Lõwy Árpád nevét nincs olyan igazi bölcsész és mûveltségére valamit is adó ember, aki ne ismerné. Neve kiejtése közösséget teremt, összetartozást és beavatottságot jelöl: egymás közt vagyunk – sugallja. Pornográf verseit – paradox módon – a legkényesebb ízlésûeknek is illik olvasni.

Mûvei nagy része ma már könnyen elérhetõ, internetes oldalak kínálják – igaz, erõsen romlott állapotú – szövegeit.

A kézirattári történészi hagyatékokban Quart. Hung. 2660. jelzet alatt található Lõwy saját kézírású, 1909-es datálású verseskötete, melyben a költemények (I–XI., számozott és egy számjelzés nélküli) rövidebb-hosszabb ciklusokba rendezve következnek. Tanítványai és barátai 1919-ben Lõwy tréfás versei címmel adtak közre egy szûkebb válogatást, melynek egy évtizedre rá született meg második kiadása. Az 1960-as évektõl számos emigráns edíció látott napvilágot. Lõwy mûveinek eddigi legbõvebb válogatását egy mai napig könnyedén megvásárolható, 2004-ben publikált kötet tartalmazza, melynek anyagát Urbán László gyûjtötte egybe. A kiadványban az Országos Széchényi Könyvtár kézirattári hagyatékának szinte minden fellelhetõ tétele, valamint néhány korabeli sajtóorgánumban megjelent verse is szerepel – különösebb rendezés és a ciklusbeosztás jelzése nélkül. Réthy-Lõwy vastag füzetkében jegyezte fel, hol, mikor, milyen társaságban tartott mûveibõl felolvasóesteket – a listán több száz fellépés ideje szerepel; a meghívók között a legillusztrisabb és a legmérvadóbb szakmai testületek.

Kevesebben tudják, hogy a maga választotta álnév (vö. Lõwy Árpád és a magyar nemzet) – a korszakban sokak által köztudottan – Réthy Lászlót, a külföldön is elismert, kiváló numizmatát, etnográfust, régészt takarta, aki 1892-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja. Réthy tanulmányozott több szláv, a szankszkrit és az örmény nyelvet, valamint mohamedán numizmatikával, szabadidejében pedig a magyar õstörténet kérdéseivel foglalkozott. 1881-ben kezdett a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztályán dolgozni, majd 1901-ben az osztály igazgatóõrének nevezték ki.

Magánélete csupa szomorú momentum; felesége rövid házasságuk kezdetétõl betegeskedett, tíz évet sem élhettek egymás mellett. Egész életében anyagi gondok gyötörték. Kisfia másfél évesen, a kezei között halt meg. Élete utolsó éveiben – közeli barátjának írt levelébõl is kiderül – mániás depressziós rohamokkal és üldözési mániával küzdött:

Méltóságos Uram!

Beteg vagyok, két egész év óta: kedélyvilágom meg van zavarva, fel van dúlva. Búkorban és üldözésben szenvedek, amely állapot napról napra fokozódik.

Agyamban egy átkozott féreg fúr: irtóztató kínok gyötörnek. A sors túlságos érzékenységgel és nagy fantáziával vert meg, melyet nincs erõm megzabolázni. Képek vibrálnak szemeim elõtt roppant gyorsasággal, fényesek, lángolók, sötétek, borzasztók, gyorsan, mint a kinematograf, s ez a sokféle kép még álmomban is mozog, s alig enged pihenni. Álmatlan éjeket töltök ágyamban, mindig egy gondolat nyomja az agyamat, hogy én egyszer réges régen, mikor még fiatal, tapasztalatlan ember voltam, a múzeumba lépésemkor egy formahibát1 követtem el, melyért nagyon meg kellett s még ma is kell szenvednem. S e hibának a súlya képzeletben már annyira megnövekedett, hogy egész heggyé nõtt, melyet nem tudok helyébõl kimozdítani.

Emberek vigyorgását hallom: “tolvaj!” s nincs módomban, hogy letörjem azt, aki e borzasztó szót súgja fülembe.

Tavaly rheumámmal s idegbetegségemmel Pöstyénbe mentem s megálltam Losonczon, vagy Füleken? Oly annyira le voltam hangolva, hogy bementem egy vaskereskedésbe, hogy egy revolvert vegyek. De mielõtt kértem volna, görcsös sírásban törtem ki. […]

Senki sem sejti azt Méltóságos uram, hogy én aki Lõwy Árpád név alatt ezer és ezer embert mulattattam verseim felolvasásával a legboldogtalanabb embernek érzem magamat. Ha a felolvasásról, ahol nagy hahotákat szoktam kelteni, haza megyek s lefekszem: órákig nem tudok elaludni s álmaimban is hallok gúnyos nevetést s ezt az átkozott suttogást “tolvaj”.2

Réthy legkedvesebb barátait a fõként társadalomtudósokból, mûvészekbõl és befolyásos politikusokból álló körökbõl, a szellemi elit legkiválóbbjaiból választotta, akik rendszeres látogatói voltak a Thallóczy Lajos bécsi házában székelõ Büzértanyának. Lõwy verseit leginkább az itt rendezett, sokszor féktelen murizások alkalmára szerezte, és elõttük adta elõ. Horánszky Lajos Magyarok Bécsben címû memoárjában így emlékezik:

Thallóczy Lajos köre felölelte mindazt, ami a magyar jövõ kohójában forrongott. Politikus, író, tudós, mûvész vagy katona mind belekerült abba a vonzó körbe, melynek a közösen átérzett magyar szellem életet adott. Mindenkinek éreznie kellett, hogy itt készül valami a magyar jövõbõl, az erõk forrongása, az elvek vitája, mûvészi lelkek háborgása mind nagy célokért hevül, csak legyen fékezõje a magyar szenvedélynek, a széthúzásnak, mely már oly sok jobbsorsra érdemes tehetségnek volt a sírásója. […] Thallóczy Lajos [a bécsi udvari levéltár igazgatója, késõbb Tisza István javaslatára Szerbia polgári kormányzója – Cs. T.] kettõs életében a cinikus kéjelgést komoly számításba venni nem lehetett, mert más oldalú nagyszabású vonásai megcáfolják azt, mint hogyha ez életeleme igazi lelki tápláléka lett volna. Nem volt ez egyéb nála, mint túlhajtás abból a dévajkodó ugrató szerepbõl, melyet önmagára erõszakolt mások mulattatására. Miután pedig voltak bámulói, vagy naivak, akik felültek neki, tovább ûzte különcködéseit, homályt támasztva maga körül és elidegenedést váltva ki azoknál, kik ezt az erõszakolt szerepét behatóbban vizsgálni nem tudták, vagy kényes érzésüknél fogva nem is akarták.[…] A zajos élet az idõk folyamán mind nagyobb arányokat öltött s nem volt számottevõ magyar, ki a Thallóczy- házban meg ne fordult volna. Különösen a delegációk idején volt nagy élet a házban, magas méltóságok, miniszterek, polgári és katonai hatalmak sem hiányoztak, hogy részt vegyenek egy-egy estén, mely kellõ hangulattal fûszerezve volt. […] A fõ zömet a bécsi magyarok képviselték, de megválogatva, mert a házfõnök nem mindenkinek adta meg a vizumot arra, hogy a szentély látogatója legyen.3

Nyilván lesznek, akiknek a szeme a versek olvastán csak a trágár szavakon akad majd meg. Esetleg kicsit felhúzott szemöldökkel, fitymáló félmosollyal, de talán hirtelen meg-meglóduló vérárammal lapozgatnak benne elõre-hátra, s nekik a vágáns diákköltészet egyes klasszikus darabjai jutnak pusztán eszükbe. De õk nem tartoznak a beavatottak közé.

Õk szinte semmit nem értenek abból és ebbõl a korból. Õk nem tudják, hogy ezekben a szigorúan alkalmakra írt, viccesebbre sikerült avagy sületlenebb verselményekben zajló malackodásokban mennyi összegereblyézett tudás, mennyi korszakjellemzõ élmény és kritika összegzõdik, s pontosan az ezekre való hivatkozásoknak a megértése, megidézése, a közös nyelv és utalásrendszer szõtte kapcsolatháló adja meg annak az értelmét, hogy ezredszerre is élvezni lehessen a kéjelegve kiejtett picsa vagy lófasz szavakat. Századszorra nyilván egyáltalán nem vicces annak kimondása, hogy az öregedõ férfiembernek már nem áll fel, vagy hogy mi is történik egy elsötétített szobában egy felajzott férfi és nõ között, de ha veszünk erõt ahhoz, hogy a rissz-rossz sorokból kisütõ magány, az öregedéstõl való félelem, a hozzátartozók és a barátok elvesztése fölött érzett bánat is hasson ránk – akkor nem kérdezzük, miért is születtek ezek.

Merthogy – bár elsõre nem biztos, hogy ez ütközik ki – emiatt élvezték ezeket a verseket két évtizeden keresztül a kortárs hallgatók is. Az igazi pikantériát az jelentette, hogy a kanmurik fesztelenségében egy adott percben, hangsúlyozottan mindenféle gát és illem betartása nélkül minõsítették a napi kül-és belpolitikai eseményeket, a legfelsõbb égi és földi hatalmakat, amelyeknek egyébként a mindennapi, polgári életükben õk maguk is hû szolgálói és befolyásos alakítói voltak. De merték vulgarizálni és a földre rántani, akaratlagosan félreértelmezni vagy álnaivan megmagyarázni az akkor megerõsödni kezdõ szociálpszichológia, az elsöprõ divattá váló szexuálpszichológia (Krafft-Ebing és követõi) és lélektani kutatások, a filozófiai elméletek (Schopenhauertõl a materializmuson át – mondjuk – Bergsonig), a kulturális-tudományos intézmények (például az MTA) vagy a vallások és rítusok egyes tételeit, felkapott és agyonszajkózott vagy éppen nagyon is komolyan vett gondolatait.

Fiatalon – mint Thallóczy – egy társaságban ültek Reviczky Gyulával és a modern irodalmat sokszor esetlenül megteremteni próbáló, a Nyugat felé vezetõ ösvényt kitaposni igyekvõ Új Nemzedékkel. A vendéglõi asztaloknál Schopenhauerrõl és Spencerrõl, Marxról meg Taine- rõl vitáztak, végeláthatatlanul, ivás közben vagy helyett is. Volt, aki a francia parnasszisták újabb kivonulásáról mesélt, a másik Trefortnál, a közoktatási miniszternél járt el, hogy “népnevelõ ponyva” címszó alatt hogyan kanyarítsanak ki jókora összeget az oktatási tárca pénzeibõl. Alkalmasint holtrészegen trágárkodtak vagy az irodalmi korifeusok ellen fenekedtek. Örök ellenzékiként ordítoztak függetlenségrõl, Kossuthra ürítették poharaikat, és gyalázták az orosz cárt meg a tótokat vagy ritkábban a zsidókat. Fiatalon õrült komolyan vették magukat.

És aztán, már valamivel öregebben bölcsebbek lettek – és nevetni is bírtak. Valahogy olyanformán, ahogy Tábori Kornél írta:

A pesti ember humorát, ha vizsgálnók, hamar rájönnénk, hogy ez a humor bizony akasztófahumor, kicsit kesernyés és öncsufolódó. De azért nem riad vissza a más gunyolásától sem. Csufolás kitalálásában különösen leleményesek vagyunk. Hanem azért magunkon is csipdelõzünk nagyokat és mi mondjuk önmagunkról, hogy nagy pipájuak vagyunk, de kevés a dohányunk. (Rákóczi idején aligha gondolták, hogy ez a szó a pesti csibésznyelv egyik diszkifejezése lesz és a ferencvárosi jassz tényleg csak dohány-nak hivja a pénzt.) És mondjuk azt is, hogy szegények vagyunk, de jól élünk. Gunyoljuk és egyben vigasztaljuk magunkat. Van ebben valami filozófi szin, valami különös kedvesség és magyar zamat. Mintha nyomoron és tréfán át még mindig meg akarnánk õrizni valamicskét abból az egykori mondásunkból, hogy Magyarországon kívül nincsen élet…4

Roppant tudásanyaguk – amelyet ma már persze erõsen kritizálva és egyes részeiket meg- vagy kirostálva fogadhatunk csak el –, sajátos és nagyon a korhoz kötött világlátásuk és szemléletük birtokában – melyet ma részben vagy egészben el is utasíthatunk –, lelkükben mélyre szorított kételyeik ellenére hitték, hogy a szellem hatalma egy új szellemi felvilágosodást hoz majd, mely az országot is felvirágoztatja. Millió szállal kötõdtek a dicsõnek érzett közelmúlthoz (Lõwy például klasszikus versek parafrázisának tucatját írta – a felvilágosodás- és a reformkori költõk pedig különösen hangsúlyozott szerepet kaptak benne: Kölcseytõl Aranyon és Petõfin át Tompáig), de legalább annyira kapcsolódtak az almanachlíra röhejesen kigúnyolt termékeihez, édeskés virágregéihez is meg a mindennapok akkor oly fontosnak tûnõ, aztán mára csak megértõ fejcsóválásra ingerlõ eseményeihez.

Végtelen felkészültséggel és tájékozottsággal igazodtak el a saját jelenükben – és merték nem komolyan venni magukat. Mertek szembenézni a mélységes ûrrel: élettel és halállal. Legalábbis eljátszották egymás elõtt, egymásnak. Hogy bírjanak – érzéseik, körülményeik és a lét értelmezésének rettenete ellenében – mégis bízni magukban és a jövõben. Lõwyék például feltûnõen sok pinával.

Lőwy Árpád

ELŐSZÓ

(Budapest, 1898. augusztus 16.)

Lõwy Árpád csak név és nem egyén.
Lehetsz te is vagy õ, – s lehetek én;
S a versek, mik e képzelt név alatt,
Korral és szokásokkal lépést tartanak:
Úgy termettek, mint virág, fû paraj,
Mit vegyest termel a honi talaj.

S ha rózsa, nád, pipacs, moh és csalány,
Együtt nõ a nap arany sugarán,
Én Istenem, ki szabja meg nekem,
Hogy bokrétámhoz melyiket vegyem?
Hogy motivumnak melyik jobb? – ez, az?
Azt hiszem, bármelyik jó, – ha igaz!

Vegyétek tehát, im’, e versfüzért,
S ne nehezteljen senki sem azért,
Ha stylja nem szabványszerû, amit
Az akadém’ja ír elõ s tanít.

Mert, mint az Alföld, hol a délibáb,
Mint tündérkép lebeg idébb-odább,
Nem volna az, minek lennie kell,
Ha zöldjében pipacs nem tûnne fel.

Úgy nyelvünk is, mely szép, kedves, dicsõ,
Színek játékában bõvelkedõ,
Gyöngéd, ügyes, merész és férfias,
Amelyben egyesül arany s a vas.
És ami igaz, be kell vallani:
Lófasz nélkül nem volna az, ami!

Indulatszó ez, mely kell s jogosúlt,
Hisz’ egész eszmekörré alakúlt:
– Gúny, élcz, harag, erõ, s egyéb, amit
A lófasz szó magában egyesít…

Ez “õsi jelszót” vajon lehet-e
Édes nyelvünknek nélkülöznie?

Világnézetünk ma már odaért,
Hogy mindent megteszünk az igazért,
– Mit Petõfi még nem írhatott:
Te – Lõwy – azt ma már megírhatod!

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 2. r.-v. I. fejezet (Elõszó), 1. vers)

LÕWY ÁRPÁD ÉS A MAGYAR NEMZET

(1909. november 12.)

Irodalmunkban – büszkén mondom –
Nincs több olyan tipikus költõ,
Mint Lõwy Árpád, akit ismer
Már egy egész nagy emberöltõ.

Nincs ki a magyar géniusznak
Hívebb tolmácsa volna, mint õ,
Bár meglehet, hogy van nálánál
Nem egy kiválóbb magyar költõ.

De Õ nevében egyesíti
A fajt, amelyre néz a Kárpát;
Hiszen fajunknak fele Lõwy,
A másik fele pedig Árpád.

(OSzK Kézirattár Anal. Lit. 5095.)

UTÁNZÓIM

(1910. szeptember 26.)

Minden új korszak költõje, aki
Korának eszméit fejezte ki:
Mindég abban a veszélyben forog,
Hogy utánozzák a hivatlanok.

Kapok gyakorta én is verseket,
Amelyek írói dicsekszenek,
Hogy Lõwy iskoláját mûvelik,
S mesternek tartja magát mindegyik.

Ezek azt hiszik, ha tükröt, falat,
És fehér abroszt lecsúnyítanak,
S a szart marékkal képedhez kenik:
Lõwy-modorban írt vers mindenik.

Hallgassatok sületlen tökfejek,
Engem ti soha meg nem értetek;
Nálatok undok a szar tömege:
Nálam a szar – gyöngy – diszkrét csemege.

Apai figyelmeztetés:
Azért csak annyit mondok, ifjú népem:
Disznólkodni szabad – de csakis szépen.

(Lõwy Árpád válogatott mûvei. Szerk. Urbán László. Budapest, 5 17.

A BÜZÉRSÉG6 JÖVÕJE

(Brünn–Bécs között, 1909. június 6.)

A bécsi nagy büzérkarban,
Nekem hány jó barátom van!
Kik szívemhez vannak forrva,
Itt vannak e fényes sorba.

Legelõször a Büzérnagy7!
Jó Pácserem8, Te is itt vagy:
Czisek, Czusek, Hugyecz9, Túry10,
De a szemem majd kiszúri,
Hogy ennyi fark mindhiába
Lógott ebbe a világba.

Tudományok, eszméitek
Láng, és mégis sápadt, hideg,
Dolgoztatok sok aktába’
Könyvet írtatok vaktába’
Hírt halmoztatok rakásra,
De sírotok meg van ásva.
Ön a végzet! – vége, vége,
Jön a halál sötétsége,
Elpusztultok, minek éltek?
Szarba vész a nemzetségtek!

Hol vannak a kis gyerekek,
Kiket nem kölcsön vettetek?
S egy-egy koton földhöz csapva:
Ki volt köztetek az apja?

Csak Löwy, Zsiga, Robicsek,
Hogy többeket ne említsek,
Kik után marad valami:
Az is lány, be kell vallani…

Csak Krenóczi Nagy Józsefnek11
Unokája fiúgyermek!

Fényes napok, dicsõ évek,
Amikrõl én most regélek!
De új kor jön, fene tudja,
Hová visz ennek az útja?

Két évtized s Bunkukunak12
Fog felkelni az a nagy nap,
Hogy kezében büzér-jogart
Mint új-mestert magasra tart!

S epigonok, Sarasátok13,
Szar a világ, szar a szátok,
Kiáltják a büzérkarban:
Hogy csakis egy Bunkuku van!

A régi Büzérnagy pedig,
Tûri, tûri egy ideig,
Hogy sok szamár éljent ordít:
S a sírban lent…
A világnak segget fordít.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 92–93. r.-v. V. fejezet (Deli-magyar tanya Bécsben), 3. vers)

MÁSODVIRÁGZÁS

A múzeum nagy ház és benne
Tudósok (s ablak) száma nagy.
Kik rengeteget produkálnak,
Akár nap süt, akár – ha fagy.

Mily termelés! Csak Horváth Náczi
Hivatott megítélni ezt,
Ki nyomtatott papirt gyûjt boglyaszámra
S aztán pinczében elhelyez.

S mert termelés lázában égünk:
A tudományokon kívül,
Szeretjük a gyöngébb nemet, míg
Sarkunk (?) a helyébõl kidül.

Divattá vált, hogy özvegy ember,
Bár szabadsága oly becses,
Beadja derekát s nyakat hajt,
Ha hölgye nyájas és kecses.

Mocsári Sándor volt az elsõ
Ki másodszor kötött frügyet,
Bár kétséges, hogy a nemes fa,
Hajt-e gyakorta még rügyet?

Semayer Vilibáld a másik
Ki özvegy-fátyolt levetett,
S eljegyezte a szép kis Andzsit,
Ki tegnap Vilibáldné lett.

Meglássátok, ha ez még így tart,
El fog csodálkozni a Kárpát:
Utánunk megy még bolond fejjel
Ismert bohémünk
Lõwy Árpád

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 28 r.-v. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 22. vers)

ÉLETKOROK

(Budapest, 1896. november 23.)

Epicuros nagy görög bölcs vala,
Az élet titka nyílt meg általa.
– Mért éljük itt e rövid életet?
– Egy okos czélja van – az élvezet.

A természet oltá belénk e czélt,
S aki nem élvezett: nem is élt.
– A lét? – az élvekért való futás,
De minden életkornak élve más.

A gyermek szíve játékért eped,
Azt hiszi, nincs is nagyobb élvezet;
Az õ szívének teljesen elég:
Tarka színt játszó szappanbuborék.

De a kölökkor hamar véget ér,
S az ifjú szíve más utakra tér,
Szemében egy édes lányarcz forog,
S kemény pöcsén szerelmi méz csorog.

Az élet aztán megy tovább – rohan,
S a férfi számára új élve van:
– Ordóval, ranggal hány szemet kiszúr!
Így lesz sok szamár Méltóságos ur.

S ha fejünk lágya egyszer már benõtt,
Mily máskép érezzük, mint már azelõtt;
A bölcs szemével nézve végzetünk:
– Egy nagy szamárság egész életünk!

Mi akkor pina? – ’sz csak büntetés,
Lófaszt ér ordó és kitüntetés,
Egyre megy: gyémánt, gyöngy vagy karniól,
A legnagyobb gyönyör most – szarni jól…

S ezzel “finita la Comedia”,
Minden gyönyörnek el kell múlnia;
S lettél légy bármily nagy és derék,
– Mi volt az élet? – Szappanbuborék.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 16 r.-v., II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 11. vers)

ÖREG ÓRÁK A MÚZEUMBAN

Egy öreg óra a polcz tetején,
Megrokkant a múlt század elején:
Mutatója tizenkettõn megállt,
Ez jelenti a véget, a halált.

A mi farkunk is óra: aminõ
Tájékoztat, hogy mennyi az idõ.
Bejártunk vele egy életutat,
Tizenkettõt ütött, és hatot mutat.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 8. r. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 3. vers)

AMERIKAI PÁRBAJ

Méltóságos Szalay Imre múzeumi igazgató úrnak

Két gavallér egy nõt imádott,
Ki szép volt, gazdag s ifjú,
S mer választása késve késett,
Így szólt a két elszánt fiú:

A sors döntsön most közöttünk – rajta!
Húzzunk fehéret s feketét!
Úgy is történt s a párbaj híre
Szárnyra kelt s terjedt szerteszét.

Kasszírkisasszony, szép Emmuska,
Csodálkozva rázta fejét,
S egy úrtól kérdé meg: “mi az,
Húzni fehéret, feketét?”

Az, hogy “Ki fehéret húz gyõztes!
S menyasszonyát öleli át,
A másik – ki feketét húzott
Vesztes és meglövi – magát…”

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 27. r. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 21. vers)

MELYIK KÜLÖNB?

Az uraság tekergeti nagy hevesen a leányt,
A kereskedõ bedugja eczetes korsó gyanánt,
A kanonok gyügyölgeti vén szotykáját pamlagon,
A káplán meg cziczerészni tanul kint a falvakon.
Bedurrant a csuklyás barát oly keményen, iszonyún,
Hogy szart fingik rimája, mint Rézi asszony a búcsún,
Hivatalnok feleségét trütyölgeti rendesen,
De befirkant az írnok úr a szajhának, csak legyen.
Doktor urak hersentenek szép taktusra csendesen,
A póéta meg befütyöl kedvesének ékesen,
A mészáros megdolgozza, ha megáll neki a lány,
Diákember keczeficzél nagy sietve, szaporán.
Ács a kurvát jól megmássza, parasztlegény kamatyol,
Úgy van írva krónikában: a napszámos kobakol.
Bakancsosnak sok az esze, éjjel-nappal toszni jár,
S habár keményen cselekszi, de csak tököl a huszár.
Csizmadia jól beszurkol, besuviczkol a czipész,
A takács meg mityolgatni éjjel-nappal egyre kész.
Vasutas befüttyent hetykén s benyom
a nyomdászlegény,
Brügöl a czigány és tupiz a napidíjas hevenyén.
Besavanyít a szakács s a harangöntõ bekollint,
Csesz a varga jó kedvében, õsrégi szokás szerint,
A vadász lõ ahová kell, ha a töltés jó kemény,
Bedörgöl a szobafestõ, pettyent a vándorlegény.
Molnárember csak bugyizgat, besrófol a lakatos,
Kádas legény beverni tud, becsavar az obsitos.
Becserez a tímárlegény, kéményseprõ meg befût,
A markõrõk belökdösnek ahol lehet mindenütt.
A tudós csak geczizni tud, újságíró meg petél,
A gombkötõ pitykéz és a kefekötõ bekefél.
Stibiczel a szobalánnyal a vigécz a hotelben,
Kanol a bakonyi kanász, de soha se fotelben.
Búgat a bús disznóhajcsár, ökörhajtó besuhint,
Beheppent a fürge pinczér, a szakácsné ha kacsint.
Benyes a szorgalmas kertész, bereccsent a laboráns,
Bojtár götyöl, s a frajlának behagyít a praktikáns.
A tornász meghúzza hölgyét és befúr az asztalos,
Megélvez a szolgabíró, ha a lány alkalmatos.
A rézöntõ meg becsörrent, patikárjus meg beád,
Közösül a polgármester, lassan mozgatva farát.
Befreccsent a tûzoltó, ha csõre kapja a leányt,
A dinnyecsõsz meglékeli, hogyha kap potya pinát.
A konduktor sorba likaszt és szurkol a zord fináncz,
Szakácsnét a kapu alatt megböki az ordináncz,
Zsandár-káplán tíz körmérõl lekapja a menyecskét,
Furvézernek megdûteni a lotyóját gyerekség,
Koslat a falusi kántor és betol a péklegény,
Párzik a bús filozopter, minden hónap elején.
Háziúr lakbérnegyedkor csinál két s több numerát,
Aki steigerolni szokott, annak semmi meg nem árt.
Mihaszna meg gyakni szokott, faczér picsa ha akad,
A könyvkötõ donnájával nagyhamar összeragad.
Azt mondja a nóta, hogy nincs se mennyország,
se pokol,
Ennélfogva érthetõ, hogy még a pap is kupakol.
Hentes meggyomrozza hölgyét, hogyha jó kövér
falat,
A miniszteri tanácsos rendszerint már csak nyalat.
Szabósegéd megugorja mint a kecske, ringyóját,
A kovács meg bevág neki, mennykõ üsse valagát,
Az inas csak bagzani tud, hágni pedig a kocsis,
Vén baroneszt jól megczékel könyv nélkül
a hajdú is.

Hanem:
Szart sem ér a mesterségük, alhatnak õk afelûl:
A hatökrös gazda baszik a világon egyedûl.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 112. r.-v. IV. fejezet (Tudomány, költészet), 10. vers)

AZ ANYAG KÖRFORGALMA

Természettudományi tanköltemény

(Budapest–Nagyvárad közt az 540. sz. gyorsvonaton, 1908. szeptember 26.)

A falu végén egy vándorlegény,
Betért egy házba ebéd idején,
S jóizûn ette meg, amit kapott:
Kenyeret s hozzá egy jó tál babot.

Vígan indúlt odább s amint megyen,
Síkon, mezõn, ösvényen és hegyen:
(H²S)-eket eregetett,
Népszerûsítve ezt a képletet.14

Egyszer aztán, hisz nincs benne titok:
Egy árok szélén lekuporodott,
S ott hagyta, mit feldolgozott a “gép”15,
Mit szarnak hí a közönséges nép.

Õ tovább ment, a szar meg ott maradt,
S a nap hintett rá aranysugarat,
S az essõ ontva kristály-permetét,
A szar az anyaföldben oszlott szét.

Helyén pedig illatos fû fakadt,
Csalva magához pillét, bogarat,
És jött egy boczi, tarka volt amint
Illik, s a füvet õ ette meg mind.

A bocziból valódi marha lett,
S vasúton Bécsbe hosszú utat tett;
Egy hét se telt el s ott szerepelt mán,
Mint “roast beef” egy fõherczeg asztalán.

S a marhából, mely minap még legelt,
Habsburg-Lotharing-vér alkatrésze lett;
Holnap már újra megváltozik mind:
A czifraságból szar lesz majd megint.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 72 r.-v., IV. fejezet (Tudomány, költészet), 2. vers)

PROTEKCZIÓ

(Budapest, 1896. november 20.)

Áldott egy kis ország, ez a Magyarország,
Minden, ami jó van, itt két kézzel osztják.
Nem nézik, hogy mi vagy, magyar, zsidó vagy tót;
Boldogulsz, hogyha van egy kis protekcziód.
Légy bármily nagy ökör, tökkelütött kamasz,
Kapsz hivatalt, olyat, amilyet csak akarsz.
Czímet, ordót, rangot, s zsebre vágnivalót,
Persze akkor, ha van hozzá protekcziód.

Tudós akarsz lenni, avagy képviselõ?
Fõispán, trafikos, pandúr vagy közjegyzõ?
Nem kérdik, mit tudsz, nem nézik sorod:
Eligazít mindent itt a protektorod.

Csak egy hely van, ahol a szép szó nem használ,
Hogyha baszni akarsz és faszod nem áll,
Ha nem tudja farkad, hol a direkczió?
Szart sem ér ottan már minden protekczió.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 6 r., II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 1. vers)

NAGYZOLÁS
Mottó: Moische thi’dach groisz.

Korunk hibája, rút divatja:
Kiki több fokkal feljebb adja.
A foghúzó doktor ma már,
A czusnájder meg szabászattanár.
Építõmûvész most a pallér
S minden borbélylegény gavallér,
A szobacziczus meg kisasszony,
S “Nagysága” minden zsidó asszony.
Sportsman a hordár, ha kimén a turfra,
S privát ma minden bárczás kurva.
Ttkosbajnak tartja magát a kankó,
S pénznek a lírás talján bankó.
Ma már minden bócher – tudós
S húsz fillérré nõtt a hatos.
A buta mázolás – bizarr,
S tudós nyelvén bélsár a szar.
Doktorrá avatnak Kolozsvárt,
Ma filozoptert, – holnap császárt…
Lõwy Árpádtól sok szép verset várnak,
S fehér abrosznál ebédel vasárnap.
Lapostetû pökhendi mód tenyészik,
Mert szakkönyvekben latinul idézik.
Az oláh persze római utód,
S kotónnal baszik már a tót,
Egész Mucsa szeczesszióra készül,
Schlésinger párbajoz vitézül.
Ujság egyszerre kezd meg négy regényt,
S mesalliance-t köt a suszterlegény.
A legtöbb Kohn, Rákóczi néven g’scheftel,
A hentes ideges jól táplált testtel.
De beszélhetnék még tovább,
Karfiol ma a karaláb,
Riviéra a Pecze széle,
Bor ma a pécsi Engel-féle.

Szerénységbõl csak egy ád mustrát,
Picsa valag, ha már kimustrált,
Auzlágba példának ki kéne tenni,
Ez mindig kisebb akar lenni:
Picsa valag, ha már kerül letétbe,
Boldog, ha pinának nézik setétbe.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 11 r.-v. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 6. vers, a szalonkiadásba bejegyezve)

NAGYZOLÁS

(Szalon kiadás)16

Korunk hibája, rút divatja:
Kiki több fokkal feljebb adja.
A foghúzó doktor ma már,
A czusnájder meg szabászattanár.
Építõmûvész most a pallér
S minden borbélylegény gavallér,
A szobacziczus meg kisasszony,
S “Nagysága” minden zsidó asszony.
Sportsman a hordár, ha kimén a turfra,
S brillant az üveggyöngy, ha ki van furva.
Fontos bajnak tartja magát a nátha,
A talján bankó is cseng, ha fel van váltva.
Ki könyvet ír, az már tudós,
S húsz fillér egy hitvány hatos.
A buta mázolás bizár,
S tudósnyelven gipsz ma a sár.
Tücsök, hernyó pökhendi mód tenyészik,
Mert szakkönyvekben latinúl idézik.
Az oláh persze római utód,
S szalagos szivart szí a tót.
Egész Mucsa szeczesszióra készül,
Schlésinger párbajoz vitézül.
Ujság egyszerre kezd meg négy regényt,
S mesalliance-t köt a suszterlegény.
A legtöbb Kohn Rákóczi néven g’scheftel,
A hentes ideges jól táplált testtel.
De beszélhetnék még tovább,
Karfiol ma a karaláb,
Riviera a Pecze széle,
Bor ma a pécsi Engel-féle.
Szerénységbõl csak egy ád mustrát,
Blaháné trikója, ha már kimustrált;
Auzlágba példának ki kéne tenni,
Ez kis harisnyácska szeretne lenni:
Melyet visel egy szép kis bakfis lába,
Ki fessen lépdegél az iskolába.

A vers után kézírásos megjegyzés: Leányomnak Margitnak (most Uray Józsefné Aradon), aki mint IV-ikes polgáriskolai tanuló nagyon faggatott, hogy mutassak neki egy Lõwy-féle verset (“Most már értem papa, mért hívják magát pikáns költõnek.”)

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 11 r.-v. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 6. vers)

AZ IDEI DRÁGASÁG

(Budapest, 1908. január 16.)

Mindenütt panasz hallik,
Hogy szörnyû drága minden,
És javulásra, sajnos
Még kilátásunk sincsen.

A liszt, a kávé, zsemle,
Hús, czukor, fûszer drága,
Senki sem emlékszik még
Ekkora drágaságra.

Ha így tart még – elébünk
Szép perspektíva tárúl!
Maholnap meg lell vonni
A pinát is a szánktul.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 7. r. II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 2. vers)

BUDAPEST ROHAMOSAN HALAD

Itt a tavasz és az építés
Nagy mértékben megindul,
Tabán, Zugló s Újpest felé
Dunán innen, Dunántul.

Terv terv után s mind nagyszerû,
S a parczellázás láza
Akkorra, hogy majd összedûl
Az egész városháza.

Egy vállalatról is van szó,
Mit hangsulyozok végül:
Hogy Jászai17 picsáját egy
Bank parczellázni készül.

(Lõwy Árpád válogatott mûvei. Szerk. Urbán László. Budapest, 5 153.

MELEG VACSORÁT A BAKÁNAK

(1899. július 6.)

Fusher humanisták, filiszterek,
Amilyen mindenik van egy sereg,
Kik iróasztal mellett ülve,
Vagy blazírtan pamlagra dûlve,
Világboldogságról írnak chriákat
S csinálnak nagy teóriákat:
Minap jöttek rá egy snassz tényre,
Mely árnyat vet a csalfa fényre,
Mi korunkat bélyegzi meg,
Hogy a honvédség s hadsereg,
Mely a hazának õre, vára,
Prófuntot kap csak vacsorára.

És jelennek meg lelkes czikkek,
(Elhallgatnak pártok, klikkek):
Az eszmét terjeszteni kell, propagálni,
Bakának meleg kell vacsorálni!

S felsõbb helyen már foglalkoznak,
Hogy módját is ejtsék a reformnak,
Hánynak, vetnek számrubrikákat,
Tanúlmányoznak reglamákat,
Hõs, vitéz generálisok,
Kiknek eszméje szörnyû sok,
Fepflex tisztek, menázs-kommandók,
Hogy a bakának, mint már mondók:
Prófuntjához, amit kap eleget,
Az állam adjon – meleget.

De régi tény, hogy az elmélet
Más dolog, mint a való-élet;
Töprengeni azon be’ kár,
Mi régen meg van oldva már…

Nézzétek csak a fess bakát,
Hogyha kihúzza az magát,
S prófuntból nyes egy jó karajt,
S rá egy pohár gugyit behajt,
Bár vacsorára csakis azt falt,
Bakancsa alatt reng az aszfalt.

Míg Pittreich kappan-sültet szopogat,
S élvez rá exquisit jó borokat,
S a végén “szódabikarbónát”
Vesz be, hogy óvja finnyás gyomrát:
A baka? Rágyújt egy nótára,
Nem szorult az bikarbónára,
S olyat szarik, mint senki más,
Van ott quantum és qualitás.

S ha virgónjáját szíjja büszkén,
Peczkesen áll az agyarán,
Szép lány után jár bokron-tüskén
S megfelel neki magyarán.
Boldog volna a krixminiszter
Ha õ is oly peczkesen szína,
De sajnos, nála tiltja azt
A rang s a diszciplína.

Bakaélet aranykor az,
A rangos, kemény bakafasz,
Ha kell a deszkát töri át,
S a nagy Napóleonnak képzeli magát.

S ha meleget akar a gyomra?
A baka rátalált a jó nyomra.
Szakácsnõ mért van a világon?
Tán, hogy filisztert kiszolgáljon?
S tûrje úrnõje kényeit,
Kiállhatatlan szeszélyeit?
Tûri azért, mert alkalmat ád,
Hogy gondozza az ármádiát…

Szakácsné legszebb hivatása
Hogy fáradt bakáját jól ellássa;
Ezek az angyali kezek,
Érzik, hogy mi a hadsereg!
Jut is ám czomb, karmonádli sok,
Bakán aggódni nincsen ok,
Nem is sinyli az az inát,
S hegyibe kap – meleg pinát.

Morál

Ime minden teória szar,
Mely gyenge elmét megzavar,
A kérdés ott nem bonyolúlt,
Hol a fark még le nem konyúlt!

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 33–34. r.-v., II. fejezet (Élet, halál, szerelem, házasság), 27. vers)

A BUDAPESTI DALÁROK

Tegnap este nagy lampionos szerenádot rendeztek a császárnak a budai várlak udvarán – 1910. június 23.19

A császár hazulról eljött hozzánk is,
Kegyének sugarát hintette miránk is;
És meghallgatta a szerenádot:
S gondolta magában, hogy – szarok rátok.

(Lõwy Árpád válogatott mûvei. Szerk. Urbán László. Budapest, 5 152.)

LÕWY ÁRPÁD CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI KITÜNTETÉST VÁR

Itt van a császár s Budavára
Fényes, mint a Salamon tornya,
Õsmagyarok és új leventék
Jönnek hódoló, díszes sorba’.

Lesz ordó és kitüntetés bõven,
Hisz ilyet sokan érdemelnek,
Mert hívei vagyunk halálig
A dicsõ monarchikus elvnek.

Én is szeretnék egy kitüntetést, mely
Lõwy Árpád styljében volna írva:
Szeretnék a császártól egy darab szart
Monogramos selyempapírba’.

(Lõwy Árpád válogatott mûvei. Szerk. Urbán László. Budapest, 5 75.)

NÉPHYMNUS

Ő cs. Apostoli Felségének 1854. szeptember 23-án kelt legfelsõbb határozmánya által hitelesnek nyilvánított szöveg (Fordította Érhalmy Gerő)

Tartsa Isten! Óvja Isten!
Császárunk s a közhazát!
Erõt lelve a szent hitben,
Ossza bölcs parancsszavát!
Hadd védnünk õs koronáját,
Bárhonnan fenyítse vész!
Ausztriával Habsburg trónját
Egyesítse égi kéz.

Nyílt, õszinte jámbor szívvel
Tartozás és jog ha hí –
Bátran ha kell! S jó reménnyel
Szállunk csatára ki.
Küzdjük ki – mit hõs seregünk
Annyiszor nyert – a babért.
Vért és vagyont Császárunkért!
Vért s vagyont a közhonért!

Mit polgár iparja szerzett,
Védje hõn a hõsi kéz;
Gyõzzön szellemfegyverével
A mûvészet és az ész!
Dicsõség áradjon s áldás
Egyaránt el a hazán: –
Boldog béke napsugára
Tündököljön Ausztrián!

Tartsunk össze mind! Hatalmat
Egyetértés kapcsa ád;
Hogyha egyesült erõnk hat,
Gyõzve könnyen bármi gát.
Mint testvérek összetartva,
Legyen egy a honfi cél!
Üdv a császár és hazára!
Ausztria örökkön él!

GOTTERHALTE

Arad, 1909. október 6.

A legfelsõbb határozmánnyal hitelesített, de elavult szöveg némi korszerû változtatásokkal, illetõleg helyesbítésekkel.

Verd meg Isten! Büntesd Isten!
Ezt a czudar Ausztriát!
Mely hazánkat dúlja, írtja,
Már több század éven át.
Mi védtük a koronánkat,
Hogyha fenyegette vész!
De nem értett meg a Habsburg,
S üldözött a bécsi kéz.

Nyílt, õszinte, jámbor szívvel
Tartozás és jog ha hí –
Bátran ha kell! S jó reménnyel
Szálljunk a csatára ki.
Hogy kiküzdjük, mit a honvéd
Nyert már egyszer – a babért!
Ezektõl mi szart reméljünk?
Habsburg soha meg nem ért.

Mit polgár iparja szerzett,
Elrabolta az a kéz;
A habsburgi hülyeséggel
Összeforrott bécsi ész.
Soha nem lesz istenáldás
Ezen a szegény hazán:
Míg a buta Habsburg-horda
Nyakunkon ül s Ausztrián.

Tartsunk össze mind, hatalmat
Egyetértés kapcsa ád.
Lófasz a Habsburg seggibe,
Van még király – odaát!
Mint testvérek összetartva,
Legyen egy a honfi czél!
Rázzuk le a csúf kolonczot,
S nemzetünk örökkön él!

Kohn Bendegúz

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 112. r.-v. VI. fejezet (Politika), 12. vers)

BOSZNIAI ÚT22 I.

Zágráb, 1897. szeptember 2. reggel 9 órakor felolvastam a vasúti vendéglõ éttermében)

Jó reggelt büzérnagy, szervustok büzérek,
Elsõ üdvfingomat bocsátom közétek.
Itt van tehát együtt a szép büzérsereg,
Valamennyi daljás, szemenszedett gyerek.

Zágrábba érkezett díszvonatunk reggel,
Tizenkét kipróbált szép büzéri sereggel,
Zágrábba, amelynek tornya meg-megingott,
Ha a sértett magyar haragjába fingott.

Most azonban dehogy – nem haragszunk rátok,
Tetves, koszos, csámpás nyomorék krobátok,
Hisz testvérek vagyunk, azt mondja a fáma,
Azért hát közöttünk béke legyen máma.

Itt voltunk s hál’ Isten megyünk mindjárt tova,
Bár ne kéne látnunk benneteket soha.
Hugyecz’t biztuk meg, ki honunk hõsi sarja,
Hogy búcsúzásúl a picsátok leszarja.

Azt mondván Büzérnagy: eredj hû legényem,
Szard le a Jellašić szobrát, de keményen.

– Beballagott Hugyecz Jellaèiæ szobrához,
De piacznap lévén ott volt a fél város.
Visszajõ s jelenti: nem szarhattam ottan,
De a szobrot küröl tízszer lefingottam.

Éljen, éljen Hugyecz: van itt judiczium,
Nem a forma a fõ, de a priczipium!

Rajta most, nemzetem színe és virága,
Kiknek mindenike édes nekem s drága.
Menjünk, komoly czélok jelezik utunkat,
Munkánkba’ bennünket semmi meg nem ingat.

Isten veled Hazánk, dícsõ Hungária,
Kinek védasszonya a szent szûz Mária,
Mögöttünk van immár Honunk szép rónája,
Vezessen utunkon Hazánk Patrónája!

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 44. r.-v. III. fejezet (Politika), 1. vers – eddig közöletlen)

KIRÁLYOK SORSA

Felolvastatott a “büzérnagyi ebéd”-en
(Bécs, 1903. június 11-én)

Belgrádból egy szörnyhír jött ma,
Mitõl rémûl szegény s gazdag,
Hogy Sándor királynak tegnap
S masinájának bebasztak.

Ágyban volt Sándor és Drága,
Hogy betörtek a vad ráczok,
Vérbe-szarba tiporva most,
A lepedõk s a matráczok.

Szegény Šaša, te se tekersz
Többet snapperes rácz picsát,
Dicsõ trónját Szerbiának,
Verni karagyorgyevics át…

Szörnyûséges ez a világ,
Mi minden történik itten,
Mint hogyha a királyokat
Elhagyta volna az Isten!

Mindenük az anarchia
Mutogatja véres fogát,
S vörös zászlókra irja fel
A buta csõcselék jogát!

Hanem van egy boldog király,
Rettenthetetlen a hatalma,
Mert “seggcsókra” alapszik a
Dicsõsége, birodalma.

Büzérnagy e boldog király,
Szeretettel vesszük körül,
S hogyha a faszára szarunk,
Keble dagad, szíve örûl!

Meghalt Šaša, de utána
Jön egy másik szamár nyomba’:
De egy második büzérnagy
Nincsen a birodalomba!

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 98. r.-v. VI. fejezet (Politika), szám n. vers)

SZÉP ERNÕ: ÓDA LÕWY ÁRPÁDHOZ

Kagál-vacsora a Bristolban, 1905. október 2.

Oh Lõwy mester, bülbülszavú igricz,
Hadd illessem babérral lantodat.
Itt a Kagálban, hol tombol a víg viczcz,
Ügybuzgó ódám fennkölten fogad.
– Óh engedd meg, hogy elõtted felálljak,
Miként pina elõtt feláll a fasz…
S, hogy néked meghatottan gratuláljak,
Érdemdús õsznek a zsenge tavasz,
Oly elfogódva, bámulón rajongva
Néz föl költészetedre a magyar:
Mint impozáns, hatalmas trágyadombra,
Kis térfogatú szerény kutyaszar.

A költészet az ember jóltevöje,
Számos elõnyt köszönhetünk neki
Arannyá lesz egünk komor felhõje
Ha a poéta lantját pengeti.
Oh, hát még te! Te legdicsõbben érted,
A búval baszott magyarnak mi kell?
Te vagy az út, az igazság, az élet,
Óh az a dal, mit lantod énekel!

Oh Lõwy, Lõwy! Te vagy amaz Árpád,
Ki hont szereztél e szép iránynak itt,
S kéjjel szagolja Adria s a Kárpát,
Nótafádnak szagos virágait.
A szar undok volt, a valag meg ocsmány,
Te vetted õket ajkaidra vigan;
Te eljöttél s dallal beillatozván,
Most rajtuk a poézis bája van.

Ki mondja azt, hogy pornográf vagy s perverz?
Ki téged olvas; édesen mulat.
Oh szebb egy húsból-vérbõl való vers, mint
Száz nyavalygós ábránd és hangulat.
Más enyeleg, flörtöl csak múzsájával,
Õszinte hangot s érzelmet kerül,
Te, mint szeretõd: úgy karolod által,
S ahogy dukál – megbaszod emberûl.

Helikon prûd parfümszagú berkébe,
Csak szarj ezután is vitézül bele,
A segged mindég kitörüli érte
A babér finom selymes levele.
Beszélj nekünk tovább is szerelemrõl,
Te illatos, igaz szavú dalos,
Az vagy nékünk a poéta seregébõl
Mint naiv lánykának Pósa Lajos.

Köszöntelek költõ! Tudj sokáig lõni,
És légy mint múzsád jókedélyû, víg –
Éltessen Isten addig köztünk Lõwy,
Ameddig élnek költeményeid.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. 213. r.-v., 214. r. XI. fejezet (Búcsúzó), 4. vers)

EGY FÉLBENMARADT DAL

Arad 1909. szeptember 17.

Életutam’ csaknem bejártam,
Csalódtam s tanúltam sokat,
S a tapasztalás forrásából
Hány víg, bolondos vers fakadt?

Éltem, küzdöttem s jóba’, rosszba’
Mindég a szivem vezetett:
Mindég csakis azon keresztûl
Tudtam látni az életet.

S mert csúfolódom s nevettek
Az élet furcsaságain,
A “boldog ember” hírét költik
Rólam szeret barátaim.

Boldog ember, — és én volnék az?
Ki annyiszor hallgatagon
Ülök köztetek és a szívem’
Messze, nagy messze jártatom.
S szótlanúl nézve poharamra,
Nem gondolja azt senkisem:
Hogy egy meg nem irt régi dalnak
Melódiáját keresem.

(Lõwy Árpád kéziratos verseskötete, OSzK Kézirattár Quart. Hung. 2660. XI. fejezet (Búcsúzó), 6. vers

SÍRKÖVEMRE

19…
1912. március 22.

Nem voltam boldog sohasem,
Nem az lett az “Enyém” – akit szerettem;
És írtam kaczagtató verseket.
Hogy megcsaljam a – szivemet.

(OSzK Kézirattár Fond 44/61)