Payday Loans

Keresés

1956-1989-2006-2014 PDF Nyomtatás E-mail
1956 - Magyar Októberi Forradalom/Szabadságharc

Értünk szólnak a harangok –

Emlékezzünk 1956 és 2006 október 23-ára!

 

 

 

 

 

“…A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon. (…)- írja A magyarok vére című írásában Camus.

„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” – méltatta 1960. október 23-án J.F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ’56-os forradalmat.

***

Kapisztrán János halálának 500. évfordulóján tört ki az ’56-os magyar forradalom. Mintha Nándorfehérvár hősei feltámadtak volna. Az ifjúság kezébe vette az ország sorsának irányítását. A „Haza minden előtt” volt az erkölcsi mérce, az életük feláldozása árán is. Dávid, ha csak rövid időre is, de legyőzte Góliátot. Csodálatos, felejthetetlen nemzeti összefogás született. A magyar ’56 kivívta a világ csodálatát.

Ami 1956. október 23-án elkezdődött, az forradalom és szabadságharc volt, ami a magyar feltámadás lehetőségét rejtette magában, ami világtörténelmet is formált. A felkelést kiváltó okok 1945-öt követő az iszonyatos szovjet megszállásban és ÁVH-s rémuralomban keresendők, melyek a Rákosi-korszakot jellemezték. A kitelepítésektől a padlás lesöprésekig, a politikai terrortól a szovjet érdekek kiszolgálásáig, a politikai elítéltektől zsúfolásig megtelt börtönökig, a már egymást is irtó pártemberekig.

Az 1947-s Párizsi Magyar Békeszerződés II.fejezet 22. cikkeje értelmében a megszálló Szovjetuniónak csak annyi fegyveres erő tartására volt joga akkor hazánkban, mely az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonal fenntartásához volt szükséges. 1955. május 15-én Ausztria független, semleges állam lett, és a szovjeteknek el kellett hagyniuk Ausztriát. Reméltük, hogy egy éven belül tőlünk is ki kell vonulniuk.

Moszkvában világosan látták, hogy a lengyeleknél és a magyaroknál válságos helyzet alakulhat ki. A Szovjetunió minden eshetőségre felkészült. Egy esetleges lázadás leverésére ezért „Iránytű” néven hadműveleti terv is készült.

1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt.

Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből a megszállók hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül.

A keresztény világban mindenütt, minden délben értünk szólnak a harangok. A fél évezreddel későbbi nemzedékekben, több, mint hat évtizeden keresztül folyamatosan bűntudatot tápláltak hazánk idegen érdekek szolgálatába szegődött vezetői s még ma is vannak politikai párt-csoportok, melyek ezt teszik saját gazdasági érdekeikből.

Tény, hogy Európa szívében a magyar nép évszázadokon át Európa védőbástyája volt, és a maga szabadságküzdelmeivel Európa szabadságát is védte. Mégis, amikor ez a kis nemzet a maga szabadságküzdelmeit vívta, a világ bár elismerte, mindig magára hagyta.

Így volt ez 1956-ban is, amikor a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ bennünket kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetők tudomására hozta, hogy szabadkezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Sőt azt is megakadályozták, hogy a megsegítésünkre szervezett spanyol önkéntesek Magyarországra jöhessenek.

Nem ártana időnként erre is emlékezni.

Ez történt 1956. október 23-án

A vidéki egyetemeken már napokkal korábban tanácskozások, viták zajlottak. Elsőként Szegeden fogalmazták meg a hallgatók a követeléseiket. A hallgatók és az egyetemek küldöttei 22-én a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontos követeléseket. Elhatározták a 23-i -lengyelek melletti- tüntetést, miközben a Műszaki Egyetem épületet körbe zárták az ávósok.

1956 október 23-án az MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép “Új tavaszi seregszemle” című vezércikkében üdvözölte az ifjúság követeléseit. Megjelent Gomulka beszéde teljes terjedelemben, és közölték az Írószövetség felhívását is, melyből kitűnt, hogy az írók a lengyel változásokkal egyetértenek, de a tüntetést nem helyeslik.

Reggel érkezett haza Jugoszláviából a magyar párt és kormányküldöttség, és azon nyomban üléseztek is. Az ÁVH, a párthadsereg megszervezte a Fő utcai börtön és a Rádió védelmét. A hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést.

Nagy Imre és barátai Losonczy Géza lakásán tanácskoztak a válságos helyzetről. Új vezetést tartottak szükségesnek Nagy Imre miniszterelnöki vezetésével. Talán legérdekesebb momentuma ennek a tanácskozásnak az, hogy Nagy Imre ellenezte a tüntetést.

Október 23-án a fővárosban három jelentős helyszín köré csoportosultak a történések, amelyek gyakorlatilag közel hasonló időpontban zajlanak.

Hol és hogyan zajlott a tüntetés

15 órakor indult a tüntetés a Petőfi-szobortól. A vidéki és fővárosi egyetemekhez csatlakoznak a Zrínyi, Petőfi katonai akadémiák, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola hallgatói is. Az egyetemisták és tanáraik Pesten a Petőfi-szobornál, a budaiak a Műszaki Egyetemnél gyülekeztek, és indultak a Bem-szoborhoz. A diáksághoz csatlakoztak a teherautókon érkező munkások is. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el szívbe markolóan a Nemzeti dalt, és egy diák felolvasta a 16 pontos követeléseket. Innen a Kossuth Lajos utca, Károly körút (Tanács körút), Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István körút, Margit hídon keresztül vezet a tüntetők útja a Bem-szoborhoz. Itt egyesültek a Duna-parton vonuló tízezres budai diáksággal. Az egyetemisták szoros, rendezett sorokban, kart karba fűzve vonultak, hogy provokátorok ne furakodhassanak közéjük. Nemzeti, piros-fehér-zöld színű zászlókat vittek, és hazafias dalokat énekeltek. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Végül Z. Herbert lengyel író üdvözölte a tüntetőket. Mivel igen rossz volt a hangosítás, a diáksághoz csatlakozó hatalmas tömeg követelni kezdte, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Megszülettek az első lyukas zászlók, amelyek azóta a bátorság és szabadságszeretet szimbólumaivá váltak. A nemzeti érzés felülkerekedett a félelmen. Bicskákkal vágták ki a gyűlölt Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre, ahová teherautókon érkeztek a különböző gyárak munkásai is. 17 és 18 óra között mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze, és várta Nagy Imrét. A Parlamenthez vonuló tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése:„Ruszkik haza!”

A tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz.

Jelszavakat skandáltak: “Vesszen Gerő! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!” Küldöttséget szerettek volna bejuttatni a Parlamentbe. Miután a téren kioltották a világítást a sötétben csak a Parlament tetején égő vörös csillag világított. A tömeg az aznapi Szabad Nép újságokat (Népszabadság előd lapja) összecsavarta, fáklyákat gyújtott, és skandálni kezdték:

“Oltsák el a csillagot, fogyasztja az áramot!- mire el is oltották. Nagy Imre csak ezt követően, 21 óra tájban érkezett, s miután szinte kituszkolták a Parlament erkélyére, szerencsétlen beszédét “Elvtársak!” megszólítással kezdte, mely a tömegből ellenszenvet váltott ki.

“Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre kénytelen volt “Magyarok! Barátaim!”-ra változtatni a megszólítást. Nem sokkal a beszéd után érkezett a hír, hogy a Rádiónál lövik a tüntetőket. A Parlamenttől, akárcsak a Városligettől az emberek megindultak a Rádióhoz. A Ruszkik haza! Nem vagyunk elvtársak, a kommunizmus vörös csillag jelképének elutasítása, ’56 alapkövetelményei voltak. Vagyis: szabadságot és függetlenséget, magyar utat, demokráciát!

Így dőlt le a Sztálin szobor

A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása előtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyboldogasszonyának temploma. A templomot az 1919-es vörös uralomtól való megszabadulás emlékére építették. A hatalmas Sztálin-szoborba sajnos nagyon sok értékes magyar köztéri szobrot beolvasztottak, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a nemzeti és keresztény értékeket. A monumentális talapzaton rövid kabátban egyik kezét magasra tartva áll a szovjet diktátor.

Itt inkább a munkásság, és a környező lakosság gyülekezett, és a Bem téri tüntetés folytatásaként a résztvevők egy része is ide jött. Itt is egyre hatalmasabbá duzzadt a tömeg. Alkalmi szónokok szónokoltak, a szovjetek távozása mellett már a gyűlölt zsarnokság szimbólumának, a szobor ledöntésének gondolata is megfogalmazódott.

A szobor ledöntése nagyon nehezen sikerült, mivel a hatalmas csizmákat vasbeton tartotta. Sok sikertelen próbálkozás után végül lángvágókkal segítettek, majd vassodrony kötelekkel, teherautókkal húzták az akkori nevén Gorkij, ma Városligeti fasor irányába. A szobor végül 21 óra 35 perc 32 másodperckor földet ért. A szobor egyik döntője így emlékszik erre vissza:

“Hatodszor is mentem, és hatodszor is ráraktam a kötelet. Mind a két csizmája körbe volt vágva már. A szoborral csúszkáltam jobbra-balra, a tömeg kiabált, már a tömeg féltett, hogy jövök a szoborral, mivel olyan nagy volt a lengés. Az emberek már annyira bele voltak melegedve a döntésbe.

Mikor leértem, az egyik ember azt mondja, hogy

“Na fogadjunk, hogy most ez a szobor lejön érte!” – Volt egy orosz órája, és letette a földre. Azt mondja: “Fogadjunk, hogy ezt föl fogja venni most a szobor!” – Persze mi röhögtünk mindnyájan, hogy hát milyen hülyeség. A szobor előtt lent van az óra. Húzzák a szobrot. Az, a könyökbe hajtott jobb kezével ide-oda mozog. Végre megrogyik a jobb lába, egyenesen dől le, és mintha nyúlna le az óráért. …Az óra megállt, mikor a szobor összetörte. Itt nincs hazugság. Mindenki, aki ott volt, tudja, hogy ez a pontos idő.”(Schwarcz Gusztáv, ’56-ban 18 éves, sportoló).

21 óra, 35 perc, 32 másodpercet mutatott az óra, amikor a szobor ledőlt.

Ezt követően elszavalták a Nemzeti dalt, és az egybegyűlt tízezres tömeg együtt ismételte az eskü szövegét:”Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”- majd elénekelték a Himnuszt. A csizmába pedig kitűztek egy kivágott címerű, lyukas nemzetiszínű zászlót.

Ekkor jutott el a térre a hír, hogy a Rádiónál az ávósok lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek teherautókra kapaszkodva vagy gyalog elindultak a Rádióhoz.

A hatalmas szobrot a Körút – Rákóczi út kereszteződésébe vonszolták, ahol kalapácsokkal apró darabokra törték. Emléknek, mementóként vitték haza, hogy a bátorság és szabadságszeretet legyőzi a zsarnokságot.

Az 50. évfordulóra, erre a helyre állította fel az MSZP-SZDSZ- kormány a mi adónkból a vascsövekből készült éket, a kozmopolita, ’56-hoz méltatlan emlékművet, amely sokkal inkább a szabadságharcot leverőknek, mintsem a forradalom diadalának állít emléket. A még élő szabadságharcosokat az akasztófákra, és a munkásőrök V formátumú, támadó, felvonuló felállására emlékezteti. A felállítást megelőzően az 56-os szervezetek hiába tiltakoztak. A több, mint egy milliárdba kerülő vascsövek felállítása nyílván egyben jó üzletnek is bizonyult. Pongrátz Gergely elképzelése, ami a forradalom győzelmét jelképezte, a ledöntött Sztálin-szobor talpazaton maradt csízmájában a lyukas nemzeti zászlónk, nem valósulhatott meg. Talán a 60. évfordulóra eltüntetik ezt a méltatlan vascső halmazt, és helyére méltó emlékmű kerülhet.

 

280px-hungarian_free_radio

A Rádió ostroma így zajlott

A Rádió esetleges védelméről már a tüntetés megkezdése után fél 4-kor 30 felfegyverzett, könnyfakasztó gránátokkal ellátott ávós katonával gondoskodtak. Ezt követő fél órán belül még két ÁVH-s századot is kirendeltek a Rádió védelmére, mielőtt a tüntetők odaérnének. Kezdetben 260-280 ávós védte az épületet.

18 órát követően a Belügy gondoskodott a középületek védelméről, és szinte az egész országban egyidőben harckészültségbe helyezték az ÁVH alakulatait, valamint a Néphadsereget is, de utóbbiakra nem mindenütt számíthattak. A piliscsabai és aszódi gépesített ezredet riadóztatták és a fővárosba rendelték.

20 óra tájt Gerő Ernő – miután Hruscsovval tárgyalt -, hírhedt beszédét elmondta a rádióban. Sovinisztának, reakciósoknak, antiszemitáknak, csőcseléknek bélyegezte a tüntetőket. Azóta is, ma is ismerősen felhasznált jelszavak a hatalmon lévők részéről, a nemzetben, hazában gondolkodókkal kapcsolatban. Gerő beszéde az egész országban felháborodást keltett. Ezt követően Gerő a szovjet katonai beavatkozást már sürgette.

A Kossuth téren gyülekezőkkel szinte azonos időben érkeztek az első tüntetők a Rádió épülete elé. A diákok a követeléseiket szerették volna megismertetni az egész országgal. Ez nem tetszett a Rádió vezetőinek. Benke Valéria, a Rádió alelnöke intézkedett. Ők nem is érthettek egyet a szovjet csapatok kivonásával és a nemzeti követelések ismertetésével. Végül a diákküldöttséget beengedték, de csak néhány pont felolvasását engedélyezték. Ezt a diákok a Rádió erkélyéről tudatták a tüntetőkkel, akik ragaszkodtak az összes követelés felolvasásához. A közben hatalmasra nőtt tömegből a diákok segítségére sietve – kb. 80 fő – újabb küldöttség próbált benyomulni az épületbe. A bejutottak egyikét még az előcsarnokban lelőtte az ÁVH-s őrség, mire a többiek kihátráltak. A gyilkosság futótűzként terjedt a tömegben. A tüntetők a rácsokba kapaszkodva próbáltak az épületbe bejutni. Néhányukat, akik az ablakon keresztül próbáltak bemászni, az ávósok elfogtak. Először könnygázzal próbálták szétoszlatni a tömeget, majd tüzet nyitottak rájuk. A rádióadások ekkor már a Parlamentben működő rádióadóról történtek.

A Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek. Az ÁVH 19 óra 45 perc körül adta le az első riasztólövéseket az épületből a felkelőkre.

A Rádiót védő 260-280 ávós erősítésére 20 és 21 óra között újabb 300 főt rendeltek ki, akiknek átmenetileg sikerült a tüntetőktől a Rádió környékét megtisztítani, és az épületbe bejutni. Majd mentőautónak álcázott gépkocsikban kíséreltek meg fegyvereket juttatni az épületbe, amit a tömeg felfedezett.

.

Zólomy Lászlót – akit egy századdal a HM-ből rendelték a Rádióhoz – este 9-kor az a tény fogadta, hogy az ávós katonák láncba fejlődve, civilekre lövöldözve tisztítják meg a Bródy Sándor utcát. A tüntetők részéről fegyverhasználatot nem tapasztalt.

21 óra előtt a Bródy Sándor utcába érkezett még Solymosi János vezetésével Piliscsabáról egy lövész és egy harckocsi-zászlóalj.

A piliscsabai ezred tisztjei, miután bejutottak az épületbe, fegyvertelenül kijöttek, és próbáltak a tömeggel szót érteni, de a Rádióból tüzet nyitottak rájuk. (Nagy Imre beszéde szinte ezzel egy időben hangzik el a Kossuth téren.)

Solymosi János az épület erkélyéhez támasztott létra tetején beszédet akart intézni a tömeghez, hogy erőszak nélkül távozásra bírja.

N. J. ávós százados ezt úgy értelmezte, hogy a piliscsabaiak átállnak a felkelőkhöz, ezért parancsot adott Solymosi ezredes lelövésére. A Rádió egyik szélső ablakából az ávósok célbavették, de helyettesét, Szabó századost találták el, aki belehalt a sérülésekbe.

A piliscsabaiak elvegyültek a tömegben, nem lőttek a tüntetőkre, sőt melléjük álltak, fegyvereik egy részét is odaadták.

A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetők fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen.

A fővárosban a felkelők telefonközpontokat, nyomdákat vettek birtokba, valamint behatoltak a fegyvergyártással foglalkozó üzemekbe, és raktárakba. Megpróbálták elfoglalni a Szabad Nép székházat, ahol a pártlap munkatársai üléseznek.

Debrecenben már délelőtt sorsdöntő események zajlottak

Ezen a napon a fővároson kívül Debrecenben történtek a legjelentősebb események.

A debreceni bölcsészhallgatók és fiatal tanáraik valamint a középiskolások már délelőtt 11 órakor tüntettek, munkásokat győztek meg, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Délután 20-30 ezer ember tüntetett a BM megyei főosztálya, az ÁVH előtt. Az ávósok a fegyvertelen tüntetőkre vezényelték az első sortüzet. A magyar forradalom első halálos áldozatai a debreceni Ács Zoltán, Ádám Mihály és Gorzsás András, harmincan pedig megsebesültek. Ebből az is nyilvánvaló, hogy az első puskalövések még a Rádió ostroma előtt, eldördültek Debrecenben este hat és hét óra között.

Ilyen egységes és fenséges talán még nem is volt ez a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévő törpe kisebbség kivételével. A fővárosiaknak teherautókon küldte ajándékként az élelmiszert a vidék.

Az ’56-os forradalmat, akárcsak az 1848-ast, a magyar ifjúság vitte győzelemre. Fiatal munkások, diákok, egyetemisták fogtak fegyvert, hogy szembeszálljanak a szovjet megszállás és az ávósok uralma ellen, hogy megvédjék a hazájukat.

A kommunista hatalom megpróbálta vérbe fojtani a felkelést

Október 23-án éjszaka Gerő Ernőék kérésére a hazánkban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fővárosba. A „segítség-kérést” Hruscsov írásban is kérte, amelyet visszadátumozott formában Hegedűs András írt alá napokkal később.

A Szovjetuniót nem érte váratlanul a magyarországi felkelés. Az esetleges lázadás leverésére “Iránytű” (Kompasz) néven hadműveleti terv is készült. Ekkor hazánk területén öt szovjet hadosztály tartózkodott. A szovjet hadtest-parancsnokság Székesfehérváron székelt, 12 magyar városban csoportosították a főerőket. Malasenko már október 22-én Budapestre érkezett. Szokolov marsall 21 órakor telefonutasítást adott a szovjet csapatok Budapestre jövetelére.

22 órakor a szovjet csapatok elindultak Kecskemétről, Ceglédről, Szolnokról, Székesfehérvárról, Sárbogárdról a magyar fővárosba, ahová éjfél körül meg is érkeztek.

Azonnal megkezdődtek az összecsapások a felkelők, valamint az ávósok segítségére jött szovjet csapatok között. Kétezerre becsülik a fegyveresen harcolókat, a VIII. és IX. kerület ellenállását tartják a legerősebbnek.

Október 23-án éjjel szovjet részről 6.000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott szállító és harci jármű, 156 ágyú bevetésére került sor, ami kevésnek bizonyult, ezért éjfélt követően további két hadosztály átlépte a magyar határt Románia és Kárpátalja felől. Budapesten ez által 24-én már 20.000 szovjet katona került bevetésre.

A megszállókat kiszolgáló párt és kormányvezetés a késő éjszakai órákban megalakította a Katonai Bizottságot, mely mindvégig a forradalom leverésén munkálkodott. Tagjai: Apró Antal, Czinege Lajos, Fehér Lajos, Földes László, Kovács István, Mező Imre, Münnich Ferenc, Piros László, Bata István.

A 24-én riadóztatott 5 szovjet hadosztály létszáma: 31.500 fő, felszereltségük 1.130 harckocsi és önjáró löveg, 615 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott jármű, 3.930 gépkocsi. Valamint riadókészültségbe helyezték a Különleges Hadtest vadászrepülő és bombázóhadosztályt és a Kárpáti Katonai Körzet vadász és bombázó hadosztályát. 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra, hogy a magyar felkelést mielőbb leverjék.

Mindez kevésnek bizonyult. Folyamatosan özönlött be hazánkba a szovjet haderő.

Az ávósok levezényelték az első sortüzeket. Statárium és kijárási tilalom volt.

November 4-ig a hazánkban tartózkodó 5 Hadosztályhoz, további 17 érkezett. Az RTL bécsi tudósítója szerint, a magyar szabadságharc leverésében 200.000 szovjet katona, 4600 tank, és több száz harci és szállító jármű vett részt. Ez nem egyezik a hivatalosan bevallott szovjet adatokkal, azok lényegesen kevesebbet mutatnak ki, például a rendteremtésben részt vevő katonák számát 60.000 fő körül határozzák meg.

A forradalomból már október 24-én szabadságharc lett, mert hadüzenet nélkül, idegen hadsereg támadta meg hazánkat.

Nagy Imre csak október 28-án ismerte el a felkelés jogosságát, addig kormánya nyíltan szemben állt a felkelőkkel. Statárium és kijárási tilalom volt. A Honvédelmi Minisztérium előtt két sortűzre került sor. A Kossuth téren 25-én vérfürdőt rendeztek, ahol az áldozatok száma meghaladta az ezret. A vidéki (okt.24-29-ig) 61 sortűz közül a 26-i, mosonmagyaróvári sortűz követelte a legtöbb áldozatot. Csak október 28-át, a forradalom győzelmét követően vállalja fel Nagy Imre, a nemzeti érdekek képviseletét, a semlegességet, a Varsói Szerződésből való kilépést, a szovjet csapatok kivonásának kérését.

Az elmúlt 25 esztendő történéseit, október 23-át más események is emlékezetessé teszik.

A forradalom 33. évfordulóján 1989. október 23-án kiáltották ki a Magyar Köztársaságot, ez egyben 1956 szabadságharcának elismerése volt, amit 1990-ben első törvényként, törvénybe is iktattak. Az azóta eltelt 25 esztendő bebizonyította, hogy ez hiú álom maradt. Amit rendszerváltásnak neveznek, az, az ország kifosztását, tönkretételét, a nemzeti vagyonának eltékozlását hozta, valamint a széles néptömegek létbizonytalanságát eredményezte. A tagadott Rózsadombi paktum mind a 20 pontját túlteljesítették.

pongratz_gergely

“Rendszerváltozás” negyed százada és ’56

A “rendszerváltozás” csak részben hozta meg a rehabilitálást. Nagy Imrééket újratemették, és a reform-kommunisták mellett egy jelképes hatodik koporsót is, mely a szabadságharcosokat jelképezte, akiknek a tényleges érdeme ’56.

A temetést követően az ’56-os forradalom kezdeményezőinek és főszereplőinek elsősorban az ötvenhatos pártellenzéket kívánták feltüntetni, akik Nagy Imre köré csoportosultak. A reformokat sürgetőknek kétségtelen vannak érdemeik szellemi tevékenységük révén. De a tények makacs dolgok, és egyértelműen azt bizonyítják, hogy ‘56 igaz főszereplői és hősei azok, akik fegyvert fogtak, és harcoltak Magyarország függetlenségéért, a magyar szabadságért, és akik őket segítették. Meghatározó és kivételes volt az a nemzeti összefogás, melynek élén az ifjúság állt.

1989-90-es években ugyancsak tartottak ’56 szellemiségének újraéledésétől. A divida et impera elvet alkalmazva sikerült megosztani a még élő ’56-osokat. Megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, és ’56-os szervezetek jöttek létre.

A felelősségre vonás kérdése az 1949-es genfi egyezmény 3. cikkének téves jogértelmezése miatt nem történt meg. A Zétényi – Takács Igazságtétel törvényt a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság megvétózta. Ez mind máig sebeket tép fel, és sokak igazságérzetét jogosan sérti. A szocialista-szabaddemokrata kormányzások alatt erős visszarendeződés indult meg. Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt 1997-ben.

azellenseg

2006. október 23. az 50. évforduló ünneplésének vérbefojtása, gyakorlatilag 1956. november 4. újrajátszása volt. Előzménynek tekinthetjük, a Horn-kormány belügyminisztere, Kuncze Gábor tevékenységét fémjelző intézkedést, hogy ’56 hősét, Pongrátz Gergelyt a Hősök teréről megbilincselve vitték el 1997. november 3-án, és a Kossuth téren demonstráló, az emléksír előtt imát mondó ötvenhatosokat brutálisan szétverték az intézkedő rendőrök. Volt, hogy idős asszonyt két rendőr földön vonszolt ki a sortűzre emlékeztető emlékmű mellől.

2006. október 23-án délelőtt, a rácsokkal körbezárt Kossuth téren ünnepeltek az évfordulóra meghívott nemzetközi politikai méltóságok Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, úgy kb. ötvenhatan. Eljöttek a világ minden tájáról országuk képviseletében elnökök és miniszterelnökök, az 50. évfordulóra, tiszteletet adni az ’56-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak, mely világpolitikai jelentőségű volt, és amit országaik 50 esztendeje cserbenhagytak.

Majd megdöbbentő gyorsasággal, a tiszteletadás után mindannyian elhagyták Magyarországot. Mint akiknek sietős dolguk akadt, vagy mintha tartanának valamitől, ami be is következett. Elvégre a külföldi titkosszolgálatok itteni tevékenysége folytán netán még tarthattak is attól, hogy mire készül a hatalom az 50. évfordulót ünneplőkkel szemben.

Az 50. évforduló délutánján – gumilövedékkel, könnygázzal, lovas rendőr rohammal kardlapozva, gumibotozva, a békés ünneplőkre támadt az azonosító nélküli rendőrség, lejátszva a szabadságharc vérbetiprását, minősíthetetlen brutalitást, bántalmazásokat, letartóztatásokat alkalmazva.

1956-ban vérbe fojtották a magyarok szabadságvágyát, leverték a szabadságharcot, 2006-ban pedig az arra emlékezőket. Mintha újrajátszották volna november 4-ét, ’56 leverőinek utódai. S nemcsak az azonosító hiányzott az egyenruhás támadókról, de egyes megtorlók a magyar nyelvtudással is hadilábon álltak. A NJSZ munkatársai voltak azok, akik dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi-Nagy Tamás segítségével igyekeztek feltárni a rendőri, és igazságszolgáltatási visszásságokat, s küzdenek mai napig is az igazságért. A 2010-s Fidesz győzelem lehetővé tette, hogy parlamenti albizottság is vizsgálta az akkor történteket. A Balsai-jelentés is nyilvánosságra került. A jelentések erényeik mellett azonban kiegészítésekre szorulnak. A szükséges intézkedések késnek, és mai napig nem történt érdemi felelősségre vonás.

Szégyen a bírókra, az igazságszolgáltatásra, ahogy ezekben az ügyekben eljártak. Tevékenységük sok kívánnivalót jelez, és rendkívül nagy csalódást okozott, mert alapvetően megrendítette az igazságszolgáltatásba vetett hitet.

De szégyen a hatalmon lévő politikusokra nézve is, hogy ígéretüket, a felelősségre vonást, mai napig nem tartották be.

A számonkérés ígéreteik ellenére ólomlábakon jár, és várat magára.

Látszat intézkedésnek tűnik, hogy a Jobbik fellépése következtében végre előbbre léptek a megtorlás egyik levezénylője Biszku Béla ügyében. Az meg torokszorító, ahogy ’56 megtorlásának kíméletlen szereplőjét, a pufajkás miniszterelnököt állami dísz pompával temették el. A békés emlékezőkre megtorlást vezénylő ma is parlamenti képviselő lehet. S mára már egyetlen élő ’56-os hős sem lett képviselő a magyar parlamentben.

Hogy történhet meg az, hogy magát nemzetinek tartó kormány alatt köztéri hiteles emlékőrző emlékművek eltűnnek, miközben méltatlan, szégyellni valóak fennmaradnak. Megvetendő pufajkásból kormány- majd helyesbítve miniszteri tanácsadó lehet, nem törődve a polgárok véleményével, erkölccsel, tisztességgel.

S ahogy 1956 megtorlóit nem vonták felelősségre, úgy 2006 felelőseit sem.

’56 igazi szellemiségének – szabadság és függetlenség, semlegesség, nemzeti összefogás és nemzeti út – felvállalása, máig várat magára.

Orbán Éva

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

 

 

 

 

LAST_UPDATED2