HOGY MEGMARADJON, AMI JÓ VOLT
Részlet a televízió Első szerelem című műsorában
elhangzott beszélgetésből
Azt hinné az ember, két szakmabeli gyakran találkozhat egymással a színpadon.
Szakácsi Sándor: Pedig a főiskolán játszottunk együtt utoljára.
Szerencsi Éva: Furcsa, de minket az élet egyetlenegyszer hozott össze a színpadon, 1974. után. A főiskola elvégeztével Sanyi lekerült Szolnokra, ahol az Óz, a csodák csodájában én voltam Dorothy, ő pedig a kutyája.
– Beszéljünk most arról hogy miért vagyunk éppen itt, a Pinceszínházban.
Éva: Én mondjam? Engem a színház szele gimnazista koromban csapott meg. A Pinceszínház újsághirdetés révén fiatalokat keresett. Akkor azt elolvastam, és idejöttem 69-ben. Itt ismerkedtünk meg. Röviden elmondom, hogyan. Sörös Sanyi és Szakácsi Sanyi is a színpadon volt, én pedig Iván Edittel ültem a harmadik sorban. Én bámultam Szakácsit, Edit pedig Söröst, és azt mondtuk egyszerre: nekem ő kell. És ez így lett.
Sándor: Ez ideális végszó. Mert amikor végre innen felvettek a főiskolára, akkor én azt mondtam magamban: minden nő, aki a főiskolára jár, az nekem kell, egy nő nem kell és az a Szerencsi Éva. És erre tessék, feleségül vettem. Aztán már a magánéletben én rettenetesen féltékeny voltam Évára. Halálosan szerelmes és féltékeny.
– Éva pályájára vagy Évára?
Sándor: Arra, hogy ne érjenek hozzá, ne fogják meg, ne csókolják meg.
– Térjünk vissza az elejére: ti itt összeismerkedtetek, és elkezdtetek járni egymással?
Éva: Igen, még itt, a Pinceszínházban kezdtünk együtt járni, s már együtt voltunk, amikor bekerültünk a főiskolára.
– És ezután gondoltad, hogy neked minden nő kell, csak ő nem?
Sándor: Tudod, hogy van ez egy kapcsolatban.
– Tudom. Netán akkor éppen össze voltatok veszve?
Éva: Erre már nem emlékszem, sokszor voltunk összeveszve. Ahhoz, hogy az ember összemelegedjen, állandóan huzavonázni kell.
Sándor: Ez a hét év olyan volt, hogy mostanában is, ha ismerősökkel találkozom, azt mondják, milyen kár, hogy mi szétmentünk, mert olyan híres szerelem volt a miénk!
– Hadd kérdezzem meg, hogy érvényes-e a műsor címe a ti műsorotokra.
Sándor: Az első szerelem? Én inkább úgy mondanám, hogy az első feleségem.
Éva: Nekem ez volt az első beteljesült szerelmem. Korábban ugyanis volt egy plátói is.
Sándor: Most, hogy azt mondod beteljesült: az enyém gyerekkori első szerelem volt, de nem teljesült be. Így nekem is stimmel az első szerelem.
– Mikor házasodtatok össze?
Sándor: 1976-ban.
– És 1977-ben szét is költöztetek?
Éva: Igen, de nem akkor váltunk el, hanem sokkal később.
Sándor: A kapcsolatunk valójában hét évig tartott. S a házasságunk a kapcsolatunk legrosszabb időszaka volt.
– Csak azért házasodtatok össze, hogy legyen róla papír?
Sándor: Nem, inkább, hogy megpróbáljuk újrakezdeni más körülmények között. Ahogy elvégeztük a főiskolát, én lekerültem Szolnokra egy évre, az az egy év sok mindent változtatott bennem is és benne is. Amikor egy év múlva visszajöttem a Vígszínházhoz – emlékszem, a Vígszínház mellett a Vígmatróz étteremben találkoztunk –, én borzasztóan szerettem volna a dolgot felújítani. Éva akkor azt mondta, hogy ő is, de egyet kér, ha most újrakezdjük, akkor vegyem feleségül. Én pedig igent mondtam.
Éva: Hadd tegyem hozzá, hogy szerintem azért váltunk mi szét, mert nagyon korán lekötöttük egymást.
– Sok vadság is volt a ti kapcsolatotokban?
Sándor: Persze, ez is hozzátartozott. Sőt, az elválásunk oka egy pofon volt. Tehetetlenségemben már nem tudtam mit csinálni, és Évi azt mondta, ha még egyszer megütsz, akkor…
Éva: Ezek olyan szerelmi bunyók voltak. Nem voltak komolyak.
Sándor: Ha valaki szeret valakit, és észérvei már nincsenek…
Éva: Akkor ne üssön meg egy nőt!
Sándor: Ezt aláírom. Nem szabad, de ha elszakad a cérna? Szóval ez volt a konkrét ok. Ő hazament, én pedig az újpalotai albérlők házába mentem, ahol egy huszonöt négyzetméteres lakást béreltünk. Aztán egy hét múlva Éva eljött, kedvesen elbeszélgettünk, és szétválogattuk a könyveinket, meg a ruháinkat. Akkor neki már volt egy kis autója, amit Voith Ágitól vett, s én néztem utána az ablakból. És zokogtam, miután elment, de addig, amíg ott volt, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy elválunk.
– Meddig zokogtál?
Sándor: Nem mértem az időt.
– Úgy értem, átvitt értelemben.
Sándor: Évekig. Furcsa most erről beszélni, mert azóta az emberrel sok minden történt, megváltoztak az érzelmei, mással él, jönnek az élmények; de akkor nagyon rossz volt. Sokáig.
– Te mit éreztél, amikor elindultál a kis autóval?
Éva: Úgy éreztem, hogy ezt abba kell hagyni. Mert én abban az időben forgattam az Abigélt, és sokszor vártam Sanyit hajnalig, hogy jöjjön haza, de nem jött. Álltam az ablaknál és vártam. Aztán váltottuk egymást, ő akkor érkezett, vagy aludt az ágyban, amikor én elindultam. Azt kérdeztem akkor: élet ez? Eltávolodtunk egymástól.
Sándor: Azért is alakult így, mert Évának akkoriban nagyon megszaladt.
Éva: Pedig én sokszor mondtam, hogy a lányokat előbb viszik mindenüvé.
Sándor: Nekem pedig nem volt annyi dolgom akkor. Ha precíz akarok lenni, én voltam a Szerencsi Éva férje. Ha sétálni mentünk a Margitszigetre, jöttek a gyerekek, és lerohanták Évát. Az ember ilyenkor hülyén érezte magát. Ez persze nem fő ok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszott közre abban, hogy nem rohantam haza hozzá, hanem elengedtem magam egy kicsit. Mert azt mondtam, hogy szar ez az egész élet, menjünk el egy kicsit, majd később hazamegyek, ő holnap úgyis dolgozni megy.
– A szakmai féltékenységen túl személy szerint kire voltál féltékeny például?
Sándor: Mondjuk Marton Lacira. Aki igazgatóként is, tanárként is nagyon sokat sündörgött Éva körül. Vállalom, hogy elmondom, és nem érdekel, mit szól majd Laci. Mert ha én valakit megszeretek, akkor megvan az a rossz tulajdonságom, hogy féltékeny vagyok. Bár azt is be kell vallanom, ez nem zavart abban, hogy én azért elmenjek ide-oda. A mostani kapcsolatom azonban ez alól kivétel. Majdnem két éve élünk együtt, s életemben először egyszer sem léptem félre.
Éva: Azt hiszem, a féltékenység természetes dolog, ha két ember igazán szereti egymást. Van, aki bevallja, van, aki nem. Én is voltam féltékeny, még Szolnokon, valakire!
Sándor: És te kire? Mondd ki a nevét!
Éva: Én Pesten voltam, az meg vidéken történt, így nem számít.
Sándor: Hadd mondjam el, hogy most magammal hoztam három dolgot, három úgynevezett meglepetést. Kíváncsi vagyok, emlékszel-e rájuk.
Éva: Kísérleti nyúl vagyok?
Sándor: Nem. De az előbb Szolnokról beszéltünk. Látod?
Éva: Igen, emlékszem: „Drága Sanyikám! Hat lóval idejönnék, vágtatnék, gyors kocsin, nagyon sok sikert kívánok első igazi fellépésed alkalmából, millió puszi, rád fogok gondolni: Éva”
– Mi a második meglepetés? Ez a virág?
Éva: Igen, egy sárga rózsa. 1970? Istenem, ezt most nem tudom.
Sándor: Jó, elmondom. Amikor felvettek a főiskolára, utána veled az édesanyáddal, Sörös Sanyival és Korcsmáros Gyurival elmentünk a Vidámparkba ünnepelni, és ott lőttem ezt a virágot. Na most akkor a harmadik…
Éva: A gyűrű. De nekünk volt egy másik gyűrűnk is, bőrből. Vékony barna bőrből csináltunk egy-egy gyűrűt magunknak, s én fogtam, és körömlakkal összelakkoztam, és a Fő utcánál a játszótérnél elástuk.
– Ha gyűrű helyett valami érzelmet vagy tanulságot lehetne elásni, akkor most mit ásnátok el?
Sándor: Én nem ásnék el belőle semmit, mert az életem része volt. Más kérdés, hogy a mai fejemmel hogyan gondolok vissza rá.
- Félreértettél. Éppen arra gondolok, hogy azért ásnátok el, hogy majd valaki kiássa és megtalálja. Mert annyira jó volt.
Sándor: Egyvalami jut az eszembe, ami megint az élet része, furcsasága és fantasztikuma. Az – és ne haragudj meg, amiért elmondom –, hogy elsőéves főiskolások voltunk, amikor Éva terhes lett.
Éva: Ez igaz.
Sándor: Bocsánat…
Éva: Segítenék, de nem tudom, hogy mit akarsz mondani.
Sándor: A lényeg az, hogy úgy vetette el a gyereket hogy nem tudtam róla. Utána írtam néhány sort erről. Nem tudom pontosan idézni, de arról jutott eszembe, amit mondtál: elásni, eldugni, s mi az, ami megmarad. Végül is a gyerek, az megmarad. És itt jön az élet furcsasága: az a lány, akivel most együtt élek, 1971-ben született. Pontosan egyidős lenne a lányunkkal vagy fiunkkal. Nem dicsekvésképpen mondom, de fantasztikus, hogy a lányom lehetne. Tudod, készülök az önmagammal szembeni csatára, mert jövőre negyvenéves leszek. És ezt egyszerűen alig hiszem el.
– A régi nagyravágyó terveid megvannak-e még?
Sándor: Még megvannak. Sőt, az utóbbi időben látom előre a dolgaimat, amelyeket nem tudnék másképp megcsinálni, csak a fiatalkori hitem megőrzésével.
– Talán Bergman mondta, hogy mire egy férfiszínész összeiszik magának egy arcot, addigra már a Lear királyt lehet ráosztani.
Sándor: Azt nem tudom, hogy elég érett vagyok-e hozzá, de éppen a II. Richárdra készülök a Madách Stúdiójában.
