Juhász Ferenc (1928-2015)

MAGYAR ÉLETMINŐSÉG

2015. december 04. péntek, 08:18

Juhász Ferenc

A boldogság

Új versek

Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

A változás szerelme

Boldog vagyok? Igen. Fáj a szívem? Igen. Gyötör a tékozló törté-

nelem? Igen. Bánt a gyűlölködés? Igen. Aggaszt XX. Századvégi

emberiségsorsunk, sorsa a világnak? Igen. Így vagyok. Itt vagyok.

Hitemmel. Verseimmel, 1977–1983 az a két szélső időhártya, aminek

határbelsejében ezek a versek megszülettek. Abban a mániás-depressziós

szellemi állapotban, amit költészetnek mondunk: sose tudhatja a

költő, sose tudhatja az ember! A levölgyesedő komorabb időben,

amikor ül a költő múltjába csomagolva, persze csak látszatra bénán,

mindíg azon töpreng: hogy lesz a fölfelé, mikor? Mit mondjon újat?

Hogyan? Mivel és mikor kezdődik a föltarajlás? Mit mond a csönd, ha

beszélni kezd, ha izzó virágokat hajt a feszűltség? Tudni szeretné.

Nem tudja. Még nem tudja. S egyszercsak erjedni kezd az a fájdalom-

hártyákba burkolt valami, az az erő a szívben, csírázni kezd a zajló

némaság, a nem-hallható dübörgés, a költő levedli bénaság-bőrét,

mint a kabóca, beszélni kezd. Nézi szíve levedlett csönd-ingét. Így

volt velem is. Ültem egy koporsóban. Lovam egy koporsó volt. Arccal

voltam odakötözve a halálhoz. Mint egy fekete néptörzsnél, ahol a

lombkunyhóban ülő halotthoz kötözik az élő hozzátartozót, vastag

kötéllel, négy napig, hogy az élő tudja a halált, türelme gyászával

győzze le a forró bomlást, büdös, színes rothadást. Dehát a kopor-

sóban nem lehet énekelni! Az a halott búcsúdoboza. A koporsólovon

vágtatni csak a föld alá lehet, nem az űrbe. Nem a csillagok közé.

Halálhoz-kötözötten csak megfertőződni lehet, megőrűlten együtt-

rohadni. Döntöttem. Kimásztam a koporsóból. Elrágtam a halálköteleket,

mint eszkimó asszony szülés után a köldökzsinórt elharapja. Mint

szülő állatnőstény. S elkezdett újra ragyogni a lét! A múlt-idő,

jelenidő. Mint az ifjúságom. Szép piros ifjúságom! Fölragyogott a

legapróbb részletekig a mindenség, hajdani szegénységünk, új sorsom.

Ami volt, ami van, ami lesz. Minden tárgy, dolog, létező, állapot,

természeti, történelmi és társadalmi. És már tudtam: ezt kell elmondanom

nekem, ezt az új ragyogást! A gyermekkor és ifjúságom társadalmi

szomjúsága és történelmi szomorúsága, ünnep-öröme mellett emberi

jelenkorom új tudását, életem gyönyörű hitvallását. Hogy a halált

legyőzte hitem. Hogy összetörtem a koporsó-lovat. Hogy az új élet-

teremtés új költészet-teremtés is! Ez a kötelesség. Mert a költészet

kötelesség és remény. Hogy mindíg meg kell próbálni, sohasem abba-

hagyni! Remény, aggódás, öröm, világlét, világjövő: új verseim

sorshangja. A boldogságé. Az-így-boldogságé. A költő úgy hordozza

szívében, agyában, neuron-rendszerében, egész testében nyelvi,

fogalmi, tapasztalati, érzeti, társadalmi, történelmi múltját, mint

sejtek az atomdübörgést. Kicserélhetetlenül ott van az. A változás

mégis lehetséges. Mert a változás a folytatódás. Ez a változás

szerelme! Azt az összetört, üvegmorzsalék, cserepekre-hullt

múlt-idő is segíti lenni. Az új azzal is új, hogy a régit is hor-

dozza vérrendszerében. Mert a költő lényege nem cserélhető le, mint

a leukémiás vér. Az csak folytatódik az új virágzásban, a régitől

is trágyázva, táplálva. Új verseim hitek, hűségek, vallomások:

szellemtársakhoz, szellemelődökhöz. Ünneplő reményem csillagcsóvái.

Új verseim: visszatekintő és jövőt-aggódó boldog jelenem életrajza.

Még nem befejezett. Egy hosszú lírai vers (eddig 251 kéziratos

oldal) írása vastagította meg a többi megszületésre-váró magzat-

burkát. Ezért nem repedtek szét azok a vers-magzatburkok. A hosszú

vers címe: Halott feketerigó. Rövidesen befejezem. Mégsem vártam

meg, hogy a Halott feketerigó e könyv része legyen. Az a csillag-

páfrányt legelő vers-Dinoszaurusz üljön csak az új holnap

szivárvány-egű sziklaföldjén. És micsoda madár az, amelyiknek

egyik szárnya eleven pihetollakból, a másik nikkelpikkelylombból?

Mégis azt hiszem, új verseskönyvem: sorsegész. Hadd higgyem én

legalább. A többi már úgyis csak kiszolgáltatottság! A szeretetnek,

a megértésnek, a gyűlöletnek, vagy a közönynek.

Budapest, 1983. november 19.

Juhász Ferenc

A boldogság

2728

Élet-bíztató

Egy angyal jött a Bibliából, hóna alatt a

sziklasír van. Lányaim hasa, mint a csikóké,

Annáé is, Eszteré is, Anna kétéves, Eszter

hároméves, kiscsikó-hassal meztelenül szaladgálnak

a lakásban. Befűtöttem, november van, kályhám

körűl vak árnyak ülnek. Aristophanes kecskebakon

nyargal, apám csontváza nagy kalapban, harmonikázik

a szép csontváz gyöngyházgombos sváb nyerítővel.

Hajamban turkál a tüdővész-kezű Csokonai Vitéz

Mihály, a másik Mihály meg, Vörösmarty kézirataim

fosztogatja. A Mama most mit is csinálhat a Thomán

utca 9/b-ben? Krumplilevest főz, beszél magában?

Emlékszem, mikor öcsémet szülte: széthasadt,

mint egy uszonyig-száj tűzhal. Ide négy utca

Weöres Sándor, ide két utca Illyés Gyula, ide

száz utca Illés Endre, ide húsz utca Bata Imre.

A kertben verebek, rigók, seregélyek, a

sündisznók, a tüskegolyók alszanak a földben,

nemcsak a halottak. Halottak napja elmúlt,

az ifjúság is elmúlt, feleségem merengve

fehér ingem vasalja. Alighieri Dante nagy

éposz-könyveim nézi. Három a könyv, három könyvvé-

kötött papír-csönd. És sír a görnyedt Dante:

„Addig meg nem halhatsz, amíg e könyvek várnak!”

Illata dög és sáfrány, illata fény és Isten. Illata,

mint egy asszony vulvája túlvilágon. Majd eljön a

Karácsony, és veszek nagy fenyőfát, a gyerekek

ámúldoznak Ferkó-Kati szemekkel. Majd eljön a Szilveszter:

iszunk egymást ölelve, s az emberiség izzik fehér

jövendő-gyászban. Lesz háború, vagy nem lesz? Asszony

ragadj hitemhez, s az emberiség égve üvölti, hogy

„mi végre?” Én ötvennégy elmúltam, élek, fölszabadúltam,

élek, hogy meg ne haljak. A költők mit akarnak? Maguk

alá földet kaparnak, mint ürítés után kapar a kutya

hátsó lábaival. Ürülékét befedi, hogy nincs, azt

képzeli. Ülök. Irdatlan gyémánt-dühével betakar

az Angyal gyötrelmes Apokalipszis-szárnyaival!

(1982)

Kicsi sors-éposz

Kőműves-segéd volt, talán politizált, Mama

azt mondta: „Mi lesz a gyerekekkel?” És Papa

harmonikázott a sramlizenekarban. A kocsi-szánban

havas szalmafészek, okádtak, ittak a részeg zenészek,

kezük üvegkesztyű, arcuk rubint-álarc, kalapjuk

röpűlt, mint a fehér átok, a hóviharban titánok

röfögtek, fél-istenek sírtak, bibliai kurvák vaginája

bűzlött, a féderes szánkót két kulák-ló húzta,

fehér durrogásuk: gőz-csigabigaszarvak, ki-begyűrődött,

szívódott a pántlikákkal befont lófarkak alatt, a

lóseggek aranyér-kitüremkedés húsrózsája szagos

széllel köpködte a forró ürülékgombócot

és a mítoszok hellén istenei, a nem-heréltek

nyájasan röhögcséltek odafönt, Goethét kigondolva

vihorásztak és Papa harmonikázott a sramlizenekarban.

Richard Wagner egy rothadó hattyún repűlt és Liszt

Ferenc, mint véres katonaing feküdt a földben fagyottan,

és Gusztáv Mahler állva vezényelt a földben, lukas

fogsoraiból gyermekcsontvázak lógtak ki legyező-

pávafarokként, Bruckner és César Franck lebegtek

az égitest-dübörgés keringés-kollapszusában, mint

kétfejű embrió-emberhalcsikók a zöld formalinos

üvegben, egy pénisz-csirával, négy karocskával és

Papa harmonikázott a sramlizenekarban. Papa

harmonikázott a sramlizenekarban és Chopin

az Ördög jóságból-csiszolt lábujjain zongorázott

a dühödt szív-lekvárban a Földgolyó magma-szégyenében,

Richard Strauss vizeletszagú és hüvelyváladék-szagú

sárga rózsákat osztogatott a Földgolyóban

tizenötmilliárd csacsogó halottnak, förtelem-

csillogású pikkelyes imával és Papa harmonikázott a

sramlizenekarban. Köhögött már és köpte a vért és

köpte a nárcisz-színű hurutot és okádta a vért

és józan volt mindíg és részeg volt mindíg és véres

volt a párna, a dunyha, a lepedő, a szobaföld is

véres és véres az inge, gatyája, melle-szőre és

töke-szőre és keze véres volt és vérrel összekent az

arca, fél tüdejét már kivágták, olyan volt, mint egy

tojás-sárgás, tojás-fehérjés véres tollseprű és az

ondó-foltos lepedőn izzadt vérkereszt. Kint még a hó

beszélt, ült a konyhában a hokedlin, a sparherd alatt

büdös faládában kiscsibék csipogtak éhesen tolongva,

kamasz költő-szívem barka-csillagai, kotlóstyúk kotyogott,

forrt a bableves, az ablaktáblák Újszövetség-lapjai

közt öcsém kis bakancsa, meg az enyém, a bőrtorkok

cserepei közt széndarab, dió, virgács, szaloncukor,

krumpli és hagymafej, hiszen Mikulás volt és Papa

harmonikázott hosszúgatyában a hokedlin, behunyta

szőke szemét és nevetve harmonikázott a sramlizenekarban.

És Dimitrij Sosztakovics didergett Anna Sznyegina-jajban,

Hindemith álmosan szivarozott, bálna fújt

gőztüdőpamacsot, Arnold Schönberg kipikkelyesedett

mint egy jégbefagyott varánuszgyík, üvegpikkelyfa lett,

Anton Webern Parsival kardjába dült vigyorogva,

Alban Berg egy asszony levágott fejét csókolgatta,

markolva sörényét, a ringyót, szemével kottázva a

nyakcsonk vérütemét, Darius Milhaud kövér hátát

Franciaországnak döntve pasziánszot játszott az Isten

makk-kúpja hajszáleres nyálkahártyabőrén, Honegger

Watt Whitmant kereste, és egy Minotaurusz-bikával

birkózott Manuel de Falla üzekedés közben, Ravel

hanyatt-feküdt Apollinaire döglött homlokán, és a The

Rake’s Progress szakállas babája Stravinszkivel

csókolódzott és Papa harmonikázott ábrándozva a

sramlizenekarban. Én meg piros szárnyas csikómra

aranypatkókat szögeztem. És odajött Bartók Béla, kis

ezüst-villám és azt mondta: „Fiam.” Mama sírt, mikor

a röntgen-képet hoztuk. Papa azt mondta: „A marhák,

még a kezembe is adják!” És a Február: dicsőséges

kristály-doboz. És a dobozban színes üvegfejű gombostűkre

tűzve, mint pávatoll-csápú kitinöltöny-állatok,

alvadt tüdővész-köpet púder-rózsakönnyek, kék

mohapikkely-állatbimbók, hártyás hegedűversenyek,

páncélos szelvénydörmögések: szárnymerevítve,

csáp-pödörítve, színes vánkos és veseszemekkel a bogarak,

lepkék, tücskök, sáskák, hőscincérek, imádkozó

sáskák, cserebogarak, darazsak, dongók: a tengerből

kihalászott Debussy, kék moszat-nyálfrakkban,

orrlikaiban, füleiben, szeme rothadt kocsonya-gyűszűjében,

sárga bordáin, s az ujjperecek foszladék-kesztyűdugóin

majszolódó lila rákocskák, tengeri csikók üvegtrombita-

kérdőjel tüskeizgalma, s ott ült merev

fátyolszárnyas szőrdugóként kristályátok-szembuborék-

rózsákkal Prokofjev, „herzschlag, szegény”, és Janacek,

mint egy szakállas krigli sör, és Enescu, az arany-mirigy

bibircsók, és félig-döglötten vonagolva az

öröklét-spiritusz szagát böfögve Carl Orff és

Kristof Penderecki is, és Karlheinz Stockhausen,

mint egy fényes alkony és Boulez sötét Sigmund

Freud-ragyogása és Papa ült a halottas ágyban

és harmonikázott, mint a sramlizenekarban.

Mikor nyáron a kórházból kijöttünk: Papán

micisapka volt, rajtam kihajtott fehér ing, lábainkon

csámpás rossz félcipők. Papát néztem,

aztán a Körönd platánfáit, Papa a levegőt húzta,

mint egy üvegharmonikát, vékony drótréz-pókláb-ujjai

csuklósan, ízelten mozogtak. Nagy szőke kezei között

tekerődzött, szuszogott, röffent az üveghernyó, mint sündisznóröfögés,

disznóröffenés, vaddisznóröfögés, ahogy összenyomta-széthúzta szelvényzsák

fújtatóját, tágultak, kinyíltak, megdagadtak a naparany sarokzacskószegésű

üvegszelvények, összepréselődtek és széthúzódtak, harmonikázott a

szelvényes levegő, mint egy összenyomott-széthúzott celofán-lampion.

„Nézd Papa, mondtam, az ott Kodály Zoltán.” A tér másik

felén állt egy ember, szakállas karcsú hajlott

fém-madár, kezében könyv volt, semmi kotta.

Papa azt mondta: „Ez is olyan híres?” „Zenész,

mondtam, az Isten okos könnye. A föld anyaga,

a föld nehéz fénye. A gyász klorofillja. A hit

halál-szájból a túlvilág fény-tenyészetébe

áttört növénye. Szakállpamacsos ezüstlepke-láz.

A hűség ő, a megmaradás, meg a gyász.” És majd

elpusztultam bele, hisz a koporsó Papával volt

tele. Nézte a gyémánt-hervadást: Artur Rubinstein,

Jasa Heifetz, Natan Milstein, Isaac

Stern. Mondhatnék-e mást? Rajtam nem segít

az Isten. Világ-düh: megversz? Asszony ölelj át,

csókolj a gyilkos őrület-zsivajban. Feküdj szívemre,

hallgasd: Papa harmonikázik a sramlizenekarban.

(1982)

Karácsonyesti mese

Eszter, Anna ülj le, üljetek a kis-székre, te a tiédre

Anna, te a tiédre Eszter, ne lökdössétek egymást, ne

cibáljátok egymást, combomba ne harapj Anna, Eszter ne

ugrálj, mint egy rózsaszínű szöcske. Anna, szemed akár

egy hatalmas szőke lóé, Eszter szemed akár egy óriás

fehér tevének, lószem nagy kék szemed van Anna, teveszem

nagy szemed Eszter, lószempilla, teveszempilla mámoros

szempillátok. És Eszter szeme barna. Én még rorátéra

jártam hajnali havazásban. Kezemben égő gyertya hajnali

havazásban. Omlott a hó zsírosan, mint egy éposz lángoló

látomása, százmilliárd vers-sor zuhant ki az Istenből. A

hajnali harang szólt, harangozott a hajnal és fehér köd-

harangok és fehér hó-harangok. Kezemben égő gyertya, rózsa-

gyűrű a rácsban, mint piros napraforgót vittem az égő gyertyát.

A cipőm teknősbéka, foltozott teknőckagyló, pléh-tölcsér

rövidnadrág, térdem két piros bimbó, kezeim, mint

halottak lila fogsora. Kis pöcsömig a hóban, úsztam a fehér

gyászban, kezemben égő gyertya, harangozott az ünnep,

mint őslény ősiszapban evickéltem a hóban, gyíklábcsillag

nyomatok fehér csipketoll-farok halál-örvénye mögöttem.

A templombelső kristály, köhögéspamatokkal. És égett ezer gyertya,

énekelt a szegény-nép, és Szűz-Mária, Jézus a hangkristályba

fagyva és deres volt az Isten, mielőtt megszületne!

Volt egy fiú, József Attila, verset írt a szappanosléről, azt

írta: a szappanhabgyík, akár egy szivárványos folyékony sárkány,

habhártyabuborékhalmaz-szelvények, pikkelyek,

hátak cellás törékeny üveghólyaghab-kúszása a bánat.

Elmondta József Etuska, nektek Etuska néni, Szárszón

nagyon hideg volt, ezerkilencszázharminchétben. Jött egy

ember hogy fát hoz, egy egész szekér rönköt, a gyerekek

csimpaszkodtak, kötényem ráncigálták, a legkisebb karonülő,

bilin kakált a kicsi, bőgve kakált kisingben. Átfújt

a szél a házon, mint fénycsönd a túlvilágon, akár egy drót-

kalickán, futottam a kocsi mellett, a lovak mellett szaladtam,

fújások gőz-kiáltvány, röhögésük gőz-söprű!

Attila nagy fejszével hasogatta a rönköt, jót tesz a testi

munka, tudja Feri csomós volt, izmos, mint egy ökörszív!

Mondtam is Attilának: „Hozz cimetet Attila!” „Nem megyek,

mondta Attila!” Cimet, cimetičre, cinterem! „Nem

akarok menni!” „Cimet, cimetičre, cinterem”: mondtam József

Etának, fahéj, temető, templom körüli temető, mondtam.

Attila bambán nézett, zsebeit lassan kirakta, a dóznit,

a kulcsot, briftasnit. Mindíg a kúttól féltem, zokogógörcsöt

kaptam, aki nem dolgozik mondta, az ne is egyen, mondta,

kezébe kapaszkodtam, húzott a földön Attila, a térdeim a

földön, véres térddel a padlón, mint imádkozó sáska, lábaim

elgyöngűltek, szemem két fagyott üvegpalasátor. Hagyd

nyitva az ajtót. „Hát össze lett tévesztve az Attilában minden?”

A gyerekek sivalkodtak, a gyerekek üvöltve sírtak, a gyerekek

szaladgáltak, aranyhörcsögök, kanárik, stiglicek, fehér

egerek az ezüstdrótketrecben, a huzat-kalickában. „Így

össze lett tévesztve az Attilában minden?” Pedig csak cimetet

mondtam. Cimet, cimetière, cinterem! Feri, te tudtad?

Én bőgtem, mint egy szarvas, eldugtam a kalapját, az ágy

alá dobtam. Dehát ő mégis elment. És közelgett Karácsony.

Én nem tudtam ezekről. Ő nekem sose mondta: „Hát mibe

kapaszkodjak? Marx tejút-szakállába? Freud Zsigmond

fehér kezébe? Vagy Freud halálhitébe? Kapaszkodjak az

Isten varánuszgyík farkába, egy gyémánt-hörgés szeráf szita-

kötőszárnyába, Jézus heréibe, Petőfi Sándor farkasagyarába?”

Hé, Eszter ne aludj el, hé, Anna ne aludj el! Minálunk a

szobában, Bián az egy-szobában a vaskályha pirosan

izzott, sárga volt, szinte véres, mint egy folyató tehén hús-

csőrrózsa hüvelye! Kis proli-aranyoszlop volt a mi boldog

kályhánk, ajtaja vasrács-álarc, arany lovagsisak-rostély.

Tetején zománclábos, teavíz gőzölgött abban a piros zománc-

kalapban. A falon hímzett képek, Szűz-Anya, Szent József

voltak, baloldalon az egyik, jobboldalon a másik,

ovális pamutképek, szent-arcú hímpávatollak, mint

színes pamutcsápok. Az éjjeliszekrényben: óvszer, revolver,

serbli. Gyulával egy ágyban aludtunk, nagy izzadtságfoltos

sárga dunyha alatt szuszogva. Fejemnél Gyula lába, fejénél

az én lábam. Tinektek Gyula bácsi. Nem Illyés Gyula bácsi.

De: Juhász Gyula bácsi. És karácsonyfánk is volt,

a szaloncukrot másnap reggelre lezabáltuk. Tudjátok,

mint a kecskék minden zöldet lerágnak, mert két lábra

fölállnak és szaros Trockij-szakálluk és patás mellső

lábuk aranygolyóba mártva és nagy fekete tőgyük két

húsuborka csöcse merev, akár két fallosz, Aristophanes-

pofájuk bogáncsos moha-tarsoly, szemük ravasz reménység,

mint a békának, kidülled és fogsoruk rossz költők

versei csontkötésben és szarvuk két zárójel, köztük a

teremtés átka! Akácpénzt, bodzát, virágot, almafalevelet,

szilvát ropogtatva zabálnak, a magot még ki is köpik és

szarnak fekete bogyókat, pedig csokoládét se esznek.

Mi meg a szaloncukor ezüstpapirkabátját gyöngéden vissza-

gyűrtük, a fehér papírtollseprű-rojtos galambfarkat

legyezősre kihúztuk, és zizegett az éjfél akár a mindenség

neutron-létcsomói! Négy ólomkatonánk is volt, ólomló ólom-

huszárral, gyalogos ólompuskával, ólomszurony a végén!

Ólomtalpakon álltak, mint Donatelló-szobrok, mente, bugyogó,

nadrág, csákó, sapka beföstve. És ólomjajgatások és

ólomnyerítések és ólomhaldoklások és ólomgyávaságok! Egy

hintalovunk is volt, nagy fehér-barna-pettyes, piros bőr kantár-

szíjjal, festett aranysörénnyel. És eljött Pista bácsi, Rézi

nénivel jött meg, Pista bácsin kicsi sváb kalap volt, fekete

szalagos fekete posztó, az istenért le nem vette, Rézi nénin

lila fejkendő, paszomántos zöld rékli, aranygombos zöld

pruszlik, ült a két fiatalság: tücsök Sztálin-bajusszal,

aranyszeplős pajzs-arcú szöcske zöld kitin-üvegingben.

Kezük vörös őszirózsa, Krisztus fagyott keze kereszten. Kezükben

rozmaring-ág, zöldkristály korallág volt! És mákos-beiglit

ettünk és diósbeiglit ettünk és főtt kolbászt is ettünk

és rumos teát ittunk és volt még mandarin is, kis fűzfa-

fonadék tálban aranydió, ezüstdió, alma és füge is volt!

Rézi néni már meghalt, megfogtam koporsóját, mondtam:

„Vigyük a földbe!” A rokonfiúk pedig: „Feri bácsi ez a

mi dolgunk!” Hó esett, Karácsony volt és Sándor jött énekelni,

a cigány-Zeusz-csődör. Kis karácsonyfa kezében, szájában

égő pálinka, úgy fújta a lángot, mint Isten a világot.

Lángkardot énekelve, hólovát megülve repűlt sírva a

mennybe, körötte piros fénybuborék, abban a buborék-

anyapocakban ült, mint Hieronymus Bosch virág-szárból

kinőtt üveghólyag-szemgolyótokban Ádám meztelenűl,

virágzó péniszével, mellette a ruhátlan Éva folytatás-hitével.

És éjfélkor a disznónak angyalszárnya nőtt az ólban

és fölrepűlt röfögve a hó-mögötti holdra. Ady Endrét

kereste, aranyserlegből inni, vérbajuszos arccal.

Mi öcsémmel az ágyban, kis varasbékák ültünk. A szobában

már sötét volt, petróleumlámpa elfújva, csak a petróleumszag

könnye. A felnőttek a konyhában ittak, harmonikáztak.

S a nádfödél alatti vályognégyszög-nyíláson, az ablakon

benéztek szuszogó zsibongással, fonó állat-fújással, mohás

tülekedéssel, szárnyas söprögetéssel, foszforos mosolygással,

gyásztalan gyógyulással, kő-éposz tolongással: a Remények.

Az elefánt: óriás lebenyes ólomtrombita-asszony, a zsiráf

csöpp bársonyvagina istenkekesztyű-fejével, hajlott pettyes

nyaktornya irdatlan csigabiga szarva, a zebra fekete-fehér

csíkos menyasszony-mosolygás, a kenguru, mint Pán hasára

forrasztott lázas ólomtarisznya, a fóka, akár egy bajszos

ólomszivar, szakállas vasvarjú-templom, a medve, a

barna bűnbánat, hosszúkás szőr-sárgarépa fejével a teve,

elnyúlt ovális orrlikaival, lapos húskanál-duplaság aj-

kaival, mint állat-Nofretete, a bömbölő piros rózsa-

dagadás, az orángutáng és piros mirigyseggével a pávián,

ezüstlegyezőbordás kék szőrálarccal, hosszú, cérnacsomóvégű

piros hímvesszővel akár egy merengő kolibrimajom-darázs,

és a bölény is benézett, akár az emberiség szívébe az

alkony és nézte a karácsonyéj izzó petefészkében bimbózó

emberkezdet-szemünket, a karácsonyéj gyertyaszagú és

csillagszóró-szagú méhmagzatvizében pislogó gyermekdal-

szemünket, mint a teremtés legősibb csillagait az ablakot

betöltve kő-arcával az orrszarvú. És sehol egy madár!

Nézte a kő, a kő, a kő nézte fekete ünnepünket. És kőpalák,

kőrostok, kőgerendák, kőlemezek, kőgyűrődés, kődúcok,

kőívek, kőgyűrűben kőkorong, és kőcsészében az orrszarvú

szeme, mint fölütött strucctojás óriás sárgája

hártyásan, sárgán, csillogva remegett, állatszem-telehold,

pupillátlanúl! No, Eszter ne aludj még, no, Anna ne aludj

még, tudod a fehér orrszarvú évente huszonöt tonnát szarik,

végbele úgy köpi a forró ürüléket, olyan

vastagon ontja akár a hurkatöltő bélbe a májashurkát.

Mint csépléskor a szalmát a cséplőgép lemezrózsa-fa-sáskaszája.

Hát így volt Eszter, Anna, hát így volt Anna, Eszter!

Később katonabácsik jöttek. „Gute Nacht. Winter, Winter.”

Aztán katonabácsik jöttek. „Drasztutye, nyemci,

nyemci?” Ültek a konyhában, ültek a szék szélén,

bajszuk a fülükig ért föl, akár Arany Jánosnak,

mikor a Toldit írta. És mákosbeiglit ettek, madárként

csipegettek, térdükön a puska, szuronyuk hegyén a Történelem

és sapkájukon csillag és térdükön sapkájuk. Apám

ingben, gatyában hortyogott az ágyban, mert apám be volt

rúgva. Aztán már mást se mondott, szepegve hófehéren:

„szukcesszive, szukcesszive”, hogy egymás utáni, fokozatos.

Eszter hallgass! Elmondod? „Katona bácsi hopp, hopp, hopp,

adjon nekem cibakot. Ha nem kapok cibakot, betöröm

az ablakot!” Ne szopd az ujjad Anna, ne szopd jobb

hüvelykujjad, mint tehén csöcsét kisborjú, nyálcérnás ró-

zsaszájjal. No, aludjatok szépen. No, iszkiri az ágyba, no,

usgyi be az ágyba, no, zsuppszti be az ágyba! Eszter még

elmondod? „Bujj bujj zöld ág, zöld levelecske, nyitva

van az aranykapu, csak bujjatok rajta. Nyisd ki rózsám

kapudat, kapudat, hadd kerüljem váradat, váradat.”

Anna te is mondod? „Csita, csita péntek, cserelem csütörtök,

zsab serda.” No, sipirc be az ágyba! „Én is pise, te is pise,

gyere pise, vessünk össze.” Aludjatok. A csönd aluszik.

És alusznak a temetők. És alszanak a versek is. József Attila

alszik, véres ingét sárga koponyája alá gyömöszölve és

Móricz Zsigmond alszik és jobb szemgödrében Báthory

Gábor ül és bal szemgödrében Bethlen Gábor ül, és Babits

Mihály is alszik és áthörög Szabó Lőrincnek a földben:

„Békességet Lőrinc.” És Kassák Lajos is alszik a földben,

s a Lovak Proletár-Mennyországában a csönd bíboros

lószemén ül, mint Jézus szempilláján a tizenhatszárnyú

boldog átok, és Veres Péter is alszik a földben, balog-barna

bajsza a halálba ragadva, mint oltott mészben százlábú

bogár, és Ferenczy Béni is alszik és a földet öleli

borostyán-vicsorgással, mint büdös fekete savanyú,

kukaczsír-Afroditét, és Nagy Lajos is alszik, elolvadt

laska nagy teveajka a földben, csak hite vándorol

vánszorogva, mint a döglődő ős-sárkányok a páfrányos,

pikkelyfás, pecsétfás őstalajon, mert csepp koponyájukban

agyuk nem több, mint a négy szívgerezdű-tüdőgerezdű

dióbél, s meghaltak míg hegycsúcsnagy testük valami részi-

ről az agyvelőig szívárgott a pikkelytemplomnyi tapasztalás,

és Kosztolányi Dezső is alszik a földben, immár végleg

meztelenűl, medencecsontja kőlepkeszárnyán féreg-hullák-

ból a Nyitott Szentírás, és Nagy Laci is alszik a földben,

árva csontváz-kereszt, a Zöld Angyal nagy ács-szögekkel

csontvázára szögezve, csontváz-kezeire, csontváz-lábaira,

mint egy iszonyú rothadó zöld madár, zöld király-sas,

korhadt zöld pikkelyasszony, oszladozó zöld levél-

Tündérkirálynő, és járógépe külön alszik, mint lovag-

páncélruha csavaros, pántos, csillagos, izelt, szelvényes

combig-érő csizmacipője, mint levedlett sáskacomb-

sáskalábszár-sáskaláb: a sárgarézdrótcsillag-lábfejű,

pórusos üres zöld kitinharisnya, csönddel kitömött

rézszitaháló selyemharisnya, szürke bársonycipős rozsdás

nikkelváza, és Simon Pista is alszik a földben, issza

a kukacos földet, mint egy jégkásás nagyfröccsöt

és jajgatásra-tátott koponya-szájában a Dunántúl

havi vérzése alvad, és Kati mamája is alszik a földben:

Erzsike-néni a földben alszik, Bródy Sándor

bajusza szőréből font Rembrandt-csokrot szorít

csont-gyíkláb kezeivel csontvázába olvadt földsár-

habrózsa szívére, és nem tudja, hogy nem volt se Isten,

se ember, és soha nem lesz aki rajta segítsen, hiába

tőle kétszáz méterre az a Másik, akiből itt a felszinen

annyi maradt csak, mint gyík levedlett lába után a

karmos hártya-lábkesztyűs hártyabőr pikkelycsizma.

Üres halálzsák. Mint egy bronz lószobor üres lába-

belseje a patákig! Karácsony van és alszik a tegnap a

temetőkben Európában, Ázsiában, Afrikában, Amerikában,

ragyognak a halottak, lángolnak a csontvázak a földben,

még nem a Hold anyagában, még nem a bolygókban,

a bolygók holdjaiban. Csicsíja, babája, alszik a mamája.

Aludj el Eszter, Anna! Az atombomba alszik, a hidrogén-

bomba is alszik, a neutronbomba alszik, a rakéták

is alszanak, betonkoporsókban alszanak, páncél-

koporsókban alszanak! Jó éjszakát szűz csillagok,

Juhász Ferenc, én, itt vagyok. Feleségem vállát karolom

és kinézünk az ablakon. Most a kert akár a

páfrányos, madárcsontvázas, sárkánycsipkelábnyomos

őskori kő. Vastag nehéz szelet lobogtat az eső.

Csattog a víz csillagtalan kövér fekete őskönyvlap-

lapozás-ünnepe. Hisz másképp nem is lehetett, a

megváltás megszületett! Karácsony van, hát irgalom

jövőtöknek két angyalom. Ne jöjjön világdög-sikoltás-

robajjal, fehér robbanás-tejút mindenség-göngyölet-

tűzözön-hajjal, ne jöjjön, ne jöjjön, ne jöjjön,

ne jöjjön a mennyből a rubint érhálógömb-szemű,

iszonyat tűzrózsa-mellű, füstből és tűzviharból szőtt

dühödt, őrült Piros Világmindenséget Tépő Angyal!

(1982)

LAST_UPDATED2

Keresés

A legújabb

A honlapfőnök ajánlatai

Magyar anyanyelv

Magyarok

SZERELEM

Oly korban élsz

Amnézia ellen

ZSIDÓKÉRDÉS

Életegész

EUGÉNIUSZ

Életminőség Jenciklopédia

JENŐ KÖNYVE

ÉLETMINŐSÉGÜNK- RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ