy része ezt a címet viseli: Gáborka versei – így hívták a kisfiát. […] Hogy most olyan ismerősen lapozom kötetét, az talán elég bizonyság arra, hogy pazarabbul felejtünk, mint kéne […].”(Bóka, 1962. 156-157.)

Ami azt illeti, Bóka is pazarul felejt – legalábbis senki nem emlékezteti Rényi Edit további sorsára vagy korrigálja helytelen következtetéseit (például Gyömrői forradalom utáni lakóhelyeivel kapcsolatban). Ez az epizód figyelemre méltó az értelmiségi nők láthatóságát és az egyéni és kollektív felejtés dinamikáját illetően. Gyömrői teljes élete a maga sokszínűségében nem őrződött meg a köztudatban. Ez bizonyos értelemben szükségszerű, hiszen nem publikált rendszeresen, nem volt vezető közéleti személyiség, „csak” egy fogékony és autonóm elme, aki a huszadik század számos jelentős mozgalmával és figurájával kapcsolatba került. Ez a közvetítő, fél-nyilvános szerep jóval jellemzőbb és elérhetőbb volt az intellektuális nők körében, mint a férfiakéban. És ezek a szerepek, ha jelentősek voltak is, nem maradtak meg a nyilvános emlékezetben. Mindenesetre az, hogy Rényi, Gyömrői stb. ennyire különálló maradt az életrajzon belül, arra utal, hogy ezek az életszakaszok és identitás-részek saját maga számára sem lehettek olyan könnyen egységbe rendezhetők. Amikor 1967-ben Beöthy Ottó, a Magyarok Világszövetségének főtitkára arról faggatja, mikor írja meg emlékiratait, a válaszból kiderül, hogy életének és identitásának arról a szeletéről írna leginkább, amely nincs benne a köztudatban. Nem Gyömrőiként írná, hanem Rényiként, „minden névcsere dacára”.

„Az én memoirjaim? Mi értelme lenne? Talán vannak, akik emlékeznek Gyömrői Editre mint József Attila analytikusára – és csak ilyen szempontból; de az én memoirjaim minden névcsere dacára a Rényi Edit memoirjai lennének, és ki tudja már, ki volt az?” (Gyömrői levele Beöthy Lászlónak, 1967. jan. 24.)

A Rényi Editként megélt élmények és nézőpont meghatározó tehát a későbbiekre nézve is, ugyanakkor az akkori közönség nem elsősorban így ismeri. Pozitívan rázza meg, amikor értesül Bóka szövegéről.27 Annyira meghatja a tény, hogy valaki felidézte ezeket a meghatározó háború előtti éveket, hogy nem is zavarja, hogy ezeket a szerző nem kapcsolja össze az analitikus Gyömrőivel. Van egyfajta hasadás az identitásai között – kevesen ismerik annak minden szeletét; vannak átfedések és visszatérő motívumok, de alapvetően minden időszaknak megvannak a maga közösségei és tevékenységei. A fragmentált reflexiók a külvilág részéről nem teljesen vágnak egybe a saját – lényegében kongruens – énképével.

Gyömrői sűrű és színes életútja, a nők előtt éppen csak megnyíló szakmákban való intenzív részvétele, különféle csoportok közti „összekötő” tevékenysége, sokrétű kapcsolódásai, ugyanakkor öntörvényűsége, „az ár ellen” úszó személyisége kiemelkedő analitikustársai között is kivételessé teszik. Annak az új értelmiségi nőnek a szerencsés példája, aki elutasítja az anyagi, társas és intellektuális függőségeket, a sodródást, de keresi, és képes újra meg újra produktívan befogadni, feldolgozni, felhasználni az emberi és szellemi kapcsolódásokat, hatásokat. Nőisége csak az egyik réteg változatos meghatározottságai, identitásai között. Alapvetően hozzátartoznak személyiségéhez politikai elkötelezettségei, művészi hajlamai, változóan megélt zsidósága és szakmai identitása is. A társadalmi-történelmi kényszerhelyzetek között is mindvégig meg tudta tartani „választott” identitásait, saját döntéseket tudott hozni, irányítani tudta az életét. Bár életforma-, nyelv-, szakma- és kapcsolat-váltásainak feldolgozása nem volt mindig konfliktusmentes, személyes és szakmai újrakezdései nem addigi identitásának kudarcát vagy megkérdőjelezését jelentették számára, hanem – sokszor épp történelmi, politikai kényszerek hatására – a folyamatos fejlődésnek, az új élmények és tudások felfedezésének képességét és értékét.

Irodalom

Bóka László: „Rényi Edit”. In: Bóka: Arcképvázlatok és tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 156-157.

Fenichel, Otto: 119 Rundbriefe, 1934-1945. Szerk: Johannes Reichmayer, Elke Mühlleitner. Frankfurt am Main, Basel, Stroemfeld Verlag, 1998

Jayaratne, Osmund: Memoirs of Osmund Jayaratne. Godage International Publishers, Colombo, 2004. 16-19.

Jayawardena, Kumari: The White Woman’s Other Burden: Western Women and South Asia During British Rule, Routledge, London and New York, 1995

Kulcsár István: „Én így emlékezem”. Beszélgetés József Attiláról. (Rip. Murányi Gábor.) Magyar Nemzet, 1984, szept. 29. 11.

Lesznai Anna: „Rényi Edit verseiről”. Nyugat, 1919/6.

Ludowyk, Edith: Feminism or Socialism? The Times of Ceylon, 1948

Ludowyk Gyömrői, Edith: „Pubertätsriten der Mädchen in einer in Umwandlung begriffenen Gesellschaft”. In: Maria Pfister-Amende (szerk.): Geistige Hygiene. Forschung und Praxis. Benno Schwabe & Co., Basel, 1955. 237-251.

Ludowyk-Gyömrői, Edith [1963]: Egy koncentrációs tábort túlélt fiatal lány analízise. Thalassa, 1994/1-2. 32-52.

Ludowyk Gyömrői, Edith [1979]: „Emlékek Otto Fenichelről és a Német Pszichoanalitikus Egyesületről. Thalassa, 2005/2-3. 195-202.

Ludwig-Körner, Christiane: „Edit Ludowyk Gyömrői”. In: Wiederentdeckt – Psychoanalytikerinnen in Berlin. Bibliothek der Psychoanalyse, Psychosozial Verlag, Berlin, 1999. 119-148.

de Mel, Neloufer – Muttetuwegama, Ramani: „Sisters in Arms: The Eksath Kantha Peramuna”. Pravada, 1996, Vol 4, No. 10. 22-26.

N. Horváth Béla: „Egy pszichoanalitikusnőről”. Irodalomtörténet, 2003/2. 263-272.

Reismann Mariann: „Gazdag, szép, hosszú élet”. Új Tükör, 1987/18. 45.

Rényi Edith: „Az ár ellen”. Gépirat, 1941 körül. Fordította: Kis János. Ferenczi Sándor Egyesület, Archívum

Rényi Edit: Megbékélés. Magvető, Budapest, 1979

Schröter, Michael: „Edith Gyömrői. Eine biographische Skizze”. Luzifer Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 1995, 8. 102-115.

Steiner, Riccardo: „It is a New Kind of Diaspora”: Explorations in the Sociopolitical and Cultural Context of Psychoanalysis. Karnac Books, London, New York, 2000. 119-121., 187-189.

Vezér Erzsébet: „Nagyon fáj. Gyömrői Edit halálára”. Élet és Irodalom, 1987, 8.

Vezér Erzsébet interjúja Gyömrői Edittel [1971]. In: Eörsi István, Maróti István (szerk.): Megőrzött, öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2004. 181-185.

Jegyzetek

* Köszönet Sarlós Ivánné Rényi Mariannak, Kumari Jayawardenának, Osmund Jayaratnénak, Anne-Marie Sandlernek és Hidas Györgynek a szóbeli információkért és dokumentumokért. A tanulmány elkészítésének ideje alatt Magyary Zoltán ösztöndíjban részesültem.

1 Rényi Edit: Az ár ellen. Kézirat, é. n. [1941?] A Ferenczi Sándor Egyesület Archívumának tulajdonában. A regényt Kis János fordította magyarra, de soha nem publikálták, bár Gyömrői Vezér Erzsébet közvetítésével kísérletet tett a kiadásra, és 1984-ben szerződést is kötött vele a Magvető Kiadó, de a könyv megjelenése húzódott, és a végén a szerző már egészen lemondott róla. (Ugyanakkor 1983-ban már kapott egy elutasító levelet a Magvető Kiadótól, ezt az ellentmondást még nem sikerült megfejtenem.)

2 Gyömrői Edit levelei Vezér Erzsébethez. PIM Kézirattára, Vezér Erzsébet hagyaték, 2005/50.

3 Vezér Erzsébet videóinterjúja Gyömrői Edittel, 1979. PIM Hangtára.

4 Ld. „Einleitung einer Kinderanalyse” című, posztumusz tanulmányát. Luzifer AmorZeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse, 2000, 126-134. (Közzétette: Christiane Ludwig-Körner.)

5 A berlini pszichoanalitikus baloldalról ld. Russel Jacoby: The Repression of Psychoanalysis. Otto Fenichel and the Political Freudians. Basic Books, New York, 1983. Ld. még Riccardo Steiner: “It is a New Kind of Diaspora”: Explorations in the Sociopolitical and Cultural Context of Psychoanalysis. Karnac Books, London, 2000; Elizabeth Ann Danto: Freud’s Free Clinics. Psychoanalysis and Social Justice, 1918–1938. Columbia UP, New York, 2005; Erős Ferenc: Analitikus szociálpszichológia. Új Mandátum, Budapest, 2001

6 Ld. Gyömrői Edit: „Barátságom Tihanyi Lajossal”. London, 1968. okt. 7. PIM, 4745/91/1. Dévényi Iván hagyatéka.

7 Rényi Mariann tulajdona.

8 Erről az akcióról egyelőre nem sikerült bővebb információkat szereznem, mindenesetre arra utal, hogy komoly kommunista mozgalmi kapcsolatai voltak.

9 Otto Fenichel: 119 Rundbriefe, 1934-1945. Ed.: Johannes Reichmayer, Elke Mühlleitner, Frankfurt am Main, Basel, Stroemfeld Verlag, 1998

* A közgyűlés 1936. január 17-én zajlott.

10 [Álomleírás], [Átmentem a Párisiba…], Pszichoanalízis, Sárgahajúak szövetsége. In: Horváth Iván, Tverdota György (szerk.): Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila. Balassi Kiadó, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 387-415.

11 A terápiás kapcsolatról ld. Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark András: „Köztetek lettem én bolond…” Sors és vers József Attila utolsó éveiben. JAK füzetek 3. Magvető Könyvkiadó, 1982. 145-149.; Vezér [1971], 2004. 181-185.; Szabolcsi, 1998. 453-457.; Tverdota György: A komor föltámadás titka. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 199-203.; Miért fáj…, 1992. 398-402.; Valachi Anna: „Bolondot játszottak velem…” József Attila és az elmebetegség stigmája. Új Forrás, 2005. május.

12 Gyömrői Edit levelei Aczél Györgyhöz. MTA Kézirattára, Aczél-hagyaték, Ms 6062/276-298.

13 Gyömrői Edit levelei Reismann Mariannak. PIM Kézirattára, V. 5167.

14 Vajda Zsuzsa és Erős Ferenc interjúja Hoffer Évával, 1987. dec. 15.

15 A levelek lelőhelye a British Psychoanatytical Society archívuma, CGA/F35.

16 A levél eredetileg angolul íródott (a háborús ellenőrzés miatt), saját fordításban közlöm. Rényi Mariann tulajdonában.

17 Rényi Mariann tulajdona.

18 Rényi Mariann tulajdona.

19 Ld. pl. 1948-49: Programme of Courses: A course of lectures on different psycho-analytical topics (Dr. E. Ludowyk-Gyomori [sic]); […] Public Lecture: Dr. E. Ludowyk-Gyomroi: „Ten Years After: An Evaluation of the Work of Freud”. („Reports of Training Activities”. Bulletin of the International Psychoanalytical Association, 1950.)

20 Vö. Hoffer Éva interjú: emlékezete szerint a kormányfőhelyettes analitikusának hívták Ceylonba.

21 Ludowyk Gyömrői, Edith: „Miracle and faith in early Buddhism.” Gépirat, 1947. Ferenczi Sándor Egyesület, Archívum. További cikkei ebből az időszakból: Edith Ludowyk-Gyömrői: Martha Mitnitzky-Vágó: ‘Ethos, Hypokrisie und Libidohaushalt’, The Psychoanalytic Quarterly, 13 (1944): 119-120. (recenzió); Edith Ludowyk: ‘Aurea Prima Sata Est’, University of Ceylon Review, 2 (1943): 43-50; Edith Ludowyk-Gyomroi: ‘The Valuation of Saddhā in Early Buddhist Texts’, University of Ceylon Review 5 (1947): 32-49.

22 Lásd még  <http://www.travelsrilanka.com/shopping/handicrafts/index.php>

23 Training Prospectus, Hampstead Child-Therapy Course and Clinic, é. n. (1960-as évek). A kiképző analízis elsőévi kurzusai között szerepel: An Introduction to Psycho-Analytic Psychology (20 seminars). Mrs. E. Ludowyk-Gyomroi

24 Magyarul ld. Thalassa, 1994/1-2. 32-52.

25 Ludowyk-Gyömrői Edith levelezése Beöthy Ottóval, a Magyarok Világszövetsége főtitkárával. London, 1966-1967. MTA Kézirattára, Ms 5468/384-405.

26 Rényi Mariann tulajdona.

27 Ld. Gyömrői levele Vezér Erzsébethez. Suffolk, 1971. márc. 2.

LAST_UPDATED2