Dobai Péter

Balaskó
hív emlékében,
’ki nem volt besúgó
A szocializmus építése közben

Mély alkonyárnyékon
még mélyebb árnyékot
által vető
fekete gyászciprus közelében
(pihenj egy kicsit végleg, Jenő…)
érezem,
lám, ’míly közel a temető,
ó, már szól a gyermektrombita
utánam, értem…
szól, hív hősi hangja
vissza:
megint ottlenni, mint a kezdetekben,
azon a szőkeleányillatú játszótéren,
hív egy régi, szép, szigorú internátusba,
névsorolvasásra,
hív egy rácsos ablakos, boldog árvaházba,
ó, hív harsányan vissza
mindazok közé, ’kik másszor éltek - - -
Szép volt a magányos maraton,
Jenci!
Merci!*

Szőke akt

Marcel Gromaire olajtűz festménye
(Párizs, Musée National d’Art Moderne)

Eleven automata fegyver ez a ragadozó,
szálmagas, lángoló, deli leánytest, ez a támadó,
vakmerőn merész, mégis védtelen meztelenség!
Hibátlan alakja: ifjú lelkének címerescsatapajzsa.
A szép, éles, fénysugárban fölhevült, hősi, büszke
leányarcot: rejtik, elborítják az előrehullott, súlyos,
szőke, zilált hajfonatok, eltakarják az ádáz szemnyilakat
s csak alig sejlik át duzzadt ajkának vérvörös vonala - - -
A hosszú, nyúlánk, izmos törzs s a derék sűrű kévéje:
erőteljes, nemes, akár egy vesszőt röpítő ijj húrja.
A lávavörös fény-nyalábban fürdő verejtékes hasfal
s a lágy dombvonallal rajzolódó mellkas hátrafeszül
a heves, teli tüdőre vett lélegzettől - - -
Öle - húsevő trópusi virágkehely – sötéten tör föl
a telt, dús combívek, a megnyíló combtövek közül.
Csípőjének, farának támadó, erőszakos fiúformája,
mintha játszva válna ki - kettőzve szabad lényét ! -
felkínálkozó nőneméből!
Tékozló, virágzó, lobogó, mély meztelensége,
dúlt, eltévelyedett, önmagát-szenvedő személyisége:
mintha egy más ottlétet keresne,
akárha máshol, bárhol, csak itt nem lenni szeretne !
A két toluló emlő, a bimbóudvar vöröslő köre,
a bimbók előre meredő virágbibéje, egész vad ősisége:
készenlétben feszül, kihívó tartása vár hasonmására!

Uralhatatlan izgalomba szédült lényegésze:
örvényben forog bele vészes önkívületbe,
önveszejtő, álombeli ölelésbe - - -
Ifjú testének dombjai, végtagjai, nyílásai,
mély hajlatai, ívei, igéző idomai
rejtélyében észreveszem, hogy készen áll örök magányra is,
hisz őbenne tombol ismeretlen társa: mert az álma!
Látom leányságának nagyságát a beteljesült serdülésben,
mely sebezhetetlen tigristest-tökéletességbe emeli
mindazt, ami benne látszólag még emberi…
Érzem, hogy mozdulatlansága: ugrásrakész,
hallom szilaj vérének villi, walküri lüktetését,
magához hívó, gyönyörű tébolyig, dühig dúlt valója olyan,
mintha alig imént
úszta volna át
az Amazonast!

_____________________________________________________________________

*Balaskó Jenőnek köszönhetem életem első és utolsó folyóiratbani publikációját,

ami a RING utolsó számában jelent meg 1990. őszén (?) - a címe valami ilyesmi volt:

Magyar? Demokratikus? Ellenzék? - avagy Belzebubbal kiűzni a Sátánt... (N.J.)