Ferdinandy György

Kivándorlók

Minden egy apróhirdetéssel kezdődött – így szoktam mondani. A spanyol tanszéken találtam, és így szólt: trópusi egyetem diplomás tanerőt keres. Zsebre tettem a kézzel írott szöveget – itt általában egy pillanatra megálltam. Aki vette a lapot, velem nevetett.
Az egyetemmel szemben volt egy diákkocsma – folytattam –, a Victoire. Az ivó sarkában pedig időtlen idők óta ült egy részeg spanyol: a Ramon. Innentől kezdve semmit se kellett kitalálnom. Csak el kellett mondanom – úgy, ahogy volt – a történetemet.
Add ide nyugodtan! – Ramon kivette a kezemből a cetlimet. Nyújtogattam az életrajzomat is, de: nem kell! – legyintett nagyvonalúan, és mire meghoztam a borítékot, már be is fejezte a levelet. Bele se néztem – így szoktam mondani –, mert ugye, minek! Egy szót sem értettem spanyolul, és őszintén szólva, nem bíztam benne, hogy a dolognak egyszer még folytatása lehet. 
Ez valamikor októberben történt – itt mindig tartottam egy kis szünetet. Újév után pedig megérkezett a válasz: a szerződés és a hajójegyek.
Akkor már több mint egy éve nem volt munkám Galliában – a teljesség kedvéért ezt is megemlítem. A könyvemet nem adták ki, elvált tőlem a lány, akivel éltem, a régi, a diákéletemből nem maradt csak az autóm, az is meglehetősen beteg és öreg.
Most – folytattam –, hogy mellém szegődött a szerencse, mégis első dolgom volt, hogy megkeressem a feleségemet. Mindig tudtam, hogy egyszer kijutunk az alagútból, nem is csodálkoztam, hogy ez most bekövetkezett.
A Rajna partján, egy panelházban éltünk – ma már nem szoktam szóvá tenni ezt az egérszagú részletet –, kiragasztottuk a lépcsőházban a hirdetéseket. Mindenünket eladtuk: a bútort, amit a Város adott, a nagy keservesen, részletre összespórolt háztartási gépeket. Hónap végén bepakoltuk az autóba a két gyereket. 
Meg kellett tanulnunk spanyolul, volt rá hat hónapunk, a dolog nem volt reménytelen. Úgy gondoltuk, hogy lemegyünk valahová a déli határra, így szoktam mondani. Végül is Barcelona felett béreltünk egy kis fehér kockaházat. Kint a dombok között. Nem tudtuk, hogy errefelé nem spanyolul beszélnek az emberek.
Hallgatóim itt általában felnevettek. Én pedig meséltem tovább: átugrottam a mellékesnek tűnő részleteket. Mint például azt, hogy útban Dél felé megálltunk Lyonban, és hogy – mit ad Isten! – éppen aznap osztotta ki a Saint-Exupéry család az irodalmi díjakat. Minden újságban benne volt a nevem. Mennyi? – kérdezte feleségem. Semmi – feleltem. A dicsőség.
Némán gurultunk tovább Dél felé. Később, már Barcelonából, feladtam egy lapot. Megköszöntem az elismerést. Megköszöntem, de nem mentem utána. Elegem volt a cifra nyomorból. Ezeket választottam: ezt a kis asszonyt és ezt a két gyereket.
A házunk a villamos végállomása mögött volt, a patikus adta ki nekem. A közelben volt egy mozi is, délután odajártunk, egymás után két filmet adtak egy szeánszban, és mi minden nap újra meg újra végignéztük a műsorra tűzött filmeket.
Délelőtt olvastam: a Don Quijotét, ami nem volt kis dolog. Végigszótároztam és kijegyzeteltem ezer oldalt három hónap alatt. Esténként hallgattam a részegeket valamelyik füstös ivóban, azután vissza, az utolsó egykocsis villamoson.
Cervantesnek sok mindent köszönhetek. Útban hazafelé keresztülmentünk Madridon, és a szállodában volt egy társasutazás, ami végigvitte az embert a búsképű lovag útvonalán. Aki befizette, megnézhette Dulcínea házát és a szélmalmokat. Olcsó turistafogás volt, de a lepantói veterán mégiscsak életre kelt, fejezetről fejezetre, menetrendszerűen.
Szóval, itt zajlott le a szélmalomharc! Később meg sem említettem ezt a mellékesnek tűnő részletet. Itt, és mégsem itt. Valahol a könyvben. Akkor ez nem is volt igaz? – kérdezték csalódottan a gyerekek.
Emlékszem, aznap éjjel nem aludtam. Lehet, hogy rosszul választottam, amikor nem mentem el a Saint-Exupéry családhoz? Kiszolgáltattam volna a gyarló, gyenge lángot? Elrontottam volna az életemet? 
Húszéves korában könnyen tanul az ember. Útra készen álltunk, újszülött spanyolok, négy hónap alatt. A követségen angolul beszéltek, a trópusi egyetem, ahová igyekeztünk, az Egyesült Államokhoz tartozott. Mindezt nem szoktam elmesélni, a tisztviselő hosszasan lapozgatta a papírjaimat. Önök – kérdezte teljesen megzavarodva – ezek szerint nem házasok?
Hát nem, nem voltunk azok. Becsületére legyen mondva, a követ így is beütötte az útlevelünkbe a vízumot. Történt azután még valami: behívattak a rádióhoz. A januári díj! Leadtam az első nyilatkozatomat. Emlékszem, szép, fiatal nő beszélgetett velem, és én nem tudtam elmondani a terveimet.
Kivándorolnak?! – kérdezte felháborodottan. A kivándorlásnak, a szónak és a jelenségnek rossz íze volt Galliában. Itt, a Szajna partján, csak bevándorlók voltak, azok is kevesen. Egy pillanatra még én is megriadtam. Eszembe jutott, hogy odahaza, Európa peremén, a migrációnak még ennél is komorabb jelentése van, aki elmegy, az még csak nem is vándorol, hanem egyenesen tántorog. Ha ugyan a maga lábán! Mert otthon többnyire csak bevagonírozzák, és ha tetszik, ha nem, kitelepítik az embereket.
Egy szó mint száz, elszorult a szívem. Ma már persze egy kicsit dohosnak hat ez a huszadik századi okoskodás. Az új évezred embere nem vándorol. Meghívják valahová, ki-, illetve áthelyezik, jobbára ideiglenesen. Tántorogni pedig nem tántorognak, csak a részegek.
Ezt válaszoltam a riporternőnek is. Körülnézünk a világban! És ezen még ő is nagyot nevetett. De jól emlékszem, aznap egy pillanatra belém markolt a félelem. Hát igen. Nyomós ok nélkül senki sem akasztja le a szegről a tarisznyát, hogy valahol a vakvilágban keressen magának egy talpalatnyi helyet.
Azután feltámadt a szél, és én elfelejtettem a kétségeimet. A hajójegyünk két személyre szólt – így szoktam mondani –, az volt az igazság, hogy Ramon kifelejtette a gyerekeket. Ezt most beváltottuk négy harmadosztályúra, és nekivágtunk, lesz, ami lesz, elszántan és jókedvűen.
Hát igen. Lent utaztunk a hajófenéken. A kabinunk alatt dohogtak a gépek, és fullasztó volt a meleg. Az első napon nem is láttuk a fedélzetet. Később persze lett egy jóbarátunk, aki felvitt, és megmutatta a tengert. Este pedig az első osztályú utasok jöttek le a mélybe. Odafent csend volt, tömény unalom, itt lent pedig táncoltak, énekeltek a négerek.
Vigo, az utolsó európai kikötő után, felkéredzkedtem a kapitányhoz. Meg akartam hallgatni az első – az első és az utolsó – rádiós beszélgetésemet. De Vigo után viharos volt a tenger. A szél a szemembe vágta a hideg, sós vizet. Párizs! Fent a hídon senki sem értette a kérésemet.
A negyedik napon változni kezdett az élet a tengeren. A víz tükörsima lett, a levegő párás és meleg. A Flandres körül repülőhalak zizegtek, a hajófenéken megcsókolták egymást a négerek.
A kilencedik nap reggelén pedig feltűnt a látóhatáron a Sziget. Hajnali négy volt, cseppfolyós sötét. A pilótahajó csak napfelkelte után jött ki elénk, a kapitány leállította a gépeket. A gőzös emberrakománya némán ácsorgott a fedélzeten.
Emlékszem, átragadt ránk is a megilletődöttség és a félelem. Óriási pelikánok halásztak a Flandres körül, sirályok nem keringtek kint a nyílt tengeren. Hat óra felé az égbolt smaragdzöldre váltott, a víz mélyéből tintakék fény emelkedett. Azután beindultak a gépek, és lassan, méltóságteljesen közeledni kezdett a Sziget.
A szerződésem ott lapult a zsebemben, de ez most nem sokat számított. Olyanok voltunk, egy hosszú percre, úgy kapaszkodtunk egymás kezébe, mint azok, akiket kinevettünk. A tántorgó milliók, akik mindent elhagytak, hogy valahol a vakvilágban keressenek maguknak egy talpalatnyi helyet.
De ezt a percet mindeddig nem tudtam elmondani senkinek.

Ferdinandy György

Furcsa, idegen szerelem

Vannak földrészek, ahol el szokás venni a bennszülött lányokat. Szelídek, igénytelenek: jól jár velük az idegen.
Itt is szépek a nők, ahol élek. Nem hiába keverednek a fajok évszázadok óta a meleg tengerek kikötőiben. Elvenni őket mégsem jutna eszébe senkinek. 
Nem mintha nem lennének kedvesek: talán túlságosan is azok. Az a hírük, hogy lehúzzák az embert, akár a medúzák. Másrészt, és ez köztudott: papi áldás nélkül sem elérhetetlenek. Így azután itt-tartózkodása alatt csak használja, de nem veszi el őket az óvatos idegen.
Hogy én miért vettem el mégis az enyémet? Talán éppen, mert olyan kiszolgáltatott volt, olyan védtelen. Nem tudtam sehogyan sem elképzelni: hogyan húzna le azzal a két vékonyka kezével. És hová! Mert nálam mélyebben nem leledzett senki azokban az időkben a nyugatindiai szigeteken. Pedig baljós előjelekben itt sem volt hiány. A lányom – magamban még ma is így nevezem – például, okos volt. Az okos nők pedig kiszámíthatatlanok, akármilyen törékenyek. Azután az is, hogy körülötte már mindenki meghalt a családban. A halottak – kivédhetetlenek.
De én keményen elhatároztam, hogy újra kezdem az életet. Szerelmes voltam, már amennyire az ember fél évszázad tapasztalatával a vállán szerelmes lehet. Nem vettem tudomásul előjeleket. 
Megcsodáltam Blanca-Nieves könyvtárát, megindított a néma áhítat, amellyel felvásárolta, tárolta, rendezgette a felvágatlan könyveket. A javára írtam, hogy minden előadást meghallgat, minden műsort végigül az egyetemen. Ő legalább – így gondoltam – tiszteletben fogja tartani ezt az én lenézett mesterségemet.
Elöntött a szánalom, valahányszor elmesélte, hogyan hagyta el a szülőfaluját, kilencévesen. Még a nevén sem mosolyogtam: azon, hogy a szülei, akiknek arany keretben őrizte a képét, éppen Hófehérkének keresztelték ezt az én kis rémült szerecsenemet.
Azokban az időkben – úgy véltem – keresztül-kasul feltérképeztem már a világot, az embereket. Fiaim felnőttek, magamra maradtam. Éltem, életemben először. Hagytam, ringasson a tenger, jó volt, ha a meleg szél felborzolta a bőröm naplemente után, de még jobb, hogy mindez nem emlékeztetett semmire.
A sós víz, a napfény kilúgoztak: kikoptak belőlem a szokások, az illem. Az erjedő cukornád édes bódulatában felfedeztem én is a benszülötteket.
Szelídek voltak és igénytelenek. Napolajjal kenegettek, megropogtatták köszvényes izületeimet. És nekem nem kellett semmit kitalálnom. Elég volt nekik, nagyokat kacagtak rajta, hogy fehér, hófehér a bőröm a fürdőnadrágom alatt.
Blanca-Nieves akkor tűnt fel a láthatáron, amikor már kezdett untatni ez a nagy semmittevés, az erjedő cukornád, a fű, a lányok, a tenger bódulata. Nem volt szép lány, a meleg égöv alatt húsz éven felül csak a boldogság teszi széppé az embereket. Behúzta a nyakát, ez volt a szokása. Mint akit megütöttek. A csend burkán, amely körülvette, érződött a magány.
Mégis fölvittem a szobámba. Ideje volt valaki olyannal megosztani a párnám, akivel legalább beszélgetni lehet. Ő pedig jött, lépegetett mögöttem a könyveivel a hóna alatt, némán és engedelmesen.

*

Akkoriban csak egy apró trópusi gyík élt a szobámban. Igénytelen, furcsa kis állat. Napközben észre sem vettem: mozdulatlanul hasalt a könyvespolcokon.
Csak éjszaka merészkedett a közelembe: elkapdosta az ágy körül zizegő szúnyogokat. Volt egy különös képessége: meg tudta változtatni a színét. Haragoszöld volt az irodalomtörténetek borítóján, arany és kék a szótáraimon. Megszoktam, hogy valahol mindig ott van a közelemben. Enyhén félrebillenti a fejét, és néz, áhítatosan.
Időről-időre fellebben a szigetről a pára. Ilyenkor magamhoz térek: lúgos oldatot fecskendezek szét a szobában, irtom a csótányokat. Egy ilyen felbuzdulásom után láttam utoljára. Az írógépemen ült, áttetsző lebernyeg lüktetett a nyakán: akkor jutott először eszembe, hogy ő is élőlény, és hogy – mint ilyennek – szíve van. 
Eltűnt, apró, csonttá aszott testét csak hónapok múlva találtam meg a lexikonok alatt. Rendbe akartam szedni az életemet, és megöltem az egyetlen társamat.
Kis idő múltán Hófehérke átköltözött a szobámba. Az igazság az, hogy észre sem vettem ezt a változást. A lányom olyan tökéletesen beleolvadt a környezetébe, mint előde, a gyík.
Elmúltak az évek, a munkám megszoktatta velem a magányt. Most mégis jól esett, hogy van valaki kéznél, szó szerint, és hogy éjjel-nappal enyhén félrebillentett fejjel figyelik a mozdulataimat.
Blanca-Nieves megszépült: már nem húzta be a nyakát, ha pedig ránéztem, fényes, bővizű mosoly ömlött el az arcán, és valami olyan gyermeki bizalom, hogy le kellett sütnöm előtte a szemem. Hosszú, ívelt combjai voltak, talán ez volt benne a legnőiesebb. Ha benéztem a szoknyája alá, félretolhattam a könyveimet. 
Beszélni nem beszéltünk valami sokat. Egyre kevesebbet, ha jól emlékezem. Hiába volt okos nő – ma is így mondom: a lányom, más-más világban éltünk, ő, a bennszülött, és én, az idegen.

*

Tudom, ezen a ponton nem ártana valami esemény a mesének. Blanca-Nieves azonban nemhogy a cselekvéstől, de még a merő tervezgetéstől is idegenkedett. Nem történt velünk semmi feljegyzésre méltó közös életünk éve alatt.
Eleinte még megpróbáltam szót érteni vele. „Ha legalább lenne egy fiunk!” – mondtam nem is egyszer. „Nem él egészen hiába, aki tovább adja az életet.”
– Szőke, mint te! – álmodozott, mert a gesztenyebarna szőkének minősül itt a szigeten.
Hát nem lett, hiába gyújtogattuk a gyertyát az Oszlopos Mária oltára előtt. Blanca-Nieves hívő keresztény volt, hívő, de ha jobban meggondolom, akkor kereszténynek mégsem nevezem. Ahhoz néha tenni is kellett volna valamit.
A bennszülöttek egy kicsit álmodozók, egy kicsit közönyösek. Nem értik, fölöslegesnek ítélnek minden igyekezetet. Ha megfeledkezett magáról, ha egy kicsit elengedte magát, akkor az én lányom szemében sem volt más, mint alázat, belenyugvás, és valami egészen ősi, állati félelem.
Amikor biztattam, hogy menjen orvoshoz, hogy tegyen végre ő is valamit, megoldotta az övét, és várta, akár a termőföld az esőt, hogy hátha ezúttal megtermékenyítem. 
Engem pedig kezdett ingerelni ez a nagy türelem. Valahol olvastam, hogy a sivatagban nem tudják gyógyítani a légzőszerveket. A legkorszerűbb orvosi felszerelés sem pótolja azt a pofonegyszerű szokást, hogy fogom a zsebkendőm és kifújom az orromat. A cikk írója, valami arab orvos, azt állította, hogy hacsak nem gyakorolja gyermekkora óta, felnőtt ember az orrüreg kiürítésére fiziológiailag képtelen. 
Blanca-Nieves nem tudta kifújni az orrát. Ha náthás volt, vagy ha bántották, nyelt, szipogott, papírzsebkendővel szárítgatta az orrát, és alig palástolt rosszallással figyelte az én harsány hadműveleteimet. Barbár dolognak tartotta őket, a zsebkendőimtől pedig még tiszta, vasalt állapotukban is undorodott.
Nagyobb baj volt, hogy – mint kiderült – hiába gyűjtötte a könyveket, nem értette a munkám. 
– Mit csinálsz? – kérdezte például egy ólomszürke trópusi nap.
– Írok.
– Írsz?!
– Mi van ebben különös?
– Semmi – felelte. Azt hittem, hogy már megírtad a könyvedet.
Számára könyvet írni olyan volt, mint elültetni egy fát. Utána nem maradt más hátra, mint pihenni az árnyéka alatt.
Nélküle mégsem tudtam elképzelni az életet. Féltem újra magamra venni a magányt. Ellenkezés nélkül belementem, amikor azt javasolta, hogy adjuk ki a szobámat, mi pedig költözzünk át hozzá, és rakjuk az ő üres polcaira a könyveimet.

*

Semmi sem hasonlít úgy egy rabszolgára, mint egy rabszolgatartó. Összetartoznak, mint a sótartó meg a só. A szigeten, ahol élek, emberségükben egyaránt megalázott hóhérok és áldozatok nézik egymást még ma, száz évvel a rabszolgaság eltörlése után is, az el nem törölt rácson át.
Hasonlítottunk egymásra mi is, a lányom meg én, ott, a rács két oldalán. El is viseltük egymást, amíg csak egymást kellett elviselnünk. Most azonban Blanca-Nieves rám hagyta a világát, ezt az egész zajos, idegen negyedet. Én pedig nem készültem: elfelejtettem, hogy hogyan él a sajátjában az ember. Ott, ahol nem magányos és nem idegen.
Még a halottak is elszaporodtak körülötte. Mintha összebeszéltek volna, fészket raktak a még meleg helyemen. – „Nem szeretsz már“ – mondta szomorúan a lányom, amikor látta, hogy nem tudom megszokni ezt az életet.
Valami francia bölcsességet idézett, ez vagyok én, mondta, és ez itt a környezetem. Ami engem illet, én őt vettem el, és nem a világát. „Téged – mondtam neki most – és nem a körülményeidet.“ 
Aznap még kibékültünk. Fel csak akkor lázadtam, amikor észrevettem az első hullafoltokat. Nem magamon, a kézirataimon. Az alig észlelhető lazulást az eresztékeken. 
Példának okáért: a medúzák csak szörnyetegek annak, aki nem ismeri a meleg tengereket. Kár volt medúzát írnom – a hínár ölelése helyett.
Említettem már: a lázadás nálam abban áll, hogy lúgos oldatot fecskendezek szét a szobábam, orvoshoz megyek, megcsináltatom a szemüvegemet. Ideje volt, a zápfogaim már rendre megrohadtak a számban, gombák raktak fészket a hajamban, paraziták a nyelvem alatt.
Ő jól látta, mi mindebben a lényeg. A készülődés. Az, hogy nemsokára útnak indulok. De csak nézett, tágra nyílt szemmel, akár az a gyík, és nekem nem jutott az eszembe, hogy élőlény ő is, és hogy – mint ilyennek – szíve van.
Az új szemüveg elhitette velem, hogy tisztulóban van körülöttem a világ. Elhatároztam, hogy megkeményítem magam, bezárkózom és dolgozni fogok. „Én azt szerettem volna, ha fölenged benned a görcs” – mondta a lányom komolyan.
Emlékszem, aznap este meginogtam. Hófehérke lázas volt és már napok óta nem evett. Valóban: nem természetellenes ez az állandó akarás? Az, hogy gátat épít az élet sodrának az ember, energiaforrásnak használja a barátságot, a szerelmet, az elfojtott, az elárult örömet?
Nem, lehetetlen! – mondtam ki magamban. A lány hibája az egész. Jól tudta, aki mondta: lehúzott, akár a hínár. Azzal a két vékonyka kezével! Kis híján tönkretett, néhány hónap alatt.
Hajnalodott, amikor elaludtam. Így ért véget ez a furcsa, ez az idegen szerelem.

*

Visszaköltöztem a szobámba. Meglocsoltam a pálmáimat, kitettem magam elé, a fényre, a penészes emlékeimet.
Blanca-Nieves eltűnt, úgy ahogyan jött, lábujjhegyen. Egy kifakult képét őrzöm: évek múlva találtam a lexikonok alatt. Az arcán már elmosódott amitől dühbe gurultam, a gyermeki bizalom. Rendbe akartam tenni az életemet, és megöltem az egyetlen élettársamat.
Múlnak az évek, megszoktam újra a magányt. Élek. Csak használom, nem veszem el a lányokat. Az lettem újra, aki voltam: óvatos idegen.
Naplemente után még megállok, mint régen a balkonon. Az égbolt kitisztul ilyenkor, akár az emlékezet, néhány percre narancsszínű fénybe borul a sziget. Régen, ebben a narancsszínű csendben meghallgattam a lemezeimet. Felteszem őket most is, de már alig hallom a zenét. 
Megpróbálom felidézni a lányom. Fényes, bővizű mosolyát, amint enyhén félrebillentett fejjel figyeli a mozdulataimat. Más volt minden, amikor még itt kuporgott az ágyamon. Már a munka se megy úgy, mint annak idején. Gellert kapott a gondolat és csikorognak a számban a szavak. Befejeztem a könyvem, írhatnék tovább, van időm, és én mégse teszem. Nehéz tovább cipelni egy megunt, üres szerepet.
Tudom már: nem ő, én voltam a gyáva. Az, aki megkerülte a tényeket. Az egyik szívja, a másik fújja az orrát: ahelyett, hogy gúnyt űztem volna belőle, bevallhattam volna például, hogy az én könyveim satnya árnyékában korai még a pihenés. Folytatnom kellett, mert nem mondtam még ki semmi lényegeset.
Most megállhatnék már. De most már késő: álom emléke már csak a múlt. A kisfiunk, a gesztenyebarna is eltűnt a feledés mélyvizeiben. 
Igaz, rég felnőtt, elhagyott volna azóta. Megkeményítem magam ott a balkonon. Az égbolt lila már, mögöttem, a szobában, lejárt a lemez. Nem hagytam lehúzni magam. Dolgozom, élek. Nem történt semmi: valami alig észrevehető lazulás az eresztékeken.
De itt, a meleg tengereken, „medúza” mégiscsak jobban illik a szövegbe a talán sosemvolt hínár hideg ölelése helyett.