Payday Loans

Keresés

A pápa és a zsidó holokauszt
HOLOKAUSZT
Fájl:Holocaust memorial tree.jpg

 

Tudós-Takács János:

 

 

EGY PÁPAI BOCSÁNATKÉRÉS,


AMI NEM DOGMA

 

 

 

II. János Pál pápa nyilvános bocsánatkérését (a katolikus egyház nevében) a zsidóságtól a „holocaustért”[1] vegyes érzésekkel fogadták világszerte. Számos zsidó sajtóorgánum elégedetlenségének adott hangot: hiányolták, hogy a pápai megnyilatkozás nem határolta el magát XII. Piusz pápától,[2] aki a második világháború folyamán nem tiltakozott nyilvánosan azok ellen a rendszabályok ellen, amiket a nemzetiszocialista Németország foganatosított a zsidók ellen. — Sok katolikus viszont egyszerűen nem értette, hogy miért kellene bárkinek is bűnbánatot tartani és bocsánatot kérni olyan tettek miatt, amiket személy szerint sohasem követett el. Egyeseket ennél is jobban zavart a pápai bocsánatkérés azon kitétele, amely azt állította, hogy a múltban bizonyos katolikus teológusok téves szentírás-értelmezései hozzájárultak a zsidók elleni gyűlölet kialakulásához.

Voltak azonban elégedett hangok is. Elhangzott egyebek között olyan nyilatkozat, hogy ezentúl „eretneknek” minősül az a katolikus, aki kétségbe meri vonni a „holocaust” tényét, méreteit, avagy abban a keresztények és a katolikus teológia felelősségét.

Mindez több — különféle szakterülethez — tartozó problémát vet fel. Az első a történettudomány illetékességéhez tartozik: a történeti kutatás feladata tisztázni — minden ésszerű kételyt kizáró bizonyossággal[3] —, hogy a második világháború alatt Németország egészen pontosan mit tett, illetve mit tervezett az európai zsidókkal kapcsolatban. A történettudós négyféle bizonyítékkal dolgozik: dokumentumokkal, szemtanúi vallomásokkal, fizikai és környezetből vett bizonyítékokkal.[4] Ezek közül a fizikai bizonyítékok olykor pozitív módon igazolják valamely történelmi esemény tényét, méretét, illetve időpontját, más esetben pedig negatív normaként funkcionálnak: segítségükkel kimutatható bizonyos állítólagos „szemtanúi” állítások fizikai lehetetlensége. Ez utóbbira éppen az ún. „holocaust-perek” bőséges példával szolgálnak.[5] Ezért a történészi „holocaust”-kutatás nem befejezett folyamat, hanem komoly tudományos feladat, ami — minden más tudományos munkához hasonlóan — hisztériamentes légkört, objektív szemléletet és a különböző országok archívumaiba való szabad betekintést tesz szükségessé. A történész munkáját nem gátolhatja semmifajta „inkvizíciós” eljárás; a tudományos vizsgálódás vagy annak eredménye nem járhat büntetőjogi következményekkel. A Descartes által a filozófia kiindulópontjául választott „dubium methodicum” (módszeres kétely)[6] a filozófia területén ugyan feloldhatatlan szubjektivizmust eredményez és így az objektív valóság megismerését lehetetlenné teszi,[7] ám a történettudomány területén nélkülözhetetlen, hogy a kutató a dokumentumok és a szemtanúi vallomások információit alávesse a fizikai vizsgálatok negatív normájának, hiszen ami fizikailag lehetetlen, történelmi tény nem lehet. — A „holocaust” történettudományi vizsgálata azonban meghaladná e tanulmány méreteit.

Hasonlóképpen a történettudománynak kell tisztáznia, hogy XII. Piusz pápa mit tett, illetve mit nem tett a második világháború folyamán, továbbá, hogy tetteinek, illetve bizonyos lépésektől való tartózkodásának milyen motívumai voltak. Jelen tanulmányunkban ezzel sem kívánunk foglalkozni.

Jelen sorok írója egyet kíván tisztázni: igaz-e, hogy „eretneknek” minősül, aki — ilyen vagy olyan okból — nem ért egyet a pápai bocsánatkérés tartalmával (vagy egyes kitételeivel)?

A kérdés teológiai probléma, ezért megválaszolása a teológus feladata. A mai közfelfogással ellentétben a teológia a legszigorúbb arisztotelészi tudomány-kritérium szerint is valódi tudomány,[8] s mint ilyen, komoly szakismeretet igényel. Következésképpen nem lehet egyszerűen zsurnaliszta értékeléssel eldönteni, hogy egy adott kérdéssel kapcsolatban ki minősül eretneknek.

Teológiai értelemben eretneknek azt a személyt nevezzük, aki az egyház valamely dogmáját makacsul tagadja.[9] Nyilvánvaló tehát, hogy csak akkor dönthetjük el, hogy valaki eretnek vagy sem, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mit ért dogmán a teológia.

Teológiai értelemben dogma az Isten által kinyilatkoztatott és az egyház által hívés végett a hívők elé terjesztett igazság.[10] A két követelménynek együttesen kell teljesülnie: az egyház nem mondhat ki dogmát azzal kapcsolatban, ami nem kinyilatkoztatott igazság, vagyis amit nem tartalmaz (legalábbis implicite[11]) a Szentírás[12] vagy a Szenthagyomány.[13] Ebből rögtön következik, hogy (az üdvtörténelemmel[14] nem összefüggő) történelmi kérdések vagy politikai állásfoglalások sohasem lehetnek dogmák tárgyai. — Bonyolultabb kérdés viszont, hogy a kinyilatkoztatott igazság milyen jellegű egyházi előterjesztése minősül — teológiailag — dogmának.

Annak érdekében, hogy erre pontos választ adhassunk, arra kell rámutatnunk, hogy a katolikus egyház tanítóhivatala a saját tanítása szerint a kinyilatkoztatott tanítás őrzésében és a hívek elé terjesztésében tévedhetetlen.[15] Krisztus ugyanis abszolút hitet követel a tanító egyház iránt: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,15-16) — mondta mennybemenetele előtt apostolainak (vö. Jn 3,18; 13,20; Mt 10,14). Ámde Isten igazsága és szentsége miatt lehetetlen, hogy az üdvösség feltétele tévedés legyen. — Kifejezetten is tévedhetetlenséggel ruházta fel a tanító egyházat, amikor apostolainak ezt mondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el...” (Lk 10,16). Megígérte apostolainak az igazság lelkét, aki megtanítja majd őket minden igazságra (Jn 14,26).

A tanító egyház tévedhetetlenségét a következő ésszerű megfontolás is alátámasztja: az isteni kinyilatkoztatás megköveteli, hogy az ember ingadozás nélkül fogadja el. Ha azonban nem lenne tévedhetetlen tanítóhivatal, amely pontosan megmondja, mik a kinyilatkoztatott igazságok, lélektanilag és logikailag lehetetlen volna az ember részéről a kinyilatkoztatás ingadozás nélküli elfogadása. Kell tehát olyan egyházi tanítóhivatalnak léteznie, amely az isteni kinyilatkoztatást tévedhetetlenül őrzi és a hívők elé terjeszti.

Meg kell jegyeznünk, hogy amikor a teológia a tanító egyház tévedhetetlenségét a Szentírásból bizonyítja, a Szentírást nem mint sugalmazott írást, hanem mint történelmi forrást tekinti, és így nem követi el a téves okoskodás hibáját. (Történelmileg joggal tekinthetjük hiteles forrásnak a Szentírást, mert korrekt módon igazolható, hogy történeti könyvei az elbeszélt eseményekkel egykorú szerzőktől származnak,[16] ezek a szerzők szavahihetőek,[17] és a szentírási könyvek szövegépek.[18])

A mondottakból következik, hogy a tanító egyház, vagyis a püspökök kollégiuma Péter apostol utódjának, a római pápának vezetése alatt az egyetemes zsinatok keretében tévedhetetlenül terjeszti elő a kinyilatkoztatott igazságokat a hívők elé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyetemes zsinat minden egyes tanítása tévedhetetlen igazság, hanem az egyetemes zsinatok tévedhetetlensége kizárólag olyankor áll fenn, amikor maguk a zsinatok félreérthetetlenül jelzik, hogy kinyilatkoztatott igazságot kívánnak előterjeszteni (a II. Vatikáni Zsinat[19] azonban kifejezetten jelezte, hogy nem kíván tévedhetetlen igazságokat kimondani).

A katolikus hit szerint a pápa egymagában is tévedhetetlen, de csak akkor, ha „ex cathedra” nyilatkozik, vagyis az alábbi négy feltétel együttes teljesülése esetén:

ha a) az egész egyház számára

b) mint a hívők legfőbb pásztora

c) hit és erkölcs dolgában

d) végérvényesen terjeszt valamit a hívők elé.

Ad a): nem tévedhetetlen a pápa, ha csak valamely egyházmegye (például a római egyházmegye) számára hirdet ki valamit.

Ad b): nem tévedhetetlen a pápa, ha mint magánszemély, mint a teológusok egyike, vagy mint politikus nyilatkozik. A tévedhetetlenség egyik feltétele, hogy mint a hívők Krisztustól rendelt legfőbb tanítója nyilatkozzék.

Ad c): nem tévedhetetlen a pápa történelmi, természettudományos és politikai kérdésekben. A tévedhetetlenség tárgya kizárólag kinyilatkoztatott igazság lehet.

Ad d): a provizórikus pápai vélemény sohasem tévedhetetlen. A tévedhetetlenséghez félreérthetetlenül jeleznie kell a tanítás végleges, megváltoztathatatlan jellegét.

A pápa — ilyen megszorítások melletti — tévedhetetlenségét a teológia Krisztus szavaival igazolja: „...mondom neked, Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” — mondta Simon apostolnak, aki így Jézus Krisztustól a Péter nevet és azt a megbízást kapta, hogy az egyház kőszikla-alapja legyen. Ámde a „pokol kapui” (a pokol hatalma), vagyis a Sátán, a hazugság atyja és a gonosz szellemek „erőt vennének” az egyházon, ha maga az alap az igazságban megfogyatkozna, vagyis tévedhetne az üdvösséghez szükséges hit és erkölcs dolgában, amikor az egész egyház számára, mint legfőbb pásztor, végérvényesen nyilatkozik.

Ám az is világos, hogy a Péternek szóló krisztusi felhatalmazás nem Péter személyének, hanem tisztségének szólt, és így valamennyi utódjára, minden római püspökre,[20] vagyis minden pápára[21] vonatkozik. — De az is nyilvánvaló, hogy Péter és utódainak „szikla”-mivolta csak akkor nyilvánul meg, ha a fenti négy feltétel együttesen adott; vagyis ha közülük akárcsak egy is hiányzik, a tévedhetetlenség nem áll fenn, mert az ilyen nyilatkozatokban a tévedés nem veszélyezteti a Krisztus által alapított egyházat.

 

Mindezek után már felelhetünk az eredeti kérdésre: a kinyilatkoztatott igazságok milyen jellegű egyházi előterjesztése minősül dogmának? Mivel a dogmában a katolikus embernek feltétel nélkül, szilárdan hinnie kell, nyilvánvaló, hogy dogma az és csak az, amit a tanító egyház tévedhetetlenül a hívők elé terjeszt hívés végett, vagy amit a pápa egyedül ex cathedra kihirdet. Nincs joga ugyanis a tanító egyháznak, illetve a pápának feltétel nélküli, szilárd hitet követelni a hívőktől olyan kijelentésekkel kapcsolatban, ahol nincs Krisztus által a tévedhetetlensége garantálva.

Amikor II. János Pál nyilvánosan bocsánatot kért a zsidóktól, nem erkölcs és hit dolgában és nem végérvényesen nyilatkozott. A pápai bocsánatkérés tárgya ugyanis nem volt kinyilatkoztatott igazság,[22] és a pápai nyilatkozatban nem jutott kifejezésre, hogy végleges, változhatatlan tanítást kívánna nyújtani az egyház.[23]

II. János Pál bocsánatkérése tehát semmiképpen sem dogma. Mivel pedig — amint fentebb láttuk — kizárólag a dogmákat tartozik feltétel nélküli, szilárd hittel elfogadni a hívő,semmiképpen sem minősül eretneknek, aki nem ért egyet a pápai bocsánatkérés tartalmával vagy egyes részeivel.

Amint mondottuk, a II. Vatikáni Zsinat nem kívánt egyetlen dogmát sem kimondani. Ezért ez a zsinat nem is törekedett precíz fogalmazásra; szövegének túlnyomó része rendkívül általánosan van fogalmazva, és aki nem teológiai szakember, a zsinat igen sok állítását többféleképpen értelmezheti. Ha tehát valaki nem fogad el (feltétel nélküli, szilárd hittel) valamely állítást, kijelentést a II. Vatikáni Zsinat szövegéből (vagy akár nem fogad el belőle semmit sem), semmiképpen sem minősíthető eretneknek, hisz nem dogmát vagy dogmákat tagad. Amikor Marcel Lefebvre érsek nem volt hajlandó aláírni több zsinati dokumentumot, mert nem értett egyet azokkal, emiatt nem minősülhetett semmiképpen sem eretneknek.[24]

Krisztus célja a tévedhetetlenség adományával az volt, hogy az egyház változatlanul megőrizze az isteni kinyilatkoztatást az idők végezetéig, de ezzel nem akarta az igazságra törekvő tudományos emberi kutatást gátolni. A kinyilatkoztatás és a tévedhetetlen egyházi tanítóhivatal isteni ajándék, de a nem-teológiai területen (például a történelem birodalmában) a fehér foltok kutatása soha véget nem érő emberi feladat!

 

Megjelent:

Pannon Front

IV. évfolyam 4. (16.) szám, 18.-20.oldal.

1998. aug. 1.

 



[1] A „holocaust” görög eredetű szó; jelentése: egészen elégő áldozat. Az Ószövetségben a zsidók számára előírt áldozatbemutatások egyike, tehát vallási, kultikus cselekmény. A hatvanas évek közepétől szokták alkalmazni a ’népirtás’ szó szinonimájaként. A szó eredeti jelentéséhez képest ez mindenképpen helytelen szóhasználat, hiszen az ószövetségi holocaustum önkéntesen Isten tiszteletére bemutatott áldozat volt, míg a mostani szóhasználat másoktól jogtalanul elszenvedett (egyáltalán nem vallási célzatú) erőszakos halált szándékszik jelölni.

[2] 1939—1958.

[3] Ésszerű kételyen az objektív alapokon nyugvó kételkedést értjük, tehát ilyenről akkor van szó, amikor az esemény dokumentálása nem kielégítő (vagy az írásos dokumentumok hiányossága miatt, vagy az ún. „szemtanúi vallomások” ellentmondásai vagy fizikai lehetetlensége következtében).

[4] Ezek közül bármelyik bizonyíték-csoport figyelmen kívül hagyása komoly történészi szakmai vétség.

[5] Vö. Robert Lenski: The Holocaust on Trial, Reporter Press, 1989.

[6] Descartes valójában nem kételkedett mindenben (nem volt szkeptikus), amikor filozofálni kezdett, de úgy vélte, hogy a filozófus az objektív bizonyosságra legcélszerűbben úgy juthat el, ha átmenetileg (feltételesen, módszertani okból) mindent kétségbe von, majd keres kétségbevonhatatlan igazságokat, és azokra támaszkodva igazol más igazságokat. Ilyen kétségbevonhatatlan igazságnak gondolta, hogy „cogito, ergo sum” („gondolkodom, tehát vagyok”).

[7] A szubjektív világból kiindulva sohasem lehet filozófiailag legitim módon az objektív világra érvényes konklúziót levonni, mert a logikai konklúzió nem tartalmazhat tartalmilag többletet a premisszákhoz képest, ahogy ezt a szillogizmusok második törvénye kimondja: „latius hos quam praemissae conclusio non vult” (Arisztotelész: Anal. 1. pr. I. 24, 41 b 22).

[8] Vö. S. Thomas: Summa Theologiae, I, q 1, a 2.

[9] Vö. Schütz: Summarium Theologiae dogmaticae et fundamentalis, Bp, 1935., 99. o.

[10] Kinyilatkoztatott igazság — teológiai értelemben — az Isten által az egész emberiség számára a Szentírásban és a Szenthagyományban közölt igazság. A katolikus hit szerint a Szentírás 45, az Újszövetség 27 könyvből áll. (Az Ó- és Újszövetség könyveinek nevét az 1545—1563 között tartott Trienti Zsinat tételesen felsorolta.) A Szenthagyomány az apostolok által élőszóval hirdetett, de le nem írt kinyilatkoztatott tanítás. A Szenthagyomány — és vele együtt az egész emberiségnek szóló kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával — vagyis Kr. u. I. század utolsó évtizedében véglegesen lezárult. — A dogma definíciójával kapcsolatban lásd: Schütz: i. m. 69. o.

[11] Implicite, vagyis burkoltan tartalmazza a kinyilatkoztatás mindazt, ami ugyan szóról-szóra nem található meg benne, de tartalmi bővítés nélküli következtetéssel (syllogismus explicativus-szal) a tartalmából egyértelműen megállapítható.

[12] A Szentírást a Trienti Zsinat által definiált értelemben véve.

[13] A Szenthagyományt a 10. sz. lábjegyzetben definiált értelemben véve: tehát a II-III-IV-V. századi egyházatyák írásai nem minősülnek Szenthagyományhoz tartozóknak.

[14] Az ember, illetve az emberiség Isten által tervezett természetfeletti üdvösségével kapcsolatos történelmi események összessége.

[15] A tévedhetetlenség fogalma nemcsak a tévedés tényét zárja ki, hanem a tévedés lehetőségét is. — Vö. Schütz: i. m. 387. o. skk.

[16] Például egyértelmű történelmi érvekkel bizonyítható, hogy a Máté-, Márk- és Lukács-evangélium (vagyis a 3 szinoptikus evangélium) Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70.) előtt íródott.

[17] Szerzőik igazmondásában kételkedni nem lehet (több szentírási könyv szerzője életét áldozta az általa leírtak tartalmáért).

[18] A jelenleg kezünkben tartott szövegek lényegében (a tartalmat nem érintő szövegvariánsoktól eltekintve) azonosak az eredetikkel. Ezt a biblikus tudomány hiánytalanul igazolja.

[19] 1962—1965.

[20] Szent Péter ugyanis Kr. u. 67-ben bekövetkezett vértanúhalála előtt Róma püspöke volt.

[21] Történelmileg kimutatható a történelmi folytonosság Szent Pétertől kiindulva a jelen pápáig, II. János Pálig. Ezt nevezi a teológia apostoli folytonosságnak.

[22] Hanem történelemmel kapcsolatos.

[23] Valamely tanítás végérvényességét — ünnepélyesen — rendszerint a „definimus” (meghatározzuk), vagy ezzel szinonim szavak szokták jelezni, avagy a véglegesség más körülményekből egyértelműen megállapítható. Jelen esetben egyikről sincs szó.

[24] Az aláírás megtagadása 1965-ben történt. Később, 1988-ban ugyan konfliktus támadt — egyházfegyelmi alapon — Lefebvre érsek és a Vatikán között három püspökszenteléssel kapcsolatban (aminek bővebb kifejtése meghaladja tanulmányunk kereteit), de ennek semmi köze sincs az említett aláírás megtagadásához.

 

Fájl:KZ monument knorrstrasse munich may 2006.jpg

LAST_UPDATED2