A héten bemutatott új James Bond-film vegyes fogadtatása arra késztetett minket, hogy összeszedjük a filmtörténet azon legjobb kémfilmjeit, amikben nem hangzik el a „vodka-martini, felrázva, nem keverve”. Hitchcock mesterművétől kezdve a Tom Clancy- és John le Carré-adaptációkig rengeteg példa van arra, hogy miért nem nevezhetjük egyeduralkodónak a 007-es ügynököt.
Forgószél (1946)
A thriller és a kémfilm műfaja gyakran keresztezi egymást, ezért sem meglepő, hogy asupsense atyaisteneként tisztelt Alfred Hitchcock több munkája az utóbbi csoportba sorolható. A mester főleg a pályája elején kísérletezett a hátországban játszódó, leginkább üldözésre épülő filmekkel – ezek közül a 39 lépcsőfok és Az ember, aki túl sokat tudott a legizgalmasabb.
Hitchcock, miután székhelyét Hollywoodba helyezte, továbbra is hű maradt választott műfajához: a legünnepeltebb alkotásainak egyike az 1946-os Forgószél. A sármos Cary Grant és a törékeny szépségű Ingrid Bergman főszereplésével készült film a világháború után Dél-Amerikában bujkáló nácik leleplezéséről szól. Bergman a kiábrándult Aliciát alakítja, akinek az apját háborús bűnökkel elítélik. Az amerikai titkosszolgálat felajánlja neki, hogy jóváteheti apja bűneit, ha segít lelepleznie a Brazíliában bujkáló nácikat. Aliciának be kell épülnie az arisztokratikus körökbe: feleségül kell mennie az egyik fő konspirálóhoz, ráadásul a helyzetet az is bonyolítja, hogy Alicia beleszeret az amerikai összekötőtisztjébe.
Hitchcock bravúrosan egyensúlyozik a romantikus érzelmesség és a kémfilmek feszültsége között, a film végső suspense-jelenete ráadásul ma is nagyon jól működik: a Forgószél igazi thriller- csemege, ami lassan hetven éves kora ellenére megmaradt üdítően izgalmasnak.
A harmadik ember (1949)
A BFI által a legjobb brit filmnek szavazott thriller az egyik legerősebb hangulatú film a régi klasszikusok közül: a világháború sebeit még magán viselő Bécs romos díszlete apokaliptikus atomszférát ad A harmadik embernek.
A ponyvaregény-író Holly Martins nem sokkal a háború vége után a megszállt és különböző zónákra osztott Bécsbe érkezik, ahova barátja Harry Lime hívta, ám a megérkezésekor már csak barátjának halálhíre fogadja: Lime-ot elgázolta egy autó. Az eset körül homályos részletek kerülnek a felszínre, Lime-ról kiderül, hogy a feketekereskedelem egyik sötét figurája volt, aki után a rendőrség is nyomozott. Martins elkezdi felgöngyölíteni az egyre gyanúsabb szálakat, a nemzetközi fennhatóság alatt álló romváros simlis besúgóival és cinikus rendőreivel együttműködve.
A harmadik ember forgatókönyve Graham Greene regényéből készült; hihetetlenül erős párbeszédek, izgalmas üldözések és remek színészi alakítások teszik halhatatlanná. Élvezet nézni Joseph Cotten fáradt rókaszemeit és Orson Welles komisz óriásbébi-arcát: a Hollywoodból ekkor már az Aranypolgár bukása miatt kiutált zsenirendező legnagyobb alakítása volt ez.
A keselyű három napja (1975)
A hatvanas-hetvenes évek az amerikai történelem egyik legkiábrándítóbb időszaka volt: a vietnami háború kudarcos és megkérdőjelezhető évei, a Kennedy-testvérek és Malcolm X meggyilkolása, illetve a mindezt betetőző Watergate-botrány egy komoly társadalmi kiábrándulást eredményeztek. Ezek a változások elég gyorsan megjelentek a hollywoodi filmekben: a paranoia-filmek és politikai thrillerek aranykora volt ez, olyan cinikus és kegyetlen filmklasszikusok születtek ebben az időszakban, mint a Parrallax-terv, a M.A.S.H., Az elnök emberei vagy a Magánbeszélgetés.
Sidney Pollack kémfilmje is ebbe a sorba tartozik: a CIA elemzőjeként dolgozó Joe Turner (Robert Redford) azzal szembesül, hogy egy álmos őszi reggelen a teljes egységét kiiktatták. Turner az egyetlen túlélő: szép lassan világossá válik számára, hogy a gyilkosság mögött a saját szervezete áll. A keselyű három napja a Watergate-botrányra leggyorsabban reagáló thriller, minden percét a teljes bizonytalanság és fojtogató paranoia hatja át.
Vadászat a Vörös Októberre (1990)
A nyolcvanas évek akcióklasszikusaival (Drágán add az életed, Ragadozó) elhíresült John McTiernan filmje az első perctől kezdve beránt heroikus világába: teljesen megfeledkezünk a külvilágról, amint felharsan a film zenéjét meghatározó orosz katonai kórus.
A Vadászat a Vörös Októberre ritka műfaji keverék: egy akcióközpontú tengeralattjárós kémfilm. A sztori középpontjában egy sokat látott szovjet tengeralattjáró kapitány, Marko Ramius áll (Sean Connery), aki a csúcstechnológiájú szuperfegyverrel a fedélzetén megpróbál a legénységével együtt Amerikába disszidálni. Ezt persze a szovjet vezetés nem hagyhatja annyiban, egy egész flottát küldenek a megsemmisítésére. Eközben egy amerikai CIA-s elemző, a Tom Clancy regényei által híressé vált Jack Ryan (Alec Baldwin) megpróbál az amerikai vezérkar hitetlenségével ellenszegülve segíteni Ramiusnak.
Az orosz tiszteket is angol és amerikai színészek alakítják (a Rocky Horror Picture Show-val és az Azzal híressé vált Tim Curry kimondottan vicces szovjet orvosi tisztként), de egy percig sem érezzük a filmet idejétmúltnak. A hidegháború lezárásakor készült film az első mozis lenyomata volt a nagyhatalmak közötti viszony enyhülésének, ráadásul egy olyan profetikus véletlen is felbukkan a filmben, hogy a túlbuzgó politikai tisztet, akit Connery a film elején likvidál, Putyinnak hívják.
Mission: Impossible (1996)
A Tom Cruise sztárstátuszát betonba öntő Mission: Impossible-sorozat első darabja egy ma is nagyon jól fogyasztható akciócsemege, amit a hetvenes évek Hollywoodjának két nagyágyúja alkotott: Brian De Palma rendező és a legendás Robert Towne forgatókönyvíró.
A sztori alapját és a karaktereket egyébként egy hatvanas-hetvenes években sugárzott TV-sorozatból adaptálták nagyvászonra. Egy prágai akció során Ethan Hunt titkosügynök-csapatát likvidálják: az ügynökség azt gyanítja, hogy az egyedül életben maradt Hunt el akarja adni a CIA teljes ügynöklistáját. Hunt persze nem hagyja magát és kiugrott kémek segítségével felkutatja az igazi árulót és tisztázza magát.
A filmben szinte záporoznak a fordulatok (itt vezették be a már M:I-védjeggyé vált álarcletépős poént), Brian De Palma okosan vissza tudta fogni a néha túláradó formanyelvi tűzijátékait, minden energiáját az izgalom fokozására fókuszálta: így olyan csodálatos jelenetekkel ajándékozott meg bennünket, mint az izgalmas prágai akció vagy a híres plafonról lelógós Cruise-mutatvány.
Ronin (1998)
A hatvanas évek klasszikus thrillereivel (A mandzsúriai jelölt, Második lehetőség) híressé vált John Frankeinheimer veterán direktorként még egyszer odatette magát és egy akciódús kémfilmet alkotott. A rendező utolsó előtti filmjét impozáns szereposztása (Jean Reno, Robert De Niro, Sean Bean, Stellan Skarsgard, Jonathan Pryce) és csodálatos autósüldözései teszik emlékezetessé.
A Ronin nem túl eredeti sztorija egy titokzatos táska körül forog: a kiugrott ex-kémekből és nyugdíjas IRA-terroristákból verbuvált csapatnak kell megszereznie, de persze, ahogy lenni szokott, kiderül, hogy vannak, akik a saját szakállukra akarnak dolgozni. A Ronint nem a fordulatai vagy a cselekménye miatt szeretjük, hanem a zsigerileg ható, gyönyörűen megkoreografált autósüldözései miatt: a Párizs utcáin forgatott, közel tízperces autós repesztést máig a filmtörténet legjobb üldözései között szokták emlegetni.
A Bourne-rejtély (2002)
A 2000-es évek elején egy másik akcióközpontú kémfilm-sorozat indult útjára a Mission: Impossible mellett. Főhősét, az amnéziában szenvedő szuperügynököt az a kölyökképű Matt Damon alakította, aki a kilencvenes években a Good Will Hunting forgatókönyvéért kapott Oscart, illetve érzékeny művész- és függetlenfilmekkel (Gerry, Vad lovak, Tehetséged Mr. Ripley, Dogma, Az esőcsináló, Good Will Hunting) vált ismertté.
Szóval nem egy Stallone-alkatú figuráról van szó: ezért is volt eléggé meglepő, hogy a 2002-es Bourne-rejtélyben nemcsak hitelesen tudta megformálni a zavarodott gyilkológépet, de még a film is óriási kasszasiker lett – hozzá kell tenni, teljesen megérdemelten. A Bourne-rejtélyminden pillanata iszonyatosan jól működik, az utolsó percig kapjuk az adrenalint.
Robert Ludlum regényei és a belőlük forgatott filmek tulajdonképpen a James Bond-szériára adott amerikai válaszok voltak: az angol sármot és a szexi humort felváltotta a rögrealizmus és a kegyetlen céltudatosság. Érdekes, hogy ez annyira jól működött, hogy a Daniel Craiggel készült mostani Bond-filmek is ezt a realista stílust kezdték követni.
Suszter, szabó, baka, kém (2011)
John le Carré kémregényei a hideg realizmusukkal vonultak be a műfaj történetébe: hősei, mint a Suszter, szabó, baka, kém Smiley-ja igazi anti-James Bondok. Nem véletlen, hogy le Carré regényei minimális akciót vonultatnak fel, hiszen az író évekig a brit titkosszolgálat alkalmazásában állt: történetei inkább a kémek lelkivilágára illetve a bonyolult játszmákra és átverésekre fókuszálnak a glamúros kalandok helyett.
A Gary Oldman által alakított George Smiley inkább emlékeztet egy kiöregedett hivatalnokra, mint egy kémre: utolsó feladata az, hogy kifüstölje a brit hírszerzés legmagasabb köreibe férkőzött téglát. A hetvenes években játszódó filmnek az impozáns szereposztása (Tom Hardy, Colin Firth, John Hurt, Mark Strong, Benedict Cumberbatch és Oldman), valamint a remek atmoszférája az erősége: a játékidő nagy részében mindenkire gyanakvó, kordzakós úriemberek beszélgetnek egymással megsárgult tapétájú szobák cigarettafüstös félhomályában.
A sztori lassan bontakozik ki, mégis minden perce izgalmas: a nyitójelenet a magyar nézőknek kimondottan emlékezetes lehet, amiben Mucsi Zoltán és Mark Strong néz farkasszemet egymással a Párizsi udvarban.
Zero Dark Thirty (2012)
A kortárs kémfilmek leginkább a közel-kelet politikailag zavaros, folyamatosan izzó világában játszódnak, a terrorizmus elleni küzdelem szélmalomharcát dolgozzák fel, ami persze a legtöbb esetben bonyolultabb annál, mintsem a jó és a rossz leegyszerűsített harcaként lehessen bemutatni.
Az elmúlt évek terméséből a Sziriána és a Hazugságok hálójában mellett Kathryn BigelowZero Dark Thirtyje tudta izgalmasan bemutatni ezt a komplex kémháborút. Bigelow filmje az előző munkájának, az iraki háborúban játszódó Bombák földjénnek a párdarabja: itt is egy munkájába megszállottan belecsavarodó főhőst követünk a sok szempontból megkérdőjelezhető küldetése során. Maya, a CIA kötelékébe frissen került ügynök abba a csoportba kerül, aminek a 9/11-es terrortámadásért felelős Oszama bin-Laden elfogása a feladata.
A közel egy évtizeden keresztül tartó zavaros hajszát bemutató film távol áll az üres propagandától, nem heroikus pátoszba mártva ábrázolja a kémek munkáját, hanem egy gyakran unalmas, idegtépő és rendkívül kimerítő szélmalomharcként. Attól függetlenül, hogy ismerjük a történet végét, Bigelow filmje végig feszült tud maradni, a kényes, aktuális témát kiegyensúlyozottan és izgalmasan önti formába.
Az üldözött (2014)
Az üldözöttattól a szomorú ténytől vált ismertté, hogy ebben a filmben nyújtotta egyik utolsó – egyébként briliáns – alakítását Philip Seyour Hoffman. A John le Carré egyik kései regényéből készült filmet egyébként az az Anton Corbijn rendezte, aki a nyolcvanas évek óta kliprendezőként és fotósként a világ legmenőbb zenekarainak vizuális megjelenítésért is felelős. Corbijn későn vágott neki a játékfilmrendezésnek, de a sok évtizedes tapasztalata révén képileg gyönyörűen kidolgozott filmeket rendezett.
Az üldözött a terrorizmus elleni harc európai háttérmunkásait, az ügynökségek közötti cinikus kavarást mutatja be iszonyatosan izgalmasan, ami leginkább a szuper szereposztásnak köszönhető: Willem Dafoe, Robin Wright és Rachel McAdams rutinosan és megbízható tehetséggel asszisztál a főszereplőnek, Hoffmannak, aki élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja.
Hoffman tökéletes választás volt a szerepre: tipikus le Carré-karakter, inkább emlékeztet egy pocakos, kiábrándult filozófiaprofesszorra, mint egy kémszervezet vezető ügynökére. Alakítása és a film remek berlini atmoszférája révén lesz Az üldözött egy életszagú és feszes thriller.
