Payday Loans

Keresés

A legújabb

SENECA
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2015. november 17. kedd, 08:17

OFFICINA KÖNYVTÁR 
57/58.


SENECA LEVELEIBŐL

 

Fordította is bevezetéssel ellátta 
SÁROSI GYULA

 

OFFICINA NYOMDA ÉS KIADÓVÁLLALAT 
BUDAPEST 1943.

 

Ducunt volentem fata, nolentem trahunt -
Önként menőt vezet, mást meg hurcol a sors.

TARTALOM

Ajánlás 
Bevezetés 

1. (C. E. 1) Az idő értéke 
2. (C. E. 2) Az olvasás művészete 
3. (C. E. 3) Az igazi barátságról (Petőfi Sándor fordítása) 
4. (C. E. 4) A halál megvetéséről 
5. (C. E. 7) A tömeg indulatairól 
6. (C. E. 8) A szellemi munka 
7. (C. E. 10) A magányról 
8. (C. E. 12) Az idő méreteiről 
9. (C. E. 13) Az élet szenvedéseiről és az elszántságról
10. (C. E. 16) Arról amit a filozófiától kapunk
11. (C. E. 18) A tömeg örömei 
12. (C. E. 20) A jellem szilárdságáról 
13. (C. E. 21) A nagy szellemek halhatatlanságáról 
14. (C. E. 30) A szép öregségről és a halálról
15. (C. E. 31) A közvélemény értékéről
16. (C. E. 32) Arról, hogy sietve kell élni
17. (C. E. 36) A z örök körforgásról 
18. (C. E. 39) Az alacsony és a magasrendű élet
19. (C. E. 41) Lelkünk isteni részéről és a "megszállottakról" 
20. (C. E. 44) Az igazi nemességről és a származásról
21. (C. E. 49) Arról, hogy röpül az élet 
22. (C. E. 53) Veszélyes út a tengeren 
23. (C. E. 54) A születés előtti és a halál utáni állapotunkról
24. (C. E. 61) Sorsunk vállalásáról 
25. (C. E. 63) A részvétről és a gyászról 
26. (C. E. 89) A filozófia lényege és felosztása
27. (C. E. 93) "Idő és élettartam" 
28. (C. E. 96) Harc az élet 
29. (C. E. 101) Az élethez való ragaszkodásról
30. (C. E. 103) Légy készen a harcra! 
31. (C. E. 105) A biztonságról 
32. (C. E. 107) Ne félj az élettől, bízz a végzetedben!
33. (C. E. 110) Légy barátságban az istenekkel és a filozófiával
34. (C. E. 118) A függetlenség kivívásáról és az erkölcsi jóról
35. (C. E. 119) A megelégedettségről és Nagy Sándor álmairól
36. (C. E. 123) Az egyszerű jó élet summariuma 

Jegyzetek

*

A zárójelben levő szám a levélnek a Corpus epistularumban, a teljes levélgyüjteményben való sorszámát jelöli.





KÉRI SÁMUEL
ferencrendi szerzetes 
ajánló sorai pártfogójához,

BATTHYÁNY ÁDÁM 
tábornokhoz
az első magyar nyelvű Seneca-kiadvány (Bécs, 1654) maecenasához.

"Titkos Mágnes követ akarok Nagyságodnak bé-mutatni, s ollyat pedig, melly idegen földön termett, és a mi földünkre származott... Értvén Nagyságod fülheggyel e kis könyveczkének formáját, tulaydon maga indulattyából kivánta ezt magyar nyelvre fordítani, hogy így a magyar vitézlő rendnek nem chak az külső, hanem az belső lelki vitézségre is, mint igaz vezér,utat mutatna."






A filozófus mélyen a szemébe nézett egykori tanítványának, Nero császárnak, azután csendesen így szólt:

"Tizennegyedik éve már, Császárom, hogy mint nagyreményű ifjú mellé nevelőül rendeltek; nyolcadik éve, hogy a legfőbb hatalom a kezedben van. Ezalatt az idő alatt annyi vagyonnal és megtiszteltetéssel halmoztál el, hogy semmi sem hiányzik már a boldogságomból, csak az, hogy mérsékeljék... Ezalatt az idő alatt mi más szolgálatot tehettem is Neked, minthogy a dolgozószobám csöndjében szerzett tudományomat nyujtottam, amely csak azért lett híres, mert látszólag támasza voltam a Te ifjúságodnak. Nagy jutalom ez már az ilyenfajta dolognak! Te viszont engem szerfölötti kegyességgel és számlálhatatlanul sok pénzzel árasztottál el, úgyhogy sokszor el is tűnődtem magamban: engem, aki lovagi és tartományi családból származom, az állam előkelői közé sorolnak? Az én ismeretlen nevem a dicső ősöktől származó nemesek között ragyogott fel? Hová lett az én lelkem szerénysége, mikor ilyen díszkerteket rendezek be, ilyen káprázatos villákban lakom, hatalmas földbirtokom és rengeteg kincsem van? - Egy mentségem lehet, hogy nem utasíthattam vissza ajándékaidat."

"De most már mindketten betöltöttük a mértéket. Te annyit adtál, amennyit a Császár adhat, s én elfogadtam, amennyit egy jóbarát fejedelmétől elfogadhat: a továbbiak csak irígységet keltenének. Mintha katonai szolgálatban, vagy pedig utazásban kifáradva kérném segítséged, úgy most megöregedve életem útján, a legkönnyebb feladatok ellátására is képtelenül, mivel vagyonom nem tudom többé kezelni, támogatásod kérem. Fogadd vissza a nekem ajándékozott vagyont, kezeljék a Te gondnokaid! Azt az időt, amelyet díszkertjeim és fényűző villáim gondozásától megszabadulva megtakarítok, szellemem művelésére fogom fordítani."

Erre Nero, Tacitus szerint, aki erről a beszélgetésről beszámol, körülbelül ilyenképpen válaszolt: "Hogy a Te előre átgondolt beszédedre rögtön felelni tudok, azt elsősorban Neked köszönhetem, mert Te tanítottál meg engem arra, hogy ne csak az előrelátható, hanem a váratlan eseményekkel szemben is feltaláljam magam. Azok az ajándékok, amelyeket Te, mint tanító adtál nekem, ameddig csak élek, mindig meglesznek, de amelyeket Te kaptál tőlem, a parkok, a pénz, a pazar villák, mind, mind a sors szeszélyének vannak alávetve. Jóllehet nagynak látszanak az én ajándékaim, mégis sokan vannak, akik bár szellemiekben meg sem közelítenek Téged, jóval többet kaptak. De ami a legfontosabb, még erőteljes korban vagy, még élvezheted a tőlem kapott és jól megérdemelt vagyont, mi pedig uralkodásunknak csak a kezdetén állunk és ha mi, a fiatalemberek szokásos bizonytalansága folytán, letérnénk a helyes útról, Te majd visszatartasz bennünket és hatalmunkat tanácsaiddal eredményesen fogod irányítani."

Csókkal és öleléssel fejezte be szavait a császár. Seneca, ahogy az a nagy urakkal szemben rendszerint történni szokott, köszönetét fejezte ki, azután eltávozott.

 

Sokkal jobban ismerte a császár lelkét, semhogy ne tudta volna, hogy a nagy elérzékenyülés számára halált jelent. Emlékezett arra a nagy szeretetre, amelyet a császár meggyilkoltatása előtt az iránt mutatott, akinek az életét és hatalmát köszönhette, az anyja iránt. Azt is jól tudta azonban, hogy Nero nagyszerűen ismeri a tömeg lelkét és nevelőjét, meg volt miniszterét nem öleti meg ürügy nélkül, hogy ki ne hívja a tömeg rosszalását. Szörnyű állapot! Úgy látszik, ebben a korban már egyedül a "tömeg" jelentett valamiféle ellenálló erőt a császári önkénnyel szemben. Bármennyire is el lehetett ugyanis kábítani pompás felvonulásokkal és győzelmi hírekkel, az erkölcsösségnek valami szikrája megmaradt benne s az "okos" Nero mindig, legesztelenebb tettei előtt is ügyelt arra, hogy a nép rosszalását ne hívja ki maga ellen. Az anyja meggyilkolásának jogosultságát például hivatalos nyilatkozatokkal s a legügyesebb propagandafogásokkal igyekezett a közvéleménnyel elfogadtatni. Paráznaságot, önmaga és a nép ellen gyilkos merényletek tervezését és egyéb mende-mondát szórt rá, hogy a passzívságával bűnrészes nép lelkiismeretét elaltassa. Tacitus szerint Nero parancsára Seneca fogalmazta a szenátushoz küldött üzenetet, de a historikus szerint senki sem volt olyan együgyű, hogy annak tartalmát belsőleg is magáévá tette volna. A falakra írt feliratok mutatták, hogy Róma, a hivatalos jelentések ellenére is, tisztában volt az igazi tényállással.

Most azonban, 62-ben, Senecára került a sor. Tacitus szerint Nero anyja meggyilkolása előtt kijelentette, hogy csak anyja halála után fog igazán hatalomra kerülni. Úgy látszik, a nevelőjének az életbenléte is jelentett számára némi gátlást, amelytől szintén meg akart szabadulni, hogy azután teli serlegből ihassa az élet gyönyöreit. Egy apai és anyai ágon egyaránt degenerált család utolsó erőteljes sarja volt, akinek túláradó vitálitása azonban már csak bűnre volt képes; mint egy életág utolsó élő sejtje, egymaga akarta a hatalomnak, a játéknak, a művészetnek és a gyilkolásnak a legmagasabb mámorát megélni. Seneca is gát volt, el kellett tűnnie. Tudta, hogy rajta a sor. Számot vetett helyzetével, látta, hogy nem menekülhet. Tisztában volt azzal is, hogy a kényúr, mint a pók az áldozatát, egyelőre csak figyelni fogja s keresi az alkalmat, hogy megrágalmazhassa és utána megölhesse.

Ebben a lelkiállapotban írta meg az első levelét az idő értékéről és arról, hogyan lehet rövid idő alatt is sokat élni szellemileg, hogy kell olvasni, hogy az szellemünk épülésére szolgáljon. Arról is ír, mint olvasni fogjuk, hogy kell éjjel alvás helyett is szellemi munkára hajszolni magunkat. "Nem szánok időt az alvásra, legfeljebb elnyom az álom, de akkor is munkámon tartom le-lecsukódó és a virrasztástól kimerült szemeim. Visszavonultam, - írja a volt miniszter csöndes rezignációjával, - nemcsak az emberektől, hanem a dolgoktól is...: az utókor ügyével foglalkozom." Máskor arra döbben, mint másik levelében olvasni fogjuk, hogy "sietni kell élni és nem szabad semmit sem elhalasztani". Magányban él, "végre kipiheni magát, nem kell szavaira ügyelni, hogy a feljelentők ne vigyék a császár elé". Az örökkévalóságnak él, arra gondol, hogy az időnek mélységes árja jön minden korszak fölé s mindent elborít; kevés nagy szellem marad fönn, de ő közöttük lesz. "Hisz mi az, ami nem pusztul el az időben: csak a szellem, a jó és a nagy szellem". Esténként, mikor katonai járőrök mentek el villája közelében, s már azt hihette, hogy végre a császár kezében van az ürügy, amellyel megölheti, arról beszélt önmagával, hogy a halál semmi, és hogy semmi sem pusztul el az élet örök körforgásában, legfeljebb szünetet tart.

A járőrök azonban 3 hosszú évig nem jöttek érte. A kényúr várt, mert tudta, hogy áldozata a kezében van. A cirkusszal és gabonaosztással megvesztegetett tömeg, a megfélemlített szenátorok, a bűnrészes és agyonjutalmazott szűkebb környezete és testőrhada, a mindenkori "császár" személyfeletti presztizse s a jól megszervezett besúgóhad egyforma támaszai voltak uralmának. A társadalmi erők dinamikája azonban lassan, de biztosan őrölte uralmának alapjait. A bukott miniszter mindezt jól látta néha felcsillant benne az élet reménye: "Mit tegyek? A halál üldöz, az élet pedig menekül előlem! Ez ellen taníts meg valamire, Lucilius! Eszközöld ki, hogy ne kelljen menekülnöm a halál elől s az élet ne meneküljön előlem!"

Néha lement a nép közé, a cirkuszba és másfele. Az emberek elhúzódtak tőle, mert tudták, hogy halálra van ítélve. Nézte a régi hízelkedőket, akik szembejöttek vele: látta, hogy a Nagy Gyilkos mindnyájukat átitatta önmagával: "csak a külsejük emberi, a lelkük vadállati". Mint az őgyelgő, öreg veteránok, ő is elment a cirkuszba, ahol a vérbekóstolt és megmámorosodott tömeg egyre több és több vért követelt. Hazament és levelet írt arról, hogy mit érdemel az a szerencsétlen, aki mindezt végignézi. Néha felcsendültek lelkében az életrecsábító szirének hangjai: "Egyetlen boldogság van, kellemesen élni... Elfolynak a napok s visszavonhatatlanul tovatűnik az élet. Még most is habozol?" Talán arról is beszéltek ezek a szirének, hogy vissza kellene hízelegnie magát a császárhoz, illetve új kegyencéhez, Tigellinushoz. Ő azonban bedugta fülét a szirénhangok előtt s készült a halálra. Megbékélt a sorsával:

Ducunt volentem fata, nolentem trahunt -
Önként menőt vezet, mást meg hurcol a sors.

 

Néha hírek érkeztek hozzá. Hallotta, hogy a dühöngő kényúr meg akarta rágalmazni, azután meg akarta öletni feleségét, Octaviát. Az ügy végrehajtása először nem sikerült s tüntettek Octavia mellett. A Császár környezetében azt mondták, hogy ezek Octavia szolgái és bérencei, s tovább aludt a lelkiismeretük. A gyilkosságot mégis végrehajtották, s a császár, mint azelőtt anyját, most a feleségét is fajtalankodással és lázadással vádolta. A tömeg, mely szerette a pompás felvonulásokat és a kenyérosztást, éljenezte a császárt. Tudta ugyan, hogy mindez hazugság és alaptalanok a diadalmenetek és a győzelmi hírek, mégis, - mikor a testőrcsapatok kifent fegyvereit látta, és hátamögött felcsendült a megfizetett és megszervezett tapsolóhad lármája, mindent "elhitt", Octavia és Agrippina bűneit s a győzelmi híreket is. Messzi földről követségek és fejedelmek érkeztek hódolatuk bemutatására s Nero értette a módját, hogy kell mindazt saját helyzetének erősítésére fordítani. A tömeg akkor sem lázadozott, mikor 64-ben a Város leégett, mert a császár kárpótlásul nagy tömegben keresztényeket mészároltatott le, akik a császár szerint a tűzvész okozói voltak. A tömeg dühösen rázta az öklét az utak mentén lángoló emberfáklyák felé! Seneca megnézte a fáklyáknak szánt embereket s látta, hogy sztoikus lelkű is van köztük; meleg rokonszenvet érzett irántuk, de erről nem szólt senkinek, csak hazament és levelet írt önmagának arról, hogy milyen keményen szállhat szembe az ember a halállal és a kínokkal, ha magasabb eszme van mögötte. Látta, hogy az ujjongó nép piszkos vásárt csinál, mert bensőleg maga sem hisz a császár hazugságainak, de önmaga előtt is úgy tesz, mintha hinne, mert veszélytelenebb és kényelmesebb; féltek ugyanis a nyers erőszaktól. Erről sem szólt senkinek, csak írt egy levelet arról, hogy a tömeg szennyes és aljas és óvakodni kell tőle, mert még a látása is fertőz.

65-ben összeesküvést lepleztek le és Senecát is vallatni kezdték. "Bűnös volt-e?" Magában az összeesküvésben a kútfők egybevetéséből úgy látszik, aligha volt része. De nem lázadó-e az az ember, aki erkölcsi leveleket ír egy erkölcstelen világban? Nem lázadó-e, aki nem ujjong, mikor mindenki ujjong s nem dühöng azokra, akiket mindenki szidalmaz? Seneca éppenúgy megérdemelte a halált, mint Sokrates Athenben a bürökmérget. Kétségtelen, hogy leplezett szellemi vértet kovácsolt a Nero elleni sztoikus oppozició számára. Egy centurio közölte vele a császár parancsát, hogy meg kell halnia. Seneca időt kért a végrendelkezésére, de a centurio megtagadta. Felesége és környezete jajveszékelni kezdtek. A volt miniszter azokkal a szavakkal rótta meg őket, amelyeket egyik levelében is írt: "Hová lett bennetek a filozófia tanítása, hol van a fenyegető veszélyekkel szemben annyi éven keresztül át meg átgondolt magatartásotok." Azután arra a levelére gondolt, amelyben az örök körforgásról, mindennek újjászületéséről írt, meg arra, hogy "ha igaz a bölcsek híradása és halálunk után valóban befogad bennünket valamely hely, akkor..." Azután hozzálátott a császár parancsának a végrehajtásához.

Ezt a jelenetet is Tacitus írja le, ugyanolyan történetírói részletességgel, mint a bevezetés élén olvasott lemondási jelenetet. E két jelenet között írta meg Seneca "saját vérével" az itt következő leveleket.

*

Ezeket a vérrel írt leveleket valaki azzal bélyegezte szépirodalomnak és filozófián kívüli praktikus etikának, hogy nincs meg bennük a filozófia nagy rendszereinek egysége és elvszerűsége, azaz a gondolatok fölül hiányzik a logikai szisztéma fonalainak egyszínű árnyékot adó szövedéke. Nietzsche, akinek helye kultúrtörténeti szempontból sok vonatkozásban analóg a Senecáéval, a filozofálásról szólva kifejtette, hogy minden logika mögött és működésének látszólagos egyeduralma mögött is értékelések állanak, világosabban: egy bizonyos fajta élet fenntartásának a fiziológiai követelményei. "A filozófusok úgy tesznek, mintha tulajdonképpeni véleményeiket valami hideg, tiszta, istenien gondatlan dialektika önmagában való bontakozásával fedezték volna fel és érték volna el: míg alapjában valami előlegezett tételt, ötletet, "sugallatot", többnyire szívüknek absztrakttá tett és átfinomított vágyát védelmezik utólagosan keresett okokkal." Ez a merész gondolat, amellyel Nietzsche a rendszeralkotó filozófusok "álarcát" egy csapásra letépte, azóta betört a filozófiatörténetírás területére is s ma általában, mintha Spengler vonalán haladnának, azt a szellemtörténeti és filozófia előtti alapintuiciót keresik, amely egyformán bontakozhatott volna irodalmi, filozófiai, mitológiai vagy zenei alkotássá. Ennek alapján természetesen nem lehet tagadni a filozófia nagy rendszereiben s főkép e rendszerek logikai felépítésében rejlő értékeket, de tudatára kell ébrednünk, hogy a filozóféma magja ott lehet egy töredékben is, abban az értelemben természetesen, ahogy Seneca vagy Nietzsche több munkáját a filozófia nagy szisztémái mellett egyszerűen filozófiai töredéknek kell neveznünk. Kétségtelen, hogy a nagy rendszerekben vannak a filozófiai gondolkodás legszebb gyümölcsei, de az ilyen nagy rendszerek alkotásának politikai, szellemtörténeti és tudománytörténeti feltételei vannak. A görög kultúrában Platon és Aristoteles, az európai kultúrában bizonyára Kant jelenti a filozófiai gondolkodás zenitjét. Alkotásuk ideje azonban szellemtörténeti szempontból a szürkületbe hajló alkony, a halálos sejtelmekkel viaskodó késő ősz, az emberre köszöntő par excellence civilizációs korszak. Seneca és Nietzsche viszont a bizonytalan éjtszakában botorkálnak, már mélyen benn járnak a télben, talán a civilizációs korszaknak is a végén haladnak már és az új világot köszöntik. Az ilyen pillanatokban korszerűtlen minden nagy szisztéma, mert a teljes embernek a várakozás álláspontjára kell helyezkednie. Azok az alkotó egyéniségek tehát, akik ilyen pillanatokban nagy bölcseleti rendszeralkotó tehetséggel születtek, vagy lemondásra, önmaguk feláldozására kényszerülnek, vagy pedig olyan rendszert alkotnak, amelyből hiányzik éppen az a belső sugallat, amelyről Nietzsche beszél. Az ilyen rendszerek azután természetesen ott élnek és halnak el az egyetemi tantermek és a filozófiai szakülések langyos levegőjében s mivel tudománytörténeti megalapozatlanságuk folytán objektív igazságuk sincs, alkotójukkal együtt eltűnnek a semmibe. A zseniális torzók viszont, aminők Seneca (és Nietzsche) alkotásai, évszázadokon túlra nyúlnak és milliók életét alapozzák meg, milliókat segítenek mélyebb belátásra, mert objektív, emberentúli igazságukon felül híven és mélyen fejezték ki azokat a hangokat, amelyek a szenvedő emberből egyfajta léthelyzetében feltörtek. Az ember szellemi alkotásai egy sebzett lény művei, amelyekre belső kényszerűség hajtja és nem valami külsőséges "Leistungsprinzip", a nagy teljesítmények akarása. Helytelenül ítélnek tehát azok is, akik nemrég sajnálkozással parentáltak el egy nagy filozófust, mivel, - mint írták, - teljes rendszert nem tudott alkotni s ugyanakkor himnuszokat írnak a teljesítményelv alapján dolgozó időszerűtlen szisztémaszövők egyes műveihez. Aki oldalakat ír ott, ahol a tragikus sorsát hurcoló, lesújtott Ember bensőleg csak néhány szó elrebegésére képes, az hamisít vagy légvárakat épít.

Vannak korszakok, amelyeknek szellemét néhány torzó, egy-egy hézagos töredék, egy szótlanul iránytmutató profétikus ujj fejezi ki leghívebben, vannak pillanatok, amelyeknek szellemi szükségletét egy beporosodott könyv felnyitása, egy régi dallam új hangszerelése elégíti ki legbensőségesebben és a legteljesebben. Seneca ott áll a legszörnyűbb, megoldhatatlannak látszó világnézeti válság tombolása közepett egy erkölcsileg felbomlott birodalom erjedési középpontjában, szemben a világtörténelem egyik legembertelenebb uralkodójának a pillantásával: lehetséges volna, élethez szabott volna ebben a helyzetben a "késő ősz" filozófiájának nagy rendszere? Nem bensőbben símul önmaga és kora szelleméhez, ha örök körforgásról beszél, (mint Nietzsche), meg arról, hogy az élet elpusztíthatatlan és legyőzhetetlen (mint Nietzsche is teszi), elmondja, hogy az Isten bennünk is van, meg tanácsokat ad a szellem emberének, hogyan őrizheti meg lelke várának tisztaságát az indulatok kavargó förgetegében. Hasonlóképpen hirdetik, hogy az élet az öröm forrása, de ahol a csőcselék is iszik, ott minden kút meg van mérgezve, s hogy egyesek, akik látszólag az élettől fordultak el, csak a csőcseléktől akartak eltávolodni, mert nem akarták "a kútat, a lángot, s a termést a csőcselékkel megosztani". Itt is együtthalad Nietzschével. Egyformán a saját világukon túl az új világba tekintenek, (nem puszta félreértés vezette az egyházatyákat, amikor Senecát keresztény léleknek mondták), s egyforma keménységgel harcolnak a csak - múltbatekintő historikus szellem, a részletezéssel bíbelődő s a nagy kérdéseket szem elől tévesztő filozófálgatás ellen. Követelik, illetve Nietzsche követeli, Seneca pedig csak tanítja, hogy a filozófus az emberiség nevelője s az élet mestere legyen.

A filozófia szerintük tisztító tűz: "elűzi a lélekből a hiúságot és igazi emberi nagyságot ad, a felfuvalkodottat és az ürességekkel ékeskedőt megalázza; rádöbbent bennünket az igazi nagyság és felfuvalkodottság közti különbségre. A mindenségnek és önmagának a megismerését nyújtja. Kinyilatkoztatja az "isteni" lényegét... Olyasmibe avat be a filozófia, aminek révén nemcsak egy város szentélye, hanem valamennyi isten hatalmas temploma, maga a világ tárul fel előttünk, s megmutatja szellemünk látásának az istenek igazi alakját és igazi arcát. Szemeink ereje ily nagy látványra ugyanis gyenge." Mindketten azt tartják, hogy a filozófia nem valami bonyolult dolog, hanem az emberi szellem erőfeszítése magasabb ideálok felé. Ezek felé vezeti, ezekre neveli az emberiséget a filozófus, az élet mestere. Nos, szóljon hát maga Seneca:

... artificem vides vitae -
ime, az élet mestere!





LAST_UPDATED2