Payday Loans

Keresés

Balgaság és bölcsesség az etnológus szemével
ARANYKOR: VOLT, VAN, LEHETNE

VAL CORDUN Balgaság és bölcsesség az etnológus szemével

 

 

A fehér ember még a tőle különböző s ezért civilizálatlannak minősített nem európai népek érintkezésének vizsgálatában az etnológusok már a kezdet kezdetén két hibát követtek el. A z első hiba, az újonnan felfedezett népek szokásainak idillizálása, az egykor oly divatos „le bon sauvage" kifejezésben összegezhető, amely a mintegy paradicsomi állapotban élő, veleszületett bölcsességgel felruházott emberre utal, akit követendő példaként állítottak elénk. Ugyanakkor e túlzással egy másik, kevésbé neme s indítékból fakadó túlzást szegeztek szembe , amely a jellemző „le sauvage féroce " kifejezésben öltött testet. E kifejezés a közönséges kannibál, a romlott, bárgyú, bármely elvonatkoztatásra képtelen embe r képét sugallja, aki legföljebb arra képes, hogy az ujjain számoljon. A második tévhiedelem, annak a kegyetlenségnek a megnyilvánulásaként, amellyel az európai az évszázadok vagy évezredek óta mások birtokában levő területekre behatolt, figyelmen kívül hagy egy fontos körülményt, amely nem mellőzhető, ha szélesebb történelmi távlatokban gondolkodunk, nevezetesen a kolonializmus osztályjellegét. Mive l az elemi igazságérzet megköveteli, meg kell említenünk, hogy a heves harc, amelyet az etnológusnak kellett vívnia azért, hogy saját nézőpontját érvényesíthesse, elégséges magyarázattal szolgál arra nézve, miért halogatták bizonyos fogalomárnyalatok tisztázását, ami módszertani szempontból igen lényeges, de e harc körülményei között nehezen megvalósítható lett volna. A következő időszak nem kevésbé nehéz — de ezúttal akadémikusabb jellegű — harcainak eredményeként ma má r körvonalazhatók a társadalom, a kultúra és az emberi személyiség egysé ­ges tudományának alapjai. Ebben az egységes tudományban a primitív kultúra tanulmányozása — amelybő l a népi kultúra iránti érdeklődés is fakadt, s amely egy leíró tudomány, a néprajz tárgya — egyre nagyob b jelentőségre tesz szert annak az összképnek a kialakításában, amelyet joggal nevezhetünk majd egy egyetemes civilizáció történetének. Ez a látásmód, amely egy dinamikus és meglepetésekben bővelkedő folyama t során honosodott meg az egyetemes tudományban, bizonyára egyenértékű azzal a forradalommal, amelyet az einsteini elmélet robbantott ki a fizikában. Mive l a pontos terminológia körül még viták folynak, szempontjaink kifejtésében az etnológia szakszót fogjuk használni, amelyet úgy értelmezünk, mint „az ember legtágabb dimenzióinak tudományát " (Leroi-Gourhan). E felfogásból kiindulva tapasztalnunk kell — s ez természetes is egy ilyen bontakozó folyamat esetében —, hogy mindennapi gondolkodásunk nagymértékben rabja még bizonyos elavult szólamoknak. Igaz, hogy ha számba vesszük a világ különböző országaiban megjelenő, az olvasók széles tömegeihez szóló idevágó kiadványokat, szemmel látható az új megközelítési mó d eluralkodásának tendenciája. Mive l azonban ma a kutatás per definitionem tudományközi, tehát sokkal tágabb és bonyolultabb, mint amilyenhez hozzászoktunk, a teljesítmények még nem mindig egyenletesek. A z egyik legjellegzetesebb divatjamúlt sztereotípia, amellyel ma is találkozhatunk, a földrajzi felfedezések történetére vonatkozik. Senki sem vitatja el e felfedezések jelentőségét a modern civilizáció történetében, de a kultúrák közötti kapcsolatok szempontjából való fontosságuk jelenlegi értékelése gyakran egyoldalúnak bizonyul. Elég megemlítenünk például „a rettenthetetlen hajósok" és ehhez hasonló jelzők válogatás nélküli használatát. Találó a kifejezés akkor, amikor a tudományos érdeklődéstől hajtott, kutatómunkára felkészült és felszerelt felfedezőkre vonatkoz ­ tatjuk, de az egyetemes civilizáció történetéről alkotott hibás elképzelésről árulkodik a „rettenthetetlen" jelző akkor, amidőn például a Vasco da Gamáého z hasonló utazásokra alkalmazzuk. A z Indiába vezető tengeri út felfedezése a maga korában fontos célja Európának. A kitűzött célt sikerült elérni, mégpedig olyan nehézségek közepette, amelyek a legénység bátorságát s az expedíció vezetőinek technikai felkészültségét egyaránt alaposan próbára tették. Ezeket a nehézségeket költői módon ábrázolta Camoe s a Viharóriás. Adamastor alakjában, aki megkísérelte megakadá ­lyozni a portugálokat abban, hogy megkerüljék a Jóreménység fokát — mint e z a Luziádokban olvasható. A z eddigi történetírás s a klasszikus európai költészet egyik legkiválóbb alkotása Vasco da Gamá t civilizációnk hősévé avatja. De ez a „mi " világunk nem világa Indiának, ennek a valóságos kontinensnek. India számára a portugál Vasco da Gama távolról sem a kultúra hőse. S nem csupán azért, mert 1498. május 17-i partraszállásával elkezdődött a gyarmati uralom korszaka Indiában, hanem azért is, mert utazói teljesítménye sem tűnt olyan szenzá­ciósnak az indiaiak szemében. Viszonylag új, ám kevésbé népszerűsített, s éppen ezért tájékozottságunk perifériáján rekedt kutatásokból kitűnt, hogy az időszaki monszunoktól dúlt Indiai-óceánon való átkelésekor Vasco da Gama arab hajósok, sőt valószínűleg néhány maláj kormányos, tehát éppen az elérendő ország lakosainak segítségéhez folyamodott. Márpedig az ő hajózási-földrajzi ismereteikben lényegében az évezredes múltra visszatekintő arab—iráni—hindu kultúra elemei fonódnak össze. Tudniillik, legalábbis Salamon kora óta, a Malabári partvidék élénk és békés tengeri kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a Földközi-tenger medencéjével, valamint a Távol-Kele t országaival. A tengeri kereskedelem e virágzó korszakának vetett véget a Vasco da Gama nyomán fellépő kalózkodás. Kereskedelmi szempontból (s az expedíció voltaképpen kereskedelmi vállalkozás volt) Vasc o da Gama útja tökéletes kudarcba fulladt: a portugálok áruit a kalkuttai kereskedő céh értéktelen lim-lomnak tartotta. A z Európa és India közötti kereskedelmi kapcsolatot csak Cabrai tengernagy hajóhadának a kikötőben horgonyzó arab és indiai kereskedelmi hajókon való rajtaütése árán sikerül kierőszakolni. A z indiaiaknak enyhén szólva semmi okuk sem volt civilizatorikus erényként méltányolni da Gama utazói merészségét. A z indiai kérdések egyik angol szakértője (V. Anstey) úgy vélekedik, hogy „ a XVIII. századig India még gazdaságilag viszonylag fejlett ország volt, s az indiai ipari termelés, az ipari és kereskedelmi szervezés ottani módszerei a világ bármely részének legfrissebb vívmányaival egyenrangúak voltak". S mégis, a kalózkodás sikereiből az európaiak jogot formáltak ahhoz, hogy az indiaiakat civilizálatlan népnek tekintsék, s azzal a neme s feladattal bízták meg a hittéritő­ket, hogy Európa bölcsességét eljuttassák hozzájuk. Mindaz, amit itt dióhéjban elmondtunk, nem holmi adalék az eseményeke t időrendben tárgyaló történelemkönyvek valamelyik fejezetéhez, hanem a kultúrák közötti kapcsolatok jellegzetes példája. És éppen erre az aspektusra hívják fel a figyelmünket az antropológusok. India egy nagy civilizáció hazája, amelynek a mi modern civilizációnk a tízes számrendszernél sokkal többet köszönhet. De a gyarmatosítók hasonló módszereket alkalmaztak a világ minden sarkában, akár ősrégi civilizációkról, akár apró törzsekről volt szó. A felsorolás fárasztó volna, s nincs is szándékunkban vádbeszédet tartani. Elegendő egyetlenegy példát hoznunk annak illusztrálására, milyen szemme l nézte a „rettenthetetlen" hajósokat egy olyan rangos antropológus, mint H. Melville : „ D e Petit-Thoire tengernagy kétségtelenül bátor és bölc s katona! Négy jól felfegyverzett fregatt és három korvett, hogy megfélemlítsenek, majd rabszolgává tegyenek egy maroknyi meztelen embert! Hatvan ágyú néhány kókuszpálma-kunyhó rombadöntésére ...! " Ezek általánosításával Melvill e egy olyan történelmi törvényszerűséget fogalmaz meg, amely szerint az európai civilizáció és az elmaradottaknak nevezett népek érintkezése azzal jár, hogy ami a barbárságból és a civilizációból rossz, az egymásratevődik, belső erényei pedig mindkettőnek elenyésznek. Szándékosan választottunk olyan szerzőt, mint Melville , aki nem marasztalható el az etnológusoknak abban a vétkében, hogy idillizálják a bennszülöttek életét. Nemcsak a zsoldos, a hittérítő is mélységesen megveti azt a kultúrát, amellye l a földrajzi felfedezések nyomán érintkezésbe került. A z elsőnél a nyers erőszak fizikai felsőbbrendűségének tudatából fakad a megvetés, a másodiknál a tételekbe foglalt tudatlanság felfuvalkodottságából. Íme az etnológus véleménye a második esetről: „A z etnológusi érzéket teljesen nélkülöző hittérítők semmilyen érdeklődést vagy sajnálkozást nem tanúsítanak e kultúrák iránt, amelyekb e csupán azért akarnak behatolni, hogy lerombolják őket " (Pierre Clastres). Bármily keménynek tűnjék is az ilyen ítélet, nem kell félreértenünk az etnológust, aki jól ismeri a hittérítők korántsem lebecsülendő hozzájárulását a néprajzi és etnológiai kutatásokhoz, csakúgy, mint a nyelvészet kevéssé kidolgozott ágaiban végzett alapvető kutatásaikat. Mindez azonban nem mossa tisztára a keresztény hit- térítésnek a különféle civilizációk érintkezése során betöltött történelmi szerepét. Cuique suum: igen becses az etnológus szemében Fray Bernardino Sahagún munkássága, aki ránkhagyott többek között egy leírást az európaiak és egy legyő­ zött nép, a mexikóiak civilizációjának drámai összecsapásáról. 1524-re, amikor az első tizenkét szerzetes megérkezett, a mexikói völgyben élő népeket, a nagy tolték kultúra örököseit a hódítók tűzzel és vassal leigázták már. Makedó n Sándortól elté­ rően a korabeli európai bölcsesség e tizenkét szószólójának első dolga az, hogy kigúnyolja a legyőzött ország isteneit. A vesztes ellenfél egy utolsó, kétségbeesett és — tekintettel a körülményekr e — merőben kilátástalan, eszeveszett lépésre szánja el magát: a „tlamatinim"-ek egy kis csoportjának (néhány tudósnak és filozófusnak), akik csodáva l határos módon túlélték a mészárlást, sikerül beszélgetést kieszközölnie a hittérítőkkel. A vita formáját tekintve teológiai szinten zajlik, ugyanis a hittérítők azzal vádolják a mexikóiakat, hogy nem ismerik a legfensőbb istenség fogalmát. Ami t a leigázott néptől elvitatnak, az valójában kultúrája, kozmológiaifilozófiai rendszere. Azt, hogy a mexikóiaknak kidolgozott filozófiai rendszerük volt, Leon Miguel-Portilla mutatja ki egyik rendkívül érdekes munkájában (La filosofia nahuatl, estudiada en sus fuentes, Mexico , 1959). Csupán csak arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy — amint ezt a hagyományos afrikai gondolkodásmód kapcsán nemrég megállapították (Horton, 1967) — rendszerint elméleti modelljeik nyelvi különbözőségéből erednek jelentős részben a látszólag mélyreható különbségek két szembefeszülő gondolatrendszer között. Nos, épp ezt nem akarták megérteni a hittérítők, miközben a mexikóiak méltóságteljes védőbeszédét hallgatták, amely már a kezdet kezdetén szóvá tette a földrajzi távolság befolyását a kultúrák közti dialógus menetére, látszólag alázatos, de keserű iróniával teli hangon: „Tisztelt urak, életünk urai. Hog y e vidékre eljussatok, sok nehézséget kellett legyőznötök. Mit is felelhetnénk nektek, ami felérhetne fületekhez? " És mégis, a nahuatl tudósok magyarázatba fognak, s magyarázataik az idegen szóhasználat ellenére sem tűnnek gyermetegnek vagy érthetetlennek. Bármelyik európai, akinek gondolkodásá t nem verte béklyóba a skolasztika, elgondolkodha ­ tott volna azon a meghatározáson, amelyet a mexikóiak legfensőbb istenségüknek adtak: „ A közvetlen közelvalóság ura, aki az eget és a földet bírja." A tlamatinimek és a hittérítők összecsapásának tragikuma abban rejlik, hogy a mexikói írástudók, miközben ellent mertek mondani a filozófiában azoknak, akik előzőleg minden hatalmuktól megfosztották őket, tudták, hogy életükkel fognak fizetni: „Az t tehettek velünk, amit akartok . . . Halandók vagyunk. Ez a válaszunk." A mexikói völg y civilizációja úgy hagyta el a történelem színpadát, hogy mindvégig megőrizte méltóságát. Ez a magatartás megintcsak sokatmondó az egyetemes civilizáció története számára. Hasonlóképpen, bár kevésbé látványosan — s éppen ezért talán még meggondolkoztatóbb módo n — viselkedtek az Aleuták lakói: „A z Aleuták népe szinte zokszó nélkül hal ki, legfeljebb félénk szemrehányást olvashatnak ki tekintetéből azok, akik hazájától megfosztották" (T. Bank). Könny ű volna esztelen makacssággal vádolnunk ezeket a népeket, akik elavult életformákba kapaszkodnak, ahelyett, hogy nagyob b (gyakorlati) bölcsességgel, hajlékonysággal az új körülményekhez alkalmazkodnának. Itt az etnológusnak nagylelkűségről, megértésről kell tanúságot tennie: ha egy nép annyira ragaszkodik hagyományos értékeihez, azt jelenti, hogy komol y okai vannak rá. Hiszen az ember mindenütt és mindenkor megmutatta, hogy a legkülönbözőbb feltételekhez is képes alkalmazkodni. Íme az etnológus védőbeszéde : „...Természetese n léteztek úgynevezett primitív társadalmak a történelem folyamán; múltjuk éppoly régi, mint a miénk . . . De ezek más utakat választottak, mint mi. Lehet, hogy bizonyos tekintetben közelebb maradtak az ősrégi létfeltételekhez, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy más vonatkozásban nálunk is jobba n eltávolodjanak e feltételektől. Bár történelmi keretbe ágyazottak, úgy tűnik, ezek a társadalmak kidolgoztak vagy megőriztek egy sajátos bölcsességet, amely arra ösztönzi őket, hogy kétségbeesetten elleneszegüljenek mindenféle szerkezeti módosulásnak, amely lehetővé tenné beilleszkedésüket a történelembe" (Claude Lévi-Strauss). Végezetül vegyünk egy szélsőséges esetet, amely szemünk láttára zajlik le. A „szemünk láttára" kifejezést képletesen kell értenünk, hiszen jelen esetben éppen az a különös, hogy még senki sem láthatta a „vad " guayakok kis csoportját (körülbelül 100 férfi, nő és gyermek alkotja), akiknek vadászterülete északkeletParaguay erdeiben van, a Parana folyó job b partján. Azok , akik mindenáron találkozni szeretnének velük, három kategóriába sorolhatók: a kis helyi diktátorok, akiknek a rabszolgakereskedelem céljából van rájuk szükségük (a rabszolgakereskedelem még ma, a modern civilizáció korában is dívik vidéken, s nemcsak itt, ahogyan időnként értesülünk róla); a Ne w Tribes Mission szervezet hittérítői; és végül leghőbb vágya egy ilyen találkozás minden amerikanista etnológusnak. A z utóbbiak egyike, a francia Pierre Clastres, 1965-ben indult felkeresésükre, előnye volt, hogy ismerte a terepet s több guayaki nyelvjárást. Az expedíció sikertelenségéről szóló beszámoló megjelent a szaksajtóban, s riport formájában a nagyközönséghez szóló lapokban is. Poggyászukban a hagyományos orvosszerekkel, a hittérítők sem jártak nagyob b szerencsével. Legszerencsésebbeknek a rabszolgakereskedők bizonyultak; néhány favágónak sikerült foglyul ejtenie egy négyéves gyereket, aki egy fa tetejére menekült. Á m a kis csapat állhatatosan kerül minden érintkezést a mo ­ dern civilizáció képviselőivel, titokzatos életmódját az erdők sűrűje rejti. Tagadhatatlan, hogy e kis csoport rendkívül érdekes a tudomány számára, a z etnológusok új adatok egész tömkelegére számítanak. Kevésb é rejtélyes azonban az etnológusok szemében az a tény, amely a guayakok „ellenséges " magatartását megmagyarázza. Knu d Rasmussen úgy véli, hogy a mindenben nivelláló fehér embe r megjele ­ nése elsorvasztja az eszkimók értelmét, képzelőerejét és hitét. A kulturalizálódás eredményeiről beszélve ugyanez a szerző kijelenti, hogy az, amit a zaleuták hagyományos életmódjuk helyett kaptak, távolról sem kárpótolta őket mindazért, amit kulturalizálódásuk folyamán elvesztettek. Nem nehéz elképzelnünk, hogy a még szabad guayakok, anélkül, hogy E. Seton-Thompson természettudós és író műveit olvasták volna, úgy gondolkodhatnak, akár ennek egyik utolsó mohikánszerű hőse: „ A z én életem az erdők bölcsessége. Nemsokára eltűnnek ezek az erdők, s akkor bölcsességemet balgaságnak fogják tartani." * Ez ideig mi, európaiak, nagyon kevés méltányossággal vélekedtünk a bölcsesség megoszlásáról kontinensünk és a világ többi része, a mi modern civilizációnk és a múltbeli civilizációk között. Lényegében az oroszlánrészt vallottuk magunkénak. Ma azonban be kell ismernünk — s e z az etnológia (vagy a kulturális, társadalmi antropológia) érdeme —, hogy legalábbis könnyelműek és szűklátókörűek voltunk. A z ítélet szigorúan hangzik, de : „A z antropológia nem olyan szenvedélymente s tudomány, mint például a csillagászatban, amely a dolgok távolról való szemlélésén alapszik. Ez a tudomány olyan történelmi folyamat gyümölcse , amelynek során az emberiség nagyobbik része ki volt szolgáltatva a kisebbiknek, amelynek során ártatlan emberek millióit megfosztották javaiktól, intézményeiket felszámolták, hitvilágukat feldúlták, őket magukat könyörtelenül legyilkolták vagy rabszolgasorba süllyesztették, és olyan betegségekkel fertőzték, amelyek ellen nem tudtak védekezni. A z antropológia az erőszak e korszakának szülötte: az antropológiának az a képessége, hogy objektívebb módon értékelje az emberi létre vonatkozó tényeket, ismeretelméleti síkon olyan állapotot tükröz, amelyben az emberiség egyik része tárgyként kezelte a másik részt" (Claude Lévi-Strauss). A z elmondottak azt sugallhatnák, hogy a bevezetőben említett két vétekhez, amelyben az etnológus elmarasztalható, egy harmadik is járul még — a pesszimista látásmód vétke. De a lángoló szenvedéllyel végzett, szorgalmas, hosszas és bonyolult munka, amellyel szakmájára felkészül, vajon nem bizonyítja-e már eleve optimizmusát? Ami pedig az eredményeke t illeti, nem adnak feltétlenül okot az elkeseredésre. Miért ne örülnénk például annak, hogy Afrikában felfedezték az Ifé művészetet, amely éppoly kifinomult, akár az európai reneszánsz művészete, amelyet évszázadokkal megelőz, miközben őt magát is megelőzi az ugyancsak afrikai Nok civilizáció? Távolról sem lévén a tagadás szellemének megtestesítője, az etnológus felhív emberi személyiségünknek egy magasabb szinten, az egyeteme s emberi szolidaritás síkján való kiteljesítésére. Amin t Mirce a Eliade írja: „ A nyugati kultúra jelenté­keny erőfeszítéseket tesz egy, mondhatnánk, történetírói anamnézisre. Igyekszik feleleveníteni és megmenteni a legegzotikusabb és legtávolabb eső társadalmak múltját, a Közel-Kelet történelem előtti korszakait éppúgy, mint a kihunyóban lévő »primitív « kultúrákat. Az emberiség teljes múltjának feltámasztására történik kísérlet. A történelmi szemhatár erőteljes kiszélesítésének vagyunk tanúi. A modern kor kisszámú lelkesítő vívmányához tartozik ez. A nyugati kulturális provincializmust — amely Egyiptomtól számította a történelmet, Homérosztól az irodalmat és Thalésztől a filozófiát — lassan meghaladják.

 

LAST_UPDATED2