Payday Loans

Keresés

Mark Twain sátánregénye PDF Nyomtatás E-mail
Ördög és pokol elképzelések - Egy/ezer ördög és pokol képei

Korunk 2008 December

A titokzatos idegen


Bogdán László

 

Mark Twain: A titokzatos idegen – Sátán három könyve
1. Az előzmények. A Sátán, a főgonosz, a Pokol fejedelme először Jób könyvében tűnik fel.„Lőn pedig egy napon, hogy eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt, és eljöve a Sátán is közöttük. És mondá az Úr a Sátánnak: Honnan jössz? És felele a Sátán az Úrnak ésmonda: Körülkerültem át meg át a földet.” Ezt a közlést erősíti fel Péter apostol első levelében:„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén kit elnyeljen.” Azért sem felesleges idézni az „első” közleményt, mert pontosan ez képezi a Sátánról (nagy általánosságban az „ördögről”) szóló gazdag és változatos irodalom hívó témáját.
Igen, a Sátán, ha nem is oroszlán képében, de körülkerüli a földet, áldozataira vadászva. Vannak világító kivételek. Danténál, a Pokol harmincnegyedik énekében: „A borzasztó birodalom királya, / a jégben állt, kiütve fele mellet. / S több volnék én egy óriáshoz állva, / mint egy óriás volna karja mellett.” (Babits Mihály fordítása) Miltonnál, Az elveszett Paradicsom I. könyvében,„…nyujtózván feküdt a Főgonosz / tűz-tóra láncolva, miből soha / nem kelne, fejét sem szegné föl ő…” (Jánosy István fordítása) Blake önmagában is külön eset, fantasztikus magánmitológiájában változatos formában jelenik meg a Sátán, ahogyan Milosz Az Ulro országában megjegyzi: furcsa, ijesztő szereplője „Urizen […] az Istenség bűnbeesett változata, vagyis a Sátán.”
Míg a Faust-népkönyvben s a belőle ihletődő Marlowe és Goethe drámai költeményeiben vonzó férfiú alakját ölti, s hódító, elbűvölő, szellemes társalgó a német romantika elbeszéléseiben is vagy Hauff regényében például, A sátán emlékirataiban, addig Chamisso történetében szürke kis ember, blazírt arccal tekeri fel a szerencsétlen Peter Schlemihl árnyékát. Az ördög „jelenléte”, az állandó, ismétlődő próbatételek, kihívások, kísértések egyfajta hallucinatorikus világállapotot tételeznek, amelyet oly kísértetiesen jelenít meg írásaiban E. T. A. Hoffmann: „…az allegro hetedik üteménél az ujjongó fanfárok rivalgó gaztettként csendültek fel: láttam, amint a mélységes éjből tüzes démonok nyújtogatják izzó karmaikat – vidor emberek életére törve, kik feneketlen szakadék fölött, vékonyka padlózaton lejtették vígan a táncot.”(Don Juan, fordította Horváth Géza)
A Sátán Mark Twain különös sorsú, teljességében csak jóval halála után publikált regénytöredékeiben egyedülálló módon, vonzó ifjúként jelenik meg, míg a huszadik század nagy sátánregényében éltesebb, tiszteletet parancsoló úrként. Bulgakov nem véletlenül helyez mottóként egy különös Faust-idézetet a bizonyos értelemben Twain sátánábrázolásának, de főként fulmináns és villódzó, szellemes ötleteinek hatását tükröző A Mester és Margarita elé. „…Kicsoda vagy tehát? / Az erő része, mely / Örökké rosszra tör, s örökké jót művel.” (Jékely Zoltán fordítása) Az ő Sátánja valóban felfogható ilyennek is, az örökké rosszra törő, de mindig jót művelő szellem tart tükröt a harmincas évek példátlanul szatirikusan ábrázolt, kommunista Moszkvájának.
2. Az ifjú sátán. Twain ifjú sátánja is tükröt tart korának a soha ki nem teljesülő három regénytöredékben – melyek közül csak a harmadik tekinthető befejezettnek –, igaz, az ő ifjúja nem rosszra tör, és nem is jót művel, egyszerűen teszi a dolgát, tanulmányúton lévén a földön, nem is tudván különbséget tenni jó és rossz között.
Mindhárom kísérlet ugyanarra, a Twain elbeszéléseiben lényegében megszokott sémára épül. Akár híres regényeiben, A lóvá tett városban vagy az Egy jenki Artúr király udvarábancíműben egy zárt, világtól elvágott helyre idegen érkezik. Cselekedeteiről a narrátor számol be, esetünkben egy helybéli fiú, aki barátságot köt az elbűvölő idegennel.



Az első, 1702-ben, Ausztria egy kies falujában játszódó regénytöredékben, Az ifjú Sátán krónikájában fiatal pajtásainak magyarázva önmagát, az idegen ki is mondja: „…a Bűnbeesés nem érintett engem, sem a rokonság többi részét. Csak őt, aki után engem neveznek, és aki evett a fa gyümölcséből, majd erre csábította a férfit és az asszonyt. Nekünk, többieknek, még mindig nincs fogalmunk a bűnről. Képtelenek vagyunk elkövetni. Feddhetetlenek vagyunk, és így is maradunk…” A logika szerint érthető, miért is nézi le, veti meg az ifjú sátán az emberi fajt. „…az ember sárból lett – láttam a teremtését. Én nem sárból lettem. Az ember undorító betegségek múzeuma, tisztátalanságok otthona, ma van, holnap nincs, sárból indult és bűzként távozik, én a Halhatatlanok arisztokráciájához tartozom. És az embernek ott van még az Erkölcsi Érzék.”
Amit az ifjú kárhoztat, amit kinevet, s amit nem ért.
Twain itt még nem dönti el, mit is kezd hősével. A töredék félbemarad.
A második nekifutásban, az Iskolahegyben régi, szívének kedves helyszínére, a Mississippi melletti St. Peters-burgba helyezi a télen játszódó történetet, feltűnnek kedves hősei is, Tom Sawyer és Huckleberry Finn, iskolájukba toppan be az ifjú, aki néhány óra leforgása alatt könyvekből tanul nyelveket, döbbenetbe kergetve az öreg tanítót, s mindenképpen különös szerzet, de hogy mit akar, s miért kísérletezik az emberekkel, végeredményben most sem derül ki, ha nem is tör rosszra, jót akar, megment néhányat a rettenetes fagyhaláltól. Igaz viszont az is, hogy a soha nem tapasztalt hóvihart is ő maga idézi elő, talán hogy tesztelje az embereket, hogyan viselkednek az őket túlhaladó, rettenetes körülmények között.
Ez a töredék is befejezetlenül marad, noha ígéretes regénykezdet, jól megrajzolt figurákkal, akik közül a néger szolgák különösen feledhetetlenek, itt, sajátságos argójuk reprodukálásával, a fordító, Gergely Zsuzsa, egészen egyszerűen remekel.
Utána jön a harmadik regény (ezt nem nevezhetjük töredéknek, hiszen annak rendje és módja szerint be van fejezve, bár itt-ott vázlatos, ha ideje és ereje engedi, az író még valószínűleg tovább dolgozott volna a szövegen): 44, a titokzatos idegen, ahol az elbűvölő ifjú új néven: 44, új széria – 1490 telén jelenik meg egy ugyancsak Ausztriában játszódó történetben, egy romos, kísértetek járta kastélyban, ahol egy, abban a korban szokatlan és ritka nyomda működik. Hősei tehát nyomdászok. Ez a változat sok mindent átvesz az elsőből, de kiérleltebb, és valósággal tobzódik különös esetekben, csodatételekben. Ezek közül nem is egy ihlette meg Bulgakovot, de ez más lapra tartozik...
Mi most azt vizsgáljuk, mit is akar a 44 nevet viselő „új széria”. Itt is van egy ifjú pajtása, akinek ki is fejti vélekedését az emberi fajról. „Tiszta szívemből mondhatom, hogy semmiféle előítéletem nincs az emberi fajtával vagy más poloskával szemben, semmiféle ellenszenvem vagy rosszakaratom. Régóta ismerem már ezt a fajt, és igaz lelkemre mondom, hogy mindig inkább sajnálatot éreztem iránta, semmint szégyenkeztem volna miatta.”
És itt lesz Twain háromrészes, sokáig egészében kiadhatatlannak ítélt regénye szigorú ítélet a századforduló koráról. (A regény „hőstörténetéről” beszámol a fordító, arról is, hogy az író hagyatékával rosszul sáfárkodók hogyan írták át, példátlan módon hogyan hamisították meg, s hogyan kerengett évtizedekig ez a hamisított változat, és hogyan jelent meg végül az eredeti kézirat…)
A kiábrándult, lányát és feleségét rövid idő alatt elveszítő öreg író reménytelennek látja az ember törekvéseit, az ő fáradhatatlanul kísérletező ifjú sátánja mérlege igen szigorú: „Az ember semmit nem hoz létre az elméjével […] Magyarán, az ember elméje nem tud teremteni – egy istené tud, az én fajtámé tud. Ez a különbség. Nekünk nincs szükségünk közreműködő anyagokra, mi megteremtjük őket – gondolatból. Minden létező dolog gondolatból teremtődött – semmi másból.”
Elképzelhető, mit értenek mindebből a megrémült fiúk, az ifjú Sátán csodáinak bámulói, ráadásul amikor félénken búcsúzkodnak tőle, azt is megtudják, egy másik világon se találkozhatnak soha, egyszerűen azért, mert ilyen nincsen, egy másik világ, másvilág nincsen. Mintha beszakadna a Hoffmann szuggerálta vékonyka réteg, s alázuhannánk az őrjítő semmibe.„És te nem vagy – nincs tested, véred, csontod, gondolat vagy csupán. Én magam sem létezem, lom vagyok – a te álmod, képzeleted szülötte. Egy pillanat alatt megérted ezt, és akkor elűzöl majd képzeletedből, és én feloldódom a semmiben, amelyből teremtettél.” Hiszen, jön a megdöbbentő következtetés, amely a kiábrándult öreg író végtelen szkepszisét, csömörét is kifejezi, Semmi nem létezik, minden álom. Isten – ember – a világ – a nap, a hold, a csillagok rengetege: álom, minden álom, nem léteznek. Semmi nem létezik, csak az űr – és te!”



A fiú mit kezdhetne ezzel a bizarr világmagyarázattal?
A mégiscsak egyetlen bizarr regényt alkotó három töredék első kiadói sem igen tudtak mit kezdeni vele, azért is hamisították meg.
Ráadásul az ifjú Sátán láttatja a fiúkkal fajtájuk történetét, háborúk, vérengzések sorozatát, ezt a vonulatot a regény befejezése óta történtek – az elmúlt évszázad két szörnyű háborúja, a holokauszt és a kommunizmus népirtásai – csak megerősítették.
A kérdés számunkra már nem az, hogy Twain hideglelős történelemképe – igaz-e (igaz!), hogy borzongató felismerése: az élet álom! – mennyiben újszerű (semennyiben!), hanem az, hogy mihez kezdhetünk – tételezzük fel: szabadságunkkal – az űrben, ahol vagyunk, ahova vettettünk?!
Twain sátánregénye itt válik végképpen le előzményeiről, nem elkárhozás-történet, s így határolódik el a későbbi sátánregényektől, Bulgakov vagy Thomas Mann regényeitől, hiszen nála az ifjú Sátán egyáltalán nem akarja kísérteni a fiúkat, akik előtt megjelenik, s akiket káprázatba ejt csodáival. Nem akarja megejteni őket, nem akarja a lelküket, a lélekről mint olyanról nem is beszél, csak az ember „erkölcsi érzékét” ostorozza fáradhatatlanul az első részben.
Fáradhatatlanul és már-már érthetetlen dühvel.
Ami van, és amit nem ért!…
Végre valami, amit ő sem, mondhatnánk posztmodern iróniával, ami mögött – s ez a Twain sokáig rejtőzködő főműve, a „posztmodern” sátánábrázolás nagy tanulsága – nincsen semmi. Csak mi vagyunk az űrben, s az iróniánk és öniróniánk, ha van, az is mi vagyunk, az álomban, ami az élet.
Twain hőseinek, a kétségbeesett és esetenként elbűvölt fiúknak még ez sincsen, őrájuk, bigott keresztényekre nem jellemző semmilyen irónia (pláne önirónia!), iróniát csak az ifjú Sátán rájuk szegeződő, kíváncsi tekintete sugároz. (S az író hívőket kétségbeesésbe kergető megjelenítéseinek szarkasztikus volta…)
Ez az irónia köti össze azután Bulgakov titokzatos, bölcselkedő Wolandját Twain ifjú Sátánjával. Wolandban fellelhető némi részvét, az ifjú Sátánban nyomokban sem. S ha nem is az idegen szemével, hanem a jóérzésű, bár némileg korlátolt és bigott fiúk szemével látjuk az osztrák, amerikai, majd megint csak ausztriai kis falu világát s lakóinak életét (ismételjük, az első történet sikerültebb elemei módosulatlanul vagy átalakítva, de átkerülnek a harmadikba, amely a legkiérleltebb a három közül), Twain realista, sokszor kegyetlenül szarkasztikus képet rajzol ezekről az emberekről, mintegy aláhúzva az emberi fajt amúgy is lekezelő, lenéző és megvető ifjú Sátán sokszor az egész emberiséget becsmérlő szavait.
Az ítélet kegyetlen, de igazságát ki vitathatná?
Hogy a regény mégsem süllyed fölösleges, sehová nem vezető moralizálásba, egyetlen, döntő oka van. Az ifjú Sátánnak nincs „erkölcsi érzéke”, ezért azután ifjú barátai dilemmáit nem is érti. A kör itt bezárul. Maradunk a döbbenetes látlelettel, az öreg Twain komor képével a világról, amiért – s ezt sem árt újólag hangsúlyozni – a huszadik század eseménykerengője, csúnya, de ideillő szóval: szavatol!
Gergely Zsuzsát mindenképpen dicséret illeti a regény felfedezéséért, fordítása árnyalt, kiérlelt, pontos és élvezhető.



A hálózatos verzió megnyitása  Open the online version



LAST_UPDATED2