Hetekig didergett Óbudán egy Bécsi úti társasház lakóközössége, mert gázszivárgás miatt november elején lezárták náluk a fűtést. Az elhúzódó munkálatokról az Origo is beszámolt, a riportkészítése közben ismertem meg az egyik lakót, egy idős asszonyt, aki nem fázott. Azt mondta, "Szibériában hidegebb volt". Így ismertem meg a Gulag egyik utolsó magyar női túlélőjét, a 88 éves Maxit.

Kezdjük a névvel: az ajtóján Csikósnét látok, a házban Erna néninek hívják, önmagát viszont Maxiként említi. Hogy szólíthatom?

Ahogy tetszik. Marton Ernestin vagyok. Az ajtón az asszonynevemet látta, bár régen elváltam a Csikóstól. A Maxit a bécsi hírszerzőiskolában kaptam, a Gulag táboraiban pedig az egyszerűség kedvéért Erika lettem.

Marton Ernestin - Maxi néni, akit 18 évesen hurcoltak el a szibériai Gulagra

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Német titkosszolgálat, majd Gulag. Hogyan jutott el idáig?

Szépen sorjában. 1946 februárjában kémkedés és terrorizmus miatt ítélt el a szovjet állambiztonsági hivatal, a GUPVI. Nem alaptalanul, tényleg kémkedtem volna.

De amikor elítélték, csak 18 éves volt, szinte gyerek. Miként kerülhetett kapcsolatba hírszerzőkkel?

Mondhatnám, hogy anyám miatt. Nagy hívő volt, és fanatikus irredenta. Odáig ment, hogy 1944 őszén önként kezdett jelenteni a belügynek. Engem is elvitt egy ilyen fedett lakásba, 16 éves voltam. Ügynökök egy férfiról kérdezgettek, akit reggelente néha láttam iskolába menet, az óbudai Tímár utcában.

Azt mondták róla, hogy román kém. Képzelheti, hogy ez mennyire izgalmas volt nekem, kamasznak, akit honleányi szellemben neveltek.

Önt is beszervezték?

Igen, más céllal, mint anyámat. Egy ügynök megkérdezte, lenne-e kedvem Bécsben tanulni, segíteni a hazát. Bécs az álmaim városa volt! Boldogan mondtam igent. Beszélgetés közben a férfi látszólag értelmetlenül mondott számokat, színeket. Aztán egy óra múlva visszakérdezte: tesztelte a memóriámat.

Ennyi elég volt a hírszerzésnek?

Persze hogy nem. Folyékonyan beszéltem németül, társalgási szinten olaszul. Sportos voltam, eszes és kalandvágyó, ez mind jól jön a konspirációhoz. November végén aztán egy összekötő kíséretében megérkeztem a szétlőtt, cseppet sem romantikus Bécsbe.

Milyen feladatot kapott?

Megbízásom nem volt, a betanulásnál tovább kevesen jutottunk. Vagy harmincan jártunk a Neutorgasse 9. alatti mérnöki irodába, köztük sok magyar is. Ez szintén fedett lakás volt, ahol Herr Humboldt és Herr Haller tisztek oktattak minket a morzéra, rádiózásra, sifrírozásra, titkosírásra.

Meddig tartott a kiképzés?

1944. december 2-ától 1945. május elejéig. A vezetőink az utolsó pillanatban sem adták fel, minket, magyar hírszerző és gerillacsoportot a debreceni Nagyerdőnél akartak ledobni ejtőernyővel.

Kirchberg mellett ehhez gyorstalpaló fegyveres kiképzést is kaptunk, célba lőttünk, robbantottunk.

Itt tudtuk meg aztán májusban, hogy Németország letette a fegyvert, mehet, ki merre lát. Én hazaindultam egy Alex fedőnevű katonafiúval, akivel útközben összemelegedtünk. Ő volt a magyar csoport vezetője.

Mi várta otthon?

Istennek hála a családom, épségben. Eltelt néhány békés hónap. Október 22-én éppen hazafelé sétáltam a Tímár utcában, amikor látom, hogy egy lefüggönyözött autóból két férfi száll ki. Az ÁVO-tól jöttek értem, és vittek is az Andrássy út 60-ba.

Mi történt ott? Megkínozták?

Nem, de erről nehéz beszélni. Voltam patkányoktól hemzsegő cellában, fenyegettek veréssel. Órákon át álltam vigyázzban, orromat a falhoz nyomva, amíg össze nem estem. Végül a hírhedt Péter Gábor vett át.

Andrássy út 60. Ma emlékhely, korábban az ÁVH és az ÁVO központja, itt hallgatták ki Ernestint is

Forrás: MTI/Kovács Tamás

Először adtam a tájékozatlant. Aztán elém rángatták a szétvert képű Alexet, szembesítésre. Próbáltam tagadni, de ő azt mondta:

Maxi, vallj be mindent, úgyis tudják!És akkor megrettentem, vallottam.

Beszélt anyja belügyi kapcsolatairól is?

Őt kihagytam. A jegyzőkönyvben az áll, hogy 1944 nyarán anyám munkahelyén dolgoztam diákmunkásként. Ott ismertem meg a német összekötőmet, egy ismeretlen férfit.

Mi történt ezután?

Jött értem egy újabb autó, de nem haza, hanem a Gorkij (ma Városligeti) fasor 4-be, a szovjet GUPVI pesti székházába vittek. Hónapokon át tartottak itt fogva, azt sem tudtam, éppen milyen nap van.

1946. február 8-án aztán ítéletet hoztak: Alex 25 évet kapott, én 20-at, a többiek 15-20 évet. Irány a Gulag. Ekkor tudtuk meg, hogy az egyik társunk, a Szűzike dobott fel minket, ő megúszta 8 évvel.

És vitték Szibériába?

Előtte raboskodtam Sopronkőhidán is. Ezután kezdődött a nagy út: marhavagonokkal jártuk meg Lemberget (ma Lviv), Minszket, aztán Moszkvát érintve haladtunk egészen a Barens-tenger partjáig. Nem mondták, hova visznek, de jöttek a fehér éjszakák, láttuk az északi fény játékát.

Őrtorony és barakk Vorkután

Forrás: RIA Novosti/Ria Novosti

Júniusban értem Pecsorára, ez volt a legnagyobb fogolytábor. Innentől Vorkutára szállítottak, szenet és követ bányásztam. Építettem a szalehardi vasutat, ástam árkot az angarai vízműnek, voltam favágó. Kilenc és fél évet töltöttem fogságban, a helyszínek, arcok már összemosódnak. 

Csaknem tíz évet töltött Szibériában, azt mondja, keményebb, vagányabb lett

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Fel lehet erre lelkileg-testileg készülni?

Csak ha az ember hisz valamiben. Istenben, abban, hogy túléli az egészet. Ha vannak céljaid, kapaszkodhatsz beléjük. A fogságban megkeményedtem, vagánnyá váltam, és oroszul tanultam, hogy jobb helyzetbe kerüljek.

Hogy bántak a foglyokkal a táborokban, és hogyan viselkedtek ők egymással?

Pecsorán borzasztó volt, nem különítették el a foglyokat. Megtörtént, hogya barakkunkba egy köztörvényes férfi elítélt rontott be, kezében vérző, levágott fej. Fogadásból ölt meg valakit - pörgette körbe a lányok között, jó viccnek hitte. Ott repült el mellettem a fej, mégsem éreztem semmit.

Mindennapos volt az erőszak a priccsek között

Forrás: RIA Novosti/Ria Novosti

Kitanultam azt is, hogy karórás őrben ne bízzak: az ilyenek öltek már rabot – szökési kísérlet megakadályozásáért jutalomkaróra járt, és két hét szabadság. Sokaknak ez ért annyit, hogy kiküldték a gyanútlan foglyot a munkazónából, aztán hátba lőtték.

De ez szelíd halál volt: Szibériában egy szökevényt kutyával marcangoltatott szét az egyik őr. Egy elfogott litván lányt pedig kezénél, lábánál fogva csapdostak a földhöz, amíg volt benne élet.

Milyen volt a napi munka, például a vasútépítésnél?

Hatkor keltünk: kaptunk egy merőkanál kását, harminc deka fekete kenyeret, egy kanál melaszt, ez volt a napi adag.

Sztálin máig befejezetlen vasútja, a szalehardi vonal. Építése közben foglyok ezrei haltak meg

Forrás: Wikipedia

Aztán a munka: előbb a sínpár útját vágtuk ki a több méter mély, fagyott hóból. Csákányozás közben óriási csontokat dobáltam félre, mamutcsontok lehettek, de csak útban voltak. Aztán leraktuk ezeket a spalákat, magyarul talpfákat. Egy spala 120 kilós volt. Két nő emelte ki a vagonból, aztán a következőt, napi tíz órán át.

Bírta erővel?

Muszáj volt. A sínekhez vezető úton mindig más sorsot képzeltem magamnak: lehettem hercegnő vagy cipész felesége, míg a bakancsom alatt ropogott a hó. És a priccsemen elrejtett maradék kenyérre is gondoltam.

Az volt maga az élet. Kerozin ízű, kozmás, mégis szerettük. Egy kiló kenyérért varrótűt vettem, a varrásért jobb ételt kaptam a módosabb orosz és ukrán foglyoktól.

Egyszer ellopták a varrótűmet. Úgy verekedtem érte, mint egy vadállat. Képzelheti, én, a budai polgárlány. 

Gyakoriak voltak a lopások?

Főleg a kenyérlopás. Akit rajtakaptak, kapott a pofájára. Volt, hogy éjszaka bekenték tintaceruzával a maradékot. Reggel aztán látszott, ki a bűnös. Egy ilyet úgy megvertek, hogy fel sem kelt utána.

Mi volt a legrosszabb élménye?

Az Angaránál (folyó Szibéria délkeleti részén - a szerk.) nyáron a mocsárban dolgoztunk, szúnyogok milliói kínoztak minket, abba bele lehetett halni.

Naponta két deci vizet kaptunk – olyan szomjas voltam, hogy a lárváktól nyüzsgő tócsából is ittam, nem érdekelt, ha rosszul leszek.

Hogyan szabadult végül idő előtt?

Sztálin halála után ezreket engedtek haza. Engem valamiért nem, úgyhogy személyesen Vorosilov marsallnak írtam kegyelmi kérvényt, Szivtivkarból. Megtette a hatását, igaz, így is csak '55-ben szabadultam.

Vorosilovnak írt kegyelmi kérvényt, 1955-ben szabadult

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi történt ezután?

Hazatértem, de más emberként. Kanállal ettem a zsírt, a kutyának félretett maradékot felzabáltam. Ha ablakot mostam, ráköptem, megszoktam, hogy a víz érték.

Időbe telt visszarázódni. Közben megismertem a férjemet, Csikós Györgyöt, aki szintén hadifogoly volt. Nem éltünk boldogan – ő az első szerelme, egy dizőz után vágyódott, aki '56-ban disszidált.

Hogyan kaphatott munkát ilyen rovott múlttal?

Jelentkeztem, és felvettek. Dolgoztam nagy állami vállalatoknál, az orosz nyelvtudást odáig fejlesztettem, hogy gépírást, majd tolmácsolást is vállalhattam, még a szovjet nagykövetségnél is.

Nem próbálták beszervezni?

Próbáltak, valamikor '67-ben, de csak annyit mondtam az ávós látogatóimnak, hogy gondolkodom az ajánlaton.

Ha nem is működött együtt, megfigyelték - Csikósék otthonába lehallgatókészülék került

Forrás: Origo

Persze ők figyeltek minket. Az állambiztonsági levéltárból tudom, hogy a férjem egyik barátja jelentett rólunk 1977-ig, a telefonunkat pedig lehallgatták. Aztán idővel elfelejtettek.

Maxi néni nem bánta meg döntéseit

Fotó: Polyak Attila - Origo

Persze nem mindenki. A történetemmel Sára Sándor is foglalkozott a Magyar nők a Gulagon című filmjében. Ott Erikaként említettek.

Ha visszatekint, volt, amit megbánt a döntései közül? Például a kémiskolát?

Legyek őszinte? Semmit! Illetve egy dolgot. Pár évvel ezelőtt kulccsal meghúztam egy autó oldalát, mert a járdára parkolt. Azt azóta is bánom.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

KONCZ TAMÁS