Payday Loans

Keresés

Hova lettek az írástudók? PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2016. január 29. péntek, 08:18
snagy-fokep

1990 SZEPTEMBER 3. 2 COMMENTS MEGTEKINTVE: 1402 RETRO -A- A +A+

HOVA LETTEK AZ ÍRÁSTUDÓK?

Rembrandt és Chagall rabbijai [1990 ősz]

Hommage à dr. Gádor László (1912–1990)

 

Az ókori héber és arám nyelvben a rabbi, az írástudó megszólítása: uram. Hogy az ókori kultúrában milyen nagy volt az írástudók tisztelete, méltósága, mi sem bizonyítja jobban, mint az óbabilóniai (i. e. 2500–2000) és az egyiptomi irnokszobrok, ezeknek az írástudó figuráknak tekintélyt sugárzó megjelenítése.

Az ókori zsidó nép szétszóródása után, a Krisztus utáni első század vége felé a rabbi szó elvesztette eredeti jelentését, és a törvénytudók megszólítása lett. A rabbik írástudók és törvénytudók, nem pedig papok. A papok (héber megfelelője kohen, Jahve papjait gyakran levitáknak nevezték) az istentisztelet szolgái, az áldozat bemutatói, az Ige hirdetői, s így a hatalom szószólói. A rabbik szinte szemben álltak velük, ők a néppel közvetlenebb kapcsolatot tartó, de hatalmi befolyásra is szert tevő értelmiségiek (lásd pl. „Vének tanácsa”).

a rabbi és a pap

A rabbi nem igehirdető, nem kinyilatkoztató próféta. Persze a szerepek egymásba fonódhatnak. Jeremiás és Ezékiel pap volt. S ha a modern Európa kezdetekor (Németalföld, Rembrandt történeti ideje) és a polgári Európa megkérdőjelezésének korszakában (Chagall 20. százada) már egybemosódik is a rabbi és a pap szerepköre, a festők – és az Ó- s Újszövetségben járatos festménynézegetők és bibliaolvasók – számára a rabbi megjelölés hordoz még valami többletet.

Rembrandt református hite s a puritán mennonitákhoz tartozása megnyilvánul az ószövetségi zsidóság iránti érdeklődésében. A mennoniták demokratizmusa az istentiszteletben (nem papok vezetik az istentiszteletet, hanem egy-egy hívő olvas fel a Szentírásból a többiek okulására) magához vonzza az alsóbb értelmiségi rétegeket, a szabadgondolkodókat és a hivatalos politikával elégedetleneket. A kálvinista ortodoxia kihívásnak is érezte létüket – Rembrandtot viszont csatlakozásra ösztönözte. Amszterdamban a zsidónegyedben lakott, és az ott élőket használta modellként, olyannyira, hogy gyanúba keveredett: hátha ő maga is zsidó. A zsidósághoz mindenekelőtt az Ószövetség kötötte, s az a vallásosság, amely a kortársak talmi hitével szemben a gyökerekhez fordult, annak reményében, hogy ott rátalál a tiszta értékekre. A zsidók között morális erőre lelt, a mindennapi zsidó arcokban felfedezte a szimbólummá emelhető Salamont és Dávidot, Jóbot és Jákobot. És a rabbikat, az írást tisztelőket és a törvénytudókat, a gondolkodókat, a meditatív, elmélyült embereket, a földi hiúságoktól elfordulókat. Rembrandt rabbijai a kor tudósai, méltóságteljesek és fegyelmezettek, karitatív lények. Spinoza és Descartes kortársai, Erasmus közvetlen utódai, Bacon, Newton elődei. Fénylő intellektusú természetbúvárok, a lélek s a szellem ismerői. A holland polgári aranykor rövidlátó újgazdagjainak fölébe nőve az egyetemes polgári kultúra buktatóinak, csapdáinak megsejtői, az értelmiségi lét szószólói, a modern értelmiségi életforma megalapozói.

 

Ifj. Hans Holbein: Erasmus

Ifj. Hans Holbein: Erasmus

 

Rembrandt rabbijai teljesítik ki azt a szemléletet, amit Dürer 1526-ban készített Jeromos a cellában rézkarcán és Holbein 1516-ban festett Erasmus portréján fogalmaz meg: az értelmiségi a szellemi alkotásra koncentrál, a világtól, a külső, zajos eseményektől elforduló életvitelt alakít ki. Hisz a tudásban, bízik a gondolat közvetíthetőségében, az értelmes beszéd energiájában. Rembrandt betéve tudta a Bibliát, mint egy rabbi, járatos volt a szent szövegekben. A korai bibliafordítók is kötelességüknek érezték, hogy megtanuljanak héberül, s amiként valamirevaló, magára adó református pap ma is beszéli az Ószövetség nyelvét, Rembrandt is törekedett arra, hogy eredetiben ismerje a korabeli történeteket. Járta az amszterdami zsinagógákat, a zsidók látogatta helyeket, kereste a zsidók barátságát, mert közelségükben, szokásaikat figyelve, nyelvüket hallgatva olyan jelenségekre, jelzésekre találhatott, amelyek közelebb vitték az ószövetségi ember és istene kapcsolatának megértéséhez. Rembrandt kitűnő társadalomtudós volt, etnográfus, szociológus, mint természettudós kortársa, sorstársa, Spinoza. Ma résztvevő megfigyelésnek hívjuk a módszert, amivel dolgozott és dokumentumelemzésnek, ha értelmezzük (fénykép még nem lévén, megszámlálhatatlan mennyiségű rajzot csinált, legalább olyan hiteleseket, mint bármelyik felvétel).

Nemcsak az emberi lélekről s a társas kapcsolatokról tudott sokat, hanem a vallás mibenlétéről, a vallásosság természetrajzáról is.

új értelmiségi magatartás

Dürer Jeromosa a 16. század elején új értelmiségi magatartást honosított meg. Azóta is érvényben lévőt arra az örökké visszatérő dilemmára, hogy mit tehet egy széles látókörű európai a politikai csatározások idején: dolgozik, és belül szabad marad. A Dürer korabeli vallásháborúk ugyanis addig szokatlan állapotba kényszerítik az értelmiségit: intellektuális elzárkózásba, magányba. Rembrandt rabbijai azonban tudatosan vállalják ezt. Szomorú távolságtartással, a látóképesség birtokában, s ugyanakkor erőteljes ottléttel, azonosulva a folyamatokkal, a változásokkal.

 

Albrecht Dürer: Szent Jeromos a cellájában

Albrecht Dürer: Szent Jeromos a cellájában

Racionalizmus és hit belső egyensúlya: mértékletesség, okosság, puritanizmus – e rabbi-portrék olyan emberi tulajdonságok megjelenítői, amelyek a reformátor, protestáns 17. századi Németalföldön a legelismertebb erények. Említettem már a zsidókhoz vonzódó Rembrandt kapcsolatát a legszigorúbb protestáns szekták egyikével, a mennonitákkal. A zsidók által kitagadott zsidó Spinoza is hozzájuk tartozott, s miközben a szekta tagjai például vallási okokból megtagadták a katonai szolgálatot, nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az ipari fejlődésben, az innovációban. Szigorú életszabályok korlátozták cselekvési terüket: jámborak, szabadok és kitűnő kereskedők voltak. Rendkívül vallásosak, számos dologban konzervatívok és egyben mozgékony szelleműek, az anyagi dolgokra kifinomultan érzékenyek – mint a közhiedelem szerint a zsidók általában. Szerepkörük sok tekintetben hasonlított a zsidókéra (Max Weber írja A protestáns etikában, hogy Babilóniában a zsidóknak volt hasonló társadalmi funkciójuk, mint a protestáns szektáknak a polgárosodó Németalföldön).

feltűnően nagy zsinagóga

Amszterdamban a 17. században több mint húszezer zsidó élt, 1612-ben (Rembrandt ekkor 6 éves) feltűnően nagy zsinagógát építettek a szefárdok, bár nem tartoztak a nagyon gazdag családok közé (1631-ben Amszterdam 1500 legnagyobb adófizetője között mindössze 6 zsidó kereskedő volt). Akárcsak a protestáns szektáknak, a jómódú zsidó polgároknak sincs politikai felelősségük: lehetővé válik, hogy kizárólag üzleti ügyeiknek szenteljék magukat, s így megszilárdíthatják individualizmusukat.

 

Rembrandt: Menasseh Ben Israel

Rembrandt: Menasseh Ben Israel

 

Rembrandt rabbijai tehát jómódú, türelmes, valóságérzékkel rendelkező, nem hiszékeny holland polgárok. Akaraterős, férfias rabbik, a közösség bátor kiállású vezetői, hiszen a reformáció is emberi akaratra épül, akárcsak Izrael egykori nomád társadalma, a protestantizmus is férfi istent imád, akárcsak a zsidók.

Rembrandt többször is megrajzolja barátja, Menasse ben Israel nagy tudományú, széles világi műveltségű rabbi portréját, aki Németalföld első héber nyomdájának megalapítója. (S akit, igaz, csak egy napra, de 1640-ben a hitközség vezetői egyházi átokkal sújtanak, mert egy rokonával tiltakozó iratot szerkesztett). A legenda szerint nyomdája betűi aranyból készültek, hogy méltók legyenek Mózes öt könyvének kritikai kiadásához. 1617–19-ben megjelentek az első igazi újságok Amszterdamban. Az újságok olvasása országos szenvedéllyé lesz: írástudóvá válik a polgárság zöme. Egyébként is: a Bibliához és a kereskedéshez, a banktevékenységhez egyaránt szükséges az olvasni tudás. A „nagy” könyveket szinte mind a 17. századi Hollandiában nyomtatják először. Az amszterdami nyomdák héber, spanyol, portugál nyelven adnak ki teológiai, filozófiai, grammatikai, matematikai, archeológiai, földrajzi műveket. Rembrandtot szenvedélyesen érdekli a teológia, a matematika, az archeológia, a földrajz. Rabbijai teológusok és grammatikusok, filozófusok és matematikusok egyszerre.

a legfőbb remény

Mi más különbözteti meg a zsidókat a többiektől, ha nem épp az írástudás – a Tóra olvasása szegénynek, butának, elesettnek ugyanúgy kötelező, mint a szerencsésnek. A tudás a legfőbb remény az egyenlőtlenségek megszüntethetőségére. Rabbi a nagyon szegényből is lehet, ha nagyon érti az írást, ha okosan és eredetien képes értelmezni a betűk mögötti szöveget.

 

Rembrandt: Öreg rabbi

Rembrandt: Öreg rabbi

Elfogadják az idegeneket a hollandusok. A spanyol és német zsidókat ugyanúgy, mint a vallonokat, flamandokat, franciákat, lotaringiaiakat, angolokat. A leideni egyetemen, ahova 1620-ban Rembrandt is beiratkozik, ezek a nemzetiségek, s mások is, együtt tanulnak. A külföldiek beáramlása kozmopolita jelleget kölcsönöz az egyetemnek, az egyetemi városnak. Botrányokból, zaklatások elől menekül ide Descartes is.

Rembrandt rabbijai a kozmopolitizmus jegyeit is magukon viselik: szabad vallonnak, flamandnak, németnek vagy akár spanyol vagy holland zsidónak lenni. Szabad önmagának lennie az embernek, mert embernek lennie szabad. A hollandok hihetetlenül büszkék arra, hogy szabad országban élnek („olyan szabad államban, ahol mindenki azt gondolhatja, amit akar, és kimondhatja azt, amit gondol” – írja Spinozának 1663-ban Oldenburg, a londoni Royal Society titkára). Rembrandt rabbijai a „szabadság országának” (ez a megjelölés Descartes egyik leveléből származik) öntudatos, nyílt tekintetű, egyenrangú polgárai.

autonóm öntudat

„Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én… felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete abban van, hogy gondolkodik, s amelynek léte nem függ sem valamely helytől, sem valamilyen anyagi dologtól” – írja Descartes, értekezésének abban a részében, ahol kétszer is nyomatékosan összegzi: „gondolkodom, tehát vagyok”. Rembrandt rabbijai elsősorban gondolkodók. Rembrandt, akárcsak Descartes, az embert mint autonóm öntudatot helyezi a világ középpontjába.

 

Marc Chagall: Rabbi Tórával

Marc Chagall: Rabbi Tórával

 

A modern racionalista rabbik helyett Chagallnál riadt, vergődő, a tóratekercset testükkel óvó meggyötörteket látunk. Chagall rabbijai mentik, ami még menthető. Legalább a betűt, az írást, ha már a törvény szelleme összekuszálódott.

a feladat

Hova lettek az írástudók? Chagall rabbijainak többsége együgyű, jámbor hívő, téblábolnak a számukra idegen 20. században, s legalább a folytonosságot kísérlik meg biztosítani. Érzelmi kötöttségük sarkallja őket a feladatra, amelytől az értelmiségiek elmenekültek. Az írástudók árulása után még szomorúbb magányra kárhoztatottak. Miként az a néhány intellektuális Chagall-rabbi is, akik közvetlen leszármazottai Rembrandt rabbijainak, s okosságuk révén még inkább tudják, reménytelen tettekre vállalkoztak.

„Mindenhonnan kikergetik az én népemet / Koronája földön hever / A földre hullott Dávid csillaga / Hol van dicsfénye becsülete” – írja Chagall A föld című versében. És egy másikban: „Látom őket most rongyokban vonszolják magukat / Mezítláb néma utakon Israël Pissarro és Modigliani testvérei / Testvéreinket kötélen vonszolják Dürer és Holbein fiai / A halálba a kemencékbe”.

az értékek szétzilálódása

Valaminek történnie kell, sugallják Chagall rabbijai, újra kell gondolni az írás, a törvény szerepét, az értékek szétzilálódása, elpusztítása közepette belekapaszkodni abba a tudásba, ami a zsidó és a keresztény kultúra kezdetein megteremtődött.

Chagall rabbijai sírnak, eltakarják arcukat, szomorúan meditálnak, védekeznek, menekülnek, hátukat a zsinagóga vagy egy tehénke oldalának támasztva ülnek. Kikezdte világukat a 20. század. De legalább még élnek, még szoríthatják a tóratekercset. Chagall rabbijai egyszerű emberek, a vityebszki zsidók legelesettebbjei szolgáltak modellül: halászok, bazárosok, mesteremberek, szegény munkások, koldusok – szenvedésük ellenére is várakozással teli, bölcs arcok. A titkok hordozói, és ezért méltán ők a betű, az írás megőrzői. Szegényes ruhákban ülnek, állnak a szorongató, üres éjszakában, a város peremén, komor létük színhelyein, és teszik a dolgukat: védik, őrzik a Tórát.

 

Marc Chagall: Magány

Marc Chagall: Magány

 

Milyen hosszú út Rembrandttól Chagallig, a törvénytudó, szakavatott rabbiktól a szorongással áthatott, ismeret nélküli rabbikig! A szorongás „mint a jelenvalólét létlehetősége – mondja Heidegger – a hanyatlás fenoménjében leli meg kiindulópontját”. „A semmi, amely elé a szorongás állít bennünket, leleplezi azt a semmisséget, amely a jelenvalólétet alapjában meghatározza, s ez az alap maga a halálba való belevetettségként van”. A távolság Spinoza és Heidegger között éppolyan, mint Rembrandt és Chagall között.

megértse magát

Rembrandtnál még: „keresd önmagad!”, azaz „ismerd meg önmagad”, a megismerés maga a boldogság. Chagallnál már csak a személytelen túlélés, a fennmaradás szorongó reménye marad. Spinoza az Isten iránti intellektuális szeretetről, Isten megismeréséről beszél, Heidegger az önmagára hagyatva létező (belevetett létező) jelenlétéről s csupán keveseknek, a kitüntetetteknek adatik meg a jelenvalólét, hogy legalább valamennyire megértse magát létében az ember. Rembrandtnál állandóság van, Chagallnál átmenetiség, a pillanat bizonytalansága.

Csak a betű, az írás örök mind a kettőjüknél. És kapocs közöttük a hit (Rembrandtnál bizonyosságként, Chagallnál rémült reményként: hátha, talán, mégis…) és a halál tudomásul vétele (Rembrandtnál az öntudat és éntudat emberségével, Chagallnál szelíd, átszellemült bánattal, a mindenségnek alávetetten). Közöttük csaknem háromszáz év, melyben a racionális gondolkodástól az értelem meghasonlásáig jutott az ember.

Felső kép | Rembrandt: A meditáló filozófus
LAST_UPDATED2