|
Cionizmus X.O
Egy évszázaddal ezelõtt, Josef Haim Brenner a héber irodalom egyediségét abban látta, hogy az soha nem volt, és soha nem is lehet olyan örökérvényû, önfenntartó, természetes úton fejlõdõ entitás, amit egyszerre formál az aktualitások sokszínûsége, és a nemzetet a többitõl megkülönböztetõ, egyedi karaktere. Lehetnek és vannak viszont olyan tehetséges héber írók, akik földöntúli inspirációtól hajtva élnek és alkotnak a saját népük között – idõszakos kedvvel és „minden várakozással ellentétben”. Léthelyzetüket és önkifejezésük mikéntjét – az általános irodalmi valósággal összevetve – Brenner azzal a képpel érzékeltette, ahogy „a légy mászik egy csúszós ablaktáblán”.
Ámosz Oz
Minden várakozással ellentétben, Brenner halála után 27 évvel új nemzet született a semmibõl, melynek napjainkra az irodalommûvelés afféle össznépi hóbortjává vált. Izraelben körülbelül négyszáz új verseskötetet publikálnak évente, a többségét az író saját költségén. Ami az izraeli prózát illeti, hozzávetõlegesen száz új novellát adnak közre minden évben (az ország felnõtt, héberül olvasó irodalmi közönsége alig kétmillió fõ), gyakorlatilag minden héten új írókkal ismerkedik a nagyérdemû, akik munkája nagyon gyakran az országhatáron túl is innovatívnak bizonyul. Ki hallott olyat, mint ez, ki látott hasonló dolgokat? Minden várakozással ellentétben olybá tûnik – egy ezer és kilencszázhárom éves közjáték után –, hogy Brenner legye szárnyra kapott.
A brenneri óvilág, a „seól” irodalomtörténetének kreatív periódusait valóban nem az olyan inherens esztétikai fejlemények tagolják, mint egy új mûfaj, technika vagy téma feltûnése, hanem az olyan történelmi események, mint amilyen egy pogrom, egy fegyveres konfliktus, vagy éppen egy kormányváltás. A sorban utolsó cionista mestertörténetet is a jom kippuri háború furcsa gyõzelme, és az évtizedet jellemzõ magányosság és sebezhetõség érzése enyésztette sok-sok különálló, apró történetté. A politikai függetlenségért való küzdelmet, és a kolónia építését szolgáló realista metanarratívát az izraeli újhullám olyan ízekre tagolta, mint a kisebbségi diskurzusok; a nemi kódok vizsgálata; vagy éppen a szekuláris cionizmus antianyaga, a mágikus realizmus.
A majdnem vesztes ’73-as háború az izraeli avantgard régen áhított gyõzelme volt, az izraeli irodalom függetlenségi háborúja, az a fenséges pillanat, ahogy a tétova tapadókorongok, csalódva az egyetlen út illúziójában, leernyednek a síküvegrõl. A cél egy ideológiától megtisztított irodalom létrehozása volt, az individuum történetének a felfedezése a kollektíva történelme mögött, egy „irodalmia-sabb” héber irodalom kimunkálása, melynek belsõ esztétikája nem a történelmi eseményektõl függ. Mindehhez csak a lehetõség hiányzott.
Már 1959-ben, az Achshav (Most) irodalmi folyóirat szerkesztõje, Gabriel Moked egy a valósággal szembeni igazi konfliktusról álmodik, botrányos cikkében a ’40-es évek alkotóiról olyan képet fest, mint akik csupán egy borzasztó baleset révén kerülhettek kapcsolatba az irodalommal, igazából ifjúsági mozgalmak vezetõinek, tömegtájékoztatási funkcionáriusoknak, vagy kibuc-szórólapíróknak születtek. A személyesen átélt, intellektuális, egészséges irodalmi feszültséghez való visszatérés legnagyobb akadályát Moked abban látta, hogy a problémák mind a metafizikai-ideológiai Izrael-feltámadásmítosz, mind a szociális-nacionális országépítési láz prizmái miatt átélhetetlenek maradnak.
Ám a modern izraeli fikció forradalma nem egy nemzet születésének megkésett kulturális hozadéka, sokkal inkább az egész földtekét körbetámolygó lábak, és sokat emelt karok izomkötegeibõl újra a felszállópályába lépõ idegrostok szinap-tikus kisülései. A hosszú ideje feldolgozatlan ingerek és érzetek prózai árja elönti a tudatot, nem csak az olyan traumák kapnak verbális megformáltságot, mint a Holokauszt, de a kognitív elemzés olyan bináris oppozíciókra tagolja a nagy történetet, mint férfi és nõ; askenázi és szefárd; vallásosság és szekularizmus; az erec és a diaszpóra; kollektivizmus és individualizmus; a szabre és a túlélõ – hogy csak a legfontosabbakat említsük az elmúlt negyven-ötven év toposzai közül.
A nacionalista mozgalmaknak szükségük van az irodalomra, hogy elbeszéltethessék történelmüket, ám amint a mozgalom beteljesíti küldetését, a történetmondók maguk is a történelem lezárt fiókjaiban találják magukat, a „toborzott tollnok” vádjával a homlokukon. A cionista metanarratíva legkiválóbb történetmondói, mint amilyen Ámosz Oz maga is, a kötéltáncos bravúrjával tudtak a szenvedélyes azonosulás, és a diaszpóra felöli kritikus megközelítések között alkotni. Oz nem szállt el, hanem a globális irodalmi kánon részévé vált. Következetes antiutópizmusa, ahogy egykor nem engedett a cionista fanatizmusnak, úgy nem enged a Mokedhez hasonlók poszt-cionista/poszmodernista fanatizmusának sem.
A régi és az új rend közötti küzdelem Oz ’86-os levélregényében, a Fekete dobozban, egy válással végzõdött házasság történetében szimbolizálódik. Az egykori férj, Alec a politikai szociológia szakembere, az 1973-as háború veteránja, aki biztos anyagi hátterét a pionír apjától örökölt vagyonnak köszönheti. Michel, a jámbor algériai zsidó, aki a hûtlen ex-feleséget már az után veszi el, hogy az egykori férj bíróság elõtt bizonyította az asszony afférjait, afféle vallásos zelóta, öntudatos tagja az izraeli társadalom alsó rétegének. Mindketten fanatikusok, Alec a racionalizmusé (holott a nemzetközi hírnevet hozó tudományos disszertációját épp a fanatizmussal kapcsolatban írja), Michel pedig a vallásos buzgalomé.
Az elsõ házasságából született gyermek, az erõszakra hajlamos, tanulatlan Boáz egyre irányíthatatlanabb, elzárkózottabb, fenekestül forgatja fel az új házasságot. Ilana, a háború után Izraelbe emigrált lengyel menekültek gyermeke, a problémás gyerek ürügyén ír nyolc éve Amerikában élõ ex-férjének, aki pénzével menti ki Boázt a törvénytelen ügyeibõl és kenyerezi le Michelt, az „afrikai Bonapartét”, „a miniatûr Maimonidészt”, aki jó kapcsolatai révén ingatlanfelvásárlásba kezd a megszállt Ciszjordániában. A valóság azonban az, hogy az asszony soha nem tudott szabadulni az ex-férj által gerjesztett örökös megaláztatottság élményétõl, a segítségkérés sem más, mint egy szadomazochista aktus, az asszony önfelajánlását Alec elõször azzal utasítja el, hogy „sem Bank of England, sem spermabank nem vagyok”.
Amennyiben a Boáz körül csoportosuló, fõbb szereplõk mindegyikéhez egy, a metanarratíva darabokra hullása utáni lokális történetet rendelünk, Alec a masz-kulin, hallgatag „új zsidó”, a szabre hõs, aki öntudatosan különíti el magát a számkivetett múltjától. Az apa diametrikus ellentétpárja a gyökértelen, alázatos és passzív anyának, aki az európai zsidó tapasztalatnak feleltethetõ meg, áldozata a Holokausztnak, majd a szabre szupremáciájának is. Örökké a múlttól kísértve, vagy folyamatosan az emlékek között kéjelegve képtelen arra, hogy új életet kezdjen, ehelyett a táborokban elszenvedett megaláztatásait úgy dicsõíti, mint élete leghõsiesebb óráit. Michel, a hosszú ideig mellõzött „mizrahi”, a keleti zsidó, aki frissen Izraelbe érkezve túlzsúfolt tranzittáborokban és a nyomorgó külvárosokban találta magát, diszkriminálva volt a társadalomban és a kultúrában egyaránt.
Amíg a szabre a tõle telhetõ legtöbbet megtette, hogy megtagadja, leuralja a pogromok és a Holokauszt tényének elviselhetetlen érzelmi terhét, Ilana hûtlenségével egészen újfajta dinamikák szabadulhattak el a családban. A pillanatot Yoram Kaniuk, az Ádám feltámadásában így summázza: „A tudás, annak a mély tudása, hogy nyersanyaggá váltak Európa legfejlettebb gyárában az ég alatt, ahol Isten számkivetésben ücsörög, mint egy idegen… ez a tudás megõrjít bennünket, egy olyan országgá lettünk, amely a világ legnagyobb õrültekháza”.
Az Alec helyébe lépõ Michelnek kontinuitást kellett teremtenie a megbomlott családi életben, nem kevesebbre vállalkozott, mint a mestertörténet újraírására. A posztcionizmus által leszámolt nacionalizmust a mostohaapa sajátította ki magának, és formálta újra neomessianisztikus lelkülettel. A posztcionizmus közkedvelt antitézisét (cionizmus = kolonializmus) saját maga ellen fordítva, a telepesek a ciszjordániai és gázai zsidó telepek mellett is úgy érvelnek, hogy ezek mindegyike egy és ugyanaz, mint az állam megalapítása elõtti pionír közösségek.
Amitõl a Fekete dobozban Oz még annak ellenére is félt, hogy korábban az egyik legfontosabb író volt, aki elõidézte, az nem más, mint az egységes nemzeti narratíva aláásása, melynek következményeként meggyengülnek, vagy akár el is tûnnek az olyan közösséget összetartó erõk, mint amilyen a társadalmi szolidaritás is. Avirama Golan, a Hárec napilap irodalmi és kulturális szerkesztõje szerint, a nemzeti narratíva ennyire hirtelen státusvesztése elképzelhetetlen lenne egy önérzetes kultúrában, Izrael esetében arról van szó, hogy egy alapvetõen emigráns jellegû társadalom az egység és a valahová tartozás élményétõl lett megfosztva, mely helyzet elõkészíthette a múlt radikális újraírásának sikerességét.
Elgondolkodtató, hogy Oz legtöbb munkájában éppen az öntudatosság, önérzetesség jelenti minden baj gyökerét, „pozitív” karakterei, mint Mikáél a Mikáél, Mikáélben (1968), Rimona a Tökéletes Békében (1982), vagy éppen Boáz és Ilana a Fekete dobozban, tökéletesen mentesek ettõl a moráltól, környezetük teszi õket elnyomottakká és áldozatokká. Az öntudatosság a kulcsa Oz cionizmus kritikájának is, ami Golan elképzelése szerint elõször idõszakos közösségi válsághoz, majd szükségszerûen egy új metanarratíva alapköveinek letételéhez vezetett. Ozt a bûntudattól sem mentes nosztalgia elõször egy posztumusz messiásavatásba, majd a feltámadt szabadító hiperreális dicshimnuszába kergette.
A Hirtelen az erdõ mélyén (2005) egy felnõtteknek és gyermekeknek szóló mese. A mûfajválasztás több, mint tudatos. A héber gyermekirodalom története Európában, Palesztinában, és Izrael államának megalapítása után, voltaképpen egy sikeres ideológiai project története, melynek két legfontosabb motivációja egy új irodalom létrehozása, valamint író- és olvasótáborának kitermelése. A ’20-as években a Jaffai Leányiskola tanárai által írott olvasókönyvekkel kezdõdött meg az autentikus, natív héber gyermek mítosza, éles vonallal elválasztva a diaszpóra gyermektõl.
Az „új zsidó” ifjúság életre termetten vad, magabiztos, a széltében-hosszában bebarangolt hazájának nem csak a történetét és dalait ismeri, hanem élete szorosan kötõdik a földjéhez is. Ez a természetes, természethez való primer kötõdés, még az apjával és anyjával való kapcsolatát is felülírja, a hazáért érzett forró szeretete gyakran arra sarkalja, hogy a szülõi házat elhagyva töltse be pionír sorsát és csatlakozzon egy kollektívához. A gyermekirodalom alapvetõen úttörõ entitás, melynek platformján nem csak a cionizmus kerülhetett „bevezetésre”, hanem késõbb maga a Holokauszt, és a kisebbségi diskurzus is.
Oz meséjében egy minden oldalról sûrû erdõvel körbezárt faluról van szó, a „világ végérõl”, melynek egyetlen kapcsolatát a külvilággal egy szûk nyugat felé vezetõ ösvény jelenti. A településen átok van, egy sok-sok évvel ezelõtti rettenetes éjszakán a létezõ összes állat elhagyta a falut, a mendemondák szerint Nahi, a fantom ragadta magával õket az elvarázsolt hegyi palotájába, aki azóta is minden éjszaka visszatér, hogy köpenyébe ragadja a legutolsó eltévedt hangyát és szút is.
A lakosok azóta még csak az erdõ széléig sem mernek merészkedni, élõ ember nem kószál napnyugta után a falu néma utcáin, a házakat erõs vasrácsok védik. A felnõttek a feledés és a nosztalgia furcsa kettõsségétõl szenvednek, sokuk még gyakorta elmélázik, hogyan üvöltött egykor a sakál, hogyan bõgtek a tehenek, néhányuk még kenyérmorzsákat hint a már nem létezõ madarak elé, ám amint a gyermekek elkezdik õket kérdezgetni, már abban sem biztosak, hogy állatok valaha is léteztek.
Ám egy nap két kíváncsi gyermek – a szülõi házat hátrahagyva – válaszok után indul a rengetegbe. Miután hosszas bolyongás után Nahi elvarázsolt palotájához érnek, az udvaron nem csak a falu összes „elrabolt” állatát találják meg, hanem az õket vendégül látó fantom felfedi elõttük a hosszú évekkel ezelõtti rettenetes éjszaka nagy titkát is. Nahi különleges gyermekként született, ugyanabban a faluban, ahol a gyermekek szülei is. Annyira szerette az állatokat, hogy még a nyelvükön is megtanult, ám az õt érõ folyamatos kritikától és gúnytól megcsömörödve, végül saját önérzetessége kergette a vadonba, ahová az állatok aztán önként követték.
A fantom igazi neve Na’aman, Nahivá csak a békák és a sakálok nyelve rövidítette (Námán, a Bibliában Szíria királyának leprás hadvezére, akinek rangjából fakadó önérzetessége gátolta meg elõször, hogy Elizeus próféta szavára hallgatva, hétszer megmártózzon a gyógyító Jordánban). Nahi, a „falu rossz szelleme”, egy tökéletesen harmonikus kollektívában él az õt etetõ állatokkal, néha-néha befogadva egy-egy faluból megszökött gyermeket is. Ez a hamelni patkányfogóra és a Pészahi Elkerülõre, a „halál angyalára” egyszerre emlékeztetõ furcsa alak Jeremiás könyvének Jeruzsálemmel kapcsolatos átokszövegeit invertálja afféle furcsa áldássá, és vetíti az elhagyatott erecre, az állam elõtti kietlen pusztaságra, Ahol a sakálok üvöltenek (1965) a kibucok körül.
A lakatlanság éjszakai neszei a cionista mestertörténet beteljesedésével és darabokra hullásával enyésztek el, az ország építõ szabréval együtt vonultak számûzetésbe. Ez a csak halálösztönhöz fogható, radikális nosztalgia, az ismeretlen ismerõst messiássá is keni: A „napcserzett arcú”, „durva tenyerû” Nahi, akinek karjai úgy csüngenek „mintha hosszú ideig nagyon nehéz testi munkát végeztek volna”, nem csak hogy megállítja a Napot az égen, de sikerült „rászoktatnia a tigrist, hogy a kecskegidákkal játsszon, és a farkast, hogy õrizze a birkanyájat, sõt a birkák közt szundikálva azok puha gyapjával melegítse a testét a téli éjszakákon”. Az Ézsaiás könyvében részletezett messiási princípiumok szinte szószerinti citátumát olvassuk itt. A szöveg végletekig szimbolikus, az államlét (falu) és a kibuc (palota) mikrokozmoszának szöges szembeállítása, a generációk, a köztük lévõ viszony, a nyelvek és maguk a természeti képek felfejtése is kimerítõbb elemzést érdemelnének.
Oz önérzetes garabonciás diákjának pitiáner bosszúja, hogy a köpenye alatt rabolja el a hûtlen nemzet legszebb álmait. Oz nosztalgiája nem az exoduson és a ketté vált Vörös-tengeren mereng, hanem az egyiptomi húsosfazékok utáni sóvárog. Jean Baudrillard szavaival élve, a „képek gyilkos hatalma” alá esett: az izraeli narratíva egykoron a mély realitás visszatükrözése céljából jött létre, majd késõbb elleplezte és el is torzította azt. ’73-ban, a fikció forradalmi pillanatában, a valamit leplezõ jel, immáron hiányt leplezõ jelekké robbant szét. Baudrillard a kép, vagy narratíva azon fázisát, amikor az véglegesen átveszi az uralmat a valóság felett a nosztalgia felértékelõdésével jellemzi, „mivel a valóság többet nem az, ami volt”. A hiperreálissal eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata, Alec kétségbeesetten keresi Michel ellen-narratíváját, mivel a sajátjának immáron csak a hiánya létezik. Egy jel azonban csak akkor váltható át jelentésre, hogyha ennek valami biztosítékául is szolgál, így a cionizmus X.0-ából már Isten maga sem hagyható ki.
Az „igaz”, a „megélt” beözönlése és a figuratív feltámadása az eltûnt objektum és szubsztancia helyén Oz „elsõ” önéletrajzi regényével, a Szerelem és sötétséggel (2007) veszi kezdetét. „Elmentem felásni a saját hátsókertemet, majd egy földalatti kábelt üthettem meg. Hirtelen a fények villogni kezdtek az összes környezõ ablakban” – hangzik a szerzõ saját metaforája a gyorsan kultregénnyé váló mûrõl, amellyel kapcsolatban több száz rajongói levelet kapott olvasóitól. Ahogy Golan fogalmaz, „míg a világ úgy ölte magához Ozt, mint a globális irodalmi kánon részét, Izraelben egyenesen ikonná emelõdött, ami abszurd módon korlátozta õt, mint alkotót”. A nosztalgia általános logikája, és az alkotón fokozódó felelõsség miatt, Oz a saját antiutópizmusát megtagadva kezdett a fõcsapás felé gravitálódni, a Szerelem és sötétség leporolta a cionizmust, eszméit újra hangosan és tisztán zengi. Talán mégsem elektromos kábel volt az a bizonyos, hanem a gerinc oldalkötegi felszállópályája.
A földöntúlian független alkotói inspiráció egyik legbiztosabb jele a valósággal, a földi állapotokkal szembeni bátor konfrontálódás. Jeremiásnak könnyeket hozott Nobel-díj helyett. Minden várakozással ellentétben, Oz a világirodalmi kánon része. De nem próféta.
Ámosz Oz könyvei az Európa Kiadónál:
Szeretetrõl, sötétségrõl. (2006)
Hirtelen az erdõ mélyén. (2007)
Hogyan gyógyítsuk a fanatikust (2007)
Rímek életre, halálra. (2010)
Tatai Gábor
|
