Payday Loans

Keresés

Jókai Mór: Egy az Isten PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2016. január 14. csütörtök, 17:46

A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version

Jókai Mór
Egy az Isten

Jókai Mór
Egy az Isten

ISMERTETŐ


Rómában kilincsel házassága felbontásáért Zboróy Blanka grófnő, akit családja egy vén kéjenc herceghez, Cagliarihoz kényszerített. Sokszoros hálót kerítenek köréje, mert a herceg a vagyonára, a herceg titkára egy erdélyi kalandor, Vajdár pedig a kezére pályázik. Változatos és veszélyes ármánykodásaik gyűrűjéből egy sejtelmesen viselkedő, békés, de ügyesen merész tordai festő, volt diplomata és vasbányatulajdonos, Adorján Manassé menti ki. Természetesen beleszeret, s a forradalmi "anarchiától" terhes Olaszországon és Magyarországon át viszi haza menyasszonyát Erdélybe. Nyugalom ott sincs, az erdélyi magyar és román lakosság, nem utolsósorban az osztrák kamarilla bujtogatására, súlyos harcokat vív egymással. Ezekben a harcokban a székely Adorján család férfitagjait oroszlánrészt vállalnak. Felizgatott tömegek élén, pusztulásukra (kivált Blankáéra) tör Vajdár, akit már úgyis bűn terhel velük szemben. Leánytestvérüket, Annát cserbenhagyta, sőt Manassé nevére váltót hamisított. A harcok múltával Manassé hozzálát, hogy új Berend Ivánként felvirágoztassa a bányatelepet, de éppen őt, az erőszaktól elvben tartózkodó, pacifista, hithű unitáriust elviszik osztrák katonának. Fegyverét csak a magyar szabadság érdekében kész használni, belép a garibaldista magyar légióba, de a villafranca-i béke miatt harcokra már nem kerül sor, hazatér családjához, Blankához és két felcseperedő gyermekéhez.

A szépen megrajzolt torockói idill ellenpólusát adja Jókai a bécsi panamákba merülő arisztokrata hősök (Cagliari, Caldariva és lakájuk, Vajdár) sötét üzelmeivel. A puritán főhős, Manassé erkölcsi elégtételeként, Vajdár becsapva és megtörve tér vissza meghalni a hazai földre, volt menyasszonya, Anna koporsója mellé. A regény nem tartozik Jókai java munkái közé, de olvasmányos, lebilincselő.

 

A szeretet mítosza Jókai Mór Egy az Isten című regényében 1/2

Nyiri Péter - A..., cs, 06/28/2012 - 00:06

 

 

 

„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

(Máté 5, 9)

Jókai Mór, a nagy mesemondó mítoszi távlatokból figyelte nemzetünk történelmét, s a nézőpontból üzenet lett: a múlt nagy mítoszi, a világ sorsát eldöntő történései-küzdelmei nem múlnak el a letűnő korokkal együtt. Mindenkor, ma is zajlik a harc, melyben a Jó törekszik kivívni diadalát a Rossz felett. S a jó nem más, mint az aranykort teremtő, embereket közösséggé kovácsoló Szeretet. Jókai mítoszai a kereszténységből is táplálkoznak, s utalásai-szimbólumai gyakran nem csupán megengedik, hanem meg is követelik a szakrális olvasatot…

A mítosz alapvető funkciója a kozmosz fenntartása a káosszal szemben, a mítosz alapértelme a káoszok kozmosszá szervezése. Jókai Mór Egy az Isten című regényének is ez a törekvése. Mitologizáló elbeszélésmódjával arra is választ ad vagy keres, hogy miképpen teremthető meg a szeretet és a szerelem erejével egy mikrokozmosz a káoszban. Mindezt egy aktualizált édenkert-mítosz elbeszélésével teszi meg azáltal, hogy feltárja a szeretet és szerelem archetipikus vonásait, teremtő jellegét. Az 1877-ben megjelent Egy az Isten című regényben a szeretet mitologizálásának lehetünk tanúi. Ez tematikailag két szövegréteget jelent: egyrészt a Krisztus hirdette keresztény felebaráti szeretetet, a főhős Adorján Manassé értelmezésében a békét; másrészt a tiszta és őszinte, egyszeri szerelmet. A mű többek között az unitárius vallást mutatja be az olvasónak, így természetesen valamilyen vonatkozásban a kereszténységről, a szeretetről is szólnia kell. Ezt a téma adta kötelességet, a szeretetről való beszédet azonban a regény a tárgykörben szokásosan használatos narratívától némiképp eltérően teljesíti. A szöveg a szeretetnek egy másfajta, ugyanakkor ősi és organikus felfogását kínálja. Egyfajta remitologizálásról, a szeretet és szerelem mítoszának újraértelmezéséről, a műben tisztán kibontakozó normatív rend alapján történő módosításáról beszélhetünk. Ennek feltárása elsősorban a főalakok, Adorján Manassé és Zboróy Blanka, illetőleg a békesziget Torockó alaposabb vizsgálatával kísérelhető meg. Az elemzésben nagy segítséget nyújthat a szereplők és helyszínek bipoláris elrendeződése. Az oppozíciók általi ábrázolás a Jókai-szövegek mitologizáló elbeszélésmódjának egyik poétikai eszköze.[i]A regény alapvető narratív eljárása ugyanis a polarizálás, az ellentétek felállítása és ütköztetése. Az ellentétes felek ily módon egymást is jellemzik, mert tökéletesen ellentétes póluson állnak. Az alkotás szerkezete és cselekménye ezen a bipolaritáson alapszik.

A regény központi alakja a korábban diplomata, ám a történelmi változások folytán hivatalát vesztett erdélyi unitárius Adorján Manassé. A férfi a béke elkötelezett híve, minden vérontásnak és erőszaknak ellenzője, a gondok és konfliktusok vér nélküli megoldásának hirdetője, a béke szimbóluma. Jellemét mindenekelőtt a békeszeretet, illetőleg a Krisztushoz való viszony, illetve viszonyulása határozza meg. Manassé külsejét a narrátor már önmagában is a béke demonstrációjaként írja le: „Egész arcán valami szokatlan fajjelleg volt kifejezve; széles kidomborodó homloka, erős, sűrű, perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen maláji metszésű szemei, tiszta, kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felsőajkának sémita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt valami lengyeles, mintha öt-hat féle nemzetnek az eszménye volna benne összekeverve, s mégis valamennyi egy összehangzó egésszé egyesítve.” Manassé családtörténete a bibliai, ószövetségi történeteket idézi: a tagok bibliai neveket viselnek, egy nagy közösségben élnek békében, szeretetben. Főszereplőnk a legkisebb fiú, ez a József-történetet juttathatja eszünkbe, az Adorján-testvérek azonban „csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért, mert szülőik kegyence volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették, hogy ők maguk dolgoztak. Fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész…” Így lép hát elénk már az első oldalakon Adorján Manassé, akiről a későbbiek során az is kiderül, hogy kitűnően eligazodik a világi dolgokban, még a kártyázásban is verhetetlen, emellett pedig: bár békés természetű, rendkívüli fizikai ereje van. A nagyítás, heroizálás szintén a Jókai-szövegek mitologizáló beszédmódjának szokásos eleme, s az ószövetségi allúziók tovább erősítik az esetleges hiperbolizmust.

Manassé a regényben a megmentő alakjában tűnik föl, hősként, aki képes megragadni, és befolyásolni, irányítani a történések kusza szálait. Az unitáriusok hitében Jézus nem Isten, hanem ember, ilyen minőségében azonban példaként követendő az ember számára. Ez a felfogás határozza meg Manassé világnézetét. Az ő Krisztus-képe egy, a megszokottól eltérő Krisztus-kép, melyben a kultusz helyét a tett, a cselekedet kötelessége veszi át. Ez egyben a szeretet mítoszának/parancsának átértelmezése is, hangsúlyeltolás – az imádó-leboruló Istenszeretet helyett a cselekvő emberi szeretet hirdetése. A regény világában – és a mitologizáló narratíva általi kiterjesztésben a mindenkori jelenben – mindez az ideálishoz közelítő, az emberi lehetőségek engedte boldogság-lét teremtő feltétele. Az út a boldogsághoz.

Manassé számára Jézus nem Isten, akit imád, hanem az embere, akit követ! Ebben az áloppozícióban rejlik Manassé jellemének titka. Áloppozíció, mert a két viselkedésmód – a követés és az imádás – korántsem zárja ki egymást, csupán ok-okozati viszonyról, sorrendiségről van itt szó. Míg a Manassén és az unitárius közösségen kívüliek számára Jézus az Isten, akit imádnak, de nem feltétlenül követik tanítását, mert hitük kimerül egy kultusz, egy életrajz iránti hódolatban; addig Manassé számára Jézus üzenetén van a hangsúly: ő tehát az aktív befogadás, a követés híve a passzív hittel szemben. Számára Krisztus egy tökéletes ember, akit tettekben kell követni, cselekedeteinkben mintául venni, s ezért tisztelni. Manassé törekvése ennek folytán a tökéletesedés. Jókai regényeinek egyik visszatérő mítosza éppen az „egész ember”, a testben lélekben tökéletes ember mítosza. Jókai eszményi hősei valamiképpen mindannyian e cél megtestesítői, vagy éppen e cél felé tartanak.

A különbség tehát abban áll, hogy itt az imádat-tisztelet Jézus példakép voltában rejlik, az elérhetőségében-követhetőségében, a másik esetben viszont az elérhetetlen isteniségében. A regényben az unitáriusokétól eltérő felfogás azonban a rossz cselekedeteket is ismeri: Krisztus elérhetetlen kultusz ugyanis, Vele azonosulni Istensége miatt lehetetlen. Emiatt pedig az ember más azonosulási mintákat keres és teremt magának: pénzt, karriert, mámort stb. Manassé ellenben csak Őt ismeri, és senki mást, mert számára ő a „legdicsőbb ember”.

Manassé szerint éppen ez az értelmezésbeli különbség fordítja rossz irányba az emberi történelmet. Ez minden pusztítás oka: hogy Krisztust nem követik, nem az a céljuk, hogy úgy viselkedjenek, mint ő. Hiszen ez már eleve kizárna minden rosszat. „A bosszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. […] Akik azt állítják magukról, hogy Jézus követői, nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira: Bocsáss meg nekik, atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

A regény lélektanilag egyik legkiélezettebb helyzetében a narrátor mintegy leleplezi Manassé igazi érzéseit. Amikor neki, a békeapostolnak harcba kellene mennie hazájáért, habozik, hiszen példaképe, Krisztus sohasem ragadna fegyvert. Ő azonban nem képes erre, hanem a harc mellett dönt. S ekkor egy Krisztus-szobor előtt megvallja: „Én csak egy ember vagyok!…Nem tudok hozzád fölemelkedni!” Ez a vallomás árulja el az olvasónak Manassé megrendítően mély hitét, s mutatja meg valódi személyiségét. Nem Krisztus személyében, istenségében való kételkedéséről van esetében szó, hanem a Krisztus-jelenség értelmezéséről: az általa elhozott Üzenet és annak teljesítése erkölcsi kötelességként áll hitvallása központjában. Manassé a békét emelte hitágazattá, mert ez a cselekvő szeretet egyenes következménye. Ez voltaképpen egy hermeneutikai kérdés: a jézusi élet értelmezésének kérdése. Ebben van Manassé és a többiek között elkülönböződés: míg mások Krisztust Isten megnyilatkozásaként, a Teremtő önvallomásaként, csodaként fogják fel, de csakis így, addig ő cselekedetként, tettként, azonosulási mintaként, felszólításként, egy erkölcsi kategorikus imperatívuszként (élj úgy, ahogyan Ő tanította!). Manassé számára Jézus valóban az út, melyen járni kell: vagyis az általa elhozott igazság, azaz a kinyilatkoztatott – a szereteten alapuló – életmodell maga Krisztus, akit követnie kell: emberként. A jelenség napjainkban is él még, gondoljunk csak a nemrég nagy izgalmat keltő Da Vinci-kód című regényre. A könyv Jézus életének állítólagos titkait, eddig nem ismert részleteit igyekszik leleplezni, így akarván gyengíteni vagy módosítani a kultuszt. Vagyis kizárólag a személlyel, az életrajzzal foglalkozik. Ennek a törekvésnek az a negatív hatása, hogy Krisztus kapcsán az embereket nem a szeretet üzenete, a tanítása az üdvösségbe vezető útról érdekli, hanem olyan dolgok, hogy például volt-e felesége. A forma kerül előtérbe a tartalommal szemben.

A regény mitologizáló – a szeretet, Krisztus mítoszát újraértelmező – elbeszélésmódja ezt az elkülönböződést – hogy kultuszként avagy mintaként értelmezik-e Jézust – igyekszik feloldani, mégpedig úgy, hogy a mű végkifejletében a Manassé történetének folytonosságát és világának megmaradását beszéli el, míg a másik véglet képviselőit kivonja  a társadalomból.

Manassé példaképének tekinti Jézust, s azonosulási törekvése eredményezi azt, hogy a regény folyamán ő maga is krisztusi alakká válik. Megszabadító volta általánosan érvényes: messiása ő Blankának és népének, a torockóiaknak is. A szöveg több utalást is tesz Mananssé Jézushoz való hasonlatosságára: például Blanka talált egy férfit, aki megér harminc ezüstpénzt; vagy hogy Manassé olyan hű, mint az árny, és olyan tiszta, mint a fény. Manassé heroizálását a narrátor több allúzióval is erősíti. Ilyen a bibliai Dávidra való utalás: a férfi távollétében szerettei Dávid-zsoltárt énekelnek, testvérét – aki rendkívüli módon hasonlít hozzá – Dávidnak hívják. Amikor pedig Manassé az ellenség táborába mint oroszlánok barlangjába megy be, és sértetlenül tér vissza, Dániel alakja juthat eszünkbe. Egy helyütt maga az elbeszélő nevezi mítoszi hősnek Manassét: „Valamennyiben Manassé volt a mítoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga küzdött a seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint”.

Manassé alakjában az a mítosz játszódik le újra, hogy a szeretet és igaz hit erejével hogyan lehet mítoszi nagyságrendű tetteket végrehajtani: kozmoszt teremteni a káoszban.

Manassé karakterét és krisztusi alakját erősíti szereplői ellentétpárja: Vajdár Benjámin. A korábban barát és szintén unitárius – ám közvetlenül az esküvő előtt Manassé húgát elhagyó és más vallásra térő – Vajdár ördögi vonásokkal felruházott figura. „Vagy olyan boldoggá fogom tenni önt, aminővé valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, amilyenné valaha ördög tett egy embert”, mondja Blankának. Ő az élvvágy, gyönyörvadászat és az úrhatnámság megtestesítője, eszményi szép alak velejéig romlott lélekkel. Manasséval való harca Jézus és Júdás történetét idézi elénk. A Diurbanu néven gazdálkodó, saját népét irtó Vajdár a szöveg szerint „saját népéből támadt áruló”. Pusztító serege pedig „négyezer fejű óriás kígyó”. Kitűnően megvilágítja jellemét az a jelenet, melybe egy elpusztított falun halad át, ahol mindenki rettegve jár, ám ő tökéletes boldogságban, az éjszaka uraként lovagol. A gonosszal, árulóval való harc és a neki való megbocsátás tehát a főhős alakját szintén a Jézuséhoz közelíti.

Folytatjuk....


Magyar Irodalmi Lap

 

 

LAST_UPDATED2