Payday Loans

Keresés

A legújabb

SICULICIDIUM
Az emberi életminőség/boldogság
2016. január 08. péntek, 07:04

Lakatos Mihály


 

Befejezetlen múlt

Gondolatok a Mádéfalvi veszedelem időszerűségéről

 

 

Lakatos Mihály


 

Befejezetlen múlt

Gondolatok két Nyírő József-regény (Mádéfalvi veszedelem, Néma küzdelem) időszerűségéről

 

SICULICIDIUM

Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye tükrében

 

 

Ha lenne nemzeti filmgyártásunk, a hajdani madéfalvi tragédia bizonyára felkeltette volna valamely rátermett filmrendező érdeklődését, s ma már a világ legtávolabbi (és mozikedvelő) szegletében is tudnának arról, hogy Erdély keleti végein él egy különleges népcsoport, mely ősi, vérrel kivívott szabadságjogait mindig előbbre valónak tartotta bármiféle birodalmi érdeknél, s ha kellett - márpedig kellett -  a saját „életénél és vérénél" is (anélkül, hogy ezzel bárki vesztét okozni óhajtotta volna), és - akárcsak az erre ugyancsak méltán rászolgált skót, észak-, vagy dél-amerikai szabadságharcosok - kivívta volna a világ mozirajongóinak csodálatát. De hát nincsen, s ezért a székelységnek két és fél évszázad múltán is ugyanolyan elszigeteltségben és - néha saját nemzettársai részéről is jövő - értetlenségtől övezve kell küzdenie azért, hogy valameddig még megmaradhasson olyan közösségként, amilyenné a körülmények, de főként saját belső törvényei formálták, és ott, ahová az Isten kegyelme, s a magyar királyok akarata egykor rendelte. Pedig - és ezt a mű utolsó lapjain is túljutott kedves Olvasó előtt nem kell bizonygatni - a forgatókönyvet megalapozó műért sem kellene a szomszédban kilincselni...

A kis népek sorsa mindig is ki volt szolgáltatva a nagy népek szeszélyeinek kénye-kedvére, s felfelé ívelt, ha ez utóbbiak érdeke úgy kívánta, és holtvágányra került, ha éppen nem. Bár a székelység sohasem tagadta meg a magyarsághoz való tartozását, oda húzta és húzza a szíve, a lelke, és oda köti az általa  beszélt nyelv is, valamiképpen mindig önálló entitásként jelent meg a magyarság kebelén, aminek nem lehet más magyarázata, mint hogy ez a közösség ősidők óta - a magyarság többi részétől is elkülönülő - sajátos világi és erkölcsi törvények szerint élte az életét. Hogy ezek a törvények jók voltak-e avagy sem, arról hadd ne ítélkezzünk, de hogy hasznosak és célravezetők voltak, az vitathatatlan, hiszen ezeknek köszönhetően beszélhetünk ma is Székelyföldről, mint létező tájegységről, és székelységről, mint egy, a ma is az ősei földjén élő majd egymilliós közösségről. Sajátosan szervezett társadalmuknak, az apáról-fiúra öröklődő virtusnak és harci erényeknek köszönhetően komoly ütőerőt képviseltek letűnt korok bármely hadászati vállalkozásában (legutóbb például az első világháború végén, amikor az ún. Székely Hadosztály a magyar hadsereg legvégsőkig kitartó és harcképes alakulata maradt, amely a budapesti kormány támogatását nélkülözve is sokat tett azért, hogy a trianoni térkép ne alakuljon még szégyenletesebben...), így nem csoda, hogy a mindenkori uralkodó (lett légyen az erdélyi fejedelem, magyar király, vagy osztrák császár) különösen fontosnak tartotta, hogy katonai vállalkozásaiban a seregében tudja őket. Csakhát egyvalamit nemigen akartak megérteni soha, azt, amit a népi bölcsesség úgy fogalmaz meg, hogy: „A tűz füstjét a melegéért el kell viselni." Merthát ez a különállás, a különleges szabadságjogok, a saját belső törvények - ezek valamiért mindig szálkát jelentettek az éppen aktuális uralkodó szemében. (Erről - ha a történelem ama bizonyos sokat emlegetett ítélőszéke elé lehetne idézni őket - a Báthoryak sokat mesélhetnének...) E jogokat valami oknál fogva (az okokat történészek és szociológusok hada elemzi és elemezte, de már terjedelmüknél fogva sem képezhetik jelen írás tárgyát) mindig igyekeztek csorbítani, megnyirbálni, szétzilálni, nem tudván (vagy tudván, és akkor még rosszabb), hogy ezzel közvetlenül a közösség létalapját veszélyeztetik, közvetve pedig saját trónjuk bázisát forgácsolják. Pedig a székelység, ha a haza és a magyarság érdeke úgy kívánta, nem sajnálta a véráldozatot, mindig ott volt az első vonalban, önként. Ha azonban minden effajta motiváció híján kényszeríteni akarták, hogy idegen érdekek zsoldjába szegődjön - keményen ellenállt. És végső elkeseredésében, ha szabadságát - mondhatni: világ csúfjára - idegenektől várhatta, akkor mellettük sorakozott fel (pl. Vitéz Mihály havaselvi vajda oldalán a sellemberki csatában), saját szűk látókörű urai (pl. Báthory Zsigmond vagy Báthory András) ellenében.

Mindaz, amit ma a köztudatban Madéfalva jelent, tulajdonképpen Bécsben, 1762. tavaszán kezdődött, amiként a kiváló XIX. századi történész, Jakab Elek írja A székely határőrség felállítása* c. tanulmányában: „midőn Mária Terézia fejedelemnő e célt szóbeli utasításokkal, katonai közegek által, csak néhány főbb polgári tisztviselő belevonása mellett, nem nézve a székely önkormányzati jogra, a nép geniuszára és mély jogérzetére, röviden, katonásan, úgyszólván parancsszóra akarta elérni, törvénytelenséget mívelve s mégis hálával fogadtatásra számítva, ezt követelve." Bizonyos tekintetben érthető a királynő számítása, hiszen csak azt kérte, amire a székelységet mindenki alkalmasnak vélte (katonáskodásra), és arra apellált, amire a székely rendek maguk is büszkék voltak (a harci erényekre, a haza iránti elkötelezettségre stb.). Csakhogy volt néhány bökkenő, ami utóbb végzetesen befolyásolta az események kimenetelét: egyrészt nem akadt mutatóban sem egy konkrét veszélyhelyzet (bár Jakab Elek említ egyet, amiről Nyirő regényében nem esik szó - erre alább még kitérek), ami indokolta volna a nagy sietséget és a testületi fegyverbe rántást, másrészt hiába nevezte a királynő első leiratában (és lendületében) nemzeti katonaságnak (később székely határőr katonaságnak, s még később már csak határőr katonaságnak) a felállítandó fegyveres testületet, ha annak olyan „nemzeti" ismérvei hiányoztak, mint: magyar tisztek, magyar vezényszó, eskü, zászlófelirat, tiszti ruha és katonai jelvény. Mert lehet, hogy a német katonaság a királynő elképzelésébennemzeti katonaságként szerepelt, de visszatetszésre és merev elutasításra lelt a székelység körében, amely ezt a legkisebb mértékben sem érezvén nemzetinek, kifejezte készségét, hogy a „régi módon", azaz vészhelyzetben, saját tisztjei vezetésével, saját zászlai alatt, és ami igen fontos: a határokon, vagy azokon belül, bármikor kész a haza védelmére, de az „új módon", és pláne idegen csatatereken nem. Ebből is látható, hogy a helyzet igen bonyolultnak és összetettnek bizonyult, nem hiába volt szükség végül két esztendőre, hogy a birodalmi vezetés az erőszak alkalmazása mellett döntsön, s akként tegyen pontot az ügy végére. Végsőkig lecsupaszítva: a székelység nem kívánta régi, megszokott életformáját állandó (és szerintük szükségtelen) katonáskodásra cserélni, holmi nevetséges kedvezmények (az adó még csak nem is teljes, hanem harmadának elengedése) fejében, a királynőnek pedig megrökönyödve kellett tapasztalnia, hogy akad a birodalom kebelén egy önfejű népcsoport, amely nem hajlandó magát teljesen alávetni a királyi akaratnak, s vérét hullatni bárhol és bármikor a bécsi vánkoson megálmodott nagyhatalmi álmokért.

Visszatérve a fentebb említett konkrét veszélyhelyzetre, Jakab Elek említ a tanulmányában egy olyan körülményt, amely véletlenül bár, de hozzájárulhatott a véres végkifejlethez: a császári katonaság letartóztatott az idő tájt egy Macedonius Sámuel nevű, ulmici születésű zsidó embert, aki vallomásában azt állította, hogy éppen azzal a hírrel igyekezett Bécsbe, hogy Moldvában táborozik egy 40.000 főből álló tatár had, amely - többek közt - porosz (!) tisztek vezényletével „Lengyelországon keresztül Magyarország és Erdély felé igyekszik, hogy mindent fegyver élére hányjon." Jakab szerint ezek a hírek „ingerlő hatásúak voltak Buccowra, a székelység közé rendelt katonaságra és összeíró tisztekre" egyaránt. (Az is tény viszont, hogy ez időszakból tatárbetörésről nem maradtak fenn adatok, az utolsó nagyobb tatárjárást 1717-ben jegyezték fel, ami igencsak messze esik a jelzett időszaktól...) Nyirő e mozzanatra nem tér ki (bár vélhetőleg ismerte Jakab Eleknek még 1878-ban Budapesten, Tanulmányok Erdély XVIII. századbeli jogtörténetéből címmel megjelent kötetében helyet foglaló tanulmányt), aminek két oka is lehetett: az egyik az, hogy a karrierista Bruckenthal kancellár és sleppje hatalomvágyára és magyargyűlöletére épített regényszerkezetet gyengítette volna egy olyan külső körülmény, amely részben mentséget és akár objektívnek is mondható magyarázatot szolgáltathatott volna az eljáró császári tisztek könyörtelenségére, a másik, hogy a harmincas évek vége felé (és a Madéfalvi veszedelem 1939-ben jelent meg!) a közhangulatban a zsidóellenességet - állami közreműködéssel is - már olyan szintre fokozták, amely akaratlanul, és nyilván Nyirő szándékával ellentétesen is, egy teljesen más, a szerző számára sem kívánatos kontextusba állította volna úgy a regényt, mint a történelmi tényeket. (Például ezt sem ártott volna figyelembe venni, amikor a fasiszta jelzőt szinte szórólapszerű könnyedséggel - és mondanom se kell: minden alap nélkül - kiosztották Nyirő részére is.)

Nyirő regényének - a látszat ellenére - nincs hagyományos értelemben vett főszereplője. Nem is lehet, hiszen nem valamely hőse életútját akarja végigkövetni, netán rekonstruálni, nem a történelem nagy leple alatt megbúvó magánéleteket kívánja feltárni, amelyekben a mégoly nagyívű, népek és nemzetek sorsát eldöntő történelmi események is szükségszerűen csak apró epizódokként, visszhangokként, okozatokként vannak jelen, nem. Nyirő a nagy egészet akarja, és tárja is elénk nagyszerű freskó, de még inkább: körkép formájában, amelyen ezernyi apró, színes részlet tűnik fel, cikázik rendezetlen összevisszaságban, mindenféle rendű, rangú és indíttatású alakok jelennek meg, amint éppen mennek valahová, vagy jönnek valahonnan, netán dulakodnak, s a freskót pásztázó reflektor fényköre el-elidőzik valamelyiküknél, esetleg egy egész csoport fölött, nem sokáig, csak éppen annyi időre, hogy megértsük: miért is kerültek a képbe. Ha minden áron főhőst keresünk ezen a freskón, akkor azt egy kollektív főhősben: a székelységben leljük meg. Nem véletlenül Madéfalvi veszedelem a regény címe. A negyvenöt részben felfestett, egymásba folyó és egymást kiegészítő jelenetekből, sorsokból és sorstöredékekből áll össze az a kép, amelyből értő szemlélő számára egyaránt kiolvasható a múlt, a történés jelen ideje, és a jövő. Valahogy úgy, mint Delacroix A Szabadság vezeti a népet c. alkotásán. Míg Delacroix képén a lendülettel teli, félig kibuggyant keblű asszony vezeti, nem felkent hadvezérként, hanem a szabadság szimbólumává nemesült honleányként a népet, Nyirő művében egy fiatal, elhivatott papra, Zöld Péterre osztotta a sors ezt a szerepet. Mindkettőjüket indulattal teli, valami nagy célért akár meghalni is kész tömeg követi, és mindkettőjük lábánál haldoklók, holttestek hevernek...

 

nyrmdfalvi


A néha a „székelység Mohácsa"-ként is aposztrofált tragédia valóban a Nyirő tollára való és alkatához illő téma volt, s bár néhány kortárs és jelenkori kritikusa is mantraként ismételgeti, hogy: „a Madéfalvi veszedelem történelmi freskója jelenetek mozaikjaira hullik szét", úgy véljük, a helyzet éppen fordítva áll: a sok-sok apró jelenetből együtt áll össze az a térben és időben jól behatárolt folyamat, amely végül Madéfalván éri el a csúcspontját. Jó szándékú kritikusait is bizonyára zavarta az igen sok helyszín és a számos epizód-szereplő, de egyrészt kollektív főhős esetén ez elkerülhetetlen, másrészt az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy a Székelyföld mely településén következik be az elkerülhetetlen: a kényszer alá vetettek és a hatalom összecsapása. Ezt pedig a regény szerkezete jól érzékelteti. Nyilván, lényegesen egyszerűbb egy olyan történelmi eseményt feldolgozni, amelyben jól beazonosítható ellenfelek, világos motivációk, karizmatikus vezérek, jól szervezett seregek, pontos helyszínek és dokumentálható összecsapások állnak rendelkezésünkre, s amely végén győztest és vesztest hirdethetünk. Ám Madéfalva esetében ez távolról sem volt így. A Székelyföldön fondorlatos ígérgetésekkel és a „kötelező önkéntesség" fából-vaskarikájával „haknizó" sorozóbizottság ténykedésének meg is lett a várható eredménye: egyesek felvették a fegyvert, mások nem, mire az előbbiek is letették a fegyvert, a bizottság fenyegetőzött, a megtévesztett elöljárók egyik nap önkéntességgel kecsegtették a népet, hogy másnap lekókadt bajusszal dünnyögjék, hogy mégis kötelező az, ami nem. Röviden: a teljes zűrzavar. (Ezt a regény pontosan leképezi.) És nem kell az összeesküvés-elméletek híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a királynő rendelete bizony mesteri módon hozta felszínre a székely társadalom mélyén lappangó feszültségeket, ugrasztotta egymásnak a vezetőréteget és a köznépet. Az előbbiek hivatalaikat őrizgették, ez utóbbiak korábbi sérelmeiket. A felhergelt emberek lázongtak, sarokba szorították, s tehetetlen dühükben itt-ott majdnem meglincselték vezetőiket, miközben okosan óvakodtak attól, hogy az egész az uralkodó ellen szervezett lázadás képét öltse. Nem hiába kereste kétségbeesetten a „bűnfenyítő bizottság" még egy évvel az események után is a bizonyítékokat arra nézvést, hogy ami történt: lázadás volt. Merthogy a székelység a maga életösztönével és furfangjával mindvégig gondoskodott arról, hogy úgy lázadjon, hogy azt ne lehessen klasszikus értelemben vett lázadásnak nevezni. A nem túlságosan cizellált elmékből álló sorozó bizottság pedig egy idő után megrökönyödéssel szembesült a paradoxonnal, hogy bár lázadás nincs, sereg sincsen. De ha lázadás nem volt, akkor mégis miért kellett egyes források szerint 200, más források szerint 400 embernek elvesznie ágyútűzben és katonák csapásai alatt? Vegyük sorra az okokat.

Először is, az első és talán legnagyobb hibát (amennyiben az események kiváltó oka volt) maga Mária Terézia követte el akkor, amikor első, kétértelmű rendeletét kiadta, miszerint csak az önként jelentkezők sorolhatók be a határőr katonaságba. Sőt, félév múltán (november 8-i leiratában) még pontosít is e tekintetben: „a székely nép előtt felséges nevében azonnal tegyék közzé, hogy senki rajta méltatlanságot elkövetni nem kíván; legkegyelmesebb akarata az, hogy a határőri katonaságban csak önként vállalkozók legyenek s kényszerítéstől ne tartsanak." A székelység nyilván tudatában volt az erőviszonyoknak, s mivel önként a vesztébe rohanni nem akart, egy határozott és egyértelmű parancsra, kedvetlenül és morgolódva bár, de valószínűleg engedelmeskedik. Mivel azonban ez az egyértelműség kezdettől fogva hiányzott, a lázadás fészkét a „legkegyelmesebb akarat" már megvetette. Megállapíthatjuk, hogy a királynő vagy naiv volt, vagy a székelyföldi helyzet ismeretének teljes hiányában cselekedett, vagy ördögi összeesküvést szőtt saját alattvalói ellen. Nyirő regénye ez utóbbit sugallja, de nem közvetlenül Mária Terézia, hanem az erdélyi szász kancellár, Bruckenthal, és általában az erdélyi szász nemesek erdélyi hegemóniára való törekvésének számlájára írva azt. A második nem kevésbé súlyos hiba is a királynőt terheli, ugyanis a megvalósítást, az erőszakos, az erdélyi hagyományokat nem ismerő vagy mellőző br. Adolf Nikolaus Buccow-ra (Erdély általa kinevezett katonai parancsnokára) bízta, aki egy lovasroham levezénylésére bizonyára kiválóan alkalmasnak bizonyult volna, de a jól szervezett székely közösségekből érveléssel, csábítással önkénteseket verbuválni már kevésbé.  És hogy mennyire öntudatosan és a törvényes utat járva próbálták a székelyek elhárítani fejük fölül a veszedelmet, jól mutatja az 1763-ban, Csíkban terjesztett röpirat szövege, amelyet ma sem tudunk meghatottság nélkül olvasni, s amely azt tanácsolta a helybélieknek: „ha különösön kérdeznek, ha akarunk-é katonák lenni vagy nem, különösön ne feleljen senki (hivatkozzon a falura). Ha egész falukat kérdeznek (a szék híre nélkül), az se feleljen. Ha az egész széket kérdeznék, az se feleljen. Ha az egész székely natiót kérdezik, az se feleljen egyebet, hanem csak azt, hogy legyen diaeta és otthon concludáltassék a katonaság dolga; s írattassék articulusba." (Buccownak, mint láthattuk, „bele is törik a bicskája" a székelyföldi sorozásokba, de csak átmenetileg válik kegyvesztetté, „végszóra" a királynő visszaengedi Erdélybe.) Ugyancsak súlyos hibának róható föl az erdélyi magyar arisztokráciának az ügyben tanúsított teljes passzivitása, az, hogy tétlenül tűrte Erdély alkotmányának semmibe vételét, és kisujját sem mozdította a székely székek lakosságának védelmében. Jakab Elek főként egyvalakinek, név szerint gróf Lázár Jánosnak, rója fel mindezeket, mondván: „A papság, nemesség, a tisztségek és székgyűlések, az erdélyi udvari kancellária mind lendítettek valamit, legalább akartak lendíteni a székelység ügyén, csak a királyi főkormánynak és gróf Lázárnak nem volt a küzdelem egész lefolyása alatt egy mentő szava, egy rokonszenves nyilatkozása is az elnyomott igazság mellett s Erdély megsemmisített alkotmánya védelmére."Sőt, ő volt az, aki a mészárlást követő napokban az áldozatok tömegsírjára „emlékjelt" állíttatott, többek közt az alábbi gyalázkodó szöveggel: „Domita Sicularum superbia sic jacet", azaz: „Itt nyugszik a megzabolázott székelyek gőgje". Persze, a Székelyföldön efféle provokációt nem szoktak válasz nélkül hagyni, így rögvest az „emlékjel" hátára firkantotta valaki, hogy: „Itt emelt magának a gonoszság oltárt/Mondd el hóhérinkra a százkilencedik zsoltárt!" A 109. zsoltár pedig így kezdődik: „Mondá az Úr az én Uramnak: ,,Jobbom felől foglalj helyet, míg lábad alá ellenségeidből zsámolyt vetek." Nyilván nem sok kétség marad afelől, hogy ez a „zsámoly" majdan kikből fog állani... És végül maguk a székelyek is hibáztak, többször is: egyrészt amikor - noha a két esztendő alatt  (1762-1764) meggyőződhettek arról, hogy az uralkodói „óhaj" valójában parancs - a siker leghalványabb reménye nélkül is tovább erőltették az ellenállást, másrészt amikor a lehető legrosszabb időszakban (télvíz idején) folyamodtak a havasra való kivonulás eszközéhez, továbbá akkor, amikor lehetőséget adtak a felingerelt és ekkor már vérszomjas katonaságnak, hogy legaljasabb ösztöneit fegyvertelen és harcra alkalmatlan (gyermekek, asszonyok, öregek) embereken élje ki.

A regény csúcspontja egyébként éppen a madéfalvi mészárlás leírása (nem véletlenül a mű harmincharmadik fejezete!), amely méltán sorolható a nyirői próza remekbe szabott passzusai közé. Álljon itt példaként a főtéri pokol leírása: „Fut, ki merre lát, de mind a négy oldalról fegyverek ropognak, és a sortűz mellen vágja őket. Egy részük azonnal elhull, a többi véresen rábámul a katonákra és visszafordul, otthagyva az elesetteket, kik a véres havat túrva haldokolnak, vagy szétvetett tagokkal elvágódva már meghaltak, mintha hanyatt fekve, üveges szemekkel, leejtett szájjal, bután a csillagokba bámulnának. Az embercsoportok a falu piacán egymásba rohannak, újra szétszakadoznak a mindenek fölött uralkodó rémület rendszertelenségével, és mintha megfeledkeztek volna arról, hogy az előbb mi történt velük, vagy eszeveszett konoksággal a lehetetlent erőltetnék, kétszer, háromszor is nekisodródnak az öldöklő katonaságnak; de a fekete hullám mindannyiszor véresen törik meg a halál partjain."És nem ez az egyetlen, hátborzongató nagyszerűséggel megkomponált tabló a regényben... Persze, kifogásaink nekünk is vannak, többek közt a túlontúl bőkezűen adagolt pátosszal (amely Nyirőnél egy árnyalattal mindig több a kelleténél) meg az ideje nagy részét jobbára sikoltozással töltő Boriska légies, minden földi tartalmat nélkülöző alakjával szemben (ami még akkor is zavaró, ha értjük, hogy a szerző a feltétlen női odaadás és önfeláldozás, meg a székely népi karakter jobbik felének különös esszenciáját fogalmazza meg benne), de mindez nem teszi semmivé a mű ennél jóval számosabb erényeit. Ezért hát mi inkább Pomogáts Bélával értünk egyet, aki a Korunk folyóirat 2005. júliusi számában azt írja, hogy Nyirőnek A sibói bölény és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regényeivel ott van a helye az erdélyi magyar irodalom élvonalában.

És akkor felmerül a kérdés: miért nyúl ehhez a lehangoló és dermesztően tragikus témához Nyirő éppen 1938-39-ben, akkor, amikor - főként az I. bécsi döntést követően - mindenki számára jól érzékelhetően közeledett az a pillanat, amely ha rövid időre is, de bearanyozta az (észak-)erdélyi magyarság hétköznapjait? Miért emel reflektorfénybe egy olyan történelmi korszakot, amikor a német hegemonikus törekvések vért és pusztulást hoztak a magyarságra, éppen egy olyan korban, amikor számtalan jele látható annak, hogy a történelem, bizony, időnként „ismétli önmagát"? Véletlen egybeesés? Vagy a népéért aggódó író látnoki megérzéséről lenne szó? Szabados György (Hitel, 2004. január) úgy vélekedik, hogy ez idő tájt az erdélyi írók azzal, hogy a nagy nemzeti katasztrófákat dolgozták fel regényeikben, azt üzenték olvasóiknak, hogy van remény: Mohács után nem pusztult el a magyarság, a krími tatárok betörése nem törölte el az erdélyi fejedelemséget, a székelység túlélte a siculicidiumot, ergo: Trianon is túlélhető. Hát igen... Nézzük Madéfalva lángjait,  a legyilkolt, majd az ezrével Moldvába menekülő székelyeket (számukat jól érzékelteti, hogy a XVIII. század végén egy híradás szerint a magyarok 100.000 forint adót fizettek évente a moldvai vajdának), hozzávesszük Mária Terézia betelepítési politikáját (mintegy négyszázezer román jobbágy letelepítése Erdélyben), s keserűen arra gondolunk: vajon a leszármazottaik nem hiányoztak a százötven évvel későbbi, trianoni számvetésnél? Vajon Trianon nem éppen Madéfalván kezdődött?...

Végezetül pedig, mivel írásunkat egy lehetséges filmhez kapcsolódó eszmefuttatással indítottuk, hadd zárjuk is egy jellegzetesen mozgóképi utóhanggal. A szenvedélyes mozinézők igen hálásak tudnak lenni, ha a film végén - főként, ha a cselekmény alapját valóban megtörtént esemény képezte, s esetünkben ez „áll" -, ha csak néhány sor erejéig is, de valamicske információt kapnak kedvenc hőseik utóéletéről. Ezért mi most a kedves Olvasót is megörvendeztetjük egy ehhez hasonló kis záró betéttel:

Zöld Péter - a madéfalvi mészárlást követő vizsgálat során súlyos börtönbüntetést kapott. A börtönből 13 hónap múlva megszökött és a Moldvába menekült székelyek, valamint a még ott élő csángómagyarok közé ment és gondozásába vette őket. Ötévi (1765 - 1770) ott tartózkodása alatt körbeutazta a csángó falvakat, még a Dnyeszter melletti Csöbörcsök faluba is eljutott, amelynek lakossága akkor még nagyrészt magyar volt. Értesüléseit megküldte Batthyány Ignác erdélyi püspöknek, valamint egy pozsonyi német nyelvű napilapnak. 1770-ben bűnbocsánatot nyerve számos hívével együtt hazatért. Delnén, Csíkszentimrén, végül Csíkrákoson volt plébános. Itt hunyt el 1795. június 27-én.

 

 

Lázár István - mint taplocai nemest, volt kormányszéki hivatalnokot, mert ő is így akarta, a bűnvizsgáló bizottság tagjai már 1765-ben ajánlották kegyelemre. Vállalkozott is rá, hogy visszahozza a menekülteket, ám a nagy hó miatt (vagy egyébért) a hazatérés akkor elmaradt. Valószínű, hogy 1766 őszén hazajött, mert 1767-ben már Csíkban találják. További sorsa ismeretlen.

Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye tükrében

 

 

Ha lenne nemzeti filmgyártásunk, a hajdani madéfalvi tragédia bizonyára felkeltette volna valamely rátermett filmrendező érdeklődését, s ma már a világ legtávolabbi (és mozikedvelő) szegletében is tudnának arról, hogy Erdély keleti végein él egy különleges népcsoport, mely ősi, vérrel kivívott szabadságjogait mindig előbbre valónak tartotta bármiféle birodalmi érdeknél, s ha kellett - márpedig kellett -  a saját „életénél és vérénél" is (anélkül, hogy ezzel bárki vesztét okozni óhajtotta volna), és - akárcsak az erre ugyancsak méltán rászolgált skót, észak-, vagy dél-amerikai szabadságharcosok - kivívta volna a világ mozirajongóinak csodálatát. De hát nincsen, s ezért a székelységnek két és fél évszázad múltán is ugyanolyan elszigeteltségben és - néha saját nemzettársai részéről is jövő - értetlenségtől övezve kell küzdenie azért, hogy valameddig még megmaradhasson olyan közösségként, amilyenné a körülmények, de főként saját belső törvényei formálták, és ott, ahová az Isten kegyelme, s a magyar királyok akarata egykor rendelte. Pedig - és ezt a mű utolsó lapjain is túljutott kedves Olvasó előtt nem kell bizonygatni - a forgatókönyvet megalapozó műért sem kellene a szomszédban kilincselni...

A kis népek sorsa mindig is ki volt szolgáltatva a nagy népek szeszélyeinek kénye-kedvére, s felfelé ívelt, ha ez utóbbiak érdeke úgy kívánta, és holtvágányra került, ha éppen nem. Bár a székelység sohasem tagadta meg a magyarsághoz való tartozását, oda húzta és húzza a szíve, a lelke, és oda köti az általa  beszélt nyelv is, valamiképpen mindig önálló entitásként jelent meg a magyarság kebelén, aminek nem lehet más magyarázata, mint hogy ez a közösség ősidők óta - a magyarság többi részétől is elkülönülő - sajátos világi és erkölcsi törvények szerint élte az életét. Hogy ezek a törvények jók voltak-e avagy sem, arról hadd ne ítélkezzünk, de hogy hasznosak és célravezetők voltak, az vitathatatlan, hiszen ezeknek köszönhetően beszélhetünk ma is Székelyföldről, mint létező tájegységről, és székelységről, mint egy, a ma is az ősei földjén élő majd egymilliós közösségről. Sajátosan szervezett társadalmuknak, az apáról-fiúra öröklődő virtusnak és harci erényeknek köszönhetően komoly ütőerőt képviseltek letűnt korok bármely hadászati vállalkozásában (legutóbb például az első világháború végén, amikor az ún. Székely Hadosztály a magyar hadsereg legvégsőkig kitartó és harcképes alakulata maradt, amely a budapesti kormány támogatását nélkülözve is sokat tett azért, hogy a trianoni térkép ne alakuljon még szégyenletesebben...), így nem csoda, hogy a mindenkori uralkodó (lett légyen az erdélyi fejedelem, magyar király, vagy osztrák császár) különösen fontosnak tartotta, hogy katonai vállalkozásaiban a seregében tudja őket. Csakhát egyvalamit nemigen akartak megérteni soha, azt, amit a népi bölcsesség úgy fogalmaz meg, hogy: „A tűz füstjét a melegéért el kell viselni." Merthát ez a különállás, a különleges szabadságjogok, a saját belső törvények - ezek valamiért mindig szálkát jelentettek az éppen aktuális uralkodó szemében. (Erről - ha a történelem ama bizonyos sokat emlegetett ítélőszéke elé lehetne idézni őket - a Báthoryak sokat mesélhetnének...) E jogokat valami oknál fogva (az okokat történészek és szociológusok hada elemzi és elemezte, de már terjedelmüknél fogva sem képezhetik jelen írás tárgyát) mindig igyekeztek csorbítani, megnyirbálni, szétzilálni, nem tudván (vagy tudván, és akkor még rosszabb), hogy ezzel közvetlenül a közösség létalapját veszélyeztetik, közvetve pedig saját trónjuk bázisát forgácsolják. Pedig a székelység, ha a haza és a magyarság érdeke úgy kívánta, nem sajnálta a véráldozatot, mindig ott volt az első vonalban, önként. Ha azonban minden effajta motiváció híján kényszeríteni akarták, hogy idegen érdekek zsoldjába szegődjön - keményen ellenállt. És végső elkeseredésében, ha szabadságát - mondhatni: világ csúfjára - idegenektől várhatta, akkor mellettük sorakozott fel (pl. Vitéz Mihály havaselvi vajda oldalán a sellemberki csatában), saját szűk látókörű urai (pl. Báthory Zsigmond vagy Báthory András) ellenében.

Mindaz, amit ma a köztudatban Madéfalva jelent, tulajdonképpen Bécsben, 1762. tavaszán kezdődött, amiként a kiváló XIX. századi történész, Jakab Elek írja A székely határőrség felállítása* c. tanulmányában: „midőn Mária Terézia fejedelemnő e célt szóbeli utasításokkal, katonai közegek által, csak néhány főbb polgári tisztviselő belevonása mellett, nem nézve a székely önkormányzati jogra, a nép geniuszára és mély jogérzetére, röviden, katonásan, úgyszólván parancsszóra akarta elérni, törvénytelenséget mívelve s mégis hálával fogadtatásra számítva, ezt követelve." Bizonyos tekintetben érthető a királynő számítása, hiszen csak azt kérte, amire a székelységet mindenki alkalmasnak vélte (katonáskodásra), és arra apellált, amire a székely rendek maguk is büszkék voltak (a harci erényekre, a haza iránti elkötelezettségre stb.). Csakhogy volt néhány bökkenő, ami utóbb végzetesen befolyásolta az események kimenetelét: egyrészt nem akadt mutatóban sem egy konkrét veszélyhelyzet (bár Jakab Elek említ egyet, amiről Nyirő regényében nem esik szó - erre alább még kitérek), ami indokolta volna a nagy sietséget és a testületi fegyverbe rántást, másrészt hiába nevezte a királynő első leiratában (és lendületében) nemzeti katonaságnak (később székely határőr katonaságnak, s még később már csak határőr katonaságnak) a felállítandó fegyveres testületet, ha annak olyan „nemzeti" ismérvei hiányoztak, mint: magyar tisztek, magyar vezényszó, eskü, zászlófelirat, tiszti ruha és katonai jelvény. Mert lehet, hogy a német katonaság a királynő elképzelésébennemzeti katonaságként szerepelt, de visszatetszésre és merev elutasításra lelt a székelység körében, amely ezt a legkisebb mértékben sem érezvén nemzetinek, kifejezte készségét, hogy a „régi módon", azaz vészhelyzetben, saját tisztjei vezetésével, saját zászlai alatt, és ami igen fontos: a határokon, vagy azokon belül, bármikor kész a haza védelmére, de az „új módon", és pláne idegen csatatereken nem. Ebből is látható, hogy a helyzet igen bonyolultnak és összetettnek bizonyult, nem hiába volt szükség végül két esztendőre, hogy a birodalmi vezetés az erőszak alkalmazása mellett döntsön, s akként tegyen pontot az ügy végére. Végsőkig lecsupaszítva: a székelység nem kívánta régi, megszokott életformáját állandó (és szerintük szükségtelen) katonáskodásra cserélni, holmi nevetséges kedvezmények (az adó még csak nem is teljes, hanem harmadának elengedése) fejében, a királynőnek pedig megrökönyödve kellett tapasztalnia, hogy akad a birodalom kebelén egy önfejű népcsoport, amely nem hajlandó magát teljesen alávetni a királyi akaratnak, s vérét hullatni bárhol és bármikor a bécsi vánkoson megálmodott nagyhatalmi álmokért.

Visszatérve a fentebb említett konkrét veszélyhelyzetre, Jakab Elek említ a tanulmányában egy olyan körülményt, amely véletlenül bár, de hozzájárulhatott a véres végkifejlethez: a császári katonaság letartóztatott az idő tájt egy Macedonius Sámuel nevű, ulmici születésű zsidó embert, aki vallomásában azt állította, hogy éppen azzal a hírrel igyekezett Bécsbe, hogy Moldvában táborozik egy 40.000 főből álló tatár had, amely - többek közt - porosz (!) tisztek vezényletével „Lengyelországon keresztül Magyarország és Erdély felé igyekszik, hogy mindent fegyver élére hányjon." Jakab szerint ezek a hírek „ingerlő hatásúak voltak Buccowra, a székelység közé rendelt katonaságra és összeíró tisztekre" egyaránt. (Az is tény viszont, hogy ez időszakból tatárbetörésről nem maradtak fenn adatok, az utolsó nagyobb tatárjárást 1717-ben jegyezték fel, ami igencsak messze esik a jelzett időszaktól...) Nyirő e mozzanatra nem tér ki (bár vélhetőleg ismerte Jakab Eleknek még 1878-ban Budapesten, Tanulmányok Erdély XVIII. századbeli jogtörténetéből címmel megjelent kötetében helyet foglaló tanulmányt), aminek két oka is lehetett: az egyik az, hogy a karrierista Bruckenthal kancellár és sleppje hatalomvágyára és magyargyűlöletére épített regényszerkezetet gyengítette volna egy olyan külső körülmény, amely részben mentséget és akár objektívnek is mondható magyarázatot szolgáltathatott volna az eljáró császári tisztek könyörtelenségére, a másik, hogy a harmincas évek vége felé (és a Madéfalvi veszedelem 1939-ben jelent meg!) a közhangulatban a zsidóellenességet - állami közreműködéssel is - már olyan szintre fokozták, amely akaratlanul, és nyilván Nyirő szándékával ellentétesen is, egy teljesen más, a szerző számára sem kívánatos kontextusba állította volna úgy a regényt, mint a történelmi tényeket. (Például ezt sem ártott volna figyelembe venni, amikor a fasiszta jelzőt szinte szórólapszerű könnyedséggel - és mondanom se kell: minden alap nélkül - kiosztották Nyirő részére is.)

Nyirő regényének - a látszat ellenére - nincs hagyományos értelemben vett főszereplője. Nem is lehet, hiszen nem valamely hőse életútját akarja végigkövetni, netán rekonstruálni, nem a történelem nagy leple alatt megbúvó magánéleteket kívánja feltárni, amelyekben a mégoly nagyívű, népek és nemzetek sorsát eldöntő történelmi események is szükségszerűen csak apró epizódokként, visszhangokként, okozatokként vannak jelen, nem. Nyirő a nagy egészet akarja, és tárja is elénk nagyszerű freskó, de még inkább: körkép formájában, amelyen ezernyi apró, színes részlet tűnik fel, cikázik rendezetlen összevisszaságban, mindenféle rendű, rangú és indíttatású alakok jelennek meg, amint éppen mennek valahová, vagy jönnek valahonnan, netán dulakodnak, s a freskót pásztázó reflektor fényköre el-elidőzik valamelyiküknél, esetleg egy egész csoport fölött, nem sokáig, csak éppen annyi időre, hogy megértsük: miért is kerültek a képbe. Ha minden áron főhőst keresünk ezen a freskón, akkor azt egy kollektív főhősben: a székelységben leljük meg. Nem véletlenül Madéfalvi veszedelem a regény címe. A negyvenöt részben felfestett, egymásba folyó és egymást kiegészítő jelenetekből, sorsokból és sorstöredékekből áll össze az a kép, amelyből értő szemlélő számára egyaránt kiolvasható a múlt, a történés jelen ideje, és a jövő. Valahogy úgy, mint Delacroix A Szabadság vezeti a népet c. alkotásán. Míg Delacroix képén a lendülettel teli, félig kibuggyant keblű asszony vezeti, nem felkent hadvezérként, hanem a szabadság szimbólumává nemesült honleányként a népet, Nyirő művében egy fiatal, elhivatott papra, Zöld Péterre osztotta a sors ezt a szerepet. Mindkettőjüket indulattal teli, valami nagy célért akár meghalni is kész tömeg követi, és mindkettőjük lábánál haldoklók, holttestek hevernek...

 

nyrmdfalvi


A néha a „székelység Mohácsa"-ként is aposztrofált tragédia valóban a Nyirő tollára való és alkatához illő téma volt, s bár néhány kortárs és jelenkori kritikusa is mantraként ismételgeti, hogy: „a Madéfalvi veszedelem történelmi freskója jelenetek mozaikjaira hullik szét", úgy véljük, a helyzet éppen fordítva áll: a sok-sok apró jelenetből együtt áll össze az a térben és időben jól behatárolt folyamat, amely végül Madéfalván éri el a csúcspontját. Jó szándékú kritikusait is bizonyára zavarta az igen sok helyszín és a számos epizód-szereplő, de egyrészt kollektív főhős esetén ez elkerülhetetlen, másrészt az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy a Székelyföld mely településén következik be az elkerülhetetlen: a kényszer alá vetettek és a hatalom összecsapása. Ezt pedig a regény szerkezete jól érzékelteti. Nyilván, lényegesen egyszerűbb egy olyan történelmi eseményt feldolgozni, amelyben jól beazonosítható ellenfelek, világos motivációk, karizmatikus vezérek, jól szervezett seregek, pontos helyszínek és dokumentálható összecsapások állnak rendelkezésünkre, s amely végén győztest és vesztest hirdethetünk. Ám Madéfalva esetében ez távolról sem volt így. A Székelyföldön fondorlatos ígérgetésekkel és a „kötelező önkéntesség" fából-vaskarikájával „haknizó" sorozóbizottság ténykedésének meg is lett a várható eredménye: egyesek felvették a fegyvert, mások nem, mire az előbbiek is letették a fegyvert, a bizottság fenyegetőzött, a megtévesztett elöljárók egyik nap önkéntességgel kecsegtették a népet, hogy másnap lekókadt bajusszal dünnyögjék, hogy mégis kötelező az, ami nem. Röviden: a teljes zűrzavar. (Ezt a regény pontosan leképezi.) És nem kell az összeesküvés-elméletek híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a királynő rendelete bizony mesteri módon hozta felszínre a székely társadalom mélyén lappangó feszültségeket, ugrasztotta egymásnak a vezetőréteget és a köznépet. Az előbbiek hivatalaikat őrizgették, ez utóbbiak korábbi sérelmeiket. A felhergelt emberek lázongtak, sarokba szorították, s tehetetlen dühükben itt-ott majdnem meglincselték vezetőiket, miközben okosan óvakodtak attól, hogy az egész az uralkodó ellen szervezett lázadás képét öltse. Nem hiába kereste kétségbeesetten a „bűnfenyítő bizottság" még egy évvel az események után is a bizonyítékokat arra nézvést, hogy ami történt: lázadás volt. Merthogy a székelység a maga életösztönével és furfangjával mindvégig gondoskodott arról, hogy úgy lázadjon, hogy azt ne lehessen klasszikus értelemben vett lázadásnak nevezni. A nem túlságosan cizellált elmékből álló sorozó bizottság pedig egy idő után megrökönyödéssel szembesült a paradoxonnal, hogy bár lázadás nincs, sereg sincsen. De ha lázadás nem volt, akkor mégis miért kellett egyes források szerint 200, más források szerint 400 embernek elvesznie ágyútűzben és katonák csapásai alatt? Vegyük sorra az okokat.

Először is, az első és talán legnagyobb hibát (amennyiben az események kiváltó oka volt) maga Mária Terézia követte el akkor, amikor első, kétértelmű rendeletét kiadta, miszerint csak az önként jelentkezők sorolhatók be a határőr katonaságba. Sőt, félév múltán (november 8-i leiratában) még pontosít is e tekintetben: „a székely nép előtt felséges nevében azonnal tegyék közzé, hogy senki rajta méltatlanságot elkövetni nem kíván; legkegyelmesebb akarata az, hogy a határőri katonaságban csak önként vállalkozók legyenek s kényszerítéstől ne tartsanak." A székelység nyilván tudatában volt az erőviszonyoknak, s mivel önként a vesztébe rohanni nem akart, egy határozott és egyértelmű parancsra, kedvetlenül és morgolódva bár, de valószínűleg engedelmeskedik. Mivel azonban ez az egyértelműség kezdettől fogva hiányzott, a lázadás fészkét a „legkegyelmesebb akarat" már megvetette. Megállapíthatjuk, hogy a királynő vagy naiv volt, vagy a székelyföldi helyzet ismeretének teljes hiányában cselekedett, vagy ördögi összeesküvést szőtt saját alattvalói ellen. Nyirő regénye ez utóbbit sugallja, de nem közvetlenül Mária Terézia, hanem az erdélyi szász kancellár, Bruckenthal, és általában az erdélyi szász nemesek erdélyi hegemóniára való törekvésének számlájára írva azt. A második nem kevésbé súlyos hiba is a királynőt terheli, ugyanis a megvalósítást, az erőszakos, az erdélyi hagyományokat nem ismerő vagy mellőző br. Adolf Nikolaus Buccow-ra (Erdély általa kinevezett katonai parancsnokára) bízta, aki egy lovasroham levezénylésére bizonyára kiválóan alkalmasnak bizonyult volna, de a jól szervezett székely közösségekből érveléssel, csábítással önkénteseket verbuválni már kevésbé.  És hogy mennyire öntudatosan és a törvényes utat járva próbálták a székelyek elhárítani fejük fölül a veszedelmet, jól mutatja az 1763-ban, Csíkban terjesztett röpirat szövege, amelyet ma sem tudunk meghatottság nélkül olvasni, s amely azt tanácsolta a helybélieknek: „ha különösön kérdeznek, ha akarunk-é katonák lenni vagy nem, különösön ne feleljen senki (hivatkozzon a falura). Ha egész falukat kérdeznek (a szék híre nélkül), az se feleljen. Ha az egész széket kérdeznék, az se feleljen. Ha az egész székely natiót kérdezik, az se feleljen egyebet, hanem csak azt, hogy legyen diaeta és otthon concludáltassék a katonaság dolga; s írattassék articulusba." (Buccownak, mint láthattuk, „bele is törik a bicskája" a székelyföldi sorozásokba, de csak átmenetileg válik kegyvesztetté, „végszóra" a királynő visszaengedi Erdélybe.) Ugyancsak súlyos hibának róható föl az erdélyi magyar arisztokráciának az ügyben tanúsított teljes passzivitása, az, hogy tétlenül tűrte Erdély alkotmányának semmibe vételét, és kisujját sem mozdította a székely székek lakosságának védelmében. Jakab Elek főként egyvalakinek, név szerint gróf Lázár Jánosnak, rója fel mindezeket, mondván: „A papság, nemesség, a tisztségek és székgyűlések, az erdélyi udvari kancellária mind lendítettek valamit, legalább akartak lendíteni a székelység ügyén, csak a királyi főkormánynak és gróf Lázárnak nem volt a küzdelem egész lefolyása alatt egy mentő szava, egy rokonszenves nyilatkozása is az elnyomott igazság mellett s Erdély megsemmisített alkotmánya védelmére."Sőt, ő volt az, aki a mészárlást követő napokban az áldozatok tömegsírjára „emlékjelt" állíttatott, többek közt az alábbi gyalázkodó szöveggel: „Domita Sicularum superbia sic jacet", azaz: „Itt nyugszik a megzabolázott székelyek gőgje". Persze, a Székelyföldön efféle provokációt nem szoktak válasz nélkül hagyni, így rögvest az „emlékjel" hátára firkantotta valaki, hogy: „Itt emelt magának a gonoszság oltárt/Mondd el hóhérinkra a százkilencedik zsoltárt!" A 109. zsoltár pedig így kezdődik: „Mondá az Úr az én Uramnak: ,,Jobbom felől foglalj helyet, míg lábad alá ellenségeidből zsámolyt vetek." Nyilván nem sok kétség marad afelől, hogy ez a „zsámoly" majdan kikből fog állani... És végül maguk a székelyek is hibáztak, többször is: egyrészt amikor - noha a két esztendő alatt  (1762-1764) meggyőződhettek arról, hogy az uralkodói „óhaj" valójában parancs - a siker leghalványabb reménye nélkül is tovább erőltették az ellenállást, másrészt amikor a lehető legrosszabb időszakban (télvíz idején) folyamodtak a havasra való kivonulás eszközéhez, továbbá akkor, amikor lehetőséget adtak a felingerelt és ekkor már vérszomjas katonaságnak, hogy legaljasabb ösztöneit fegyvertelen és harcra alkalmatlan (gyermekek, asszonyok, öregek) embereken élje ki.

A regény csúcspontja egyébként éppen a madéfalvi mészárlás leírása (nem véletlenül a mű harmincharmadik fejezete!), amely méltán sorolható a nyirői próza remekbe szabott passzusai közé. Álljon itt példaként a főtéri pokol leírása: „Fut, ki merre lát, de mind a négy oldalról fegyverek ropognak, és a sortűz mellen vágja őket. Egy részük azonnal elhull, a többi véresen rábámul a katonákra és visszafordul, otthagyva az elesetteket, kik a véres havat túrva haldokolnak, vagy szétvetett tagokkal elvágódva már meghaltak, mintha hanyatt fekve, üveges szemekkel, leejtett szájjal, bután a csillagokba bámulnának. Az embercsoportok a falu piacán egymásba rohannak, újra szétszakadoznak a mindenek fölött uralkodó rémület rendszertelenségével, és mintha megfeledkeztek volna arról, hogy az előbb mi történt velük, vagy eszeveszett konoksággal a lehetetlent erőltetnék, kétszer, háromszor is nekisodródnak az öldöklő katonaságnak; de a fekete hullám mindannyiszor véresen törik meg a halál partjain."És nem ez az egyetlen, hátborzongató nagyszerűséggel megkomponált tabló a regényben... Persze, kifogásaink nekünk is vannak, többek közt a túlontúl bőkezűen adagolt pátosszal (amely Nyirőnél egy árnyalattal mindig több a kelleténél) meg az ideje nagy részét jobbára sikoltozással töltő Boriska légies, minden földi tartalmat nélkülöző alakjával szemben (ami még akkor is zavaró, ha értjük, hogy a szerző a feltétlen női odaadás és önfeláldozás, meg a székely népi karakter jobbik felének különös esszenciáját fogalmazza meg benne), de mindez nem teszi semmivé a mű ennél jóval számosabb erényeit. Ezért hát mi inkább Pomogáts Bélával értünk egyet, aki a Korunk folyóirat 2005. júliusi számában azt írja, hogy Nyirőnek A sibói bölény és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regényeivel ott van a helye az erdélyi magyar irodalom élvonalában.

És akkor felmerül a kérdés: miért nyúl ehhez a lehangoló és dermesztően tragikus témához Nyirő éppen 1938-39-ben, akkor, amikor - főként az I. bécsi döntést követően - mindenki számára jól érzékelhetően közeledett az a pillanat, amely ha rövid időre is, de bearanyozta az (észak-)erdélyi magyarság hétköznapjait? Miért emel reflektorfénybe egy olyan történelmi korszakot, amikor a német hegemonikus törekvések vért és pusztulást hoztak a magyarságra, éppen egy olyan korban, amikor számtalan jele látható annak, hogy a történelem, bizony, időnként „ismétli önmagát"? Véletlen egybeesés? Vagy a népéért aggódó író látnoki megérzéséről lenne szó? Szabados György (Hitel, 2004. január) úgy vélekedik, hogy ez idő tájt az erdélyi írók azzal, hogy a nagy nemzeti katasztrófákat dolgozták fel regényeikben, azt üzenték olvasóiknak, hogy van remény: Mohács után nem pusztult el a magyarság, a krími tatárok betörése nem törölte el az erdélyi fejedelemséget, a székelység túlélte a siculicidiumot, ergo: Trianon is túlélhető. Hát igen... Nézzük Madéfalva lángjait,  a legyilkolt, majd az ezrével Moldvába menekülő székelyeket (számukat jól érzékelteti, hogy a XVIII. század végén egy híradás szerint a magyarok 100.000 forint adót fizettek évente a moldvai vajdának), hozzávesszük Mária Terézia betelepítési politikáját (mintegy négyszázezer román jobbágy letelepítése Erdélyben), s keserűen arra gondolunk: vajon a leszármazottaik nem hiányoztak a százötven évvel későbbi, trianoni számvetésnél? Vajon Trianon nem éppen Madéfalván kezdődött?...

Végezetül pedig, mivel írásunkat egy lehetséges filmhez kapcsolódó eszmefuttatással indítottuk, hadd zárjuk is egy jellegzetesen mozgóképi utóhanggal. A szenvedélyes mozinézők igen hálásak tudnak lenni, ha a film végén - főként, ha a cselekmény alapját valóban megtörtént esemény képezte, s esetünkben ez „áll" -, ha csak néhány sor erejéig is, de valamicske információt kapnak kedvenc hőseik utóéletéről. Ezért mi most a kedves Olvasót is megörvendeztetjük egy ehhez hasonló kis záró betéttel:

Zöld Péter - a madéfalvi mészárlást követő vizsgálat során súlyos börtönbüntetést kapott. A börtönből 13 hónap múlva megszökött és a Moldvába menekült székelyek, valamint a még ott élő csángómagyarok közé ment és gondozásába vette őket. Ötévi (1765 - 1770) ott tartózkodása alatt körbeutazta a csángó falvakat, még a Dnyeszter melletti Csöbörcsök faluba is eljutott, amelynek lakossága akkor még nagyrészt magyar volt. Értesüléseit megküldte Batthyány Ignác erdélyi püspöknek, valamint egy pozsonyi német nyelvű napilapnak. 1770-ben bűnbocsánatot nyerve számos hívével együtt hazatért. Delnén, Csíkszentimrén, végül Csíkrákoson volt plébános. Itt hunyt el 1795. június 27-én.

Lázár István - mint taplocai nemest, volt kormányszéki hivatalnokot, mert ő is így akarta, a bűnvizsgáló bizottság tagjai már 1765-ben ajánlották kegyelemre. Vállalkozott is rá, hogy visszahozza a menekülteket, ám a nagy hó miatt (vagy egyébért) a hazatérés akkor elmaradt. Valószínű, hogy 1766 őszén hazajött, mert 1767-ben már Csíkban találják. További sorsa ismeretlen.


forrás és folytatás:

http://www.barkaonline.hu/kritika/1967-nyir-jozsef-ket-regenyerl