Payday Loans

Keresés

Juhász Ferenc (1928-2015) PDF Nyomtatás E-mail
Jenő verses könyve - Jó, igaz, szép és nagy magyar vers
Juhász Ferenc
A boldogság
Új versek
A változás szerelme
Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-
nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi
emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.
Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek
határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós
szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a
költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,
amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,
mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?
Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha
beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.
Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-
hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló
némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,
mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így
volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal
voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a
lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag
kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával
győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-
sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon
vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.
Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-
rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,
mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint
szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,
jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a
legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.
Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,
természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom
nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi
szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi
jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált
legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-
teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet
kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-
hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim
5
sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza
szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,
fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint
sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás
mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás
szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt
múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-
dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint
a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől
is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:
szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.
Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.
Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos
oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-
burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú
vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam
meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-
páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap
szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek
egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?
Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én
legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,
a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.
Budapest, 1983. november 19.

Juhász Ferenc

 

 

A boldogság
2728
Élet-bíztató
Egy angyal jött a Bibliából, hóna alatt a
sziklasír van. Lányaim hasa, mint a csikóké,
Annáé is, Eszteré is, Anna kétéves, Eszter
hároméves, kiscsikó-hassal meztelenül szaladgálnak
a lakásban. Befűtöttem, november van, kályhám
körűl vak árnyak ülnek. Aristophanes kecskebakon
nyargal, apám csontváza nagy kalapban, harmonikázik
a szép csontváz gyöngyházgombos sváb nyerítővel.
Hajamban turkál a tüdővész-kezű Csokonai Vitéz
Mihály, a másik Mihály meg, Vörösmarty kézirataim
fosztogatja. A Mama most mit is csinálhat a Thomán
utca 9/b-ben? Krumplilevest főz, beszél magában?
Emlékszem, mikor öcsémet szülte: széthasadt,
mint egy uszonyig-száj tűzhal. Ide négy utca
Weöres Sándor, ide két utca Illyés Gyula, ide
száz utca Illés Endre, ide húsz utca Bata Imre.
A kertben verebek, rigók, seregélyek, a
sündisznók, a tüskegolyók alszanak a földben,
nemcsak a halottak. Halottak napja elmúlt,
az ifjúság is elmúlt, feleségem merengve
fehér ingem vasalja. Alighieri Dante nagy
éposz-könyveim nézi. Három a könyv, három könyvvé-
kötött papír-csönd. És sír a görnyedt Dante:
„Addig meg nem halhatsz, amíg e könyvek várnak!”
Illata dög és sáfrány, illata fény és Isten. Illata,
mint egy asszony vulvája túlvilágon. Majd eljön a
Karácsony, és veszek nagy fenyőfát, a gyerekek
ámúldoznak Ferkó-Kati szemekkel. Majd eljön a Szilveszter:
iszunk egymást ölelve, s az emberiség izzik fehér
jövendő-gyászban. Lesz háború, vagy nem lesz? Asszony
ragadj hitemhez, s az emberiség égve üvölti, hogy
„mi végre?” Én ötvennégy elmúltam, élek, fölszabadúltam,
élek, hogy meg ne haljak. A költők mit akarnak? Maguk
alá földet kaparnak, mint ürítés után kapar a kutya
hátsó lábaival. Ürülékét befedi, hogy nincs, azt
képzeli. Ülök. Irdatlan gyémánt-dühével betakar
az Angyal gyötrelmes Apokalipszis-szárnyaival!
(1982)
Kicsi sors-éposz
Kőműves-segéd volt, talán politizált, Mama
azt mondta: „Mi lesz a gyerekekkel?” És Papa
harmonikázott a sramlizenekarban. A kocsi-szánban
havas szalmafészek, okádtak, ittak a részeg zenészek,
kezük üvegkesztyű, arcuk rubint-álarc, kalapjuk
röpűlt, mint a fehér átok, a hóviharban titánok
röfögtek, fél-istenek sírtak, bibliai kurvák vaginája
bűzlött, a féderes szánkót két kulák-ló húzta,
fehér durrogásuk: gőz-csigabigaszarvak, ki-begyűrődött,
szívódott a pántlikákkal befont lófarkak alatt, a
lóseggek aranyér-kitüremkedés húsrózsája szagos
széllel köpködte a forró ürülékgombócot
és a mítoszok hellén istenei, a nem-heréltek
nyájasan röhögcséltek odafönt, Goethét kigondolva
vihorásztak és Papa harmonikázott a sramlizenekarban.
Richard Wagner egy rothadó hattyún repűlt és Liszt
Ferenc, mint véres katonaing feküdt a földben fagyottan,
és Gusztáv Mahler állva vezényelt a földben, lukas
fogsoraiból gyermekcsontvázak lógtak ki legyező-
pávafarokként, Bruckner és César Franck lebegtek
az égitest-dübörgés keringés-kollapszusában, mint
kétfejű embrió-emberhalcsikók a zöld formalinos
üvegben, egy pénisz-csirával, négy karocskával és
Papa harmonikázott a sramlizenekarban. Papa
harmonikázott a sramlizenekarban és Chopin
az Ördög jóságból-csiszolt lábujjain zongorázott
a dühödt szív-lekvárban a Földgolyó magma-szégyenében,
Richard Strauss vizeletszagú és hüvelyváladék-szagú
sárga rózsákat osztogatott a Földgolyóban
tizenötmilliárd csacsogó halottnak, förtelem-
csillogású pikkelyes imával és Papa harmonikázott a
sramlizenekarban. Köhögött már és köpte a vért és
köpte a nárcisz-színű hurutot és okádta a vért
és józan volt mindíg és részeg volt mindíg és véres
volt a párna, a dunyha, a lepedő, a szobaföld is
véres és véres az inge, gatyája, melle-szőre és
töke-szőre és keze véres volt és vérrel összekent az
30
arca, fél tüdejét már kivágták, olyan volt, mint egy
tojás-sárgás, tojás-fehérjés véres tollseprű és az
ondó-foltos lepedőn izzadt vérkereszt. Kint még a hó
beszélt, ült a konyhában a hokedlin, a sparherd alatt
büdös faládában kiscsibék csipogtak éhesen tolongva,
kamasz költő-szívem barka-csillagai, kotlóstyúk kotyogott,
forrt a bableves, az ablaktáblák Újszövetség-lapjai
közt öcsém kis bakancsa, meg az enyém, a bőrtorkok
cserepei közt széndarab, dió, virgács, szaloncukor,
krumpli és hagymafej, hiszen Mikulás volt és Papa
harmonikázott hosszúgatyában a hokedlin, behunyta
szőke szemét és nevetve harmonikázott a sramlizenekarban.
És Dimitrij Sosztakovics didergett Anna Sznyegina-jajban,
Hindemith álmosan szivarozott, bálna fújt
gőztüdőpamacsot, Arnold Schönberg kipikkelyesedett
mint egy jégbefagyott varánuszgyík, üvegpikkelyfa lett,
Anton Webern Parsival kardjába dült vigyorogva,
Alban Berg egy asszony levágott fejét csókolgatta,
markolva sörényét, a ringyót, szemével kottázva a
nyakcsonk vérütemét, Darius Milhaud kövér hátát
Franciaországnak döntve pasziánszot játszott az Isten
makk-kúpja hajszáleres nyálkahártyabőrén, Honegger
Watt Whitmant kereste, és egy Minotaurusz-bikával
birkózott Manuel de Falla üzekedés közben, Ravel
hanyatt-feküdt Apollinaire döglött homlokán, és a The
Rake’s Progress szakállas babája Stravinszkivel
csókolódzott és Papa harmonikázott ábrándozva a
sramlizenekarban. Én meg piros szárnyas csikómra
aranypatkókat szögeztem. És odajött Bartók Béla, kis
ezüst-villám és azt mondta: „Fiam.” Mama sírt, mikor
a röntgen-képet hoztuk. Papa azt mondta: „A marhák,
még a kezembe is adják!” És a Február: dicsőséges
kristály-doboz. És a dobozban színes üvegfejű gombostűkre
tűzve, mint pávatoll-csápú kitinöltöny-állatok,
alvadt tüdővész-köpet púder-rózsakönnyek, kék
mohapikkely-állatbimbók, hártyás hegedűversenyek,
páncélos szelvénydörmögések: szárnymerevítve,
csáp-pödörítve, színes vánkos és veseszemekkel a bogarak,
lepkék, tücskök, sáskák, hőscincérek, imádkozó
sáskák, cserebogarak, darazsak, dongók: a tengerből
kihalászott Debussy, kék moszat-nyálfrakkban,
orrlikaiban, füleiben, szeme rothadt kocsonya-gyűszűjében,
sárga bordáin, s az ujjperecek foszladék-kesztyűdugóin
majszolódó lila rákocskák, tengeri csikók üvegtrombita-
31
kérdőjel tüskeizgalma, s ott ült merev
fátyolszárnyas szőrdugóként kristályátok-szembuborék-
rózsákkal Prokofjev, „herzschlag, szegény”, és Janacek,
mint egy szakállas krigli sör, és Enescu, az arany-mirigy
bibircsók, és félig-döglötten vonagolva az
öröklét-spiritusz szagát böfögve Carl Orff és
Kristof Penderecki is, és Karlheinz Stockhausen,
mint egy fényes alkony és Boulez sötét Sigmund
Freud-ragyogása és Papa ült a halottas ágyban
és harmonikázott, mint a sramlizenekarban.
Mikor nyáron a kórházból kijöttünk: Papán
micisapka volt, rajtam kihajtott fehér ing, lábainkon
csámpás rossz félcipők. Papát néztem,
aztán a Körönd platánfáit, Papa a levegőt húzta,
mint egy üvegharmonikát, vékony drótréz-pókláb-ujjai
csuklósan, ízelten mozogtak. Nagy szőke kezei között
tekerődzött, szuszogott, röffent az üveghernyó, mint sündisznóröfögés,
disznóröffenés, vaddisznóröfögés, ahogy összenyomta-széthúzta szelvényzsák
fújtatóját, tágultak, kinyíltak, megdagadtak a naparany sarokzacskószegésű
üvegszelvények, összepréselődtek és széthúzódtak, harmonikázott a
szelvényes levegő, mint egy összenyomott-széthúzott celofán-lampion.
„Nézd Papa, mondtam, az ott Kodály Zoltán.” A tér másik
felén állt egy ember, szakállas karcsú hajlott
fém-madár, kezében könyv volt, semmi kotta.
Papa azt mondta: „Ez is olyan híres?” „Zenész,
mondtam, az Isten okos könnye. A föld anyaga,
a föld nehéz fénye. A gyász klorofillja. A hit
halál-szájból a túlvilág fény-tenyészetébe
áttört növénye. Szakállpamacsos ezüstlepke-láz.
A hűség ő, a megmaradás, meg a gyász.” És majd
elpusztultam bele, hisz a koporsó Papával volt
tele. Nézte a gyémánt-hervadást: Artur Rubinstein,
Jasa Heifetz, Natan Milstein, Isaac
Stern. Mondhatnék-e mást? Rajtam nem segít
az Isten. Világ-düh: megversz? Asszony ölelj át,
csókolj a gyilkos őrület-zsivajban. Feküdj szívemre,
hallgasd: Papa harmonikázik a sramlizenekarban.
(1982)
Karácsonyesti mese
Eszter, Anna ülj le, üljetek a kis-székre, te a tiédre
Anna, te a tiédre Eszter, ne lökdössétek egymást, ne
cibáljátok egymást, combomba ne harapj Anna, Eszter ne
ugrálj, mint egy rózsaszínű szöcske. Anna, szemed akár
egy hatalmas szőke lóé, Eszter szemed akár egy óriás
fehér tevének, lószem nagy kék szemed van Anna, teveszem
nagy szemed Eszter, lószempilla, teveszempilla mámoros
szempillátok. És Eszter szeme barna. Én még rorátéra
jártam hajnali havazásban. Kezemben égő gyertya hajnali
havazásban. Omlott a hó zsírosan, mint egy éposz lángoló
látomása, százmilliárd vers-sor zuhant ki az Istenből. A
hajnali harang szólt, harangozott a hajnal és fehér köd-
harangok és fehér hó-harangok. Kezemben égő gyertya, rózsa-
gyűrű a rácsban, mint piros napraforgót vittem az égő gyertyát.
A cipőm teknősbéka, foltozott teknőckagyló, pléh-tölcsér
rövidnadrág, térdem két piros bimbó, kezeim, mint
halottak lila fogsora. Kis pöcsömig a hóban, úsztam a fehér
gyászban, kezemben égő gyertya, harangozott az ünnep,
mint őslény ősiszapban evickéltem a hóban, gyíklábcsillag
nyomatok fehér csipketoll-farok halál-örvénye mögöttem.
A templombelső kristály, köhögéspamatokkal. És égett ezer gyertya,
énekelt a szegény-nép, és Szűz-Mária, Jézus a hangkristályba
fagyva és deres volt az Isten, mielőtt megszületne!
Volt egy fiú, József Attila, verset írt a szappanosléről, azt
írta: a szappanhabgyík, akár egy szivárványos folyékony sárkány,
habhártyabuborékhalmaz-szelvények, pikkelyek,
hátak cellás törékeny üveghólyaghab-kúszása a bánat.
Elmondta József Etuska, nektek Etuska néni, Szárszón
nagyon hideg volt, ezerkilencszázharminchétben. Jött egy
ember hogy fát hoz, egy egész szekér rönköt, a gyerekek
csimpaszkodtak, kötényem ráncigálták, a legkisebb karonülő,
bilin kakált a kicsi, bőgve kakált kisingben. Átfújt
a szél a házon, mint fénycsönd a túlvilágon, akár egy drót-
kalickán, futottam a kocsi mellett, a lovak mellett szaladtam,
fújások gőz-kiáltvány, röhögésük gőz-söprű!
Attila nagy fejszével hasogatta a rönköt, jót tesz a testi
munka, tudja Feri csomós volt, izmos, mint egy ökörszív!
33
Mondtam is Attilának: „Hozz cimetet Attila!” „Nem megyek,
mondta Attila!” Cimet, cimetičre, cinterem! „Nem
akarok menni!” „Cimet, cimetičre, cinterem”: mondtam József
Etának, fahéj, temető, templom körüli temető, mondtam.
Attila bambán nézett, zsebeit lassan kirakta, a dóznit,
a kulcsot, briftasnit. Mindíg a kúttól féltem, zokogógörcsöt
kaptam, aki nem dolgozik mondta, az ne is egyen, mondta,
kezébe kapaszkodtam, húzott a földön Attila, a térdeim a
földön, véres térddel a padlón, mint imádkozó sáska, lábaim
elgyöngűltek, szemem két fagyott üvegpalasátor. Hagyd
nyitva az ajtót. „Hát össze lett tévesztve az Attilában minden?”
A gyerekek sivalkodtak, a gyerekek üvöltve sírtak, a gyerekek
szaladgáltak, aranyhörcsögök, kanárik, stiglicek, fehér
egerek az ezüstdrótketrecben, a huzat-kalickában. „Így
össze lett tévesztve az Attilában minden?” Pedig csak cimetet
mondtam. Cimet, cimetière, cinterem! Feri, te tudtad?
Én bőgtem, mint egy szarvas, eldugtam a kalapját, az ágy
alá dobtam. Dehát ő mégis elment. És közelgett Karácsony.
Én nem tudtam ezekről. Ő nekem sose mondta: „Hát mibe
kapaszkodjak? Marx tejút-szakállába? Freud Zsigmond
fehér kezébe? Vagy Freud halálhitébe? Kapaszkodjak az
Isten varánuszgyík farkába, egy gyémánt-hörgés szeráf szita-
kötőszárnyába, Jézus heréibe, Petőfi Sándor farkasagyarába?”
Hé, Eszter ne aludj el, hé, Anna ne aludj el! Minálunk a
szobában, Bián az egy-szobában a vaskályha pirosan
izzott, sárga volt, szinte véres, mint egy folyató tehén hús-
csőrrózsa hüvelye! Kis proli-aranyoszlop volt a mi boldog
kályhánk, ajtaja vasrács-álarc, arany lovagsisak-rostély.
Tetején zománclábos, teavíz gőzölgött abban a piros zománc-
kalapban. A falon hímzett képek, Szűz-Anya, Szent József
voltak, baloldalon az egyik, jobboldalon a másik,
ovális pamutképek, szent-arcú hímpávatollak, mint
színes pamutcsápok. Az éjjeliszekrényben: óvszer, revolver,
serbli. Gyulával egy ágyban aludtunk, nagy izzadtságfoltos
sárga dunyha alatt szuszogva. Fejemnél Gyula lába, fejénél
az én lábam. Tinektek Gyula bácsi. Nem Illyés Gyula bácsi.
De: Juhász Gyula bácsi. És karácsonyfánk is volt,
a szaloncukrot másnap reggelre lezabáltuk. Tudjátok,
mint a kecskék minden zöldet lerágnak, mert két lábra
fölállnak és szaros Trockij-szakálluk és patás mellső
lábuk aranygolyóba mártva és nagy fekete tőgyük két
húsuborka csöcse merev, akár két fallosz, Aristophanes-
pofájuk bogáncsos moha-tarsoly, szemük ravasz reménység,
mint a békának, kidülled és fogsoruk rossz költők
34
versei csontkötésben és szarvuk két zárójel, köztük a
teremtés átka! Akácpénzt, bodzát, virágot, almafalevelet,
szilvát ropogtatva zabálnak, a magot még ki is köpik és
szarnak fekete bogyókat, pedig csokoládét se esznek.
Mi meg a szaloncukor ezüstpapirkabátját gyöngéden vissza-
gyűrtük, a fehér papírtollseprű-rojtos galambfarkat
legyezősre kihúztuk, és zizegett az éjfél akár a mindenség
neutron-létcsomói! Négy ólomkatonánk is volt, ólomló ólom-
huszárral, gyalogos ólompuskával, ólomszurony a végén!
Ólomtalpakon álltak, mint Donatelló-szobrok, mente, bugyogó,
nadrág, csákó, sapka beföstve. És ólomjajgatások és
ólomnyerítések és ólomhaldoklások és ólomgyávaságok! Egy
hintalovunk is volt, nagy fehér-barna-pettyes, piros bőr kantár-
szíjjal, festett aranysörénnyel. És eljött Pista bácsi, Rézi
nénivel jött meg, Pista bácsin kicsi sváb kalap volt, fekete
szalagos fekete posztó, az istenért le nem vette, Rézi nénin
lila fejkendő, paszomántos zöld rékli, aranygombos zöld
pruszlik, ült a két fiatalság: tücsök Sztálin-bajusszal,
aranyszeplős pajzs-arcú szöcske zöld kitin-üvegingben.
Kezük vörös őszirózsa, Krisztus fagyott keze kereszten. Kezükben
rozmaring-ág, zöldkristály korallág volt! És mákos-beiglit
ettünk és diósbeiglit ettünk és főtt kolbászt is ettünk
és rumos teát ittunk és volt még mandarin is, kis fűzfa-
fonadék tálban aranydió, ezüstdió, alma és füge is volt!
Rézi néni már meghalt, megfogtam koporsóját, mondtam:
„Vigyük a földbe!” A rokonfiúk pedig: „Feri bácsi ez a
mi dolgunk!” Hó esett, Karácsony volt és Sándor jött énekelni,
a cigány-Zeusz-csődör. Kis karácsonyfa kezében, szájában
égő pálinka, úgy fújta a lángot, mint Isten a világot.
Lángkardot énekelve, hólovát megülve repűlt sírva a
mennybe, körötte piros fénybuborék, abban a buborék-
anyapocakban ült, mint Hieronymus Bosch virág-szárból
kinőtt üveghólyag-szemgolyótokban Ádám meztelenűl,
virágzó péniszével, mellette a ruhátlan Éva folytatás-hitével.
És éjfélkor a disznónak angyalszárnya nőtt az ólban
és fölrepűlt röfögve a hó-mögötti holdra. Ady Endrét
kereste, aranyserlegből inni, vérbajuszos arccal.
Mi öcsémmel az ágyban, kis varasbékák ültünk. A szobában
már sötét volt, petróleumlámpa elfújva, csak a petróleumszag
könnye. A felnőttek a konyhában ittak, harmonikáztak.
S a nádfödél alatti vályognégyszög-nyíláson, az ablakon
benéztek szuszogó zsibongással, fonó állat-fújással, mohás
tülekedéssel, szárnyas söprögetéssel, foszforos mosolygással,
gyásztalan gyógyulással, kő-éposz tolongással: a Remények.
35
Az elefánt: óriás lebenyes ólomtrombita-asszony, a zsiráf
csöpp bársonyvagina istenkekesztyű-fejével, hajlott pettyes
nyaktornya irdatlan csigabiga szarva, a zebra fekete-fehér
csíkos menyasszony-mosolygás, a kenguru, mint Pán hasára
forrasztott lázas ólomtarisznya, a fóka, akár egy bajszos
ólomszivar, szakállas vasvarjú-templom, a medve, a
barna bűnbánat, hosszúkás szőr-sárgarépa fejével a teve,
elnyúlt ovális orrlikaival, lapos húskanál-duplaság aj-
kaival, mint állat-Nofretete, a bömbölő piros rózsa-
dagadás, az orángutáng és piros mirigyseggével a pávián,
ezüstlegyezőbordás kék szőrálarccal, hosszú, cérnacsomóvégű
piros hímvesszővel akár egy merengő kolibrimajom-darázs,
és a bölény is benézett, akár az emberiség szívébe az
alkony és nézte a karácsonyéj izzó petefészkében bimbózó
emberkezdet-szemünket, a karácsonyéj gyertyaszagú és
csillagszóró-szagú méhmagzatvizében pislogó gyermekdal-
szemünket, mint a teremtés legősibb csillagait az ablakot
betöltve kő-arcával az orrszarvú. És sehol egy madár!
Nézte a kő, a kő, a kő nézte fekete ünnepünket. És kőpalák,
kőrostok, kőgerendák, kőlemezek, kőgyűrődés, kődúcok,
kőívek, kőgyűrűben kőkorong, és kőcsészében az orrszarvú
szeme, mint fölütött strucctojás óriás sárgája
hártyásan, sárgán, csillogva remegett, állatszem-telehold,
pupillátlanúl! No, Eszter ne aludj még, no, Anna ne aludj
még, tudod a fehér orrszarvú évente huszonöt tonnát szarik,
végbele úgy köpi a forró ürüléket, olyan
vastagon ontja akár a hurkatöltő bélbe a májashurkát.
Mint csépléskor a szalmát a cséplőgép lemezrózsa-fa-sáskaszája.
Hát így volt Eszter, Anna, hát így volt Anna, Eszter!
Később katonabácsik jöttek. „Gute Nacht. Winter, Winter.”
Aztán katonabácsik jöttek. „Drasztutye, nyemci,
nyemci?” Ültek a konyhában, ültek a szék szélén,
bajszuk a fülükig ért föl, akár Arany Jánosnak,
mikor a Toldit írta. És mákosbeiglit ettek, madárként
csipegettek, térdükön a puska, szuronyuk hegyén a Történelem
és sapkájukon csillag és térdükön sapkájuk. Apám
ingben, gatyában hortyogott az ágyban, mert apám be volt
rúgva. Aztán már mást se mondott, szepegve hófehéren:
„szukcesszive, szukcesszive”, hogy egymás utáni, fokozatos.
Eszter hallgass! Elmondod? „Katona bácsi hopp, hopp, hopp,
adjon nekem cibakot. Ha nem kapok cibakot, betöröm
az ablakot!” Ne szopd az ujjad Anna, ne szopd jobb
hüvelykujjad, mint tehén csöcsét kisborjú, nyálcérnás ró-
zsaszájjal. No, aludjatok szépen. No, iszkiri az ágyba, no,
36
usgyi be az ágyba, no, zsuppszti be az ágyba! Eszter még
elmondod? „Bujj bujj zöld ág, zöld levelecske, nyitva
van az aranykapu, csak bujjatok rajta. Nyisd ki rózsám
kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat.”
Anna te is mondod? „Csita, csita péntek, cserelem csütörtök,
zsab serda.” No, sipirc be az ágyba! „Én is pise, te is pise,
gyere pise, vessünk össze.” Aludjatok. A csönd aluszik.
És alusznak a temetők. És alszanak a versek is. József Attila
alszik, véres ingét sárga koponyája alá gyömöszölve és
Móricz Zsigmond alszik és jobb szemgödrében Báthory
Gábor ül és bal szemgödrében Bethlen Gábor ül, és Babits
Mihály is alszik és áthörög Szabó Lőrincnek a földben:
„Békességet Lőrinc.” És Kassák Lajos is alszik a földben,
s a Lovak Proletár-Mennyországában a csönd bíboros
lószemén ül, mint Jézus szempilláján a tizenhatszárnyú
boldog átok, és Veres Péter is alszik a földben, balog-barna
bajsza a halálba ragadva, mint oltott mészben százlábú
bogár, és Ferenczy Béni is alszik és a földet öleli
borostyán-vicsorgással, mint büdös fekete savanyú,
kukaczsír-Afroditét, és Nagy Lajos is alszik, elolvadt
laska nagy teveajka a földben, csak hite vándorol
vánszorogva, mint a döglődő ős-sárkányok a páfrányos,
pikkelyfás, pecsétfás őstalajon, mert csepp koponyájukban
agyuk nem több, mint a négy szívgerezdű-tüdőgerezdű
dióbél, s meghaltak míg hegycsúcsnagy testük valami részi-
ről az agyvelőig szívárgott a pikkelytemplomnyi tapasztalás,
és Kosztolányi Dezső is alszik a földben, immár végleg
meztelenűl, medencecsontja kőlepkeszárnyán féreg-hullák-
ból a Nyitott Szentírás, és Nagy Laci is alszik a földben,
árva csontváz-kereszt, a Zöld Angyal nagy ács-szögekkel
csontvázára szögezve, csontváz-kezeire, csontváz-lábaira,
mint egy iszonyú rothadó zöld madár, zöld király-sas,
korhadt zöld pikkelyasszony, oszladozó zöld levél-
Tündérkirálynő, és járógépe külön alszik, mint lovag-
páncélruha csavaros, pántos, csillagos, izelt, szelvényes
combig-érő csizmacipője, mint levedlett sáskacomb-
sáskalábszár-sáskaláb: a sárgarézdrótcsillag-lábfejű,
pórusos üres zöld kitinharisnya, csönddel kitömött
rézszitaháló selyemharisnya, szürke bársonycipős rozsdás
nikkelváza, és Simon Pista is alszik a földben, issza
a kukacos földet, mint egy jégkásás nagyfröccsöt
és jajgatásra-tátott koponya-szájában a Dunántúl
havi vérzése alvad, és Kati mamája is alszik a földben:
Erzsike-néni a földben alszik, Bródy Sándor
37
bajusza szőréből font Rembrandt-csokrot szorít
csont-gyíkláb kezeivel csontvázába olvadt földsár-
habrózsa szívére, és nem tudja, hogy nem volt se Isten,
se ember, és soha nem lesz aki rajta segítsen, hiába
tőle kétszáz méterre az a Másik, akiből itt a felszinen
annyi maradt csak, mint gyík levedlett lába után a
karmos hártya-lábkesztyűs hártyabőr pikkelycsizma.
Üres halálzsák. Mint egy bronz lószobor üres lába-
belseje a patákig! Karácsony van és alszik a tegnap a
temetőkben Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában,
ragyognak a halottak, lángolnak a csontvázak a földben,
még nem a Hold anyagában, még nem a bolygókban,
a bolygók holdjaiban. Csicsíja, babája, alszik a mamája.
Aludj el Eszter, Anna! Az atombomba alszik, a hidrogén-
bomba is alszik, a neutronbomba alszik, a rakéták
is alszanak, betonkoporsókban alszanak, páncél-
koporsókban alszanak! Jó éjszakát szűz csillagok,
Juhász Ferenc, én, itt vagyok. Feleségem vállát karolom
és kinézünk az ablakon. Most a kert akár a
páfrányos, madárcsontvázas, sárkánycsipkelábnyomos
őskori kő. Vastag nehéz szelet lobogtat az eső.
Csattog a víz csillagtalan kövér fekete őskönyvlap-
lapozás-ünnepe. Hisz másképp nem is lehetett, a
megváltás megszületett! Karácsony van, hát irgalom
jövőtöknek két angyalom. Ne jöjjön világdög-sikoltás-
robajjal, fehér robbanás-tejút mindenség-göngyölet-
tűzözön-hajjal, ne jöjjön, ne jöjjön, ne jöjjön,
ne jöjjön a mennyből a rubint érhálógömb-szemű,
iszonyat tűzrózsa-mellű, füstből és tűzviharból szőtt
dühödt, őrült Piros Világmindenséget Tépő Angyal!
(1982)


LAST_UPDATED2