Payday Loans

Keresés

Én és a besúgók PDF Nyomtatás E-mail
Olykor besúgó: megbízó, haszonélvező és kárvallott
2016. január 23. szombat, 08:50

Száraz Miklós György: Én és a besúgók

EpikaPróza
Száraz Miklós György
Én és a besúgók
(Részlet az Apám darabokban című, készülő regényből)
Amikor megkérdeztem apámtól, hogy besúgó-e, hosszan nézett rám, mint aki nem figyel, csak a teste van ott, de a gondolatai messze járnak, a könyvében vagy a színdarabjában, amit éppen ír.
– Mit tudsz te a besúgókról – kérdezte végül.
– Nem ér – tiltakoztam –, én kérdeztem előbb.
Nyolc- vagy kilencéves lehettem. Apám felállt az íróasztaltól. Nagydarab ember volt, közel kétméteres, hozzá a megfelelő súllyal. Kijött a szoba közepére, leült a fotelbe, cigarettára gyújtott, az állával és a tekintetével jelezte, hogy foglaljak helyet a másik fotelben. Két csuklómozdulattal elrázta a gyufa lángját, kifújta a füstöt, a megfeketedett csonkot a hamutartóba pottyantotta, és csak azután folytatta:
– Megkapod a választ, de előbb szeretném hallani, mit tudsz arról, amiről kérdezel. Kik azok a besúgók?
– Spiclik – mondtam. – Spionok. Akik árulkodnak az emberről. Tetves gennyládák.
– Ne beszélj ocsmányul – lépett be a végszóra anyám.
– Ez nem ocsmány – mondtam. – A tetves meg a gennyláda meg a köpőcsésze tárgyszerű, mert van olyan. A fasztarisznya tényleg ocsmány, mert olyan nincs, az öncélú volna. Te vagy orvos, mondd, hogy nincs igazam.
Anyám, aki hetente boncolt vagy boncolásokon segédkezett, és aki fizikai undort érzett, ha öncélú trágárkodásnak volt a fültanúja, elmosolyodott.
– Miről van szó? – kérdezte, és leült apám dolgozószékének a sarkára.
– A besúgókról – világosítottam fel. – Akik elárulják az embert.
– Megkérdezte tőlem – mondta apám is, de nem anyámra nézett, hanem rám –, hogy én besúgó vagyok-e.
– Hogy kérdezhetsz ilyet apádtól? – nézett rám anyám inkább csodálkozva, mint szemrehányón.
– Kérdezze csak – mondta apám. – Inkább kérdezze, ha már egyszer eszébe jut.
Egy rövid ideig egyikünk sem szólt, aztán megint apám kérdezett.
– Kinek árulják el az embert a besúgók? És miért árulják el?
– Mert téglák. De miért téglák?
– Mit gondolsz, miért?
– Nem tudom.
– Akkor azt mondd, hogy miért árulják el az embereket.
– Pénzt kapnak. Meg lakást. Autót.
– Kitől kapják ezeket?
– A rendőrségtől. Azt hiszem.
Apám elgondolkodva nézett rám. Beleszívott a cigarettájába. Figyeltem, ahogy benntartja a füstöt. Nem szívta le mélyen, csak egy kicsit, és két másodpercig benntartotta, aztán úgy eresztette ki, hogy a száján és az orrán egyszerre gomolygott elő.
– Honnan veszed ezt az egészet?
– A Paszternák Dodóék beszéltek róla.
– És mit beszéltek még?
– Azt mondták, hogy minden ember besúgó lesz, mire felnő. Hogy a gyerekek közt is van spicli, de a felnőttek mind téglák. Van olyan, aki magától, hogy pénzt kapjon. Másokat meg vernek és kínoznak. Vagy azért lesz az, hogy ne bántsák a gyerekét meg az anyját.
– És ha mindenki besúgó, akkor mi értelme az egésznek?
Megvontam a vállamat.
– Rólam is el tudod képzelni, hogy besúgó vagyok?
– Persze.
– Miért? – kérdezte apám nyugodtan.
– Hogy megvédd anyát – mondtam, és egy kis szünet után hozzátettem: – Vagy engem.
– Mitől kéne megvédenem anyádat vagy téged?
Megint megvontam a vállam.
– Honnan tudjam. Talán a rendőrségtől?
Apám beleszívott a cigarettájába, benntartotta, majd kieresztette a füstöt, és engem nézett.
– Nem minden felnőtt besúgó – mondta végül. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy minden felnőtt besúgó. Nem szeretem, hogy ilyesmiről beszélünk. Azt sem szeretem, hogy ti, gyerekek ilyesmiről beszéltek, de még kevésbé szeretném, ha azt hinnéd, hogy minden ember besúgó.
– Én nem beszélgettem – mondtam. – Én csak hallgattam őket.
– Hogy került szóba ez az egész?
Eszem ágában sem volt apámat beavatni abba, hogy a teniszpálya mögött, az orgonabokrok tövében kúsztam a nagyfiúk közelébe, akik a régi kertészház és a már használaton kívüli, öreg szemétégető közötti füves térségen ücsörögtek, és én kihallgattam a beszélgetésüket. Bandaneveket választottak éppen. Divat volt a kézben hordott táskarádió, és a Jumpin’ Jack Flash még a luxemburgi adón is vadonatújnak számított. Herceg, aki nem kórházbeli fiú volt, csak az apja dolgozott a szerelőknél, és barátkozni járt be, a „Hentes” nevet kapta. Macskási Laci lett a „Taknyos”. A nagyfiúk közül ő volt a legfiatalabb, négy-öt évvel idősebb nálam, helyes, kölyökképű srác volt, ezért ragasztották rá ezt a nevet. Nem örült neki, tiltakozott volna, de a többiek annyira találónak érezték, hogy leszavazták. Lizák Laci volt köztük a legokosabb, kívülről fújta az összes Rejtő- ponyvát, úgy idézte a poénokat, hogy akik hallgattuk, gurultunk a nevetéstől. Világvevő rádiót tudott építeni mindenféle limlomból, ezért a kórház összes gyereke neki gyűjtögette a használt alkatrészeket, az elöregedett, kibelezett elektromos készülékeket. Liszka nem akart új becenevet, azt mondta, neki jó a régi is, és amikor Paszternák Dodó a „Vamzer” nevet akarta választani, ő volt az, aki közbekérdezett. Tudod, mi a vamzer? Spiller, felelte Dodó. Faszt spiller, mondta Liszka. Spicli. Érted, te ló? Tégla. Besúgó.
– Nem tudom – feleltem apámnak. – Nem tudom, hogy került szóba. Amikor odaértem, már erről beszéltek. A nagyok.
– A nagyok – nézett rám apám, és elnyomta a cigarettavéget a hamutartóban.
Szerettem nézni, ahogy dohányzik, és szerettem, ahogy eloltja a csikket. Három ujja közé csippentette, és két-három lefelé döfő mozdulattal a hamvveder közepén eloltotta a cigarettavéget. Apró mozdulatokkal elnyomkodta a parázsszemcséket is, majd a szétlapult cigarettacsutakkal kitörölgette a hamutartó fenekét, végül belepottyantotta a csikket.
– A nagyok – mondta megint –, akik mindent tudnak.
– Miért téglák a besúgók? – kérdeztem újra.
– Mert beépítik őket – felelte apám.
– Ahogy a téglát a falba?
– Igen.
– És hogy lehet embereket beépíteni?
Anyám felsóhajtott, apámra nézett, aki nem nézett rá vissza, és én éreztem, amit csak ritkán, hogy ők ketten most nem ugyanazt akarják, anyám mást akar, befejezné már ezt az egészet.
– Az emberek közé építik be őket?
Apám bólintott, nekem meg eszembe jutott a csúfoló mondóka, Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást…, ott keringett az agyamban, és meg is kérdeztem:
– Úgy, mint Júdást?
Anyám úgy nézett rám, mint egy holdkórosra, apám viszont megint kérdezett.
– Mit tudsz Júdásról?
– Jézus tanítványa volt – feleltem. – Elárulta harminc aranyért. Megcsókolta a rómaiaknak.
Korábban is beszélgettünk már Jézusról, néhány hete azzal a kérdéssel kápráztattam el apámat és anyámat, hogy mit gondolnak, nem tartják-e lehetségesnek, hogy esetleg Jézus valóban létezett. Hogy talán valóságos ember volt. Ugyanolyan, mint mi, csak nagyon elszánt és segítőkész, ezért aztán sokan csatlakoztak hozzá, később meg elnevezték őt Megváltónak és Isten fiának. Amikor ezt az elméletemet elébük tártam, szüleim elismerően néztek össze, majd apám gyanakodva megkérdezte, hogy ezt én találtam ki, vagy valahol hallottam. Most azonban nem néztek rám büszkén, hanem inkább úgy, mint akik gondban vannak.
– Igen – mondta végül apám –, valahogy úgy építik be a besúgókat, ahogy Júdást. És akkor most válaszolok a kérdésedre. … Nem vagyok besúgó.
– De lennél?
– Hogy érted azt, hogy lennék-e?
– Ha nagyon kellene.
– Mi az, hogy nagyon kellene?
– Ha kínoznának. Ha áramot vezetnének a fütyidbe.
Apám olyan nyugodtan nézett rám, hogy azt hittem, minden rendben van. Ártatlan voltam, mint a legtöbb szerencsés, vagyis jó időben, jó helyre született gyerek. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy a valóság ritkán az, aminek látszik.
– Nem szívesen lennék.
– De lennél?
Apám hallgatott, aztán azt mondta: – Nem tudom.
A válasza nem elégített ki.
– Értem sem? Vagy anyáért?
– Engem hagyjatok ki ebből! – pattant fel anyám dühösen, de nem futamodott meg, nem hagyott minket magunkra, hanem apám cigarettás dobozáért nyúlt. – Honnan veszed ezt az egészet? A kínzást? Az áramot?
Akkor is tudtam, ma is tudom a választ a kérdésre. Egész gyerekkorom háborús dúlásban telt: aratott körülöttem a halál. Biztonságos messziségben, ugyanakkor otthonosan közel. A nagyszoba sarkában. „Ma ismét több hullámban támadták a B-52-es nehézbombázók az észak-vietnami falvakat.” Az amerikai helikopterek, a napalmbombák és a B-52-es légierődök úgy tartoztak hozzá az estéhez, mint a vajas kenyér, a főtt krinolin, a bögre tejeskávé, a lefekvés utáni olvasás vagy villanyoltás utáni ábrándjaimban a kínzócölöphöz kötözött lányok. Félig vagy egészen pucéran, de feltétlenül kiszolgáltatottan, megmenekítésre várva. Vagy a kínzócölöphöz kötözött én, aki a megmentő lányt várja. Nem akárkit, mindig nálam néhány évvel idősebb lányt. A Berkesi Katit, az Ecser Annát, olykor a Sebestyén Lilit. Mikor épp melyikbe vagyok belehabarodva. A kínzás és kínzatás részletei, vagyis a fájdalomokozás technikája nem számított, mert az esti álmodozás lényege nem a fájdalom, a szenvedés volt, hanem a készülődés a vakmerő szabadításra. Vagyis mese az egész. Ezzel szemben a bombázók a szoba sarkában – az valóság volt. A dzsungel fölé lobbanó lángtenger… a fekete koromfelhő… a pucéran ordító, megégett gyerekek… a bombázók újabb és újabb hullámai, ahogy napalmot szórnak a pálmafák alatt élő, szalmakalapos emberekre, akik szénné égtek, büdös gumivá feketedtek, miközben hazájukat védték az imperializmus gigászi birodalma ellen… Igaz volt, hiszen az iskolában üres üveget, papírt és vashulladékot gyűjtöttünk nekik. Hogy megsegítsük őket, akik rettenthetetlenül gépágyúzták a dzsungelből a betolakodót… Egy ilyen gyűjtésen egyszer nyertem egy szputnyik formájú ceruzahegyezőt. Az összes ceruzámnak kitörte a hegyét… Mondom, háborús gyerekkorom volt. A mozikban négy filmből három a második világháború szovjet hőseiről szólt, ahogy csúsznak-másznak levágott lábbal a sárban és a fagyban, hogy még egy utolsó fasiszta Tigris tankkal leszámoljanak… A kínzás képsorai az Algíri csata című filmdráma képei nyomán égtek az emlékezetembe úgy, hogy többé soha ne is törlődjenek. A baljós szóval együtt: casbah. Akkoriban még nem tudtam, hogy apám börtönben ült. Hogy kínozták. Nem tudtam, hogy csak a gyerek hiszi azt, hogy minden, amit ismer, megmásíthatatlanul összetartozik, hogy nem is lehetne másként, és hogy minden úgy marad. A jelenben éltem, azt hittem, minden örök. Anyám, apám, az ágyam, a ház, a szomszédok. Mintha minden mozdíthatatlan volna. Nem volt kételyem. Parányi rés sem. Minden csak úgy volt. Magától értetődően. Mint a nap, az ég, a hold. Nem tudtam, hogy emberek elmúlnak, fák és kerítések tűnnek el, amik örökéletűnek tűntek. Nem tudtam, hogy anyai nagyapám az első világháború első évében eltéved a fronton a ködben, és egy halálmenetben ocsúdik, hogy Asinára szigetén, az albínó szamarak földjén kössön ki. Nem tudtam, hogy apai nagyapám nagyváradi kadétként Erdélyért harcol a Székely Hadosztály oldalán. Nem tudtam, hogy anyámat a forradalom negyedik napján majdnem agyonlövik Szegeden, és azt sem tudtam, hogy nekem három nagyapám van. Apám sokat tudott. Sokkal többet nálam, és sokkal többet az emberek többségénél. De hogy két apja van, ezt akkor még ő sem tudta. Ahogy azt sem tudhatta, hogy a talpa soha nem érinti majd a vér szerinti apja dolgozószobájának padlóját, míg az enyém igen. Nem tudta, hogy az apja úgy negyven évvel korábban eljutott Amerikába, és kezet fogott az Egyesült Államok elnökével, és honnan a fenéből tudta volna, hogy tizenöt év múlva ő is eljut Amerikába, és ugyan nem fog kezet Ronald Reagennel, de kezet szorít Kurt Vonneguttal. Én nem tudtam, hogy mindezt ő nem tudja, és ő sem tudta, hogy nem tudja. Ültünk egymással szemben, két tudatlan, apa és fia, a nyolcéves és a harminchat, anyám meg kipöckölt egy szál mezítlábas Symphoniát a dobozából, végigsercintette a gyufát a skatulya oldalán, és rágyújtott.
– Mégis, hogy képzeled ezt? Áramot vezetni valakinek a fütyijébe. Honnan tudsz te ilyenekről?
Anyám ledobta a gyufásdobozt a dohányzóasztalkára, és tudtam, hogy most indulatában teszi, nem azért, amiért máskor, mert szereti hallani a hangját, azt a semmihez sem hasonlító kemény és végérvényes csörrenést, amivel a vékony falemezkékből készített skatulya, benne a sok fapálcikával, odacsapódik. A gyufásdoboz címkéjén egy kövér disznó vigyorgott elégedetten, körötte a felirat arra hívta fel a gyufa használóinak figyelmét, hogy a szerződéses hízlalás anyagi biztonságot jelent.
– Gondolom – néztem fel anyámra –, nemcsak a férfiak fütyijébe, hanem a lányok puncijába is vezetnek áramot. Ha kell.
Anyámat a válaszom láthatóan nem nyugtatta meg.
A szerző Apám darabokban című regénye áprilisban, a Scolar Kiadónál jelenik meg.
- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/2016-jan-19-1022/szaraz-miklos-gyorgy-en-besugok#sthash.kiyZmgfb.dpuf