Payday Loans

Keresés

Dzsungelmozi - vadember
ARANYKOR: VOLT, VAN, LEHETNE

Civilizációk között

Dzsungelmozi

Schubert Gusztáv

 

Amikor a Smaragderdő indiánjai zöld csíkokat festenek magukra, hogy szem elől tűnjenek, teljességgel feleslegesen cselekszenek, mi ugyanis nem látjuk őket. Ötszáz év sem volt elég, hogy Európa észrevegye, hogy az Újvilág esetében nem kiirtandó ördögökkel, megtérítendő pogányokkal vagy földreszállt angyalokkal, hanem egy másik civilizáció képviselőivel találkozott. Az az eshetőség, hogy egy kultúra egészen más, mint a miénk, mégsem alacsonyabb- vagy magasabbrendű, egyszerűen nem fér a fejünkbe. Képtelenek vagyunk elképzelni egy másik fajta társadalmat. Nemcsak itt a Földön, az Égben sem. A „földönkívüliekkel” való képzeletbeli flörtjeink – az olyan ritka kivételtől eltekintve, mint A harmadik típusú találkozások – rendre a „vadak” és a „civilizáltak” sémái nyomán alakulnak.

Az európai világképnek ez a gyógyíthatatlan narcizmusa, s nem a fatális véletlen vezetett oda, hogy már a kezdet kezdetén két olyan megbízott került a végekre, aki büszke hittel vallotta, hogy csak egy igaz út létezhet. Montaigne figyelmeztetése: „elhatalmasodnak fölöttünk szülőföldünk véleményeinek és szokásainak példái és eszméi. Azt hisszük, itt találjuk meg a tökéletes vallást, a tökéletes államrendet és minden dolog tökéletes használatát” – a Konkvisztádoron és a Misszionáriuson nem foghatott.

 

Kard és kereszt

Jóllehet a „vadak” lemészárlása a Föld egyes pontjain egészen a legutóbbi időkig elfogadott vagy legalábbis elnézett cselekedet volt (lásd a brazíliai „Indiánvédő” hivatal tevékenykedését), szalonképességét már Sheridan és Custer indiánháborúi nyomán elvesztette. Magára valamit is adó szerző manapság még végképpen nem engedheti meg magának, hogy olyan főhőst válasszon, akinek az a kedvtelése, hogy a „vadak” kegyetlen és álnok hordáját Winchesterével rendre szoktassa, így aztán Roland Joffétől igazán nem nagy bátorság, hogy A misszióban gyűlöletesnek mutatja be a martalóc magatartást. Sokkal merészebb és hasznosabb vállalkozás lett volna a misszionáriusi tevékenység katasztrofális következményeinek bemutatása. Roland Joffe filmjéből azonban a missziós küldetéstudat kritikája teljesen hiányzik, sőt, megerősíti nézőit abban a tévhitben, hogy a „vadembernek”, ennek a neveletlen gyermeknek, múlhatatlan szüksége van a civilizáltak gondoskodására. (A cannes-i Arany Pálma mutatja, milyen népszerű még ma is ez a hiedelem.) Csakhogy a guarani sem nem gyermek, sem nem tudatlan, egy ép, még szét nem robbantott törzsi társadalomban elképzelhetetlen az, ami Európában magától értetődő, hogy valaki ne ismerje a közös kultúrkincset. A technika vívmányaira azért nem szorul, mert egy olyan társadalom tagja, amely tökéletesen alkalmazkodott környezetéhez és rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek fennmaradását biztosítják. A puska, a hegedű, a szövőszék nemcsak furcsa, felesleges eszköz ebben a világban, de veszedelmes is, csupa olyan ék, amely szétfeszítheti az indiánok egységes, teljes, évezredeken át bevált civilizációját. Csak a kezdet nehéz, mihelyt ez a folyamat megindult, a misszionárius jelenlétének szükségessége fényesen beigazolódik: az európai betegségekre az indián recepturában nincs orvosság. Joffe minderről nem szól. Kizárólag azért nem tudták megvédeni gyámolítottjaikat a rabszolgavadászoktól (a rendező szerint azért, mert fogva tartotta őket a pacifisták örök dilemmája, nem akartak fegyverrel ellenállni a fegyvereknek). Pedig ez csak fatális üzemzavar, nem igazi érdekellentét. A konkvisztádor a misszionáriusnak mindig is kezére játszik (még ha az erről mit sem tud), hiszen az életveszélyen kívül mi más kényszeríthetné az indiánokat, hogy odaadják lelkük, kultúrájuk, és végül még nyelvüket is. Ezért nem lehet lelkesedni azon, ha a film azt sugallja, hogy az indiánok is méltók a humánus bánásmódra, az emberi jogokra. Magától értetődik, de nekik ez csak a pusztuláshoz elég, mint közösségnek, népnek, civilizációnak is védettséget kell kapniuk ahhoz, hogy

megmaradhassanak.

 

Vissza a paradicsomba

A bennszülöttek iránti rajongás egyidős a fajgyűlölettel és a kultúrfölény érzésével. A „nemes vadember”, ha rokonszenvesebb tévhit szülte is, mint a csökött emberállat vagy a lelketlen gyermek-ember fantomját, éppoly kevéssé létezett. Nem is létezhetett, mivel szintén puszta absztrakció volt; hiszen a legbékésebb közösségben is akadnak erőszakosok, a legbátrabban is gyávák, a legmértékletesebben is falánkok. Az ilyesfajta általánosítás nemcsak azért téves, mert nem számol a kivételekkel, hanem mert az erény forrását nem a társadalmi körülményekben és a neveltetésben látja, hanem a származásban. A „nemes vadember” mítosza nem felfüggesztése a fajgyűlöletnek, hanem megfordítása, fajimádat. A „vadakról” szóló filmeket mind a mai napig áthatja ez a faji szemlélet. Szerepelnek ugyan bennük jó vagy rossz indiánok, de szinte sohasem egyazon oldalon, egy-egy törzsön belül a legritkább esetben találkozunk különböző jellemekkel (ilyen kivétel a Kis nagy ember). Nem az indiánnak van jelleme, hanem a törzsnek. A smaragderdő szelíd „láthatatlanjai” és az őket szüntelenül üldöző „vad nép” Cooper nemeslelkű mohikánjait és gonosz irokézeit idézik. Talán, mert gyermekkori beidegződés, s még egy olyan erős egyéniségű rendező sem tud szabadulni ettől a faji szuggesztiótól, mint Werner Herzog. Ahol a zöld hangyák álmodnakausztrál őslakóiban a melanéznél „több a római”. Megannyi méltóságteljes Cato várja némán, rezzenéstelen arccal, hogy az Ayers Bányák képviselői végre elszégyelljék magukat, és eltakarodjanak a szent földről, „ ahol a zöld hangyák álmodnak”. Várhatják. Az indiánok „nemes egyszerűségének és csendes nagyságának” felismerése ez idáig vajmi kevés konkvisztádort, misszionáriust vagy bányatulajdonost tántorított el céljaitól. És ha mégis? Mire mennek az indiánok azzal, ha makulátlan jellemük, derűs és szabados életük láttán egy-egy európai közéjük áll, mert úgy érzi, megtalálta az elvesztett édent? A Smaragderdőtnézve az a benyomásunk, hogy ennél nagyszerűbb esemény nem is történhet velük. A legprofibb álomgyári terméket látjuk. Nem azt a régimódi habos-mézest, amelyben egy szemernyi keserűség sem zavarja meg élvezetünket, hanem azt a rafinált új-hollywoodi fajtát, amelyben mindenre rákérdeznek, „amit tudni akarsz, csak sohasem merted megkérdezni”, hogy elsüthessék a legravaszabb válaszokat. A smaragderdőben másról sincs szó, mint csupa aggasztó tényről; az éden, az amazonasi őserdő (és a „világ tüdeje”) végveszélybe került, mert üldözik őslakóit, mert épül a duzzasztógát, amely országnyi területen pusztítja majd el a vadont. Hogyan végződik ezek után a film? Természetesen heppienddel. A gonosz indiánokat és fehéreket lepuffantják, Esőisten elmossa az épülő vízi erőművet. A fiatalok pedig egymáséi lesznek és boldogan tervezgetik, hogyan fog törzsük szaporodni és sokasodni. Végül a kamera a lombok zöld tengere fölé emelkedik. Szállhatna magasabbra is. Akkor láthatnánk, hogy a smaragderdőt utak-városok – évről évre szorosabb – betongyűrűje keríti körbe. Úgy a naivitás még felemelő is lehetne, akár a Csillagosok, katonák végső nekifohászkodása az ellenség áttörhetetlen csatárláncának. Így azonban csak bosszantóan hazug.

Az elrabolt, és indiánná lett fehér fiú története különben is csak szenzáció. A világrengető hír az, hogy évente indiánok tízezrei menekülnek a nagyvárosokba. Ahol nem új élet, második éden várja őket, hanem testi-lelki nyomorúság, vergődés a senkiföldjén. Boorman egy interjúban boldogan újságolja, hogy filmjének szereplői közül többen – akik a „láthatatlan nép” mintájául szolgáló tupi törzset hagyták ott nemrég a város kedvéért – a forgatás szellemétől áthatva visszatértek az őserdőbe. Herzogot szerencsére nem kerítette hatalmába ez a fajta naivitás, filmjével nem akarja elhitetni, hogy az ausztrál bennszülöttek számára van visszaút. De azt sem, hogy előrejuthatnának. A hamuszürke bőrű aborigine-ek már nem élnek, csak várakoznak. Jobb híján arra – mivel ősi földjüket csak fehér praktikákkal lehetne visszaszerezni –, hogy előjöjjenek a megbolygatott zöld hangyák, és eltöröljék a pusztulásra megérett világot. A halálvárás méltósága merevíti szoborrá őket. Fenséges látvány, csak félő, hogy ez sem igaz, hogy a „nemzethalál” pátosza egy kultúráját vesztett népnek már nem adatik meg. Még Herzognak sem hihetjük el, hogy ezek a bennszülöttek az édenből kiűzetve is töretlenül őrizhetik kultúrájukat, és véle catói jellemüket, hogy „ha a fa élte megszakad”, virága túlélheti. Sajnos, Montaigne ironikus megjegyzésének visszája jobban illenék ehhez a helyzethez, mint a megrendülés: „No lám, milyen derék vademberek! Kár, hogy nadrágot viselnek.”

 

 

 

 

„Tükör által homályosan”

Nem hiszem, hogy neorealista filmeket kellene forgatni a brazil, ausztrál, afrikai nagyvárosokban senyvedő őslakókról. Nem mintha a nyomort el kellene fogadni. Hanem mert a bennszülöttek sorsa nem szegénykérdés. Ha annak fogjuk föl, éppoly kevéssé tekintjük őket egy öntörvényű civilizáció képviselőinek, mint amikor erkölcsileg ítéljük meg őket. Rousseau volt az első, aki az Óperencián túl élő embereket végre nem morális (vagy immorális), hanem társadalmi lényként, egy másik civilizáció polgáraiként képzelte el. (Tehette, ő nem gyűlölte őket, nem aggódott lelkiüdvükért, nem is rajongott értük. Neki még a vadak is túl civilizáltak voltak. Olyasfajta emberről álmodozott, aki annyira közel áll a természethez, mint egy állat, ugyanakkor olyan „elmés és nemes”, mint egy felvilágosodott filozófus. Értekezéseinek száraz szövegét olvasva nem is tűnik föl, micsoda szörnyet agyalt ki. Ahhoz, hogy képet alkothassunk róla, Edgar Rice Burroughs valamelyik dzsungeltörténetét kell leemelnünk a polcról.) Persze Rousseau aligha vállalná Tarzan alias Lord Greystoke csúcsragadozó és gentleman szellemi atyjának kétes dicsőségét, túl sok benne a vadállat.

Rousseau azzal, hogy bűnösnek bélyegezte mindazt, ami a civilizációval együtt jár, nemcsak megfordította a történelem irányát (feje tetejére állítva ezzel az addigi értékrendet), de a figyelem súlypontját is áthelyezte. Amíg az újvilágok lakóit primitívnek tartották, életmódjuk tanulmányozása az európai utazó számára csak érdekes lehetett, fontos nem. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy az ideális ősállapothoz legközelebb álló, legépebb népeknek tekintették őket, társadalmuk pontos leírása létkérdéssé vált. A korabeli európai civilizációból kivonva az „archaikus” kultúrát, könnyűszerrel meghatározhatták azt a nyomasztó civilizációs terhet, amitől meg akartak szabadulni. Mire észbevehették volna, hogy ezzel az egyszerű számtani művelettel nem árt óvatosan bánni, (már csak azért is, mert a húron nem boldog őse, hanem kortársa a franciáknak), már mindenki betéve tudta, hogy a „fejlődés” többlete: zsarnokság, gyűlölet, különbözés. A tükörre, melyet az Újvilág akkor már kishíján háromszáz éve tartott civilizációnk elé, végre a felvilágosodás fénye vetült. Európa gőzgépében fellobogott a tűz.

A vadember parazsat gyűjtött a fejére. Ma már nem Európa véres vagy érzelmes agresszióját kell elszenvednie, világa az érintkezés által nagyra nőtt iparosított-államosított civilizáció tűzvészébe fullad és perzselődik. Így hát nem önzés azt keresni, mi menthet meg bennünket. És nem önzetlenség minden erőnkkel megakadályozni, hogy tükörcivilizációnk a semmibe vesszen. Mert nagyon valószínű, hogy a választ – akárcsak a felvilágosodás korában – benne pillanthatjuk meg. Akkor még csak az fájt, hogy ezen a kiművelt tájon ember az emberrel nem tud összeférni, mára az is kiviláglott, hogy a természettel sem tudunk békében élni. A „vadak” erről is többet tudnak.

A kétszáz évvel azelőtti számításba jó néhány hiba csúszott. Sok tekintetben tévesen értelmezték a törzsi életmódot, és mechanikusan igyekeztek lemásolni előnyös szokásait. Más nagyságrendben, más léptékben élünk, mint a törzsi civilizáció. A számukra ismeretlen állam és nemzetgazdaság felszámolásával nem bürokráciamentes társadalomhoz, és savas esőket nem ismerő természethez kerülnénk közelebb, hanem az összeomláshoz. Eltanulnunk azt a módszert, elvet kellene, amelynek révén az őserdőkben olyan társadalom és gazdaság teremtődhetett, amelyik „évezredekig eljárt tengelyén”. Valószínű, hogy mindenekelőtt a „szabadság kis köreivel” (Bibó) lehetne megteremteni a makrotársadalomban is a törzsi életet jellemző közvetlen, nem intézményesült emberi viszonyt. Az ugyancsak Rousseau-tól eredő, máig elfogadott tétel szerint a magántulajdon mindig viszályt szít. (Az istenek a fejükre estek példabeszéde szerint még az önzetlen és barátságos busmanokat is megvadítja, jelentkezzék akár csak egy üres Coca-Colás üveg képében.) A törzsi tulajdonviszonyok azonban pontosan a tanmese ellenkezőjét bizonyítják: nem az állja útját az egyenlőségnek, nem az szavatolja a belső békét, hogy senkinek sincs magántulajdona, hanem hogy mindenkinek van. A törzs minden tagja „részvényese” az őserdőnek. Ezért, és nem természetszeretetük okán képtelenség, hogy az indiánok tönkretegyék környezetüket. És ugyanezért lehetnek méltóságteljesek, és lélekben is szuverének. Elismerni természeti környezetükhöz való kollektív tulajdonjogukat (és nemcsak az övéket, de minden kisközösségét, amely a most senkihez vagy – ami ugyanaz – mindenkihez tartozó természetből él), a „környezetbarát” technika elterjedése mellett ez lehetne a smaragderdő és lakói fennmaradásának legerősebb garanciája. Amazóniában, Ausztráliában, Szibériában, Romániában és Hévízen egyaránt.

Mindenekelőtt ezeket az összefüggéseket kellene bemutatniuk azoknak, akik a természet és a bennszülöttek érdekében kívánnak szót emelni. Ha azonban a film erre képtelen, Wittgenstein tanácsát megfogadva, hallgatnia kellene, merthogy akkor úgysem a smaragderdőt és a „láthatatlan népet” védené, csak „zöldeket” beszélne. Márpedig az is környezetszennyezés.



LAST_UPDATED2