Azért dolgoztunk, hogy megszűnjünk
2010. 12. 30. 11:09Somogysámsonban, 1937. szeptember elsején születtem. Nem volt egyszerű dolog oda születni, de édesanyám éppen ott vadászott. Fönt volt a lesálláson, érezte, hogy kezdődik a szülés. Elvitték a helybeli orvos lakására, én ott jöttem a világra. Apám Horthy katonatisztje volt, szüleim afféle vidéki dzsentri származékok. Nálunk mindenki beszélt németül, édesanyám franciául is, mert Bécsújhelyen tanult a francia kisasszonyoknál. A nagypapának óriási könyvtára volt, úgyhogy 14 éves koromra mindent elolvastam, amit lehetett. 1945 után mindent elvesztettünk, az apai nagyszülőkhöz kerültünk Taksonyba. Apámat letartóztatták; miután szabadlábra helyezték, 1950-ben kiszökött, s anyámat börtönözték be helyette, mert nem jelentette fel apámat. Szerencsémre volt egy pap nagybátyám, akinek a támogatásával Pannonhalmára kerültem, ott érettségiztem 1955-ben. 1956. november 28-án disszidáltam. Társaimmal elértünk egy temető közelébe, elkúsztam a sírokig, láttam a fejfákon a magyar feliratokat: „Kovács János”, „Nagy Péter”… Mondtam, hogy forduljunk vissza, rossz irányba megyünk. Utunkat állta hirtelen egy magyar katona, és kiderült, hogy osztrák területről visszatérve kerültünk eléje. Szerencsénkre, engedékenynek bizonyult: „Maguk most elmennek Nyugatra, milliomosok lesznek, amijük van, értékesebb holmi, adják ide.” Németországban szerettem volna letelepedni, a határállomáson vettek át bennünket, magyarok intézték. Leültem egy idősebb úr elé, aki a nevem hallatán azt kérdezte: „Kasza Jóska nem rokonod?” „Elég közeli, az apám!” „Tegnap együtt tarokkoztam vele…” Mi nem tudtuk, hogy Münchenben él az apám, már hat éve nem láttuk egymást. Tavasszal beiratkoztam az egyetemre, közgazdaságot tanultam, mellékszakon újságírást. 1963-ban versenydolgozatot kellett írni az évfolyamnak, az első hármat felvették a Süddeutsche Zeitunghoz, én voltam a harmadik. Így lettem német újságíró… Nyolcszáz márka volt a kezdő fizetésem. Körülbelül fél év múlva találkoztam András Károllyal, a Szabad Európa Rádió igazgatóhelyettesével. Megkérdezte: „Neked mi az életcélod?” Félig komolyan azt válaszoltam: „Sok pénzt keresni…” „Mennyit keresel?” „Nyolcszáz márkát.” „Mi adunk neked nyolcszázötvenet.” Így kerültem hozzájuk…
 Ejtsünk néhány szót a SZER indulásáról. Bár Önt jóval később alkalmazták, bizonyára a kollégáitól tájékozódott a kezdetekről. Bizonyos vélemények szerint nem volt túl szerencsés, hogy a SZER sokáig a CIA égisze alatt működött…
Ez az amerikai politika része volt, pontosabban a katonai titkosszolgálatnak, a CIC-nek biztosítottak erre költségvetést. Sok régi embert ismertem, aki ott volt a kezdetektől, mindenki azt állította, hogy „akkor voltunk a legszabadabbak, amikor oda tartoztunk”. Ugyanis a CIA-nak is, a SZER-nek is ugyanaz volt a célja: a kommunista rendszer fellazítása, információkon keresztül. Utána, 1970-ben, amikor a washingtoni Kongresszus vette át a Szabad Európa finanszírozását, attól kezdve oda kellett figyelni arra, hogy most a demokraták vagy a republikánusok vannak kormányon.
Tehát a CIA nem befolyásolta az orientációt, a tematikát?
Nem, s ez később se történt. A szerződésébe mindenkinek belefoglalták, hogy ez az intézmény azért dolgozik, hogy… megszűnjön. Ezt senki nem vette komolyan, mindenki azt hitte, hogy a SZER örök életű, még az unokáink is Szabad Európá-sok lesznek. Ami a beleszólást illeti, tényleg nehéz elhinni, hogy mennyire nem avatkoztak be a dolgunkba. Egy feltétel okozott gondot, éppen Erdély szempontjából: az volt az amerikai felfogás, hogy minden osztály, a magyar, a román, a cseh stb. csak a saját országában élő emberekhez beszéljen, azoknak a problémáiról szóljon. Gazdáink többé-kevésbé ismerték ezeket az országokat. Azt próbálták elérni, hogy az ottani viszályok ne képeződjenek le a szerkesztőségek közötti viszonyban, mindenki beszéljen a maga dolgairól. Ez viszont igazságtalan volt az utódállamokban élő magyar kisebbségekkel szemben. Nem a román osztály volt az, amelyik ellenezte, ez amerikai politika volt. Tartott egészen addig, amíg 1982-ben megjelent a Nagyváradon szerkesztett szamizdatban, az Ellenpontokban Ara-Kovács Attila Miért éppen rólunk nincs szó? című cikke, mely már a címében felteszi a kérdést, hogy a romániai magyarokról miért nem beszél a Szabad Európa. Szabados József volt akkoriban a SZER magyar osztályának az igazgatója, együtt elmentünk az amerikai menedzsmenthez, és felvetettük: milyen igazságtalanság az, hogy egy kétmilliós kisebbséggel nem foglalkozunk. A dolog eljutott Washingtonig. A román kollégák is azt mondták az amerikai vezetésnek, semmi kifogásuk nincs ellene, sőt, számukra is érdekes a téma, hiszen Romániában nem alakult ki a demokratikus ellenzék, itt van az első ilyen jellegű kiadvány. Napokon belül megváltozott a helyzet. Egyébként a SZER-ről írt könyvemnek egy fejezete erről szól. Huszonöt-harminc év távlatából sem érezzük, hogy a vasfüggönyön belüli ellenzékieknek milyen óriási súlyuk volt Nyugaton. Egyetlen ilyen cikk, Ara-Kovács írása megváltoztatta az egész politikát.
1956-ban Ön még nem dolgozott a SZER-nél, de a kollégákkal bizonyára beszélgetett arról, amiről napjainkig sok ellentmondásos vélemény kering: hogyan viszonyult a Szabad Európa az 56-os forradalomhoz?
Először is mindenkit meglepett, hogy mi történt akkor Magyarországon, ezt a fordulatot senki sem várta. A magyar osztály jobbára idős, a második világháború előtt/után emigrált jobboldali újságírókból toborzódott. Nagyon konzervatív társaság volt, akik azt a bizonyos Nagy-Magyarország filozófiát képviselték. Visszafogták magukat, mert az amerikaiak éppen nem engedték meg, hogy ezt az eszmeiséget terjesszék. Viszont Eisenhower elnök az ötvenes évek elején kijelentette, hogy az Egyesült Államok soha nem fog kezdeményezni, de ha a vasfüggöny mögötti népek kifejezésre juttatják azt a szándékukat, hogy meg akarnak szabadulni a kommunista diktatúrától, akkor az Egyesült Államok „nem marad tétlen”. Az akkori magyar kollégák ezt konkrét ígéretként fogták fel, hogy ha elkezdődik valami, akkor majd segítenek az amerikaiak.
Ezt sugallta a Szabad Európa Rádió?
Messzemenően. Ki is mondták. Mindezt nagy örömmel adták tovább, úgyhogy aki idehaza hallgatta, elhihette. Jött a forradalom, a kollégák egyre kérdezték a menedzsmentet: hol késnek az amerikaiak? A nagy probléma az volt, hogy ez a zömében konzervatív, jobboldali társaság nem tudott mit kezdeni Nagy Imrével. Tudták róla, hogy régi kommunista, moszkovita, végigcsinálta a tisztogatásokat, a Rajk-pert, a kolhozosítást. Azokat az árnyalatokat senki se ismerte ott, amiket a hozzá közel álló emberek tudtak: hogy ha Nagy Imre „valamit mond”, az csak-csak „más”, mint amit Rákosiék mondanak. Persze olaj volt a tűzre, hogy amikor október 23-án a Parlament erkélyéről beszélt, az „elvtársak” megszólítást használta. Ráadásul az is elterjedt, amiről később kiderült, egyáltalán nem volt igaz, hogy ő hívta be az oroszokat. Tehát Nagy Imre vörös posztó volt a szerkesztőség szemében. Sokáig tartott, amíg belátták a tévedésüket, meg kellett ahhoz halnia, hogy a Szabad Európa berkeiben is elhiggyék: nem volt annyira borzalmas ember. Ezzel a stigmával hosszú-hosszú évekig küzdött a szerkesztőség.
 Maradjunk még a hatvanas–hetvenes éveknél. A Szabad Európa Rádió, melynek a tájékoztatás volt a fő tevékenysége, hogyan tudta a későbbiekben elkerülni azt, hogy hasonló súlyos félreértések, félreértelmezések előforduljanak, hogyan tudta elérni azt, hogy hiteles, pontos információkat adjon tovább?
Talán akkor fogalmazódott meg egészen pontosan az, hogy a mi dolgunk a tájékoztatás. Ennek megvolt az a filozófiája, hogy éppen ezzel lehet aláásni a kommunista rendszert, hiszen a vasfüggönyön túl nekik volt tájékoztatási monopóliumuk. Ezt kellett fellazítani, feloldani. S ezt csak úgy lehet, ha mindig igazat mondunk, akkor is, ha az az igazság éppen nem vág egybe a politikum elképzeléseivel. Ehhez többé-kevésbé – inkább többé – sikerrel tartotta magát a szerkesztőség. Ebben nagy szerepük volt az amerikaiaknak is, akik nem engedték meg, hogy a tájékoztató jellegtől eltérjünk. Egyetlen hiányosság a már említett kisebbségi kérdés mellőzése volt. Voltak próbálkozások. Elhangzott például egy kommentár Gallicus, a pályát Nagyváradon, Ady íróasztalánál kezdő Mikes Imre tollából, aki népszerű rovatában, a Reflektorban „szégyennap”-nak nevezte 1918. december elsejét. Ebből nagy probléma kerekedett, „ilyet nem lehet mondani”.
Jól emlékszem, Önnek három állandó rovata volt: a Holnap hullámhosszán, a Gondolatforgató és a Kommentár nélkül?
Kezdetben külpolitikai szerkesztő voltam, a magyar belpolitika iránt nem igazán érdeklődtem. Ez a hatvanas évek végén megváltozott, az után, hogy 1969-ben Vajda Mihály és Haraszti Miklós kint jártak Firenzében az olasz kommunista párt – még a Berlinger-féle nemzeti kommunista párt – kongresszusán. Haraszti ott kijelentette, hogy „aki 56-ról beszél, az nem szól hitelesen, ha nem azt mondja, hogy Magyarországon forradalom volt.” És ez az ember vissza mert térni Magyarországra…
Õ volt az első, aki ezt tételesen kimondta?
Igen, ezt ő mondta ki így először. Hát ennek nagy visszhangja támadt, s ebben része volt a Szabad Európa Rádiónak, kicsit nekem is. Mert nekem tűnt fel talán a legjobban, hogy ami most történt, az példátlan. A központi hírosztályunk, amelynek jó kapcsolatai voltak minden hírügynökséggel, továbbadta a világsajtót felkavaró hírt. Akkor kezdtem el aziránt érdeklődni, hogy kik is ezek az emberek. Az első ellenzékiek az oroszoknál jelentek meg, aztán következtek a lengyelek, a csehek. Már szinte mindenhol voltak ellenzéki csoportok, Magyarországon még nem. Utánajártam, s kiderült, hogy a mozgalomnak egy nagyon enyhe változata Magyarországon is megjelent. Volt egy bizonyos Napló, amibe mindenki beleírta a véleményét, körbeadták, de a rendőrség fütyült rá, annyira szűk körben ismerték. Megbeszéltük: mi lenne, ha mi hintenénk el ezeket a dolgokat. Elmentem a csehekhez, a lengyelekhez, kérdeztem a taktikájukat, milyen műsorokat csinálnak. Ekkor született meg a hetvenes évek elején a Holnap hullámhosszán, ami messzemenően a magyar ellenzéki mozgalomra alapult. Amit ők tettek, kezdeményeztek, azt ismertettük. Személyes kapcsolatom először Konrád Györggyel és Haraszti Miklóssal alakult ki. Konrád meg Haraszti két különféle ember volt. Az utóbbi izgága, minden lében kanál, az előbbi pedig megfontolt, lassú ember. Kérdeztem tőlük, mennyire volna hasznos, ha az éterbe szórnánk az ő viselt dolgaikat. Igen, mondták, nekik ez nagyon fontos volna, ehhez meg kell találnunk a kapcsolattartás formáját, hogyan tudnák eljuttatni hozzánk az anyagaikat. Mondtam, ebben mi nem tudunk segíteni, ezt az utat nekik kell megtalálniuk. Hát megtalálták. A hetvenes években már lehetett Nyugatra utazni, megbízható barátaik, ismerőseik betettek a táskájukba egy-egy példányt a Kis János-féle Beszélőből, a Demszky-féle Hírmondóból. Krassó György pedig elkezdte a telefonálgatásokat. Egyszerűen fölhívott, és közölte, hogy ez meg ez történt. Innen is mentek újságírók Magyarországra, a legtöbben eljöttek hozzánk tájékozódni arról, hogy mi ott a helyzet, adtam nekik ötleteket, és közöltem velük, hogy örülnék, ha visszafelé jövet elmondanák a tapasztalataikat. Nekünk állandó gondunk volt: nehogy olyasmit mondjunk, ami az otthoni ellenzékieknek árthat, mi jobban féltünk, mint ők. Õk mindig hajtogatták, hogy „amit mi mondunk, add le, azért mi vállaljuk a felelősséget”.
Gyakran előfordult, hogy a nevüket is adták a közlendőikhez?
Konrád György volt az első, amikor kijött Berlinbe. Megőriztem azt a zöld tintával, kézzel írt levelét, melyben közölte: „Tudom, hogy én nem vagyok fontos ember, de ha érdekel benneteket, szívesen adok interjút a Szabad Európa Rádiónak. Lehet, hogy úgy véled, nem vagyok normális, de én most már eljutottam oda, hogy a nevemmel felvállaljam, amit mondok. Laci, gyere, kérdezz, amit akarsz, én válaszolok rá.” Készítettem egy háromrészes interjút vele, hát az elég nagy szenzációt keltett Magyarországon, és kint is. Világpolitikáról, a magyar politikáról és az ellenzékről faggattam. Ez három, egyenként harmincperces interjú lett. Õ volt az első, aki a saját hangján beszélt, őt Haraszti, majd Demszky követte, később mások is. Azért túl sokan nem voltak, akik vállalták ezt a kockázatot. A szamizdatokból válogatott írásokat szépen felolvastattam. Kommentár nélkül.
A Gondolatforgató egy később beindult rovat volt?
Annak elég szomorú a története. Ugyanis amikor Ronald Reagan átvette a hatalmat – beszélgetésünk elején már utaltam rá –, történt egy konzervatív váltás a SZER politikájában. Az én műsorom témái irritáltak néhány kollégát, akikről később kiderült, hogy az államvédelmi szolgálat ügynökei voltak, és ki volt adva nekik, hogy megfúrjanak. Azt hangoztatták, hogy az ellenzékkel foglalkozó rovatomat meg kell szüntetni, mert ez az egész ellenzékiesdi egy Aczél György által megszervezett dolog, ez csupán a felgyülemlett gőz leengedése, ezek mind pártfunkcionáriusok gyerekei, és így tovább. A dolog részben stimmelt is, hiszen Kis János is, Rajk László is régi kommunista családból származtak. Orbán György került oda akkoriban igazgatónak, aki a konzervatív vonalat képviselte. A magyar osztály élére Ribánszky László került, aki szintén konzervatív beállítottságú volt. Megszüntették a rovatomat, s emiatt nagy felháborodás kerekedett Washingtonban is, hiszen ott is ismerték a munkámat. Orbán hamarosan hívatott, azt mondta, hogy tévedni emberi dolog, állítsuk vissza a két hétig szünetelő műsoromat. De arra kért, hogy „save to face”, őrizzük meg a tekintélyünket, ne az legyen, hogy egy az egyben újraindítjuk. Csináljam ugyanazt, de más névvel. Az én szempontomból ez a mozzanat mélypontja volt a Szabad Európa Rádió történetének, ilyennek nem lett volna szabad előfordulnia.
Emlegette az odakerülésekor már fennálló konzervatív–liberális ellentéteket. Mennyire és mikor kezdett leképeződni a SZER műhelyében az odahaza erősödő táborokra-szakadás?
Hallottam ugyan a hajdani népi–urbánus ellentétekről, de azt gondoltam, ez már megszűnt, most kommunizmus van, közös ellenség a Párt, és az nonszensz, hogy ismét táborokra szakadjunk. Megismerkedtem Csoóri Sándorral, aki egyre a „radikális” ellenzéket emlegette. Bizonygatta, hogy nekik, népieknek más a taktikájuk. Akkor tudatosodott bennem, hogy bár most közös csónakban ülünk, arról szó sincs, hogy egymás nyakába boruljunk. Aztán többször találkoztam Csurka Istvánnal is, aki nagyobb ellenségének tartotta a demokratikus ellenzéket, mint a Pártot. Elmondták, hogy ők az MSZMP népi szárnyához csatlakoznak, a Szűrös, Pozsgay-féle irányzathoz. Ennek viszont az volt a feltétele, hogy ne tartsanak közvetlen kapcsolatot a Szabad Európával. De azért nem árt, ha a rendezvényeikről beszámolok. Különösen Csurka küldözgetett előszeretettel anyagokat a lakitelki találkozóikról. Bár a kapcsolatunk nem volt szoros, de amikor Münchenben vagy Berlinben jártak, felhívtak és találkoztunk.
Közvetlenül a rendszerváltozás előtt mennyire volt sejtelme Önnek a történendőkről, egyáltalán, a SZER mennyire érzékelte, hogy mi következik?
Semennyire. Ezt lehet butaságnak, naivságnak, tájékozatlanságnak minősíteni, én talán 1988-ban kezdtem arra gondolni, hogy annak a világnak vége lesz. Csak azt reméltem, hogy tovább enyhül, lazul a diktatúra. Már amiatt se gondoltunk ilyen radikális fordulatra, mert a Nyugat kiegyezett volna ezzel a világgal. A nyugatiaknak a békés koegzisztencia volt a politikájuk, nekik érdekük volt, hogy a vasfüggöny mögött ne legyen háborgás, pláne lázadás. A saját békéjük, a saját nyugalmuk érdekelte őket, hogy azok a népek nem élnek demokráciában, azt ők szükséges rosszként „felvállalták”. Nekem 1988. március 15. után mondta telefonba Demszky Gábor, miután letartóztatták az egész társaságot, majd két nap múlva kiengedték: „A napjaik meg vannak számlálva!”
Nemde, néhány hónap múlva váratlan fordulat történt: az MSZMP megengedte, hogy a SZER irodát nyisson Budapesten…
A Szabad Európa elnöke, Eugene Pell 1988 novemberében látogatott Budapestre, s az itteni amerikai nagykövet összehozta Berecz Jánossal, a Központi Bizottság titkárával. Bár akkor még nem tudtak megegyezni, de Pell elnökre a legmélyebb benyomást Berecz elvtárs színésznő felesége, Sáfár Anikó tette. Hazatérve arról tartott nekünk szerkesztőségi konferenciát, hogy milyen bűbájos nő az az Anikó. 1989-ben megnyitottuk a budapesti fiókszerkesztőséget, Szőcs Géza vezetésével. Ami nagy belső ellenállásba ütközött. Sokan attól tartottak, hogy a müncheni szerkesztőség egyre feleslegesebbé válik, féltek, hogy megszűnik az állásuk, beválik az, amit kezdettől fogva közöltek velünk, csak senki se hitte el, hogy mi azért dolgozunk, hogy megszűnjünk. Érdekes idők voltak azok. Jó viszonyba kerültem Antall Józseffel. Még az 1990-es választások előtt megkérdezte, nem akarok-e kormányszóvivő lenni. Mondtam, hogy más véleményét továbbadni nem az én kenyerem… A dolog aztán ennyiben is maradt, de a személyes jó kapcsolatunk élete végéig megvolt. Szombaton délutánonként a titkárnője, Mariann felhívott: „Nem ér rá? A miniszterelnök úr szeretne beszélgetni magával.” A „beszélgetés” abból állt, hogy Antall mondta, mondta a magáét, én meg hallgattam.
Miként pattant ki a Mókusok az Angolkertben, ügynökök a Szabad Európánál megírásának ötlete? Hogyan látott hozzá, hogyan dokumentálódott?
Én sose hittem azt, hogy csak a magyar osztályon nem voltak a kommunista titkosszolgálatoknak beépített ügynökeik. Rainer M. Jánossal beszéltem, ő volt annak a bizottságnak az elnöke, amelyik engedélyt adott az archívumban való kutatásra. Õ hívta fel a figyelmemet arra, hogy az állambiztonsági szolgálatok külföldi tevékenységéről semmi nem jelent meg. A dolognak volt egy bizarr előzménye. Egy reggel a szállodámban keresett fel egy fiatalember, és felajánlotta jó pénzért a magyar állambiztonság évtizedek alatt gyűjtögetett, a Szabad Európa Rádióra és személyemre vonatkozó anyagát. Határozott gesztussal visszautasítottam, mondván, néhány hét múlva amúgy is hozzájutok, ingyen. Ez volt életem egyik nagy tévedése, hiszen évekig nem tudtam hozzáférni ezekhez a dossziékhoz. Végül Rainer adott egy igazolást, és elkezdtem kutatni. Rengeteg anyag volt a SZER-re vonatkozóan, de mind kevésbé hasznosítható, megfoghatatlan, olyanok, mint a Politikai Bizottság döntései a Szabad Európa Rádióról. Rájöttem, hogy a SZER-rel kapcsolatos dokumentumok továbbra is titkosítva vannak. Beadványaimra kaptam egy levelet, melyben közölték, hogy ilyen és ilyen dátummal a SZER dossziéit felszámolták, megsemmisítették. Hát én ezt nem hittem el egészen. Tovább kutattam az archívumban, szerencsémre dolgozott ott egy segítőkész fiatalember, aki talált egy dokumentumot, majd egy újabbat, leginkább olyanokat, amik már korábbról datálódtak. Ott találtam meg például a Cseke László kudarcot vallott beszervezési kísérletével kapcsolatos iratcsomót. Négy embert küldtek ki Párizsba az ügy érdekében, de még odáig se jutottak, hogy egyáltalán beszéljenek vele, angolna módon elsiklott előlük. Az állambiztonság minden beszervezési akciója, informatív tevékenysége irdatlan pénzbe került. Előfordult, hogy véletlenül kérdeztem rá egy-egy névre, például a Raskó Lászlóéra. És előkerült a dossziéja. Kiderült, hogy az az ember, akivel én húsz évig együtt ebédeltem minden nap a rádió kantinjában, az volt a legrégebb óta beépített ügynök. Egyetlen ember volt, aki nem pénzért tette; Sárkány István bevallotta, hogy azért csinálja, mert gyűlöli az amerikaiakat. Raskó órára pontosan jelentette, hogy mikor mi történt a szerkesztőségben, ki mit mondott. Dokumentumokat is küldött az állambiztonságnak, könnyen hozzájuk fért, mert a kutató osztályon dolgozott. A végső kiértékeléséből kiderült, nyolcezer ívnyi anyagot küldött a Hivatalnak. Ugyancsak véletlenül bukkantam rá Horváth Bélára és Vámos Imrére, akiket 1957-ben szerveztek be, ők szerkesztették a müncheni Látóhatár első diverziós, propagandisztikus céllal kiadott számait, amelyeket az államvédelem finanszírozott. Sokszor a véletlen is közrejátszott abban, hogy mire akadtam rá. Így bukkantam Rajki László nevére, aki az üzemi tanács elnöke volt nálunk. Az amerikai menedzsment büszke lehetett rá, hogy ilyen embert alkalmazott…
Melyek voltak a legizgalmasabb anyagok?
Számomra az a legizgalmasabb, amit még mindig nem tettek közzé, amire csak véletlenül akadtam rá. A nyolcvanas évek közepétől fogalmaztak úgynevezett napi jelentéseket, 35 példányban készítették el, ezeket megküldték a legfelsőbb párt- és kormányvezetésnek. E dokumentumokból derült ki például, hogy az elvtársak a legnagyobb ellenségnek a demokratikus ellenzéket tartották. Utasították az ügynökhálózat embereit, hogy ezek ellen kell a legkeményebben küzdeni. Később következtettem ki, hogy azok a támadások, amiket a műsoraim ellen indítottak, innen származnak. Benkei András belügyminiszter írt egy tanulmányt az ellenzék veszélyességéről, szerinte a veszélyt fokozza, hogy az ellenzéki eszméket, kezdeményezéseket a Szabad Európa segítségével terjesztik Magyarországon, s az a legveszélyesebb, hogy „nemzetköziesítik”. Ebben nekem is volt egy kis érdemem. A különböző osztályok szerkesztőivel rendszeresen találkoztunk, kölcsönösen meghívtuk egymást a műsorainkba – ezt a gyakorlatot minősítette Benkei a legveszélyesebbnek. A könyvet három évig írtam, rengeteg forrásanyag van benne, pontosan megjelölve. Anyagilag független vagyok, a rohadt kapitalista rendszer annyi nyugdíjat ad, hogy én abból gondtalanul megélek. Ezért meg tudtam engedni magamnak azt a luxust, hogy három évig a köteten dolgozzak. Sok elismerést kaptam érte, de sok ellenséget is szereztem magamnak, főleg a régi Szabad Európá-s kollégák közül…
|
