A SZÍNÉSZNŐ

Nekem a végzetem volt a színésznő,
Ki ifjúságomban játszott velem,
Játszott halált és életet s azóta
Kísér e bús és csalfa szerelem.

A múltak süllyesztőjéből gyakorta
Fölbukkan s szőkén mosolyog felém,
Rég elzengett zenékre ring alakja,
Mely egykor üdvösség volt és remény.

Daloknak anyja, kínoknak szülője,
Sokat kószáltam véle Váradon,
Övé volt koldús bérem, dús babérom,
Az imádságom és a sóhajom.

Miatta félek szép szemekbe nézni,
Miatta lettem agg és zord legény.
Miatta lennék ismét balga költő,
Ha egyszer én még újra kezdeném!

EMLÉK

Egy régesrégi operettben
Egy kis színésznőt megszerettem.

Játszott a távol rokokóban,
Szívemmel is játszott valóban.

Nekem oly szent volt ez a játék;
Az irigy sorstól bús ajándék.

Lelkembe villant szőkesége...
De a játéknak vége, vége.

Egy melódia él szívemben,
De a szövegét elfeledtem.

Fáradt, unott, szomorú néző,

Tudom már: minden nő színésznő!

AZ ÖREG SZÍNÉSZ

Még ruganyosan jár-kel a szinen.
Hány éves, azt nem tudja senkisem.

A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
S maradt számára is még diadal.

Az öltözőben sokszor elmereng,
Hogy hova tűnt a régi regement?

A régi tapsok forró zápora
Az ő fejére nem hull már soha.

A régi cimborák és szeretők
Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.

A régi koszorúk babérja int,
De nem találja régi álmait.

Az élete lejátszott, únt szerep
S a nagy süllyesztő egyre közelebb.

Az örök súgó azt susogja: Csend!

S négy deszka közt pihen meg odalent!

***

Juhász Gyula összes versei