Preuss az európai János-tradíciót kutatva,^* teljes joggal állapíthatja meg, hogy János „nem görög metafizikus, hanem apostol, aki evangéliumát mint mesterének hűséges tanúja, írta meg. Láttuk az Ő dicsőségét – írja az elején. Amit mi láttunk és hallottunk, azt hirdetjük Nektek – így kezdődik első levele. Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet. A Krisztus-alak, amely János evangéliumából előtűnik, semmiesetre sem fénykép, hanem portré, éppen ezért nem puszta nyersanyag, hanem fölmutatott élet, nem tudósítás, hanem bizonyság.” Éppen ebben van Jánosnak páratlan, de egészében még Preuss után is feltárásra váró hatása a homo divinans európai világára: alkotó személyiség és kollektív néphagyomány szakadatlan sugalmazásaira, dialektikus hullámzására.

Pázmány Péter egyik prédikációjában^* Jánost hasonlóképpen királyi sasként magasztalja:

A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának  kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangelista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely mint a fának völgye (= veleje, sűrűje) nem látszik első tekintetben.

*

Ez mai szent napnak evangéliomában – írja^* a Legenda Aurea átköltésével az Érdy-kódex – Anyaszentegyház emléközik dicsőséges Szent János evangélistáról, Krisztus Jézusnak fölötte szerelmes tanojtványáról, kinek az édes Üdvezejtő az végvacsorán minden isteni titkát megjelenté: elmúltakról, jelenvalókról és jevendőkről. Prófétává tevé, ő szent halálában részessé tevé, szent szüléjének oltalmul hagyá, és kimúlásakoron halálnak kénja nélkül az erek dicsőségben vivé. Bódogságos Szent Péter apostol... es magának jeles barátul választotta vala. Annak okáért nagy sokakban szószólóul es választotta vala őtet Krisztusnál, mert mindent nem mer vala Péter Krisztustul megkérdeni... Mikoron azért hallotta vóna Pétert, hogy meg kellene őneki feszülni, kévánja vala megtudni Krisztustul az ő szerelmes barátjának es dicsőséges halálát. Annak okáért mondá: uram, ez én barátom, mit leszen szenvedendő? Felele Jézus Péternek és mondá: ígyen akarom őtet megmaradni, azaz nem akarom, hogy olyan mártíromságot szenvedjen, mint ti, de kén nélkül akarom, hogy kimúljék ez világból.

Ez ellyen kegyelmes malasztosságot kedég az tebbi között érdemle János, doktoroknak mondása szerént. Ez négy jeles okokért:

Elészer az ő szeplételen tisztaságos szűzességért, kit Szent Jeronimosnak mondása szerént az mennyegzőből hívá el őtet Krisztus az apostolságra, és nem hagyá házasságnak törvényében leletni. Sokan kedég tévölögnek benne, ki lett légyen az ő jegyese, hogy semmi emléközet nincsen írásban róla. Mondják, hogy Mária Magdaléna volt, de azt nem kell hinni, mert mikoron Mária Magdaléna keráli nemből volt, János kedég egy szegény halász fia. Sem tisztesség, sem nemzetség nem adta vóna, hogy ők egybeférkőztek vóna, de miképpen Szent Albert pispek és Ludolfos szent atya mondja: az ő jegyesének Anachita volt neve és tiszta szüzességben megmaradott holtig, és az Szűz Máriának szolgáló leánya volt, míg élt.

Másodokáért kiváltképpen való malaszttal szerette vala Krisztus Jánost az ő gyenge ifjúságának okáért, és ifjúságában hagyta vala ez világot és ő atyját, anyját, és minden jószágát, Krisztus Jézust követvén...

Harmadokáért, mert jóllehet szegény szüléktől vóna János, de maga az ő anyjáról nagy nemből vala. Az ő anyja, Mária, asszonyunk Máriának húga vala azon atyául, anyátul... Annak okáért es fölötte szereti vala őtet az áldott Úr Jézus Krisztus, mint rokonságát, és illik vala, hogy jeles malaszttal ékesejtené meg az ő szerelmes öccsét...

Negyedokáért érdemle János kiváltképpen való malasztot Krisztustul, mert tebb jókat es hagya el János ez világon, honnem mint az tebb tanojtványok. Illik vala azért, hogy tebb érdemet es venne.

Urunk Jézus Krisztusnak kiváltképpen való szent malasztját értették lenni Szent Jánoshoz, mikoron sokképpen való veszedelemtül megtartá. Elészer, mikoron Ázsiában prédikállana, Domitianus császár forró kád olajban vetteté, Szent János kedég kijeve belőle minden sérelem nélkül. Annak utána számkiveté Pathmos nevő szigetben, holott látásáról való szent könyvet író. Azonközben Domitianos császárt az ő kegyetlenségéért Isten az világon kivévén és uraságából levetvén, Szent János az számkivetésből minden békességgel meghozatnék Efezomban. Eleiben kelvén azért az várasbeli népek, azt mondják vala: áldott, ki jött Urunk nevében. És azon bemenetivel Drusianát, ki kimúlt vala az világból, feltámasztá Úrnak nevében...

Annak utána, mikoron meg es Ázsiában prédikállana, az bálványisten papi fejedelmi azt megbosszúlván, megfogák Szent Jánost, és kezdék vinni Diana istenasszonynak templomához, hogy áldoznék az bálványnak. Kiknek mondá Szent János: ha az ti istenteknek nevével Krisztusnak egyházát eltörhetitek, hát kész vagyok áldozni. Avagy ha Krisztusnak nevében az templomot eltörhetem, hát higyjetek az Krisztusban.

Mikoron az köznép neki engedett vóna, Szent János imádságot tévén ottan az egész templom fondamentomából elesék. Azt látván Aristodemos nevű papi fejedelem, nagy háborúságot indojta az nép között. És látván azt Szent János, mondá: óh Aristodemos, mit akarsz, hogy tegyek. Ottan felele: ha azt akarod, hogy higyjek az Jézusban, ime mérget adok innod... Ha semmi veszedelmet nem szenvedendesz, ottan tudom, hogy bizony Isten az te istened. Mondá Szent János: tedd meg. Mondá őneki: egyebeknek adom először, kik mikoron el nem szenvedhetendik, te es inkább megrettenj tőle. Kére azért két halálra való embereket az bírótul, és mikoron nekik megadta vóna inniok, ottan meg ketten meghalának. Szent János es kezében véve az pohárt és szent keresztnek jegyét vetvén őreá, ottan megivá, és semmi sérelmet nem szenvede. Ottan azért mindnyájan Úristent kezdék dicsérni. Monda esmég Aristodemus papi fejedelem: méges egy kétség vagyon énbennem. Ha ezeket feltámasztandod, kik az méreg miatt meghalának, hát bizonnyal hiszem. Ottan Szent János adá neki az ő kentesét, mondván: menj el, vesd a megholtakra, mondván: Krisztusnak apostola bocsátott engemet tihozzátok, hogy Úrjézusnak nevében támadjatok fel. És mind azt tette volna, ottan feltámadának...

Mikoron azért Szent János evangélista és Krisztusnak szerelmes apostola jutott volna egy héján száz esztendőre, immáran közel ő halálához, írván Úrnak szenvedése után hatvanhét esztendőben, jelenék neki ennen maga az édes Jézus Krisztus, és mondá őneki: ...vasárnap én hozjám jösz. Mikoron az vasárnap eljött volna, híre lén benne az köznépnek, és mind hozjá győlének. És tyúkszótul(hajnaltól) fogva nagy erősen prédikálván őnekik, hogy megmaradnának a szent keresztyén hitben, és Krisztusnak parancsolatit megtartanák szegetetlen, mert azoké vóna az mennyország. Annak utána vasárnap megáldá az népet Úrnak nevében, és az nagyoltár előtt egy koporsót ásata, az földet kihozdatván az Egyházból. És leszállván az veremben, ezenképpen imádkozék, keze fölemelvén: vagyok hivattatván az te lakadalmadra én édes uram, Jézus Krisztus...

És ottan fényes ked (köd) befogá az koporsót, és mikoron elszállott vóna róla az fényes ked, semmit nem, csak mennyei mannát lelének az koporsóban. Ennen magát kedég Krisztus felvivé mennyeknek szent országába.

*

Georg Schreiber kutatásaiból tudjuk,^* hogy bizonyos, még tárgyalandó előzmények után János evangélista szerteágazó tiszteletének terjesztésében a premontreieknek volt legnagyobb részük és érdemük. A Szent Norberttól alapított rend (1120) sajátos körülményei következtében főleg a közép-európai népek, így a magyarok, csehek, lengyelek, poroszok pasztorációjából, olykor kolonizációjából is kiveszi a maga részét. A középkor végére leginkább a premontreiektől ihletett európai tájakon János evangélista tisztelete kiteljesedik. Ágai, sarjadékai: a Szent János áldása (calix Joannis sacer, Johanniswein, Johannisminne, Minnetrunk),^* továbbá evangéliuma kezdő szavainak tisztelete.

János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője. Most mindezeket elsősorban hazai vonatkozásban egyenként is szemügyre vesszük.

*

János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye és megnyilatkozása a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, eláldás, áldomás, amely Hedwig Schommer legújabb kutatásai szerint^* már a XI. században felbukkan. Egyik korabeli Liber benedictionum írja: pax nostris annis solidetur amore Johannis, vino dat ex rore laticum deus eius amore. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt isszák. Itatták halálraítéltekkel is.^*

Az előzmények és összefüggések megértése érdekében már most tudnunk kell, hogy a középkorban a szentek ünnepén bent a templomban ittak a hívek a tiszteletükre. Ez bizonyára a pogány libatio maradványa, keresztény mása. Az Egyház ugyanis bölcs mérséklettel arra buzdította híveit – miután a szokást nem tudta kiírtani – hogy most már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum emeljék poharukat. Ezért magát a bort is megáldotta. A bort a pap a misében Krisztus vérévé változtatja át, illő dolog tehát, hogy illedelmesen fogyasszák.

Az áldomásból hamarosan, még a gótika elején szentelmény lett, amely az egyházi év liturgiájába is belekerült, János evangélista napjához rögződött. Az Egyház ezzel is ellensúlyozni kívánta a germánoknak a téli napfordulat idején tartott tobzódó mulatságait, amelyeket lappangva tovább is megültek.

A szokás igazolásául hivatkoztak az egyik evangéliumi helyre, ahol Jézus többek között ezt mondja Jánoséknak: meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok? (Máté 20, 22) Ezért szerepel János attributumaként sokszor a kehely. A szeretett tanítvány legendáját előadva, már elmondottuk, hogy Aristodemos pogány főpap előtt a borral milyen csodát tett.

A szokás, vagyis a János nevenapján történő borszentelés főleg premontrei közvetítéssel hazánkban is meghonosodott. Egyik XV. századbeli esztergomi Obsequiale-ban már előfordul: benedictio vini seu amoris Sancti Johannis tertio die post Domini nativitatem.^*Vagyis: a bornak, vagyis Szent János szerelmének megáldása a karácsony utáni harmadik napon. A pécsi misekönyvben (1499): benedictio amoris Sancti Johannis.^* Egy 1545. évből való okleveles adat szerint: poculum Sancti Johannis, quod lingua vernacula áldomás vocatur.^*Magyarul: Szent János pohara, amelynek magyarul áldomás a neve. A pannonhalmi főapátságban már régi időktől fogva megáldották e napon az új bort és ettől fogva kezdték rendesen inni.^*

A győri múzeum őrzi a püspöki pince egyik XVIII. századbeli hordóvégét, amelyre János evangélista van domborműszerűen ráfaragva. A soproni múzeum fenékdeszkáján János, kezében a mérgezett borral telt kehellyel: kígyó bújik ki belőle.^* A hozzá tartozó hordónak nyilván különleges borát megszentelhették és szentelményként ihatták. Az is lehetséges, hogy az ábrázolással magát a pincét ajánlották János oltalmába.

*

 

A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él.

A mi ismereteink szerint népi szentelményként a boszorkánypörök idején, Girót falu tanúvallomásai között bukkan föl először. 1729.Mindaddég nem szólhatott, még a Szent János borát nem vette szájába.^*

Göcsejben hordóba öntik. Itatják tévelyedett emberrel, gyerekkel is. Ha a marhát megrontották, a bort vízzel vegyítik s a beteg jószág hátát kereszt alakjában locsolják.^* Kiskanizsán a szentelt borral kimennek a hegyre és minden hordóba öntenek belőle.^* Nemessándorházaszőlőművesei e szavakkal öntik a hordóba: Szent János áldása maradjon benne ebben a drága borban, hogy meg ne ártson a Jézust dicsérőknek!

A református csökölyiek katolikus szomszédjaiktól szentelt bort kérnek, ha a fejük fáj.

Bágyogon, Rábaszováton a szentelt borból nem isznak. A vetőmagot szokták vele kereszt alakjában meghinteni.^* Rábagyarmaton isszentjánosbor kerül a vetőbúzába.^* A Szent János bora a vasi Vásárosmiskén tisztes házi orvosság. Csornán fülfájásról foganatos.^*Petőházán a tehén fájós tőgyét húzogatják meg vele.

A burgenlandi határvidéken a szentelt bort oltalmazó célzattal a boroshordókba öntik, de azért is, hogy jövőre is jó bortermés legyen.Vasvörösvár (Rothenturm) népe ájulás és fejfájás ellen a fejet dörzsöli vele. Komját (Kameten) szőlősgazdái mind el szoktak menni a szentelésre. Otthon, mikor körüljár a családban a szentelt bor, ezt mondogatják: Heiliger Johannessegen, bleiben alle Teufel hinterwegen.A mosoni Lajtakáta (Gattendorf) faluban nemcsak a családtagok isznak a szentelt borból, hanem a jószágnak is adnak, sőt a kútba is öntenek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget.^* Bóly németjei a megszentelt borral kimennek a pincébe és minden hordóba öntenek belőle.^* A szentelés Elek frank eredetű németsége körében is járja.

Ha már a németségnél vagyunk, az alföldi bortermelő Hajós szintén így ünnepel: a hazahozott szentelt borból nyakfájás ellen minden család iszik egy kortyot. Öntenek belőle a kútba, a marha itató vályújába is. Budaörsön mindenki három kortyot iszik belőle. Közben német tájszólásban efféléket mondanak: Szent János áldása maradj velünk és áldj meg bennünket! Öntenek a pincebeli boroshordókba, néha a kútba is.^*

A dunaszentmiklósi német gazda a szentelt borral meghinti szőlejének négy sarkát is.^*

A bánáti német gazdasszony az újév napján sütött kalácsba János napján szentelt bort is dagasztott, hogy a családot az új esztendőben jártában-keltében minden baj elkerülje.^*

Lesencenémetfalu, Rezi, Pölöskefő zalai magyar helységekben karácsony este egy üveg bort az asztalra tesznek, de nem isznak belőle. Ez az angyalok bora. Ezt viszik el János napján a templomba megszenteltetni. Utána a család minden tagja húz egy kortyot belőle, majd orvosságul teszik el. Különösen fülfájásról tartják itt is foganatosnak. Hasonlókeppen a baranyai Hosszúhetény öregei is.

A szőlőtermő Gyöngyöspatán a hazahozott szentelt borból isznak, majd a hordókba csöpögtetnek belőle. Hangony, Szentsimonfalukban a jánosbor néven emlegetett szentelt borral beteget szoktak itatni, de meg szokták vele hinteni a házat, beteg ágyát, ágyalját is. A közeli Lucskán ebéd után a családfő mindenkinek tölt belőle, hogy Szent János áldása szentelje meg őket.

Óbecsén János napján bort, fonott kalácsot, almát szenteltetnek a templomban. Mint látni fogjuk, ez egészen archaikus hagyomány.Bácska több helyén a szentelt bort fül- vagy fogfájásról tartják foganatosnak.^* Így tartják Hercegszántó öreg sokacai is. A horvátok között is ez a hiedelem.^*

Tápiógyörgyén is van borszentelés. Tréfásan azt is szokták mondogatni, hogy aki ezen a napon elmegy a kocsma mellett és nem tér be inni, az Szent János átkába esik.

A szentelt borral a kesztölci gazda még aznap meghintette a szőlőjét. Ha messzire esett, az időjárás sem kedvezett, akkor abban az irányban végezte a szentelést.

A borszenteléssel olykor almaszentelés is párosul. Nagyécsfaluban a karácsonyesti asztalra tett almát a borral együtt elviszik szenteltetni: torokfájás orvossága. A szentelt almából egy darabkát a jószág vályújába tesznek és betegség ellen erről itatják meg. Így cselekszik a szabadkai tanyavilág bunyevác népe is. Nyilván ilyen megfontolásokból sarjadt a privigyei szlovákok almaszentelése^* is, az ünnepen. Főleg fogfájásról tartják foganatosnak. Az alma- és borszentelést Miske elmagyarosodott, szlovák eredetű népe is ismeri.^*Kelebián a karácsony böjtjén kútba vetett almának jánosalma a neve. Most az evangélista ünnepén kiveszik és annyi részre vágják, ahány tagja van a családnak. Ha majd olyan helyre vetődik közülük valaki, ahol nem talál ivóvízre, gondoljon azokra, akikkel együtt evett, akkor elmúlik a szomja.

Amikor a göcseji ember a pinceajtót évközben a hegyen bezárja, a kulccsal keresztet vet rá és ezt mondja: Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is! Így köszönnek el pincéjüktől Nemessándorháza szőlősgazdái is: Szent János áldása maradjon ezen a hajlékon úgy, mint az elmenőn!

A középkorban ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra keltek, háborúba, messze földre indultak, búcsúzkodtak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért meg még utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. Így itattak Zalaszentbalázson még a közelmúltban is a haldoklóval jánosbort, hogy Szent János áldása kísérje az Úr elé.

Nyilvánvalóan középkori, idetartozó régiség az a Lábnik moldvai csángó faluban élő hagyomány,^* hogy az asztalvetés néven emlegetett halotti torban először a megboldogult számára öntenek bort, éspedig az anyaföldre: Isten csináljon részt ennek a megholt hűvnek minden cseppecskékből! Keresztnevet is belefoglalják a könyörgésbe.

Szent János áldásának másik sajátos középkori fejleménye volt, hogy menyegzőn, esketés idején is sor került a bornak és nyilván a lakodalmi kalácsnak is János nevében való megáldására. A pap a középkori liturgiában e szavakkal nyújtotta a kelyhet a közös életútra induló mátkapárnak: bibe amorem Sancti Johannis! Ezzel emlékeztette őket, hogy most már János izzó szeretetével kell egymást szeretniök. Ernyey József további adatai szerint az osztrákok, főleg a stájerek menyegzői szertartásaiban fennmaradt az a szokás, hogy az új pár Szent János poharával (Weinhansel) kezdi a lakomát, mégpedig János napján megszentelt borral. Ez a hagyomány Tarany szlovén eredetű népénél is él. A csehek és lengyelek János ünnepén a bor mellett kalácsot is szoktak szenteltetni. Ennek nyomai a középkori kalocsai rituáléban is felbukkannak.

A laikussá vált néphagyományból visszakövetkeztetve, a szentelés tehát a hazai esküvő Tridentinum előtti liturgiájából sem hiányzott. Nyomaival, sőt magával az eleven gyakorlattal is magyarságszerte találkozunk. Jellemző, hogy leginkább éppen azokon a tájakon, ahol a praetridentinus jámborság legtovább élt.

Szegedi halotti torokban az énekesasszony szinte napjainkig maga elé vett egy üveg bort és egy kosár fölszelt kenyeret, elénekelvén fölötte a Szent János áldását:

Utána eláldotta a kenyeret és a bort, azaz sorba kínálta a torozókat, meg az odasereglett koldusokat.

Kresz Mária gyűjtői buzgalmának és szívességének köszönhetjük Mezőkövesd kihalóban lévő középkorias hagyományát, Szent János áldásának sajátos helyi fejleményét. Keresztelő, főleg azonban halotti tor, után szegények etetése alkalmával a bort csak erre a célra használt és a már kedveskedő jancsi, jancsikorsó néven emlegetett, egyszerű cserépkorsóban szolgálták föl és tették az asztalra. A felszolgált étel-italnak, illetőleg az egész vendégségnek mennyei lakoma volt a neve. Mint mondottuk, a jancsit csak ilyen kultikus jellegű családi eseményekhez vették elő, máskor és másra nem használhatták. Akinek nem volt, kölcsönkérte a szomszédtól, rokontól. A szokás többi mozzanatairól Szent Erzsébet napjánál (nov. 19.) emlékezünk meg.

Jászladányon a Szent János áldását az új ház fölszentelésekor szokták a jelenlévők énekelni. Ha aranylakodalmat ünnepelnek, akkor is éneklik a vendégek.

Szegeden, Tápén, Jászladányon a házi ájtatosságok végeztével is szokták az összegyülekezett hívek énekelni, mielőtt elszélednének. Az ének első szakasza különben így hangzik:

*

A Szent János áldását régi úri társadalmunk, polgárságunk is szokta, de már csak szólásként emlegetni: igyuk meg a Szent János áldását! Na, még a Szent János áldását! A szlavóniai Kórógy református népe jánosáldás névvel illeti.^* Ismeretes, hogy ez búcsúzkodáskor, a társaság oszlásakor az utolsó ital bor. Algyőn ilyenkor ezt mondják: Szent János áldása maradjon a hajlékon is, mög az elmönőkön is! A szólást már Dugonics András is megörökítette. Aki pincézéskor az utolsó pohár előtt elment, vagy lerészegedett, az egriek így jellemzik: nem várta meg a János áldását!

Kálmány Lajosnak sikerült egy történetet^* a szegedi tájhoz tartozó Verbica faluban följegyezni, amelyet mintha a Don Juan mondája is ihletett volna, egészében azonban mégis az Evangelista hiedelemvilágához tartozik: Volt két büszke vőfély. Odajártak hívogatni. Amikor a temetőn mentek át, megláttak egy koponyát, amelyet hányavetiségből szintén meghívtak a lakodalomba. A koponya megszólalt és a meghívást elfogadta. A két vőfély nagyon megijedt és a paphoz fordult tanácsért, aki ezt ajánlotta nekik: ha az a bizonyos eljön, úgy fogadják, mint a legelső vendéget, tányért, kanalat készítsenek neki, továbbá bort és borospoharat. Külön asztalhoz ültessék, és valahányszor inni akarnak, mindig mondják: igyuk meg Szent János poharát. Másnap a koponya meg is jelent, a vőfélyek beköszöntötték, mint első vendéget. A többi is a pap tanácsa szerint történt. Amikor a lakodalomnak vége lett, a bizonyos is meghívta a vőfélyeket vendégségbe. A két legény újra elment a paphoz, aki azt javallta, hogy a meghívást el kell fogadni, egyébként majd ő is kimegy a körmenettel velük a temetőbe. A temetőben is először Szent János poharát itták meg. A koponya megszólalt: szerencsések vagytok, hogy körmenettel jöttetek ki, meg hogy a Szent János áldását köszöntöttétek rám. Menjetek haza és máskor ne bolygassátok a halottat nyugodalmában. A két legény azonban mégis hamarosan meghalt.^*

*

A gyimesi katolikus csángók, csíki székelyek a „tésztanemű virágokkal, tojásokkal, aranyozott ékítményekkel felcifrázott” nagy lakodalmi kalácsot Szent János néven emlegetik. Az új pár Orbán Balázs előadása szerint^* elfogadja a vendégek ajándékait. Utána a Szent János eláldása következik, amelyet a vőfély szokott végezni: Mindeneknek szemei Tereád néznek Uram és Te adsz eledelt nekik alkalmas időben, megnyitod kezeidet és betöltesz minden állatot áldásiddal. Dicsőség. Miatyánk. Üdvözlégy. Könyörögjünk! Áldj meg Uram minket és ezeket a Te ajándékaidat, melyeket a Te jóvoltodból veendők vagyunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. Áldja, meg az Isten a két egybekelt ifiakat, valamint megáldotta ezen Szent Jánost az égnek harmatjából, a földnek zsírjából. Deus Uram Isten. Aki ezt nem mondja, ne egyék belőle. Ezután esznek, isznak, vígadnak.

Ez az áldás a katolikus székelyeknél ilyen egykorú változatot^* mutat: Mindeneknek szemei Tebenned bíznak Uram stb. és ezzel fejeződik be: Teljes Szentháromság, ki a mennyet és a földet teremtetted, áldj meg minket minden jóravaló mozdulatinkban, valamint ezen Szent Jánosokat (bogas, fontos kalácsokat) megáldottad teremtésnek idején égnek harmatjából, földnek zsírjából. Deus Uram Isten adj, de ne hagyj.

A szolnoki vőfély a lakodalmi kalács feladásánál a múlt század végén még szintén utalt^* Szent János áldására:

Az ország több vidékén szokásos, az Alföldön egész biztosan, hogy esküvőre menet a vőfély tele palackot visz a templomba, a palack nyakán díszes fonatos kaláccsal. Ennek több helyen a János szerelmére is emlékeztető szerelemkalács a neve. Esküvő után a bort is, kalácsot is elkínálgatják és arra törekszenek, hogy minél többen kapjanak belőle. Bizonyos, hogy ez régi szertartásnak, éppen a Szent János áldásának maradványa: a szokás még él, de vallásos tartalma már elhomályosodott.

Bizonyára idetartozik az a lakodalmi szokás is, amely Szeged környékén élt a legújabb időkig, hogy a vőlegény és a menyasszony valamelyik nóta közben, de még a vacsora előtt borral és kaláccsal sorba kínálja az egész násznépet.

A bujáki újpár egy héttel az esküvő után bejárja és végigkínálja a falut a díszes kendőbe fogott örömkaláccsal és borral: a kalács az újasszony, a bor pedig az újember kezében.

A moldvai csángóknál a keresztapa az örömkaláccsal (kettőbe font, perecre hajtott kalács) háromszor megkerüli azt a szekeret; amelyen az újpár ül, és minden alkalommal megcsókoltatja velük. Erre az örömkalácsra úgy ügyelnek, mint valami drága szerencsés dologra.^*

A honti református magyaroknál^* is szokásos a lakodalmakon az öröm- vagy másképpen morványkalácsot a lakoma végén föladni. Ilyenkor a násznagy ékes beszédet mond Jézusnak csodálatos kenyérszaporításáról. Beszédét e szavakkal fejezi be: Ezenképpen a mi kedves atyánkfia N. N. és az ő kedves élete párja is látván vendégeinek sokaságát, szintén fölajánlottak részükre vagy két örömmorványi, hogy őkigyelmük is kielégíthessék az ő népüket, miként Urunk Jézus az ő népeit, az ő sok ezer emberét kielégítette a pusztában. Kívánom, az fölséges Úristentől, hogy aki ezen örömmorványokból részesült, legyen annak teste táplálására és lelke üdvösségére. Vegyük ezen örömmorványokat tiszta szívvel, éljünk egészségvel. Amen. Itt a kalácsnak eredeti rendeltetése feledésbe ment, ezért költötték hozzá a kenyérszaporításról szóló utólagos magyarázatot.

A példákat talán még szaporítani lehetne, azonban így is világos, hogy a lakodalmakban szereplő bor és kalács eredetileg föltétlenül szentelmény volt. A templomi áldás gyakorlata megszűnt, hivatalosan feledésbe ment ugyan, de hírét a nép maga a jellegzetes hagyománytiszteletével napjainkig megőrizte.

A kultusz szívósságára vall, hogy még századunk elején is szívesen tartottak Csanádpalotán éppen ezen a napon menyegzőt.^*

A magyar katolikus népismeret jelen állapotában kétségtelen, hogy Szeged kiterjedt népe őrizte meg a leggazdagabb János-hagyományt.

A szegedi szakrális néphit még a múlt században is Jánosban nemcsak szentet, hanem nagytudományú bűbájost is látott, akinek – Jézussal és Máriával való bensőséges evangéliumi kapcsolata révén – különösen erőt és hatalmat tulajdonított. Így többek között a boszorkányok is megszégyenülnek nevének hallatára. Kálmány Lajos írja: hogy a boszorkányok és a boszorkányokat pártjukba vevő emberek János evangélista napjára haragszanak a legjobban. Ezért szokták a szőregiek a múlt században védekezésül ezen, de más napokon is mondani: Szent János napja van ma, hónap is az lösz! Másként: Ma van Szent János estéje, távoddzon tüllünk a gonosz! A bűbájolás, rontás ellen tehát mindenkor az ő oltalmába kell ajánlanunk magukat. Régi szőregiek olykor még hozzátették: Szent János vére fussa körül a mi házunkat!^* A szentelt borral valamikor nyilván fölhintették az egész házat, hajlékot. A verbicaiak imádság közben ezt mondogatták, hogy baj ne érje őket: Szent János vére, Boldogasszony teje fussa be ennek a háznak minden résit-lukát! Egy szemfájásról való szőregi ráimádkozás többek között így könyörög: Szent Jánosnak áldása terjedjön reá, Boldogságos Szűz Mária teje mosogassa le a bajt a szemről.

Amikor a napon a Szent János-pohár ivására kerül sor, így is mondják: Szent János napja van ma, hónap is az lösz, hónapután is az lösz! Szent János áldjon mög mindnyájunkat! Szent János vére fussa be a mi útjainkat! Szent János áldása lögyön mi lépésünkön, házunkon, családunkon, mindönünkön!^* Ekkor az eláldó a poharat fölemeli, kiissza. Most már ne féljen, nincs az a sötét, hogy el ne tudjon menni az ember. Régi szőregiek úgy vélekedtek, ha bűbájosokról beszélgetünk, hogy ne ártsanak, utoljára ezt kell mondani: ma van Szent János estéje! Vagy ezt: tű fülibe, tüzes vasnyárs a s... be! Disznósz... a zablája, kutyas... az orrára! Szent János van ma. Ma is Szent János, hónap is az lösz!^*

Régi szegedi öregek szerint Szent János áldásával, vagyis a János nevében ivott borral kell a keresztutakon átmenni, mert ott a boszorkány legkönnyebben megronthatja az embert. Így kell a malomba is indulni. Archaikus szegedi hagyomány szerint ugyanis a malom az ördög találmánya.

Mindezeknek a magyar hiedelemvilágban egyedülálló, páratlan jelentőségű dokumentumoknak birtokában Kálmány Lajos helyesen írja, hogy János evangélista a világosság hőse, ősi napmítoszok örököse, akinek szegedi népünk nyilván még középkori hagyományok alapján olyan különös hatalmat, nagy erőt tulajdonít. Csakugyan ne feledjük, hogy a téli napfordulat archaikus időszakában vagyunk. János a sötétség, téli hideg zsákmányából kiragadott napsugarat: a világosságot és meleget, az új esztendőt hozza ismét a föld fiainak. Vele szemben a pusztítás minden hatalmának meg kell szégyenülnie. Szükségszerűen következik mindebből az a régi biztonságos paraszti vélekedés, hogy az emberek küszködő mindennapján, életén és halálán átsugárzik János oltalmazó ereje, páratlannak érzett segítő készsége.

*

A jámbor néphit Jánosnak és evangéliumának szinte napjainkig mindig különleges foganatosságot tulajdonított. Már Szent Ágostontól tudjuk, hogy a hívek kérték a papot: János könyvének rájuktételével olvassa el fölöttük evangéliumának elejét, mert ennek nagy veszélyben különös hatalmat tulajdonítottak.

Mint Preuss találóan mondja,^* János evangéliumának bevezetése a maga ünnepélyes kimértségével, mágikus hangzásával, titokzatos tartalmával lett varázsformula: In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum, et Deus erat Verbum. Magyarul: Kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Továbbá még a következő részlet volt belőle közkedvelt: Et Verbum caro factum est et habitavit in nobis. Vagyis: az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.

A nyári hónapok miséjén pusztító viharok ellen imádkozták, hogy az élet, vagyis a búzatermés ne menjen tönkre, az emberi munka ne legyen hiábavaló. A formula annyira általánossá vált, hogy a középkor végétől kezdve egészen napjaink liturgikus reformjáig a mise állandó, utolsó evangélium néven emlegetett befejezése lett az egész szakaszból.

János könyvének kezdete egyébként a karácsonyi nagymise evangéliuma is. Az Érdy-kódex magasztalása szerint^* Beda Venerabilis ezt mondja:

Bódogságus Szent János evangélista oly nagy igét szalaszta ki szájából, kinél nagyobbat soha senki nem szólt vala. Ha kedég mikevéssé annál nagyobbat szólt volna, hiszöm, hogy mind ez világ sem foghatta volna meg... Legyen tanúbizonyság Anyaszentegyház róla, kinek szokása, hogy mikoron az szent misében hallatik olvasni, ottan minden fejet, térdet hajtson, avagy leesvén a földhöz, békéljék alázatus tisztösségnek és hálaadásnak okáért. Ó mely nagy lelki édesség vagyon e szent igének mondásában, hallásában: verbum caro, Isten ember, annál es nagyobb lőn, mikoron lőn csodaképpen, de még annál es nagyobb malaszt adaték, mikoron érdemle lakozni mibennünk, és mi érdemlők bírnia, mint atyánkfiát. Ó szerelmes atyámfiai, ha ki eszében veheti ez ellyen egyességnek és atyafiúságnak méltóságus malasztosságát, nemigen hiszöm, hogy végére mehessen az nagy lelki édességnek...

János evangéliumának ezt a liturgikus kiváltságát a benedictio evangeliorum S. Johannis Evangelistae, a barokk Fasciculus Triplexegyik áldásformulája is bizonyítja:

Omnipotens, sempiterne Deus, te suppliciter deprecamur: ut bene † dicere, & sancti † ficare digneris haec sancta Evangelia in tui Nominis honorem, per dilectum tuum Apostolum Joannem Evangelistam, dictante Spiritu Sancto conscripta: ut meritis Sacratissimae Incarnationis tuae, & intercessione, ejusdem Beatissimi Evangelistae tui, quicunque eis usus fuerit, vel cum reverentia super se portaverit, salutem animae, & corporis a Te recipiat, & a visibilium, atque invisibilium inimicorum insultibus praeservari mereatur. Qui vicis, & regnas...

*

A szent szöveg erejében való jámbor hit a középkorban akkora volt, hogy pergamenre írva, beteg homlokát érintették vele, mások meg nyakukba akasztva viselték.

Az apácák számára írt Gömöry-kódexben is megtaláljuk önállóan, más evangéliumi szövegek nélkül János evangéliumának első fejezetét. Szent János evangélista könyvének elei a Festetich-kódexben is olvashatók.^* Ez azt bizonyítja, hogy e részlet különös jelentősége, tekintélye miatt került az imádságok közé.

Bornemissza Péter prédikátor^* már megbotránkozik (1582) e szövegtiszteleten: Varasdon egy leányból sokáig űzett egy misemondó és istencsúfoló ördögöt: szenteltvízzel, kereszthányással. Fejére tévén az könyvet, mondván azt: Kezdetben vala az Ige etc. De babona módjára míelte ezeket, nem úgy, hogy tanyítaná az ördöngöst és az Úr Jézus nevébe könyörgene.

A barokk időkből idézzük a budai jezsuiták 1700-ból származó följegyzését.^* Az egyik páter egy súlyos fejfájásban szenvedő asszonynak János evangéliumát és egy XI. Ince pápától megáldott gyertyát nyújtott át. A beteg az érintésre azonnal meggyógyult.

Tudnivaló, hogy az Ige testté lőn az Úrangyala imádságba is bele van szőve. Így érthető, hogy jámbor öregasszonyok égiháború idején az ország számos vidékén azt imádkozzák, vagy zengéskor a szegediek mellüket verve csak ennyit mondanak: és az Ige testté lőn és miköztünk lakozék. Így a nyila majd elkerüli őket, hajlékukat.

A középkori orális, élőszavas, imádságszerű hagyomány sem enyészett el, hanem mint annyiszor, most is, a népi jámborság világában rejtőzködött. Egyelőre nem ismerjük a népkönyvi szövegelőzményeit annak az imádságnak, amelyet századunk elején Szeged-Domaszékhíres szentembere, Engi Tüdő Vince ponyvairatként terjesztett nagyszámú hívei között. Egyes megmaradt példányait az idősebb tanyai nép máig nagy becsben tartja, igeimádság néven emlegeti. Elimádkozva, betegre, vajúdó asszonyra borítja:

Óh, szentséges Ige, kérlek Téged, ki méltóztattál az Atyaisten kebeléből leszállani e siralom völgyébe, a szentséges Szűz Mária méhében emberi testet vettél magadra, értünk bűnösökért.

Óh, szentséges Ige, kérlek Téged, hogy azzal a mennyei kegyelemmel és malaszttal, mellyel szentséges Atyád kebeléből leszálltál, szálld meg az én szívemet, lelkemet és elmémet, hogy míg élek, e siralom völgyében Néked híven szolgálhassak, Téged dicsőíthesselek és imádhassalak.

Óh, szentséges Ige, égből szállott kenyér, Jézus Krisztus, jöjj az én szívembe, maradj nálam örökké. Amen. Ezután három Úrangyala mondandó.

*

A harangokat dedikációik szerint a régi épületes irodalom megkülönböztette. A Salvator-harang Jézust, a Beata-harang Máriát, azEvangelista-harang egy-egy evangelistát vagy valamennyit egyszerre hirdette és hívta segitségül.^* Voltak természetesen más titulusok, illetőleg szándékok (tűzharang, lélekharang) is, amelyekre a maguk helyén mindig utalunk. Itt csak az Evangelista-harangokról lesz szó.

A középkor végétől kezdve a harangok jelentős része több szövegváltozatban János evangelistára, az ő evangéliumára emlékeztetett. Elsődleges rendeltetésük az eddig elmondottakból világos.

A zánkai harang (1524) felírása: CHRISTUS REX VENIT IN PACE, DEUS HOMO FACTUS EST.^* Magyarul: Krisztus király jön békességben, Isten emberré lett. A besztercebányai egyházmegyéből: Valcsa (Valča 1591), Túrócszentmihály (Turčiansky Michal 1597),Háj (1614), Trubin (1669) harangja: VERBUM DOMINI MANET IN AETERNUM. Más: ET VERBUM CARO FACTUM EST ET HABITAVIT IN NOBIS ET VIDIMUS GLORIAM EIUS. Azaz: Isten igéje mindörökre megmarad. Továbbá: az Ige testé lett és köztünk lakozott és láttuk az ő dicsőségét. Prochot harangja (1450?): SANCTUS † MARCUS † MATHEUS † JOHANNES † LUCAS † IN † DIE † MORTIS † IUVA † MARIA. Somszeg (Vieska) változatai: LUCAS, MARCUS, MATHAEUS, JOHANNES (1530), LUCAS, MARCUS, MATHAEUS, JOHANNES IN NOMINE PATRIS ET FILII ET SPIRITUS SANCTI AMEN. A harmadiké: LUCAS, MARCUS, MATHAEUS, JOHANNES, O. SS. (Mindenszentek, 1542). Túrócszentmária (Turčianská Mara) XV. századbeli harangján: MARCUS MATEUS LUCAS JOHANNES 0 REX GLORIAE VENI CUM PACE.^* Nem törekedtünk teljességre.

A budai ágostonrendiek barokk harangjának felirata^* szintén gonoszűző célzatú: ET VERBUM CARO FACTUM EST ET HABITAVIT IN NOBIS. ECCE CRUCEM DOMINI FUGITE PARTES ADVERSAE. VICIT LEO DE TRIBU JUDA. Az utóbbi mondat: íme az Úr Keresztje, meneküljön az ellenséges tábor. Győzött a Júda törzséből származó Oroszlán. Igen jellemzőek a rávésett szent alakok is: a keresztre feszített Krisztus, mellette Mária és János, továbbá Donát, a szőlőhegyek, viharharangok védszentje.

*

A hazai János-titulusok között tiszteletre méltó régiségével az egri egyházmegye patrociniuma jár legelöl, amelyet azonban nyilvánvalóan az alkalmasabb tavaszi időpont miatt Olajbafőtt Szent János napján, vagyis az evangélista legrégibb római egyházának (S. Johannes ante portam Latinam) fölszentelési évfordulóján ünnepeltek. E dedikáció egyébként a világegyházban is igen ritka. Nem tudjuk, hogy a magyar kereszténység kezdetén miért esett éppen erre a választás. Ismerve azonban a román kor szimbolikus szemléletét, arra gyanakszunk, hogy az egri egyházmegye – ott északkeleten egészen a gyepűhatárig, majd a Kárpátok pereméig elhúzódó ismeretlen, titokzatos területével – nem véletlenül választotta patrónusának azt a szentet, aki a téli napfordulat idején a hit világosságára, a természet eljövendő újjászületésére, a sötétség hatalmán való győzelemre, az emberi helytállás, misszió értelmére emlékeztet.

Mezey László baráti beszélgetés során ama gyanújának adott kifejezést, hogy a sas a pogány Aba-nemzetség totemállata volt. A szállásterületén szervezett egri püspökség éppen azért választotta János evangélistát patrónusul, mert a szentnek szintén sas az attribútuma. Így épült szerinte – mint több más esetben is – a pogány magyar hagyomány és szakrális szemlélet az egyházi szimbolikába. A föltevéssel számolnunk kell.

A sas, karmai közt könyvvel, Eger városának címerében is föltűnik.

Szintén még a kereszténység első magyar századában épülhetett Szeged várbeli Szent János-temploma is. A sas-jelkép belekerült a város középkori címerébe. Nyilván e szegedi János-kultusz kései, elnépiesedett maradványa, hogy a folyószabályozás előtt a szegedi halászkunyhók bejárata fölé bajelhárító, oltalmazó célzattal kiterjesztett sasszárnyakat szögeztek. A szegedi táj egyéb János-hagyományaira már sor került.

A sas-jelképhez még hozzáfűzhetjük, hogy számos régi patikánk az Aranysas, Feketesas nevet viselte, ami föltétlenül annak a János evangélistának oltalmát idézte, akinek a méreg nem ártott és áldásával annyi sok hívét vigasztalta, erősítette. Így a Pálffyak Vöröskő(Červeny Kamen) várabeli, XVII. században alapított patikájában most is látható a szent egykorú szobra, a lábához simuló sassal. Sas a jelképe a székesfehérvári volt jezsuita (1773), továbbá a nagyváradi (1776) patikának, de az országban bizonyára még több másnak is.^*

Ismereteink szerint a középkorban János apostolnak szentelték a franciskánusok pozsonyi templomához épített kápolnát, amelyhez nyilván védőszentje iránti tiszteletből, Jakab fia, János helybeli polgár járt nagy adományokkal hozzá (1361).^* A régi pozsonyiak halottak kápolnája néven emlegették. A hozzáfűződő mondáról az éjféli misénél szólunk.

János-patrociniuma volt Kismarton franciskánus klastromának, továbbá Sajókaza augusztinus remetéinek (1485).^*

Eszterházy Pál nádor a kismartoni ferences templomot választotta ki nyugvóhelyéül. Ott szép mauzóleumot készített, többször meglátogatta övéivel leendő sírhelyét s ferences hagyomány szerint a kor szokásának megfelelően borral tele poharat nyújtott át a jelenlevőknek ezen szavakkal: „Itt e helyen nyugszom majd csöndességben.” Majd szemét égre emelve felfohászkodott: Adj Uram örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekem.^*

*

Jánosnak páratlan népszerűsége ellenére a magyar századok folyamán nagyon kevés templomi patrociniumával találkozunk. Ennek oka nyilván az, hogy karácsony ünnepének liturgikus méltósága miatt a búcsúnapot nem lehet megülni kötetlenebb örömmel.

Esztergom: Buda (1270, a barokk karmelita templom, ma Várszínház helyén), mellette állott a Szent János-kapu,^* Bélabánya(Banská Belá), Szécsényfelfalu (1745).

Besztercebánya: Ivancsina (1430).

Rozsnyó: Dobsina (Dobschau, Dobšina, középkor), Lucska (Lučka, középkor), Korompa (Krompach, Krompacha 1790).

Szepes: Felka (Velka), Újlubló (Lublau, Lubovna), Kispalugya (Paludzka). Nyilván még középkoriak.

Eger: Hernádkércs (1317), Mályi (1332)^*, Eger (1724, .szerviták),. Lénárddaróc (1848).

Veszprém: Tördemic (1279), Salamonvár (1366), Újudvar (1400), Polgári (1458). Ezek elenyésztek. Ma: Somlóvecse (borvidék).

Szombathely: Felsőőr (Oberwart), Salomvár.

Kalocsa: Tázlár (1906, borvidék).

Szatmár: Szatmárnémeti, Nagydobos.

Csanád: Béz (1329, eltűnt).^*

János tisztelete talán a gótikus jámborságban virágzott ki legszebben. Megjelenik a következő szárnyasoltárokon:

Aranypatak (Zlato 1500), Bakabánya (Pukanec 1490), Bártfa.(1480), Csegöld (1494), Csíkszentlélek (Leliceni, 1510, Vir dolorum),Felsőerdőfalva (Stará Lesna; 1490). A millennium óta a budavári Nagyboldogasszony-templomban), Frics (Fričove 1500), Esztergom(Keresztény Múzeum 1470, Vir dolorum), Hervartó (Hervartov 1524, Vir dolorum), Héthárs (Lipany 1526, Vir dolorum), Jánosrét (Lúčky pri Kremnici 1470), Kassa (1516), Késmárk (1470), Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej 1512), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikuláš 1470), Ludrófalva (Ludrova 1510), Malompatak (Mlynica 1500, Vir dolorum), Nagydisznód (Heltau, Cisnadie 1525), Nagyőr (Strávky 1450, Vir dolorum), Pónik (Poniky 1512), Rádos (Rcadeş) 1520), Szászbogács (Bagačiu 1518), Szepeshely (Spišské Pohradie 1470, 1480 és Vir dolorum 1470). Szepesszombat (Spišská Sobota 1503 és Vir dolorum 1503), Szmrecsány (Smrečany 1510), Zsidve (Jidveu 1508).^*

A lőcsei Szent Jakab-templom gótikus szárnyasoltárának négy híres János nevezetű szentet: a Keresztelőt, az Evangélistát, az Alamizsnást és Aranyszájút ábrázoló képciklusának (1520) Henckel János plébános volt a donátora. Egyik táblája János evangélista legendájának a Legenda Aurea nyomán az a mozzanata, amikor az apostol halála előtt pár nappal látomásban részesül: Jézus maga hívja meg legkedvesebb tanítványát a mennyei lakodalomba. János a templomban gödröt ásatott és a következő vasárnap a hívek szeme láttára beléereszkedett. A gödröt hirtelen vakító fényesség árasztotta el. Amikor eloszlott, az evangélista már nem volt benne, mert a mennybe vitetett. Az ábrázolásnak ritka német, francia párhuzamai is vannak, középkori hazánkban azonban egyedül áll. Az oltáron egyébként János evangélista életének, legendájának négy jelenete látható: látomása, Drusiana föltámasztása, a méregkehely csodája, és a fönti, amelyet a kutatás addig a donátor ábrázolásának tartott. Mindezeket Végh János derítette ki.^*

Oltármesterségek: Gyulafehérvár (1291), Nagyszombat (1439), Eger (1458) Pozsony (1461).^*

Gótikus faszobrait őrizte meg Bártfa (1480, 1489), Cserény (Čerin 1483), Eperjes (1490), Kisszeben (Sabinov 1484), Libetbánya(Lubietová 1500), Lőcse (1380, 1420), Nagylomnic (Lomnica 1494), Nagyócsa (Očová 1500), Nagysáros (Velky Šariš, 1480), Nagyszeben(1480, Necpál (Necpaly 1500?), Rádos (Roadas, 1520), Ruttka (Vrútky 1490), Svábfalva (Švábovce 1480, 1510), Szekcsőalja (Šiba 1400),Szepestótfalu (Slavenská Ves 1500). Olajbafőzése: Lőcse (1508), Patmosz szigetén: Lőcse (1508).^*

A triumphus: Krisztus kereszthalálának ikonográfiai megdicsőítése. Az épségben maradt középkori templomok jellegzetes, szinte elmaradhatatlan artisztikus-szakrális eleme a szentélyt a hajótól elválasztó részen, vízszintes gerendán álló keresztfa a fölfeszített Jézussal, továbbá a Fájdalmas Szűz és János evangélista, esetleg még a két lator szoboralakjával. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az ábrázolás szintén erősítette a középkor eleven János-tiszteletét.

A Jelenések Könyve a Physiologus közvetítésével nagy hatással volt a drágakövek szimbolikus-mágikus szemléletére, amely kódexirodalmunkban is többször előtűnik. Így utalunk a Mária-név betűinek értelmezésére.

Bornemisza Péter Mennyországról szóló énekében^* a Jelenések nyomán ezt olvassuk:

Kolosi Török István éneke, Az Szent János evangélista és apostol históriája (1631) főleg János ördögűzéseiről szól: Reuchlin János könyvéből fordított és a trójai háború nótájára énekelhető versezet.^*

Az istvánolásnál mondottakhoz hasonlóan már teljesen elvilágiasodott, mégis az ünnep liturgikus hagyományaiban gyökerezik ajánosköszöntés, jánosolás, amely sokfelé, így Tápén már csak a koldusok, gyermekek világában él. Sajátos, Nagykamarás faluban följegyzett töredék:

Az a csúzai református gyerek, akit elküldtek Jánost köszönteni, e szavakkal állított be: elküldtek a Szent János-pohárral^* Ebből hajdani borküldésre, barátságajánlásra is következtethetünk.

A vasi Hegyhát köszöntőjét^* a regölés is ihlette: