Pufók, vérző testű, megkínzott rabok és fogvatartóik, akik módszeresen megalázzák őket. Fernando Botero Abu Ghraib című olajfestmény- és ceruzarajz-sorozatának visszatérő szereplői ők. Hogyan tud a művészet snapshotoktól és vallatásokról készült riportoktól inspirálódva a terrorról beszélni? Pártatlan tud-e maradni a festő, amikor a legszörnyűbbet kell megjelenítenie? S vajon lehet-e a festészet a trauma médiuma?
Írásom a terror egyik lehetséges művészi ábrázolására, a festészetre mint az erőszak megjelenítő eszközére koncentrál Fernando Botero, a híres kolumbiai festő Abu Ghraib című olajfestmény- és ceruzarajz-sorozatának apropóján. Az elemzés során próbáltam tetten érni a hasonlóságokat és különbségeket a kínzásokat leleplező, 2004-ben megjelent első tényfeltáró riport szövege és az általa ihletett képek között. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan képződik le a terror a szavakban és a képekben, illetve Botero mennyire támaszkodik a riport szövegére, mit tart fontosnak megmutatni festményein az erőszakból. A pontosabb összehasonlítás érdekében az interneten is hozzáférhető Abu Ghraibban készült fotókat és a művésszel készített interjúkat is megvizsgáltam.
Botero 2004 és 2005 között festette és rajzolta meg nagy port kavaró sorozatát, melynek témáját az Abu Ghraib börtönben elzárt iraki foglyok embertelen kínzásai adták. A művész nem először dolgoz fel érzékeny témát. A hatvanas évek diktátorainak karikatúraszerű megrajzolásával és a kolumbiai drogbárók háborúinak megfestésével is foglalkozott korábban. Boterót a nyugati világ fogyasztói társadalmának testképideáljával szembehelyezkedő, túlméretezett és pufók emberi alakokat megelevenítő festményei és szobrai tették híressé. Az olajfestményekből és falrajzokból álló, 87 képet tartalmazó Abu Ghraib sorozatát 2005 óta több országban is bemutatták. A kiállítás 2007. január 29-én az Egyesült Államokba is eljutott, sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Kaliforniai Egyetem előtt az emberek akár több órát is képesek voltak sorba állni azért, hogy megtekinthessék a munkákat. A megnyitó után pár nappal pedig a World Can’t Wait szervezet is megkereste Boterót abból a célból, hogy a festményeiből egy élőképet mutathasson be. A kolumbiai művész az Abu Ghraib börtönben elkövetett kínzásokról a New Yorker hasábjain értesült:
„A művészet nem más, mint folytonos vádemelés. Festményeim nem pontosan azt ábrázolják, ami a valóságban történt. Mivel én magam nem láttam a kínzásokat, a képeket Seymour Hersh tényfeltáró cikke alapján készítettem el. Láthatóvá szerettem volna tenni azt, ami a börtönben történt.” (The Botero „Abu Ghraib” paintings at U.C. Berkeley, 2007) – emlékezett vissza egy interjú alkalmával Botero.
A terror képi megjelenítése és a terrorról szóló oknyomozó riport kapcsolatának feltárása érdekében dolgozatom Seymour Hersh 2004-ben, a New Yorkerben megjelent riportjának szövegét (Hersh, 2004) veti össze Botero Abu Ghraib sorozatának képeivel, illetve az interneten hozzáférhető Abu Ghraib fotókkal. Az összehasonlítás során leginkább arra voltam kíváncsi, hogy az amerikai újságíró tollából származó gondolatok és a kínzások fotói miként ihlették meg a latin-amerikai festőt.
Seymour Hersh tényfeltáró riportja Antonio Taguba tábornok titkos jelentésén, valamint a 2003 októberében és novemberében amerikai katonák által iraki foglyokon elkövetett kínzásokat megörökítő tizenhat fotón alapszik. Az őrök ezeket a fényképeket eredetileg szuvenírnek vagy trófeának tekintették, mintegy fotografikus zsákmányként a leigázott ellenségről. Az amatőr fotósok képi beállításainak legtöbbje az olcsó pornó és a horrorfilmek esztétikai elemein nyugszik (Birgit, 2011). Oknyomozó cikkében Hersh az elítélt börtönőrök és a tanúk vallomásai alapján idézi fel a kínzások változatos technikáit: „egy nagy halomba dobálta a foglyokat, majd az egyik rab mellkasát kezdte el rugdosni. (…) Két meztelen foglyot is láttam. Az egyiket maszturbálásra kényszerítették, a másikat pedig arra, hogy előtte térdepeljen.” (Hersh, 2004)
Bár Botero azt állítja, hogy képeit Hersh cikke ihlette, alkotásai nem minden tekintetben támaszkodnak az oknyomozó riport elemeire. A halomba dobált emberi testek bántalmazását megjeleníti a művész, míg a foglyok maszturbálásra való kényszerítését egyszerűen behelyettesíti az őrök általi levizeléssel, melyről sem a riport, sem a fotók nem tanúskodnak. A legtöbb festményt és rajzot démoni kutyák uralják, akik az emberi testekbe harapnak. Botero annak ellenére festi rá képeire a vérszomjas ebeket, hogy Hersh írásában külön hangsúlyozza, hogy csupán néhány rossz minőségű fotó dokumentál hasonló esetet, tanúvallomás viszont egyáltalán nem bizonyítja a kutyák ilyen célú bevetését, éppen ezért lehetséges, hogy az állatokat csupán a megfélemlítés céljából használták az őrök. Botero Abu Ghraib sorozatának egy jelentős részét ennek ellenére a vérszomjas állatok és a sebektől vérző emberi testek látványa teszi ki. A tényfeltáró szöveg és a Botero által megfestett képek közti eltérések egyrészt a többszörös áttételekben, másrészt a festő fantáziájában keresendőek. Hersh riportja amatőr fotókon, titkos jelentéseken és tanúvallomásokon alapszik, hiszen az újságíró – csakúgy, mint a festő – nem volt jelen a kínzások alkalmával.
A bántalmazásokról készült fényképekhez Horányi Attila a snapshotok felől közelít. Az amatőr fotókat olyan rossz minőségű képeknek tekinti, amelyeket az emberek csupán vélt transzparenciájuk miatt néznek meg (Horányi, 2007). A pillanatot megörökítő, gyakran rossz nézőpontból felvett amatőr felvételek – természetükből adódóan – csupán a valódi történések töredékét tudják visszaadni. Az újságíró részben ezekből a képekből, részben pedig az olykor hamis, máskor igaz tanúvallomásokból kiindulva készíti el tényfeltáró riportját. Botero, ahogyan mi is, éppen ezért csak a sokszoros közvetítettség torzításán keresztül értesül a börtönbeli kínzásokról, az ecsetvonásaiba pedig a legtöbb esetben már beleviszi a saját fantáziájában kialakult Abu Ghraibot.
A jellegzetes alakok és formák alkalmazása miatt Horányi úgy gondolja: a művész saját világának alakjait teszi ki kínzásoknak és megaláztatásnak. A festő így saját univerzumából kitekintve próbálja meg képként felmutatni mindazt, amit az Abu Ghraib börtönben történt kínzásokról tud (Horányi, 2007). A szerző további párhuzamot vél felfedezni Botero Abu Ghraib sorozata és Velázquez Las Meninas című festménye között: „A látvány (a világ) ura/működtetője, leképezője és szemlélője egybeesik: a festő nekünk (uraknak/szemlélőknek) építi a világot; de hát ő is egy közülünk (úr és szemlélő), és bár ő épít (azaz ő határozza meg a kép viszonyait), ha mi nem értjük, akkor az egész nem ér semmit. Vagyis nekünk is követnünk kell a kép kibontakozó történetét, és be kell szállnunk a képbe.” (Horányi, 2007)
Horányi szerint Botero festményei még hangsúlyosabbá teszik az Abu Ghraib börtönben készült amatőr és rossz minőségű fotók ürességét. A snapshotokban már eleve egy emberellenes technológiát lát, ami mindent tárgyává tesz anélkül, hogy átgondolná: szabad-e. Lehet, hogy Botero éppen ezt felismerve nem szerepeltet minden Hersh által leírt szörnyűséget a festményein?
Mitchell szerint, ha valamit elrejtenek a tekintet elől és eltiltanak az ábrázolástól, akkor rejtett képként meglévő ereje mindent túlszárnyal, ami a bemutatása révén elérhető lett volna (Mitchell, 2009). Az amerikai kormány – élén Bush elnökkel – nagyon sokáig azon fáradozott, hogy betiltsa a börtönőrök által készített amatőr fotókat, mivel azok – a hivatalos megfogalmazás szerint – nem jellemzik az összes amerikai börtön eljárásmódját. Botero ezzel szemben – valószínűleg egyetértve Mitchell-lel – éppen ezért eleveníti fel képein az Abu Ghraib börtön kínzásait, és próbál reflektálni a történtekre. Ennek ellenére a festőt, a brutális sanyargatásokról szóló képei miatt már többen is Amerika-ellenesnek ítélték. Botero már a legelső kiállítás megnyitója után rengeteg fenyegető e-mailt kapott. A téma művészi tálalása is heves ellenérzést váltott ki néhányakból. Egy interjú alkalmával Botero így védekezett: „Nem vagyok Amerika-ellenes, sokkal inkább embertelenség-ellenes. (…) Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történtekről először éppen az amerikai sajtó tudósított.” (Baker, 2007)
Bár a börtönőrök által készített amatőr fotók legtöbbjén mosolyogva vagy diadalittasan maguk a kínzók is feltűnnek, Botero festményein hiába keressük őket. A művész a legtöbb képén csupán a kínzók végtagjait ábrázolja, ezeket is kizárólag akkor, ha a történet megértésének szempontjából feltétlenül szükséges. Ezek a testrészek egyáltalán nem utalnak tulajdonosaik nemére, a festményeken és rajzokon így nem jelenik meg férfi vagy női kínzó. Botero a lehető legkisebb figyelmet szenteli ezeknek az embereknek, annak ellenére, hogy Hersh cikke név és katonai rang szerint nevezi meg őket, illetve a börtönben készített fotók alapján is pontosan azonosíthatóak. Az Abu Ghraib sorozat elkészítésével a művész nyílt állásfoglalás helyett a megtörtént esetet mutatja be úgy, hogy közben nem a börtönben készült fotók puszta másolására vagy a kínzók megszemélyesítésére törekszik. Tudatosan vagy sem, Botero valamennyire mégis reflektál az amatőr felvételeken megjelenő diadalittas kínzók alakjaira. A kiállításról készült sajtóanyagok fotóin ugyanis kifejezéstelen arccal, saját festményei előtt pózol.
Az áldozatok arcai ugyan megjelennek Botero képein, ám ezek a vonások szinte egyáltalán nem térnek el egymástól. A bebörtönzött emberek arcukat az égre vagy a földre szegezve, legtöbbször bekötözött szemmel és hátrakötözött kézzel, olykor pedig csuklyában jelennek meg a festményeken. A fotókat vizsgálva Mitchell úgy véli, az áldozatok fejére húzott csuklya egyértelműen jelzi, hogy a vallatónak ezzel valójában nem az információnyerés a célja, hanem annak megakadályozása, hogy bármi is elhangozzon (Mitchell, 2008). A börtönőrök által ilyen módon gyakorolt terrorról Hersh riportja is beszámol, de Botero festményei is tanúskodnak róla. A festő csuklyás rabokat ábrázoló képein nem szerepeltet őröket, csak magát az arctalan foglyot, aki kiállja a terror pillanatát (Mitchell, 2008). A New Yorkerben megjelent riport azt is nyilvánosságra hozta, hogy az őrök a foglyoktól elvették ruháikat és takaróikat, hogy meztelenségre kényszerítsék őket, néhány rabot pedig női fehérneműbe öltöztettek. A meztelen vagy női alsóba bújtatott férfi testek Botero Abu Ghraib sorozatának is visszatérő elemei.
Az elemzés alapján úgy gondolom, a kínzásokat megörökítő festményeken keresztül jól kirajzolódik Mitchellgondolata, miszerint napjaink műalkotásai azzal a céllal születnek, hogy a lehető legközvetlenebb módon közvetítsék a traumát (Mitchell, 2008). Mindemellett a kétségbeesett tekintetű – vagy csuklyát viselő – áldozatok meztelen testét ábrázoló fotóknál semmi sem képes jobban demonstrálni a terror alapvető természetét, melynek valódi célja az ellenség demoralizálása (Weber, 2004). Véleményem szerint azzal, hogy Botero a tényfeltáró riport és a fotók bizonyítékain túlmenő kínzásokat is megjeleníti festményein és rajzain, az iszlám kultúrára gyakorolt demoralizáló hatást szeretné enyhíteni. Ennek ellenére – úgy gondolom – képei inkább történelmi emléket állítanak az eseménynek, mintsem ténylegesen állást foglalnának bármelyik fél mellett: „A művészet mindig reflektálás egy adott problémára. Amikor az emberek felejteni kezdenek, a művészet emlékezteti őket arra, hogy mi történt.” (Baker, 2007)
Felhasznált irodalom:
Baker, K. (2007, January 27.): Abu Ghraib’s horrific images drove artist Fernando Botero into action, San Fransisco Cronicle, letöltés ideje: 2013-03-02.
Birgit, R. (2011): Képi eltérések és ellentmondások az erőszak médiaábrázolásában: Abu Ghraib, Nick Berg és II. János Pál, in Médiajártasság szöveggyűjtemény, Gondolat Kiadó, Budapest, 262–273.
Hersh, Seymour M. (2004, May 10): „Torture at Abu Ghraib”, New Yorker, 42–47.
Horányi Attila (2007, 4): Tekintetek és kezek, snapshotok és olajfestmények, Magyar Műhely, 32–40.
Mitchell, W.J.T. (2008): A képek politikája, JATEPress Kiadó, Szeged.
Weber, S. (2004): „War”, „Terrorism” and „Spectacle”: On Towers and Caves, in S.W.: Theatricality as Medium, Fordham UP, New York, 326–335.
The Botero „Abu Ghraib” paintings at U.C. Berkeley, (2007, January 29.), letöltés ideje: 2013-03-02.
