Mint száműzött, ki vándorol A sűrű éjen át, S vad förgetegben nem lelé Vezérlő csillagát, Az emberszív is úgy bolyong, Oly egyes-egyedül, Úgy tépi künn az orkán, Mint az önvád itt belül. Csak egy nagy érzés éltetett Sok gond és gyász alatt, Hogy szent hazám és hős nevem Szeplőtlen megmarad. Most mind a kettő orvosra vár, S míg itt töprenkedem, Hazám borítja szemfödél S elvész becsületem! Hazám, hazám, te mindenem! Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem. Arany mezők, ezüst folyók, Hős vértől ázottak, könnytől áradók. Sajgó sebét felejti Bánk, Zokog, de szolgálja népe szent javát. Magyar hazám, te mindenem! Te érted bátran meghalok, Te Szent Magyar hazám! ”
Mert boldog ki jámborul heverhet valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád bosszújára megrablod a konyhát s csirkét hajszolsz vadul a salátás ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.
Elcsavarogsz néha messze innen, el is tévedsz kóbor hegyeinkben; avagy titkos kalandjaid vannak. Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz: ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.
Visszajössz, mert ugyan hova mennél? Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan ösvény vezet téged mindenhonnan hívebben, mint bennünket a látás: minden ösvény ide vezet, Ádáz.
Tudod, hogy itt valaki hatalmas gondol veled, büntet és irgalmaz, gyötör olykor, simogat vagy játszik, hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás, bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.
Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik, hol apámnak, hol kínzómnak látszik, égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!
1925
*
BABITS MIHÁLY:
INTELEM VEZEKLÉSRE
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz - erényeid elhagynak mint az ifjuság, de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák s ha netán elfáradva az uton leülsz, mind köribéd telepszik és arcodba néz nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» - s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz, kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz, megint előjön, kezed nyalja, s mintha már lelked belső helyein és zugaiban kotorna nyelve ragadósan, síkosan, és érzed már hogy többé nem kergetheted s nem verheted hacsak magadat nem vered - verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz: te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat, mint a bélpoklos poklát mely benne rohad és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület vak égését, ezt a sivár belső tüzet amelyben minden bölcs erő és fiatal erény ugy illan el, mint tűzben az olaj, légbe leng fel és híg egek felé enyész - mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
*
Reményik Sándor
Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.