Payday Loans

Keresés

Az antiszemitizmus, az anticionizmus és az Izrael ellenesség PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Izrael és a cionizmus

Állandóan tesznek az antiszemitizmus tüzére,

miközben el akarják hitetni, hogy ellene küzdenek?

 

2014. március 31.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

zsidobeke.jpg„Az antiszemitizmus elleni küzdelemről tárgyaltak Bécsben” - adta hírül március 20-án a Mazsihisz honlapja, ahol is Heisler András és Zoltai Gusztáv megint csak arról panaszkodtak, ezúttal Avigdor Leieberman izraeli külügyminiszternek, hogy „sajnálatos módon térségünkben is jelen van az antiszemitizmus, az anticionizmus és az Izrael ellenesség”. Igen, „térségünkben is”. Beszédes fogalmazás, annyi bizonyos. Meg az is, hogy az effajta elszólások hallatán egyre többekben merül fel a címadó kérdés.

Mert ugye a legelemibb logikával is belátható, hogy antiszemitizmus, anticionizmus csak ott létezik, ahol szemitizmus és cionizmus is, mégpedig korántsem nyomelemnyi mennyiségben, mint mogyorós táblában a mogyoró. Nem bizony, amiért is reneszánszukat zavartalanul élhetik itt. Inkább, mint Izraelben, tehetjük még hozzá, elvégre e földön egyetlen szellentésükre is alighanem halálijedtséggel áll vigyázva minden bennszülött notabilitás.

Ami a tárgyaláson konkrétan elhangzottakat illeti, honlapjukról belőlük csak egy derült ki, éspedig, hogy Liebermann nem hagyott kétséget arról, „Izrael Állam továbbra is figyelemmel kíséri a magyarországi helyzetet” – ami ugye kétségbeejtő –, s ennek megkönnyítésére „akár személyesen is áll mindenkor a MAZSIHISZ vezetőivel az egyeztetésekre, ezért megadta az összes személyes elérhetőségéta magyarországi zsidó vezetőknek”. 

Mi viszont ismételten megadjuk az elérhetőségét annak, miként lehetne eredményesebben küzdeniük az antiszemitizmus ellen – ha már életük amúgy sem áll másból, mint örökös küzdelemből. Mégpedig csupán egyetlen mondattal. Ne piszkítsanak oda, ahonnan enni kapnak. Mert vajon mégis mihez kezdenek majd, ha egyszer a piszok tényleg rájuk hull vissza, ha végképp kikerül kezükből mindaz, amihez oly ragadósan hozzányúltak?

Gondoljanak továbbá csak arra, hogy fentebbi kérdésünket hányszor feltették nekik már eleink is. És nemcsak nyilasok meg nácik. Olyanok is, akik egzakt módon, ideológiai körítések nélkül vizsgálták valaha, miért, hogy ahol erős szemitizmus lengi be a légkört, ott az antiszemita fellegek is egyre sűrűbbek. Mint például egykoron bizonyos Szepesváraljai Haendel Vilmos selmecbányai nemzetközi jogászprofesszor – nyolcvanhat éve.

Nevezett ekkor megjelent könyvében (A nemzetiségek) ugyanis tényként volt kénytelen megállapítani, hogy az értelmiség vezetése teljesen az ő kezükben van nálunk. Kifejtette benne, hogy vannak hangyafajok, melyek a legóriásibb fát, a baobabot – amelyek törzsét húsz ember sem tudja körülfogni – belülről kirágják, s így, „mint Kittenberger Kálmán és más utazók beszélik, a növényvilág ilyen óriása azután egy gyönge szélfuvallatra eldől”. 

Szerinte emiatt esett szét 1918-ban, Károlyi Mihállyal az élen a Szent István-i Birodalom, mivel minálunk „fontosabb volt a „liberálismus” a „nationalismusnál”, és mindaddig, amíg „röstelljük nyíltan kimondani, hogy nekünk Magyarország magyarsága fontosabb, mint bármely „liberális demokrácia”, addig nem lesz új Magyarország”. Nem bizony, s hogy mennyire nem, az élharcosainak virulens voltát igazoló statisztika hűvös számaival igazolta is.

Íme közülük néhány. 1914-ben az orvosi karon a hallgatók fele került ki soraikból. Az iparban részesedésük négy évvel korábban mindössze 15,2 volt, viszont a kereskedelemben – „a legkevésbé produktív foglalkozásban” – 51,8 %. A nyomdatulajdonosok 57, a hírlapírók 42,4, az ügyvédek, továbbá az ezer holdnál nagyobb területet bérlők 73,2 %-át adták, vagyis minden ötödik nagy- és középbirtokost. Ismételjük, már a békebeli időkben is.

Konklúziója? Az értelmiség vezetése teljesen az ő kezükben van nálunk, éspedig „sokkal inkább, mint a 13 százalék zsidó lakost feltüntető Lengyelországban, mert nálunk – éppúgy, mint Nyugaton – mind a kormányrúd körül csoportosulnak”, így a társadalmunkban elfoglalt helyüket jelző számok ismeretében „a szúőrlött fa szimbóluma újból és újból elénk tűnik”. Mint Felvidékünk cseh megszállása után is. Amikor szintén máshova piszkítottak.

Mert arra a kérdésre, hogy amíg az ottani magyarság a csehszlovák vezetés elnyomása ellenére is megőrizte önazonosságát, addig vajon elmondható-e ez róluk, akik még az 1910-es népszámláláskor magyarnak vallották magukat, igencsak lesújtó felelettel szolgál a történelmi statisztika, élén Szabados Mihály tanulmánya (Az országcsonkítással elszakított zsidók és a magyarság. Katolikus Szemle, 1938. április), amelyben ezt olvassuk: 

„A trianoni békeparancs következtében Magyarországtól elcsatolt területeken élő zsidók tömegesen, szinte egységesen fordultak el a magyarságtól. Az utódállamokhoz csatolt 496 000 főnyi zsidóságból az 1910. évi magyar népszámlálás szerint még 258 002 zsidó vallotta magát magyarnak (52 %), addig az 1930. évi utódállamokbeli népszámlálások szerint már alig 75-80 000, mintegy 15 %, míg 85 % más nemzetiségűnek.”

Jócsik Lajos műve (Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt, 1940) ugyancsak arról számol be, hogy „a kisebbségi évek során a zsidóság nagy tömegei kapcsolatukat a magyarsággal visszafejlesztették és az új gazdanép felé törekedtek, a magyar iskolák helyett a zsidó fiatalság a többségi iskolákat kereste fel”. Ha hovatartozásukról kérdezték őket, hol zsidóknak, hol németeknek, hol szlovákoknak vallották magukat.

De kanyarodjunk csak vissza a Heisler-Zoltai-Liebermann trió iménti nagyotmondására! Ugyanis minden jel arra mutat részükről, hogy számukra a szemitizmus semmi másból nem áll, mint „antiszemitizmus elleni küzdelem”-ből. Ami azért lássuk be, a paradoxonok paradoxonja. Egy közösség nem valamiét, hanem valami ellen létezik csak? Lehetséges, hogy náluk tényleg nincs semmiféle önálló hit, kultúra, csak örökös önvédelmi gerillaharc?

Ami már csak azért is kérdés, mert ha valaki a Chábád Lubavics zsidó mozgalom honlapjára(Zsido.com) rákattint, gyakorta találkozhat rajta olyan megnyilatkozásokkal, melyek szerint a zsidóság önképe messze nem merülhet ki a holocaustemlékezésekkel, hiszen egy közösségnek alapvetően pozitív, azaz nem valami ellen, hanem valamiért való identitást kell felmutatnia. Így március 29-én a Magyar Nemzetnek Köves Slomó rabbi ekként nyilatkozott:

„Nem célszerű az antiszemitizmus ellenei küzdelemmel, és pláne nem a történelem szemlélettel kapcsolatos vitákkal mobilizálni, mert ez csak azt a negatív identitásképet erősíti, amitől éppen távolodnunk kellene. Megítélésem szerint, a zsidó közösséget, csakis a zsidó vallás és hagyomány értékeivel, pozitív zsidó identitáskép felmutatásával szabad mozgósítani.” Meg nem oda való piszkítással, ahonnan enni kapunk, ugyebár.