Payday Loans

Keresés

Buda Béla: Az elme gyógyítása PDF Nyomtatás E-mail

Buda Béla: Az elme gyógyítása

Nagyon örültem, amikor először hallottam, hogy „a Buda Béla ír egy antipszichiátria könyvet”, legfőképpen, mert magyarul nem létezik igazán jó, elgondolkodtató és széles látókörű könyv a témában. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy nehezen olvasható lesz, mert fiatalkoromban többször próbáltam Buda Bélát olvasni, illetve előadásait megérteni, de valahogy mindig túl bonyolult, túl terjengős, és végeredményben nehezen befogadható volt a számomra. Nem tudom, időközben én öregedtem-e meg vagy ő, mindenesetre Az elme gyógyítása egészen lényegre törő és olvasmányos, esetenként még humoros is. A könyv a pszichiátria kritikája, és ez alatt általánosságban, illetve nemzetközi viszonylatban a pszichiátriát mint az egészségügyi ellátás egy ágazatát és mint tudományágat értjük, de BB röviden kitér a magyar pszichiátria aktuális helyzetére is.

BB_elmeHadd kezdjem rögtön az utolsó fejezetben frappánsan megfogalmazott tanulsággal: a pszichiátria nem váltotta be az ígéreteit. A pszichiátria fellendülése nagyjából a legutóbbi ötven évre tehető, ekkor vált belőle sikerágazat és ezalatt születtek azok a nagyratörő ígéretek, amiket végül nem sikerült valóra váltani. Az utóbbi fél évszázadban fellendült a kutatás, mind az agykutatás, mind a farmakológia és a pszichoterápiák terén, a korábbiakhoz képest fényévekkel korszerűbb gyógyszerek állnak rendelkezésre. A több évtizedes elhelyezést biztosító, hatalmas, zárt intézmények megszűntek, néhány zárt akut részleg kivételével a pszichiátriai osztályok ajtaja manapság többnyire nyitva van, nem beszélve a rengeteg szuper és tudományosan igazolt új pszichoterápiás módszerről. Akkor meg mi a probléma?

Néhányat elárulok példaképpen.

Az utóbbi évtizedekben egy csomó deviáns viselkedésmód került be a pszichiátriai diagnózisok körébe, azaz medikalizálódott (medikalizálódás az, amikor egy addig nem orvosi körbe tartozó fogalom hirtelen betegséggé válik). A pszichiátriaellenes közvélemény gyakran azzal intézi el ezeket a jelenségeket, hogy ezt mi pszichiáterek direkt csináljuk, hogy több gyógyszert adhassunk el és több embert zárhassunk be. Azt, hogy mi betegség és mi nem, gyakran a társadalmi lobbierő, illetve a közvélemény nyomása dönti el: a melegek a hatvanas évekre érték el azt a lobbierőt, hogy ki tudták vetetni a homoszexualitást a hivatalos diagnózisok közül, ezért az régen betegség volt, ma meg nem az. A múlt század elején egyes országokban simán betegség volt és pszichiátriára lehetett kerülni, ha valaki (leány) házasságon kívüli nemi életet élt, mert a társadalom szerint az bolond. A Szovjetunióban volt a szkizofréniának egy olyan altípusa, ami túlságosan szerteágazó gondolkodással, kóros kételkedéssel, tekintélyellenességgel és búskomorsággal járt, magyarul aki kritizálta a fennálló rendszert, annak gyakran ez volt a baja. Ez szörnyen hangzik elsőre, de közben így a szovjet pszichiáterek elmebetegségre hivatkozva több rendszerellenes gondolkodót is meg tudtak kímélni a halálbüntetéstől vagy munkatábortól. Egy másik érdekes példa a pedofília: először lenézendő akaratgyengeség volt, aztán medikalizálódott, de kiderült, hogy nem igazán tudjuk meggyógyítani, így ismét kriminalizálódott. Most a DSM IV-ben és a BTK-ban egyaránt szerepel.

Sokat emlegetett és nehezen megoldható probléma a pszichiátriai betegségek osztályozása: a régi nagy tudósok elmélyült megfigyelést követően a páciens tünetei alapján sorolták egyik vagy másik csoportba a betegeket, ma ez röviden áttekinthető tünetlistákra szorítkozik. A tünetlistákat időről időre felülvizsgálják, erről tudományos viták is folynak, de valahogy sose jó. Lehet, hogy agyi képalkotó vizsgálatok alapján kellene inkább osztályozni a betegeket és nem a tüneteik alapján, („asszonyom, Ön nem pánikbeteg, hanem hiperérzékeny amygdala szindrómában szenved, látja itt ezt a kis foltot a CT képen, az a túlaktiválódott amygdala”), azonban ha belegondolunk, ez sem old meg semmilyen problémát, mert mi van, ha a CT-n nem hiperaktív az amygdalám, de mégis nagyon szenvedek és tüneteim vannak, illetve mi van, ha hiperaktív, de úgy különben jól vagyok. Nem igazán elképzelhető, hogy működőképes pszichiátriát lehet csinálni a tünetek, és különösen a szubjektív tünetek figyelmen kívül hagyása mellett. De ha a betegek szubjektív nyafogására alapozunk, akkor hol a tudományos objektivitás. Mondom, hogy nehezen megoldható probléma.

Egy másik baj, hogy a nagyon szuper gyógyszereink mégsem olyan szuperek. Valójában az 1940-es évekhez képest, amikor nagyjából semmi se volt, max elektrosokk meg fürdőkúra, elképesztően jó gyógyszereink vannak tényleg. Sajnos mellékhatásaik is vannak. Azok az ígéretek, hogy a leprához hasonlóan majd a depresszió vagy a pszichózis is nyomtalanul eltűnik a nyugati világból, nem váltak be. A depresszió diagnózisa kibővült, már nem csak azok tartoznak ide, akik nem bírnak felkelni az ágyból, megígértük, hogy minden szomorú, szorongó vagy figyelmetlen embert meggyógyítunk szuper kis piruláinkkal. Ez nem csak a pszichiátria ügye, hanem társadalmi folyamat: az emberek egyre inkább kórosnak, betegségnek élik meg érzelmi feszültségeiket, „már a szorongás is betegség”. BB szerint ez a családi rendszerek szétzilálódása és a nagy vallások letűnése miatt van – jó középkori keresztényként szenvedni normális és megéri, mert majd a túlvilágon jutalmat kapsz, nem nagyon merült fel, hogy a boldogtalanságot meg a félelmet az orvosnak kéne meggyógyítania. Minden emberi szenvedést márpedig nem tudunk enyhíteni. Mégis valamiért azt reklámozzuk, hogy tudunk.

A könyv további témái között szerepel a gyógyszeripar befolyása a pszichiátriára, és hogy hogyan jelenik ez meg rendszerszinten és az adott orvos mindennapjaiban. (Megmondom: az adott orvosok magukra vannak hagyva etikai dilemmáikkal, ezekről hallgatunk, nem illik róluk beszélni, ettől aztán szenvednek vagy megkeserednek vagy etikátlanul viselkednek.) Egy érdekes fejezetet szentel a placebo kérdésnek, és egyet a pszichoterápiáknak, sajnos mintha ez alatt főként csak az analitikus terápiákat értené. Számomra a leginkább izgalmas és gondolatébresztő fejezetek azok voltak, amikor a szomatikus (testi bajokkal foglalkozó) orvoslás pszichés oldalát fejtegeti, kiváló meglátásokkal a szomatikus orvosok kételyeit és viselkedését, valamint az alternatív gyógyászatot illetően. Összességében széles látókörű, gondolatébresztő könyv, kifejezett előnye a tág szociológiai és történeti nézőpont. Amit kissé hiányoltam, az az idegtudományok hatása, ezt egyes esetekben szidja a könyv, más esetekben elfogadja, jó lett volna jobban belemélyülni, árnyalni a képet.

BB szerint a felvetett problémák nagy többségével az (is) a baj, hogy nem beszélünk róluk, nincs nyílt társadalmi vita a betegek és orvosok, a társadalom és a pszichiátria, valamint a pszichiátrián belüli egyes nézetek vagy érdekcsoportok között. Szerinte ez a jelenlegi állapot nem tartható fenn, mélyreható elméleti revízióra van szükség, ehhez pedig „elengedhetetlen a pszichiátria belső közéletének demokratizálódása”. (Ez volt az a mondat, ahol „demokratizálódás” helyett kapásból „demoralizálódást” olvastam, reménykedjünk, hogy ez csak engem minősít és nem a pszichiátriai közéletet.) A szerző a könyvével vitaindító szeretne lenni, és abban reménykedik, hogy ez a vita majd nyitott lesz, demokratikus, és mindenképp eredményes. Jó, ezt egyelőre nem vettem észre, de legyünk optimisták. Arról is nehezen tudnék nyilatkozni, hogy laikusoknak mennyire élvezhető olvasmány – akiket az ilyesmi érdekel, azok határtalanul érdekesnek fogják tartani. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a könyvnek, és személyesen BB-nak, amiért a pszichiátria művelése közben mindannyiunkban felmerülő dilemmákat, rossz érzéseket, kételyeket szavakba önti és kontextusba helyezi. Sok minden érthetővé, kezelhetővé válik így, és bár nem minden gondolatmenetével értek egyet, mégis mindvégig az volt az érzésem, hogy klassz, hogy végre valaki leírta és felveti ezeket.

Ez a bejegyzés eredetileg az olvasonaplo.net-en jelent meg.