„Ha kortársunk lenne,
nem bocsátanánk meg neki”
Hetven éve halt meg Móricz Zsigmond
A beszélgetés kezdetén Cséve Anna, a Móricz-naplók szerkesztője és egyben a műsor moderátora megkérdezte két vendégét: milyen volt első, gyerekkori Móricz-élményük? Závada Pál édesanyja éjjeliszekrényén ott hevert az olcsó könyvtáros Uri muri, amelynek címét így, rövid u-val olyan murisnak tartotta, hogy felkeltette az érdeklődését, de ott voltak még az elmaradhatatlan diafilm-feldolgozások is. Térey „túl könnyeztetőnek” találta fiatal éveiben a Hét krajcárt és a Légy jó mindhaláligot, majd harmincéves kora körül jutott el az Erdély-trilógiához, „amely az egyik legjobb magyar regény” – fogalmazott az író. A Naplók 1. kötetének megjelenése aztán olyan függővé tette, mint egy szappanopera-rajongót a sorozata, hiszen Móriczé merőben eltér a többi nyugatos (Kosztolányi, Csáth, Füst Milán) naplójától.
Závada Pál ezt a különbséget bontotta ki alaposabban: a Naplókat olyan nyíltság, őszinteség, önmaga olyan mértékű vállalása jellemzi, hogy erre ma sem találunk példát. Ugyanakkor döbbenetes, hogy mindent leír, a felesége jelenlétében gyakorlatilag elárulja a papíron az asszonyt. De „kibeszélt” mindenki mást is. „Félelmetes az a valóságanyag, ami feltárul a lelkéből. Ha kortársunk lenne, nem bocsátanánk meg neki” – tette hozzá Térey János, hiszen Jankát gyakorlatilag Móricz hajszolta öngyilkosságba, a lányairól saját bevallása szerint semmi fontosat nem tudott, nélkülük karácsonyozott, és ez meghökkentő önvallomásaiból még a legkevesebb…
Móricznál szétválaszthatatlan a szépíró, és a folyamatosan egyenes adásban tudósító naplóíró, sőt, ebből írói programot csinált magának – mutatott rá Závada Pál. Nem egyszer tárcáiban üzent a feleségének. Az asszonyaira egyébként olyan szerepet oktrojált, ami megvalósíthatatlan: egyszerre kellett olvasóinak, kritikusainak, ihletőinek lenniük, és korlátlanul rendelkezésére bocsátaniuk minden gondolatukat, mondatukat. Cserébe Móricz alkotótárssá emelte őket. Magos Olgának (az író kevésbé ismert „nő-epizódja”) teljes leveleit, írásait építette be műveibe, szellemileg teljesen kizsigerelve. „Gyarló ember, hatalmas író” – összegezte Térey János, de Závada vitatta az ítéletet: „Vitatkozhatom bármely sorával, hogy sérti az ízlésemet, néha annyira, hogy fel kell ugranom a székről – de ezzel együtt kell elfogadnunk.”
Cséve Anna a ma élő hamis, elrajzolt Móricz-képek hátterére is kíváncsi volt. Závada szerint nem ragadhatók ki magukban a Naplóból a botrányos részletek, mert ha ezt tesszük, akkor egy aberrált, erotomán őrült áll előttünk. Holott csak arról van szó, hogy Móricz olyanokat írt le, amit nem szokás, ráadásul elválaszthatatlan nála a szexualitás és az alkotómunka. „Ha impotens vagyok, nem tudok írni” – közli a Naplóban. De azt is részletesen megosztja, miket tesz, amikor teljesítőképessége csúcsán van. Vagy hogy sajnálja, hogy nem tud semmit a lányai szexuális életéről. Móricz a megdöbbentően kitárulkozó beszámolókkal valójában a maga belső fejlődését írta meg, de nem kevésbé megdöbbentőek az olyan vallomások sem, mint amikor azt írja: nincs egyetlen barátja sem. Épp ezt kiemelve hozta fel példaképp a hamis Móricz-képekre Térey a Zsiga bácsi-mítoszt az íróról, akit lelkesen körülvesznek a fiatalok a kávéházban.
A beszélgetésben külön kitértek Barna Dávid Egy magyar regény című, nagy vitát kavart művére, amelyet a beszélgető felek Cséve Annával együtt megdöbbentőnek tartanak. (Az Irodalmi Jelen videointerjúja és a kapcsolódó írások a megosztó kötetről ide kattintva tekinthetők meg.) A Napló Csibével kapcsolatos kulcsszövegeinek közlése 2001-ben kezdődött a Holmiban – mesélte Závada Pál –, és ennek akkora hatása volt, hogy teljesen átrajzolta a Móricz-képet. A részleteknek ehhez méltó környezetbe kellett volna kerülniük, nem Barna Dávid regényébe, aki gondolkodás nélkül használt fel mindent a regényben saját szándékai szerint. Ahogy Térey fogalmazott: amit Barna tett, nem más, mint radikális kimetszése a magánéleti vonalnak.
A kortárs feldolgozásoknak igen nagy hányada azonban drámaadaptáció. Závada Pál Bethlen-drámájában csak néhány szálat és alakot választott ki az Erdély-trilógiából, és abból épített fel egy saját, belső immanens törvényei szerint működő drámát, tehát valójában nem adaptált. Bethlennek például meg kell halnia a darab végén, ennek érdekében hozzá is kellett írni jeleneteket. Cséve Anna kiemelte az 1929-es év levelezését Móricz életéből, amikor átvette a Nyugat szerkesztését, de a részvényeket is meg akarta szerezni. Harcában Bethlenhez hasonlította magát: „Bethlen Erdélyért harcolt? Magáért harcolt. Ő volt Erdély”. Závada szerint Móricz erősen túloz, hiszen sokkal inkább vesztes, balek volt a Nyugat-ügyben, mint teljhatalmat követelő zsarnok. A feldolgozásokról szólva Térey elmondta, hogy kizárólag saját művekben és fordításban tud gondolkodni (csak magát adaptálta a Protokoll esetében). Móricz egyébként, bár nagyon vágyott rá, soha nem tudott gyökeret verni a színpadon – tette hozzá az író, kiemelve, hogy ma is csak az Úri murit játsszák tőle, de annak sem a Móricz-féle színpadi átiratát.
Závada az Idegen testünkből készült színpadi művében a ’19-es Móricz-napló egy részletét is felhasználta, de visszájára fordítva azt: a részletben ugyanis Móricz megdöbbentő áttekintéssel és felkészültséggel rajzolja meg a zsidókról alkotott, negatív értelemben lélegzetelállító képét (kezdve azzal, hogy ritkán fürdenek, váladék folyik a fülükből, odáig, hogy hány ül belőlük a nézőtéren a színdarabjain). Ezt fordította át Závada egy Klezmer-szövegbe, amiért egyébként Körmendi Zsuzsa irodalomtörténész hevesen támadta, miszerint „belerondított a Móricz-képbe”. Térey meglátása szerint Móricz antiszemitizmusa egyszerűen a városba került falusi ember komplexusaiból fakad, és a színház világába egyébként szerelmes Móricz épp ebbe a közegbe csöppent bele. „De szinte biztosan revideálta volna bősz gondolatait, ha megéri a holokausztot – ahogy revideálta Füst Milán is, aki korábban soha nem tudta elfogadni az övéit” – tette hozzá Térey.
Móricz azonban még a háború vége előtt, ’42-ben meghalt, és hátrahagyta az ellentmondásos, mítoszokkal terhelt életművet, amely csak egy zseni után maradhat. Éppen hetven éve halt meg: a naplókat kiadó Petőfi Irodalmi Múzeum ezzel a beszélgetéssel tette sokkal hitelesebbé Móricz-képünket.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
