Payday Loans

Keresés

Dugonics András: MAGYAR PÉLDA BESZÉDEK ÉS JELES MONDÁSOK PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2015. október 26. hétfő, 06:37

 

Dugonics András:
MAGYAR PÉLDA BESZÉDEK
ÉS
JELES MONDÁSOK

 

ÖSZVESZEDTE, ÉS MEG VILÁGOSÍTOTTA
DUGONICS ANDRÁS
KIRÁLYI OKTATÓ.

I. RÉSZ.

SZEGEDEN.
Nyomtattatott Grünn Orbán’ Betűivel ’s Költségével.
1820.


La voix de mon cœur s’ est élevée en faveur de tous
les Hongrois, sans distinction de secte ni de contrée.
L’ Esprit de Dugonics.


A’ HAZAFI OLVASÓHOZ!

Számos munkáiból boldogúlt Dugonics András Úrnak írásban maradt, és közel negyven esztendő le folyása alatt, különös szorgalommal öszve szedett MAGYAR PÉLDA BESZÉDEIT, ’S JELES MONDÁSAIT sajtó alá botsátván Szegedi Könyvnyomtató Grünn Orbán Úr,azzal akarta e’ munkának betsét nevelni, hogy egyszer’smind a’ tudós Szerzőnek életét némely észre vételekkel közre botsátaná. Nem annyira tselekszi ő ezt az egykoriakra nézve, kik többnyire Dugonicsot esmérték, mint sem hogy a’ maradék előtt érdemessé tegye magát, melly háladó szívvel fog emlékezni ama derék férfiakrúl, kik édes nyelvünket bajnoki tusakodással méltóbb tiszteletre emelték.

De más tekéntetbűl is ditséretet érdemel, a’ fellebb említett Könyvnyomtató Úrnak költségét nem sajnálló szándéka; mivel hogy a’ leg jobb időt, ’s a’ leg alkalmatosabb helyet választotta az el hunyt Dugonics András Úr emlékezetének fen tartására. Nem több tizennyoltz hólnapnál, hogy ez a’ nevezetes Hazafi az örökké valóságba által költözött: ez egy ollyan idő szakasz, mellyben annak pályafutása még nem tsak friss emlékezetben vagyon, hanem minden gyűlölség ’s kedvezés nélkűl meg is itéltethetik. Helyet pedig nyugodalmára, ’s nevének örökös virágzására hol lehet illendőbbet még tsak gondolni is, mint ezen Magyar Példa Beszédek ’s Jeles Mondások, az az a’ Magyar nyelvnek azon hervadathatlan virágai között, mellyeket kedves Hazánknak külömbféle vidékein olly nagy gondba kerülő munkával öszve gyűjtött? Maga az igazság kivánnya, hogy az el fáradt ’s már el is aludt szedőjök azon koszorúk között, mellyeket Nemzete használt fűzögetett, tsendesen nyugodgyék, és azokkal egygyütt a’ halhatatlanságban részesüllyön.

Személyemre nézve, Hazafi Olvasó, meg jegyezheted, hogy valami szorgos barátságban ’s öszveköttetésben soha Dugonics András Úrral nem éltem, noha több kedves órát töltöttem társaságában. Szerettem egyedül buzgó Hazafiságát, szép ’s nyájas elméjét, hasznos tudománnyát: egyébiránt semmivel nem tartoztam néki. A’ mit mások életérűl fel jegyeztettek, én azt nem használom: meg elégszem azzal, a’ mit tőle hallottam, és éltében tapasztaltam.

Született ez a’ jeles Hazafi ’s tudós, Szeged Várossában Ns. Tsongrád Vármegyében 17-dik Octob. 1740. eszt. Édes attya említést ’s tiszteletet érdemel, hogy a’ terhes Senátori ’s Kapitányi hivatala mellett szép elméjű fiát mind a’ tudományokban, mind az erköltsökben különös figyelemmel nevelte. Hogy alsó iskoláit ditséretesen el végezte, az annya, egy okos aszszony, ’s boldog házas társ örömest meg tartotta volna kedves fiát a’ világi életben: de ez, vagy az akkori elő itéletbűl, hogy tudós ’s bötsületes ember nem lehet, ha Pap nem lesz, vagy a’ tudományok és tanítás szeretetébűl a’ Piáristák közé állott, kiknek társaságokban fel is nevekedett. Eleinten noha sanyarú volt élete, ő még is azzal nem gondolt, mint hogy a’ tudományokat kedvelte, és azoknak édességek, vele minden keserűséget el felejtetett. A’ Philosophiát ’s Theologiát a’ Szerzetben végezte: a’ többi Gymnasiumok között tanított Medgyesen is Erdély országban, hol a’ Poesis a’ Rhetorica volt reá bízva. A’ hajdani Dáciának emlékezte annyira gyulasztá benna a’ Görög ’s Romai régiség kivánságát, hogy akkori minden üres óráit annak ki elégítésére fordítaná. A’ mostani Dáciát, vagy Erdély országot sem mulasztotta el meg esmérni, mellyben szinte olly járatos volt, mint Hazájában.

Viszsza kerülvén Erdélybűl 1770 esztend. Nyitrán kis Papokat oktatott a’ Philosophiában négy esztendeig. Az akkori Nyitrai Püspök, tudós Gusztini János Úr, igen meg elégedett szorgalmatos tanításával, mellynek azzal nyerte érdemlett jutalmát, hogy minekutánna 1773 eszt. a’ Jésus társasága XIV. Kelemen Pápa által a’ mi országunkban is el törűltetett, és a’ Nagyszombati Universitásban üresen maradott tanitói székeknek meg töltésekre, Felséges királynénk, a’ nagy nevű Maria Theresia parantsolattyábúl concursus hirdettetett, azon ő is meg jelenvén szép tudományára ’s tanitói tehetségére nézve, a’ nagy méltóságú királyi Biztosok által leg érdemessebbnek találtatott, ki a’ Mathesis tanításában az Universitásnál a’ következendő esztendőben széket foglallyon.

Már most mint királyi oktató tágassabb határt látott maga előtt tudományának ’s tekéntetének terjesztésére. Sem egyikben, sem másikban leg kevesebbet nem mulatott el, a’ mit tőle az ifiúságnak jó nevelése kivánhatott. Tanitói óráit mindég a’ pertzentésig szentűl meg tartotta: oktatása módgyát pedig úgy intézte, hogy a’ még akkor kedvetlen Mathesist, nem tsak hasznosnak tanítaná, hanem halgatóival meg is kedveltetné. Ha történt, hogy ezeknek figyelmek el tsüggedne, a’ mi tsak ugyan a’ hoszszas eszmélkedésben meg szokott esni, az ő tsinos ’s furtsa esze ezer módot talált, mellyel azokat újjabb figyelemre gerjesztette. Közönségesen szerettetett, leg inkább azoktúl, kiket a’ természet jobb agyagbúl alkatott. Mert tsupán a’ jó, elmés, és a’ tudományokat szerető ifiak esmérhetik a’ nemes tanítónak talentumát, ’s bötsülhetik fáradozásit. Ellenben, kik kéntelen, vagy szokásbúl járják az iskolát: kiket minden lépésben nógatni, vagy az erköltstelenségért inteni szükséges; ezektűl valamint az előmenetelben, úgy a’ háladatosságban keveset várhat a’ jó lelkű tanító. Amazok Dugonics szép nevét most is hirdetik,[1] magasztallyák bő tudománnyát, és okos tanítását ditsérik.

Tekéntetét nem külömben, mint tudományát egészen a’ köz jónak előmozdítására fordította. Ő volt egyik a’ bőlts ’s gondos Előjárók közűl az anya-oskolánál, kik leg inkább ügyeltek a’ szükséges fenyitékre. A’ lelki esméret, mellyel hivatalát viselte; az ifiúság és haza szeretete nyúgodni őtet nem hagyták a’ romlotság, ’s fesletség gátlásában. Vigyázott szüntelen a’ jókra, hogy el ne tévedgyenek: az el tévedteket okossága ’s tekéntete által iparkodott jobb útra téríteni. Jól tudta ő azt, hogy tsak akkor nevelünk a’ Hazának hasznos Polgárokat, mikor a’ tudományt, és erköltsöt együtt plántáljuk. Sőtt mivel a’ tudomány erkölts nélkül számtalan példákban a’ köz jóra és boldogságra nézve ártalmasnak találtatott, előbb jó Polgárokat, azután tudósokat szükséges nevelnünk.

Azért soha nem engedett ez az okos ’s jámbor tanító némely helytelenül gondolkozó hazafiaknak, kik azt tartyák, hogy az ifiúságnak természeti tüzét nem kellene zabolán tartani, mint hogy szükség idejében a’ szilaj ifiakbúl válnának győzhetetlen vitézek. – De hogy is engedett volna? A’ mostani időben nem a’ miveletlen és vad indulat formálja a’ jó katonát, hanem a’ haza szeretet, a’ bötsület, ’s hadi tudomány, mellyekre a’ jó nevelés, az erkölts, és okosság fáklája nyit útat. Azomban hadgyuk meg katonáinkban a’ szilaj és féktelen indulatot, ’s kérdjük minő szörnyűségek fognak történni a’ háborúkban? Viszsza térnek a’ Török pusztításnak irtoztató ’s fertelmes tsapási, mellyeknek sérelmeket, több száz esztendőnél, hogy Hazánk sirattya: holott a’ mi időnkben a’ szelidebb ’s tsinosabb Nemzetek hoszszas háborúit négy, öt esztendő alatt el felejti Német ország.

Kérdjük tovább: akarja é igazán meg fojtani az ifiúság tüzét, ki az iskola fenyitéket sürgeti? még gondolni sem lehet egy bölts oktatórúl illyen képtelenséget, ki igen jól tudgya, hogy az ember tüzes indulat nélkül semmi jeles ’s nagyobb dolognak véghez vitelére nem alkalmatos: de úgy, ha az okosságnak és virtusnak tzéllyára vezettetik. – Végre ha gyenge korában az ifiú meg veti a’ szükséges fenyitéket, várhatni é, hogy idő folytával, midőn előtte a’ fesletségnek kapu tárva nyitva lesznek, az okossághoz és engedelmességhez tér? Lássák, a’ kik így ketsegtetik magokat, ’s rettegjenek, mert az ellenkező példák mindennapiak, ne talántán szilaj és tüzes magzattyaik későn kénszerítsék őket a’ józanabb okoskodásra.

Tellyesítette tehát híven ’s böltsön hivatalát Dugonics Úr, midőn a’ tudományokban ’s erköltsökben az ifiúság javát ’s előmenetelét sürgette: azért az Universitásnál mindenektűl bötsültetett: az országban pedig híre, neve el terjedett. Volt Decanus, Rector, ’s Senior számos esztendeig: fényes hatalmával soha viszsza nem élt, hanem inkább diszét kereste az anya-oskolának. Több szegény sorsú ifiaknak, különösen az orvosi karban, közbe vetése által segedelmet nyer, hogy akadály nélkül végezzék tanulások idejét. Ha valami meg üresedett székbe tanító kívántatott, egész erejével azon volt, hogy valamikép a’ gyáva kedvezés, vagy fene részre hajlás által a’ méltatlanabb ne lépjen a’ méltóbb elejbe. Onnét történt, hogy Hazánknak fő iskoláiban valóságos derék, és tudós emberek viselnék a’ tanitói hivatalt.

Általjában: akár kötelességében, akár magános életében tekéntsük Dugonicsot, fáradhatlan baráttya vala a’ munkának. Mikor hivatala nem kénszerítette, tsak tizenkét óra szólította ki őtet szobájábúl, akkor is olly vídám, olly nyájas tekéntetben mutatta magát, mint ha egész nap azon törte volna fejét, mikép’ mulassa jó barátit. Délután ha az idő engedte, örömest fel áldozott egy, két órát mulatságára. A’ játék színbe gyakorta, de leg örömestebb akkor szokott be fordúlni, midőn a’ Görög vagy Romai történetbűl valami elő adatott, hogy lássa, el találtáké az illendő öltözetet, mellyben sok jó tanátsot adott a’ játszóknak; mivel e’ részben igen esmérte a’ régiséget.

Őszi időben tanitását végezvén, többnyire Szegedre sietett testvér ötstséhez Dugonics Ádám Úrhoz, ki közel negyven esztendeig Senátor ’s Polgár Mester volt e’ városban. Az a’ közmondás, hogy a’ testvérek ritkán egygyeznek, hozzájok nem illett; mert ők a’ leg szorosabb barátságban ’s egygyezésben töltötték napjaikat. Ha mondom, hogy e’ dologban remekjei voltak a’ természetnek, semmit nem hibázom. Dugonics András Úr ötstsével együtt háladó Polgárja Szegednek, mellyben született és neveltetett, nem utolsó eszközlője volt annak az okos és hasznos feltételnek, mellyet 1791. eszt. a’ józanon gondolkodó, ’s köz jóra törekedő Nemes Magistratus végre hajtott, az előbbeni iskoláit Philosophiával gyarapítván, melly azolta édes gyümöltsel kedveskedik anya városának.[2] De ez a’ tudós Professor Úr, a’ Magyar régiségnek még nagyobb buvárja, mint a’ Görögnek ’s Romainak; őszi idejét egészen Szegeden nem töltötte, hanem az országnak külömbféle részeire útazott, ’s a’ düledező várok ’s templomok szirtfalaik között kereste az ösrégiség nyomait. A’ ki holtakot sírjaikbúl hozá elő, hogy azoknak kedves emlékezetekkel meg lepje hazafi társait.

Tudós pályáját kezdette a’ Magyar világban Trója Veszedelmével 1774 eszt. melly munkáját úgy lehet nézni, mint jeles elméje zsengéjét. Még akkor nem lévén más eredeti példány előtte a’ Magyar Poesisban, Gyöngyösi Istvánnak verselését követte. De hogy jobb izléssel is birna, világosan meg mutatta azokban a’ leg főbb Romai költőkbűl ki szedett darabokban, mellyeket a’ Trója Veszedelméhez függesztett, és szinte ollyan mértékben, mint eredetekre nézve valának írva, Magyarra fordított.

Négy esztendő múlva ki adta Argonauticon név alatt esméretes Deák munkáját, mellyben szándéka vala meg mutatni, melly nehéz úton kellene egy Vitéznek a’ ditsőség fényére fel jutni: és hogy ha valami titkos erő és hathatosság nem ébresztené még a’ nagy lelket is, lehetetlen volna annak oda érni. A’ virtus birtokának tulajdoníttya egyedül, minden más törekedéseink mellett, hogy víg, ’s áldott legyen életünk sorsa. – Később a’ Gyapjas Vitézek nevezete alatt közlötte Magyarúl ugyan ezen nevezetes munkáját.

Ulissesnek, ama híres Görög királynak tsudálatos történeteiben, mellyeket 1780 eszt. adott ki, olly szerentsésen adgya elő az emberek viszontagságait, hogy rajzoló tábláján a’ leg nagyobb kép író sem festhet valamit elevenebben.

A’ Magyar Tudákossággal (Mathesissel) egészen meg halladta Hazája reménségét ’s várakozását: ő pedig azzal azt akará tudtunkra adni, hogy ha egy ollyan tudományt, mellyrűl még akkor igen kevesen gondolkodtak, Magyar köntösbe lehet öltöztetni, mért nem lehetne hasonló, vagy nagyobb szerentsével a’ könnyebbeket is Magyarúl ki adni, ’s Magyar nyelven tanítani? Fő Tisztelendő ’s tudós Hazánkfia, Molnár János, Szepesi Kanonok és Apát Úr; nem külömben Hannulik Chrysostom, országunk híres Deák Lyricussa, szép verseikben az egekig emelték Dugonicsnak ezen munkáját.[3]

Következett 1787 eszt. a’ kedves Etelka, mellynek harmadik ki adását látta éltében a’ Szerző. Méltán szerette meg Nemzetünk ezt a’ munkát, melly Árpád idejét a’ mi korunkkal egybe tsatollya, és meg esmérteti velünk az ősi szokásokat, a’ régi politikát ’s taktikát, mellynek szerentsés következése lett boldog Hazánk hódúlása. Különös haza szeretetnek, ’s lángaló tűznek kellett annak lenni, melly ollyan munkát, ’s éppen azon időpontban szült, millyent akkor nemzetünk, leg féltőbb kintse, ’s leg főbb disze a’ Magyar nyelv veszélyei között, tulajdon védelmére igen foganatosnak tapasztalt.

Gyöngyösi Istvánhoz, nemzeti költőink nagy Attyokhoz, azzal mutatta tiszteletét Dugonics Úr, hogy annak minden költeményes maradványit, a’ mi még eddig nem történt, öszveszedte, ’s a’ leg régibb nyomtatványok ’s kéziratok után meg szemelve az eredeti épségben ki adta; ’s Gyöngyösinek mind képével, mind élete viszszontagságaival minket közelbbrűl meg esmértetett. Errűl az ős Poetánkrúl többször szokta Dugonics mondani, hogy meddig a’ Magyar anyák, Magyar fiakat nevelnek, addig az ő szép neve ditső emlékezetben fen tartatik. Igaz, hogy kerek ajka mellett is, mellyel őtet a’ Musa meg áldotta, nem lehet róla állítani, a’ mit Raynál monda Homerusrúl, hogy a’ Görög betűket el tűnhetetlenekké tette, de a’ mit ő a’ mostoha idők miátt nem tehetett, azt majd a’ Kisfaludi ’s Berzsenyi gazdag erű unokáik tellyesíteni fogják.

Többi munkáit a’ tudós Szerzőnek itten nem említem; mert alkalmatosabb helyen fognak rendbe szedetni ’s előadatni. Azokra inkább botsátkozom, mellyek írásiba figyelmünket meg érdemlik. Ritka példa Tudósainkban, a’ mit Dugonicsnál lehet észre venni. Noha minden munkáit nemzete hasznára ’s idő töltésére szentelte, még is azokért soha jutalmat nem kért, sem panaszra nem fakadott, hogy szolgálattyát és érdemét elesmérték: mert nemzetének ’s Hazájának szolgálni leg főbb kötelességének tartotta. Senkinek személyesen azokban nem kedvezett; sem valami nagynak pártfogásához nem folyamodott; annál inkább hizelkedő ditséretekkel a’ nyomtatásra segedelmet nem keresett. Az emberi ditséretnél nagyobbra bötsülte a’ lelki esméret szavát, ’s a’ szép tselekedetnek vigasztaló emlékezetét.

Az Ortographiában, vagy helyesírásban valamit a’ Tiszamelléki szokásbul meg tartott: de többet a’ maga esze után követett. Tselekedetének okát soha fel nem fedezte: mikor vittatásra kerűlt írásmódja, a’ helyett hogy mentegette volna magát, el mosolodva azt szokta mondani: „Bár meg tehetném, hogy holtom után se változnék írásom.” Mind e mellett nem lehet tagadni, hogy a’ Magyar írásnak minden különözéseiben az övé leg rövidebb ’s leg egyűgyűbb a’ nélkül, hogy homályosítaná a’ beszéd értelmét. Ha látszik is az eleintén szemet szúrni, két három levél átolvasásával meg esmérkedik vele az okos olvasó, és mosolyog különös gondolattyán.

Tárgya írásának többnyire a’ Magyar nemzet történetébűl vagyon költsönözve, vagy azzal öszveszőve még akkor is, midőn idegen dolgokrúl ír. Példája ennek az Argonauticon, egyetlen egy Deák munkája, mellynek foglalattya, noha három ezer esztendő előtt történt dolgot feszeget, még is Almusnak, a’ Scythák királyának, ki abban az időben Chersonesus táján uralkodott, viselt dolgait előhordja, hogy ditső Eleink említésekkel irásának tárgyát nálunk Magyaroknál kellemetesebbé tegye.

Úgy látszik, mintha Argonauticon munkáját nem más végre botsátotta volna Deák nyelven a’ világ elejbe, hanem hogy meg mutassa, melly könnyű lett volna néki többi dolgozásait is ezen a’ nyelven ki adni, ha meszsze látó kinézéseitűl el állani nem irtózna. Békességben élt nemzetünk, ’s boldognak tartotta magát Nagy Therésia idejében, mikor már Dugonics felérte eszével, a’ mit mások később némely bórongos fellegek között kezdettek rebesgetni, hogy a’ Magyar nemzet, ha hírét, nevét ki nem ragadgya a’ felejdékenség örvényébűl, és azt tulajdon nyelvén emlékkőre nem vési, a’ következendő világ azt sem fogja tudni, hol laktak a’ Magyarok, valamint mi most bizonyosan nem tugyuk, honnét kerekedtek fel Hazánk felé vitéz Eleink.

A’ melly emlékek még most lakóföldünkön találtatnak, tsupán arra mutatnak, hogy a’ régi Látziumnak valami szökevény, vagy ki vándorlott maradéki tenyésztek itten sok ideig, ’s azok hadták imitt amott Hazánkban el kortsosodott ’s meg vásott Latán nyelveknek nyomdokait. De a’ Magyarrúl szó nem lesz, mivel nintsen emlékje. Látta tovább az éles elméjű Dugonics, hogy a’ nemzeti nyelv kitsinosodásával ’s haszon vételével egygyütt nyomuljanak elő a’ tudományok, és szép mesterségek, a’ halhatatlanságnak azon drága eszközei, mellyeknek Görög ország és Roma is köszöni remek miveiben fenn maradt emlékezetét. Kinézésének valóságát már tsak azok a’ kevés esztendők is nyilván mutattyák, mellyekben Anyanyelvünk serdülni kezdett. Mert öseink felett el röpűlt nyoltz száz esztendő annyi hasznos esméreteket nem adhatott, mennyivel bennünket az utolsó emberikor meg gazdagított. Ezeket forgatta előre Dugonics elméjében, és úgy fogott szent Hazafisággal nemzete ’s nyelve culturájához.

Töretlen ’s akadályos volt az út, mellyen néki mennie kellett. A’ nemzet színe az idegen nyelvekhez kapkodott: a’ tudósok, keveset ki vévén, a’ Deákhoz régi szokás szerént, melly Europa mostani elevén példájánál sokkal hathatósabb vala, annyira ragaszkodtak, hogy a’ Magyarrúl nem tsak leg kissebbet sem akarnának tudni, hanem azon fellűl tsúfolnák a’ királyi Oktatót, hogy nem átallana a’ köznép számára enyelgő könyveket írni, ’s Magyar szókat koholni, mellyek azért sem tetszettek, mivel újjak ’s Magyarok voltak. Felelt ezekre a’ nemes lelkű Dugonics hol többet, hol kevesebbet, ’s a’ mint azt leg jobbnak találta. Tellyes válaszát az időre bízta, melly érette eleget fogna tenni. Úgy is történt: naprúl napra szaporodik azoknak számok, kik Dugonicsal a’ közjóra ügyelvén által láttyák, hogy a’ deákos tudományok mellett, bár még ezer esztendeig így follyanak, Nemzetünknek tsak parányi része juthat a’ culturára, arra is erőltetettre, minthogy a’ mi nem sajáttya a’ nemzetnek, az nem is válhat természetessé: a’ köznép pedig, vagy dereka a’ nemzetnek, mellytűl ennek ereje és hathatóssága füg, leg kissebb vétke nélkül a’ hasznos esméretektűl örökre meg fosztatik, és az országnak irtoztató kárával a’ leg ügyetlenebb tudatlanságra kárhoztatik. Ezen a’ fogyatkozáson akart Dugonics segíteni, midőn minden más plánumokat félre tévén, tulajdon erejéhez nyúlt, ’s Magyar könyveket írt, pedig a’ köznép számára ’s izlésére; mivel gondolta, hogy ha az egyszer a’ mulatságos könyveket meg szereti, majd a’ hasznosabbakot is előveszi, és a’ szükséges világosodásra ’s kiderűlésre vezető hasznos esméreteket gyűjtögetni fogja. Ez volt második oka, hogy Magyarrúl írt, ’s hogy a’ köznép szükségére tzélozott. – Az új szokbúl dogmát nem tsinált; szabadságára hadta mindennek, hogy azokkal éljen kedve szerént: ha élni nem akar, jobbakot és alkalmatossabbakat gondoljon: a’ mi néki örömére, a’ nemzetnek pedig hasznára szolgálna.

Még egy jegyzésemet el nem halgathatom, mert szükségesnek látom. Hogy mi egy nagy embernek érdemét méltán bötsülhessük, azon időbe, ’s környülállásokba kell magunkat helyheztetnünk, mellyekben az jeles elméjét ’s szolgálattyát nemzete eránt ki mutatta. Mert már most nem nehéz meg fogni a’ nemzeti nyelv culturájának szükségét, mellynek világositásán negyven esztendőtűl fogva dolgoznak a’ tudós Hazafiak. Hanem mikor ez az igazság a’ mi Nemzetünknél borzasztó homályban ’s setétségben fetrengett, ’s az ellenkező ítéletek még tapogatni sem engedték, akkor, mondom, nem közönséges elme kivántatott arra, hogy az akadályokat meg győzze, ’s a’ sokféle haszonnal bővelkedő igazságot napfényre hozza. Beszélhet már ma nálunk a’ tanúlt ember az égitestek pályafutásokrúl, szinte úgy mintKepler és Newton; bátran mutogathattya szerentsétlen Galileussal a’ főldnek nap körűl való forgását: Lockéval az emberi esméretnek kútfejeit: Besenyei, Bárótzi, Görög, Pétzeli, Révay, Décsi, Teleki, Vedres és Gáti után ékesen, és hathatosan fejtegetheti nemzeti nyelvünknek, a’ közönséges és magányos boldogulásra szükséges előmozdítását: azért ő az említett nagy emberek és Magyar Hazafiak között helyet nem foglalhat, ha találmányos elméjének jeleit máskép is ki nem mutattya: ’s mind ezekben ha tanúlt ember is, egyedül tsak annyiban marad ditséretes tanitvány, a’ mennyibe őket követi, ’s a’ szép esméreteket nemzete hasznára terjeszti.

Dugonics András Úr termetére nézve, magos, tömött, egyenes szálú ember volt. Szép ’s eleven képének különös diszére szolgált gyönyörű fodros haja. Édesen de egyszér’smind férfiasan hangzó szava, gyors lépése, könnyű mozdulása, belső tűzre ’s nemes indulatra mutattak. Feje természetesen az égnek szegve, tsupán az érdemnek ’s méltóságnak hódult: hizelkedésre, alatsonyságra soha nem hajlott. A’ sok beszédet kerülte, elmésen mulatni szeretett. Mind hasznos, mind fontos vala a’ mit mondott: leg inkább a’ tudós társaságokban mély látással ’s józan ítélettel külömböztette személyét. Az ifiakkal hozzájok illő vidámsággal mulatott: mellyre nézve átaljában szerettetett, ’s társasága kerestetett. Felebaráttya szerentsétlenségén, ha ellensége volt is, soha nem örvendett, senkinek nem ártott; annál inkább szívében, alatson és gonosz lelkek módgyára, boszszúállást nem forralt. Felebarátinak békességét, boldogságát[4] óhajtotta és eszközlötte. Elméje eredeti, hív, ’s termékeny annyi kintsel bírt, mennyit keze, akár mihez fogott, le írni alig győzött. Vele született nyelvének bőségét igen világosan mutattyák azok a’ számtalan színek, mellyekkel külömbféle munkáiban az előfordúlt tárgyokat tulajdonképpen festi. Úgy tetszik a’ bő elme, ’s gazdag nyelv, Dugonicsnál öszve találkoztak, ’s kezet fogtak.

Harmintznégy esztendeig oktató hivatalát viselte az Universitásnál, meddig tudniillik egéssége engedte: ennek hanyatlásával végképpen Szegedre vette magát 1808 eszt. kedves öttse házához, hol unokái között munkás[5] józan, mértékletes ’s víg életét tíz esztendővel szaporította, még végre egy el érett gyümöltshöz hasonló az életfátúl önként ’s minden erőszak nélkül el vált 78-dik esztendős korában.

Egy derék Hazafia, még Budán volt tanitvánnya, azután jó baráttya, meg illetődve írta a’ boldogúltnak sírhalmára:

HŰLT. PORA.
ITT. NYUGSZIK.
DUGONICSNAK.
LELKE. AZ. ÉGBE.
SZITTYA. MAGYAR. HÖSÖK.
DITSÖŰLT. SEREGÉBE.
RÖPÜLT. FÖL.
25 Juliusban 1818 eszt.

Ezen Magyar Példa Beszédek, ’s Jeles Mondások gyűjteményét Dugonics András Úr még élt, mindenkor szép kintsnek tartotta a’ Magyar nyelv ’s erkölts tsinosodására nézve, ’s valaki azt figyelmesen által olvassa, meg fog vele egyezni ítéletében. Mert nem tsak napkeleti nyelvünknek a’ példákra ’s hasonlításokra épült ékes szollásit foglalja magában, hanem még azokkal az erköltsi Maximákkal is bővelkedik, mellyek minden esetre az emberi életben, szép, rövid ’s sarkalatos oktatást adnak. Ő ezeket nagyobb részént Nemzete szájábúl, rész szerént a’ bőltsek ’s tsinosabb népek könyveikbűl arra végre szedegette öszve, hogy minden rendű, ’s még az alatsonyabb sorsú Hazafi társainak is épülésekre szolgáljanak. Mert tudta, hogy a’ huzomos erköltsi beszédek, koránt sem hagynak a’ közönséges embernél olly mély bé nyomást magok után, mint a’ velös és rövid mondások. ’S valóban meg kell vallani, hasznokra nézve vetekednek, némelly bőv beszédű, erőltetett, ’s gyakorta alakos moralistákkal, kiket se meg szerezni, se olvasni nem szeret a’ nép: ellenben a’ rövid és könnyen meg fogható igazságot úgy nézi, mint az oraculumot, mellyet mivel szüntelen elméjében forgat, meg szegni véteknek tart. Sok ideig hasznára ’s diszére fog szolgálni ez a’ gyűjtött kints Nemzetünknek az ékes szóllásban, játékszínben, és közhasznú könyvekben. Mert a’ Philosophia nyelvét a’ szép halmi Magyar Múzsával fellengő tudós Hazafiakra bizzuk.

Dugonics András Úrnak ditső életét a’ Nemes Magyar Nemzet előtt ezen kérdéssel fejezem be: vallyon diszére válna é Hazánknak, ha ennek a’ buzgó Literátornak, és derék Vezérnek sírhalmára egy ollyan kőszáll emeltetne fel örök emlékezetűl, millyen Nemzetünk kedves Dallosa, Csokonay Vitéz Mihály mint egy húsz esztendővel ez előtt bájaló tollával szentelt néki, ’s a’ Szeretsenyek nevezete alatt ki jött munkában le is festett? Europának tsínosabb Nemzetei már akkor meg határozták ennek a’ kérdésnek feleletét, mikor nagy elméjű, ’s hasznos fáradozású tudósaiknak olly szándékkal állítottak emlékjeleket, hogy ezek nem tsak az érdem eránt viseltető közháladatosságot hirdessék: hanem még inkább a’ nemes lelkű Hazafiakot, a’ szép és jeles példák követésére bírják. Mennyire mentek illyen, ’s ehez hasonló fogásokkal fel tett tzéljokban, hoszszas erősítéssel vitatni nem szükséges, minekutánna e’ világnak leg távolabb fekvő népei esmérik már szép mesterségeiket, tsudálják az ő mély tudományokat, ’s rettegnek irtoztató hatalmoktúl. Mind ezek nem kevés szégyenünkre, valóban minket is nagy álmélkodással töltenek el.

Ha tehát velek valaha versent futni, és virágzásokban részesülni akarunk, ugyan azon az úton kell meg indúlnunk, mellyen ők annyira halladtak már, hogy a’ tökélletességnek tsak nem végső pontjához jutnának. Mennél előbb és mennél hathatosabb iparkodással követtyük őket, kétség kivül annál hamarább és bizonyosabban közelítünk hozzájok, és neveljünk nemzetünk ditsőségét. Ha pedig szokásunk szerént hátra vetett karokkal semmihez sem nyúlunk; tsak az időre ’s szerentsére bizzuk sorsunkat; vagy valami hatalmas kézre várakozunk, melly minket a’ culturára kénszerítsen; igen félő lesz, ne hogy ez inyünk szerént ne történnyen, vagy amazok miátt örökre kitsinyek és esméretlenek maradván, minden ditsőség nélkül sok más nemzetekkel a’ főld hátárúl el enyészszünk.

Minden efféle félelmek és aggodások meg előzésekre, a’ többi eszközök mellett, mellyekrűl nintsen tzélom szollani, leg szebb ’s leg illendőbb alkalmatosságot nyújt Dugonicsnak nemzetünk eránt való különös érdeme, mellyet ha bötsülni, és a’ fenn említett kérdés szerént meg hálálni akarunk, nem annyira a’ boldogúltnak halhatatlanságát keressük, mellyre ő még éltében írásaival szert tett, mint tulajdon ditsőségünket öregbittyük, hogy nemzeti culturánk előmozdításának úttyába e’ részben is ditséretesen belevágtunk.

Kik illyeneket forgatnak elméjekben, és nem tsak Dugonicsot tisztelték, hanem nemzetünk javát, és tsinosodását is szíveken hordozzák, ezennel meg kéretnek, hogy Dugonics neve alatt ugyan, de a’ Magyar nemzet ditsősége előmozdítása végett, tetszésök szerént valamit fel áldozni ne terheltessenek. A’ részt vevők neveik rézre metzve a’ Monumentumba tétetnek: maga az emlék-kő a’ leg jobb izlés szerént készül el; ’s ha a’ költség engedi, annak rajzolatja a’ Hazának minden részeibe el küldetik.

E’ végre ajánlott pénznek öszve gyűjtésére különös tisztelettel meg kéretnek, Pesten Tek. ’s Tudós Horváth István Úr, a’ nemzeti Könyvtár örzője; és T. Kultsár István Úr, a’ Hazai Tudósítások kiadója: Szegeden pedig Tek. Bene Antal Úr, T. Ns. Tsongrád Vármegye Tábla Birája, és Főjegyzője, ki egyszer’smind a’ Monumentum fel állítása eránt való egész gondoskodást Nemes Szeged Várossa Inzsenőrjével Nemzetes Vedres István Úrral magára felvállalta.

Kőlt Szegeden 25 Januar. 1820.

K. Chrysostom.


Ezek közűl vala Ts. Kir. Vitéz Fő Hadnagy Tekéntetes Bebesi Bebesy Ferencz Úr, ki Dugonicsnak ajándékba tőlle nyert Ábrázolattyát illy fel irással tisztelte meg: „Ki nem mondható, csak gondolható álmélkodással képzelődhetnek azok régi Magyar Vitéz eleinknek emberségeikrűl, a’ kik ezen derék férfiúnak munkáit olvassák! melly tiszta magyarázatokat tapasztal azokban a’ figyelmetes olvasó! melly igaz Magyar példázásokkal vannak rakva írott történet könyvei? – Dugonics!. a’ te homlokod, a’ hol az a’ nagy ész el rejtve lakozik, minden szóért, mellyek azokba írva vannak, tsókot érdemel!! Te vagy még azon régieknek lelkébűl szakadott derék unokák közűl egygyik, a’ ki azoknak érdemeikrűl hangzol a’ mi időnkben is! Téged méltó Hazádhoz, ’s Nemzetedhez vonzó nagy szeretetedért, és azoknak javokért szüntelen folytatott fáradhatatlan szorgalmatosságodért igaz Hazafinak mondani. – Ély!!! és légyen álhatatos ’s tántaríthatatlan ugyan ditső Hazádhoz ’s Nemzetedhez viseltető szeretedtűl lángaló szíved.” – Gácson Böjtmás Havának 28-dik napján 1811-dik esztendőbe.
Itt említést érdemel Nemes Szeged Városának az a’ különös szivessége, mellyel a’ Tudományoknak terjesztésekre esztendőnként jó pénzben többet hat ezer forintnál szokott fel áldozni. – Ha valaki foganattyát akarja tudni ennek a’ költségnek, elsőben vegye számba, hogy a’ Szegedi Polgárok az idegen tanuló ifiaktúl, leg alább hat ezer helyett, harmintz hat ezret vesznek be: ez egy ollyan nyereség, melly minden három esztendőben a’ hat ezernek tőke pénzét viszsza szerzi, és mozgásba hozza. Azután magokra a’ Polgárokra nézve mit nem mivelnek a’ jóltevő Tudományok? nem tsinosodnak é ők ezek által? nem válnak é alkalmatosabbakká a’ mesterségekre és az industria gyarapítására? nem nyújtanak é még a’ szegényebb sorsú lakosoknak is alkalmatosságot gyermekeik szerentsésebb nevelésekre? az előtt harmintz vagy negyven esztendővel a’ tisztviselők többnyire jövevényekbűl állottak: a’ valamire való mester emberek idegenek valának: a’ járás, kelés Pestnél és Bajánál tovább nem terjedett. Ki hinné? egy valamire való kerti gyümöltsöt, melly itten termett volna, a’ piatzon soha látni nem lehetett: ha tsak egy halász hajó kivántatott is, a’ mi a’ vizek mellett el kerülhetetlenül szükséges, Pestre kellett azért menni. – Mái nap pedig, boldog Isten! melly ellenkezőképpen vagyon a’ dolog? maga a’ Város nem tsak tudós Hazafiak által kormányoztatik, hanem máshová is értelmes Papokkal, Földmérőkkel, Orvosokkal, hadi Tisztekkel szolgál; jól tanúlt mester emberekkel és legényekkel maga is bővelkedik, más Városokat is segít: halász hajók mellett leg szebb ’s leg híresebb gálya hajókat épít; száraz és vizi malmokkal Bánátot és Bátskát meg rakja: zsindelt, létzet, deszkát milliomként készit és adogál az idegeneknek: szekeresseinél az Ausztriai Tartományoknak nagy része esméretes. Még tsudálatosabb ezeknél a’ népszaporodás, mellybűl minden szomszéd Vármegyékbe a’ kertészségek el terjedtek, és gyarapodtak. Közönséges mondás az: hogy ha Szegednek szállítványi öszvegyülnének, három Szeged kerekedne belőlök. Piatza ennek a’ Városnak termékenyebb esztendőben, a’ kellemetesebb ’s ritkább gyümöltsök mindenféle nemeivel Olasz országot inkább, mint az Alföldet ábrázollya. Egy szóval: az említett időszaktúl fogva Szeged dupplázta lakosinak számát, ’s egy két száz mester embereit ezrekkel szaporította. – Mi ennek az oka? a’ szorgalmatos nevelés, és a’ szelid Tudományoknak szerentsés bé folyások minden ágaira az emberi boldogságnak.

[3] Az elsőét, azoknak kedvekért, kik a’ Magyar versekben gyönyörködnek, ide iktatom:

Meg lett a’ mit régen vártam,
A’ tudomány fénye
Szinte Hazánk élő nyelvén
Ditsőségre lépe.
Viszi ditső hirét nevét
Írott ’s nyomtatott könyv.
Tisztul ’s égig emelkedik,
Hegygyé válik a’ völgy.
A’ tudákos, betű-vető,
Gépelyes földmérő,
Newton szerént böltselkedő
Orvos, törvény fejtő.
A’ szó tévő, a’ történet
És idő-rend író
Költő, és (egy szóval mondván)
Mindenre tanító.
Meg ereszté Magyar tollát.
Dugonics munkája
Elegendő példa ebben
’S mély Tudákossága.
Itt azt feszegeti, fejti,
A’ – mit a’ ki meg fog:
Minden böltselkedő könyvhöz
Kész értelemmel fog.
A’ szám titkát fel találja,
Tsudákat indíthat,
A’ ki jól fel kapja mind azt,
A’ mit e’ könyv vittat.
Mértékbe szoríthat mindent,
A’ mit szem elérhet,
A’ mit égen, földön szögre
’S körre kénszeríthet.
Új fáradság, nyelv újítás
Kellett, és nagy elme,
Mind ki tellett Dugonicstúl
’S elé állott erre
Magyar Fibonaci Thales,
És Magyar Euklides.
Ély, örüly! im’ nagy neved már,
Mély, hoszszú, és széles.

A’ többi jótéteményei között ezer forintot le tett, hogy annak interessét a’ leg öregbik Szerzetes társa esztendőnként kedve szerént használja.
Életét a’ Magyar országi Várok le írásokban végezte, mellyekbűl kétharmad részt szerentsésen ki is dolgozott. Kéz íratban vagyon egész az S-ig.

DUGONICS ANDRÁS: 
MAGYAR PÉLDA BESZÉDEK ÉS JELES MONDÁSOK