Az „operettkirály”, Kálmán Imre születésnapját 2002-ben nyilvánították A magyar operett napjává, a Siófokon született zeneszerző világra jöttének 120. évfordulóján. Ám e nap nemcsak Kálmán Imre, hanem Lehár Ferenc nevéhez is kapcsolódik, hisz ő 1948-ban épp ezen a napon hunyt el az ausztriai Bad Ischlben.
Kálmán Imre (Siófok, 1882. október 24. – Párizs, 1953. október 30.). É. n. Fotó. – Színháztörténeti Tár
A magyar operett napján a világhíres és mindenütt népszerű magyar/magyarországi születésű muzsikusokat és műveiket ünnepeljük – bár meg kell jegyeznünk, hogy a magyar operettet csak mi nevezzük így, a világ „bécsi operettként” tartja számon azokat a zenés színjátékokat, melyek a műfaj harmadik hullámában, a XX. század első évtizedeiben az osztrák székvárosból indulva hódították meg a színpadokat. Az oly sokak által kedvelt, nagyszabású, áradó muzsikájú színházi mesék közül is kiemelkedik például Lehár A víg özvegy című, 1905-ben bemutatott, vagy Kálmán először Csárdáskirályné címmel 1915-től (Pesten 1916-tól) játszott nagyoperettje.
Lehár Ferenc (Komárom, 1870. április 30. – Bad Ischl, 1948. október 24.). 1910 k. Louis Blumenthal, Berlin felvétele, levelezőlap – Színháztörténeti Tár
„[…] a szimpatikus, sajátos magyar hangra, operett- és kabarédaltípusra törekvő kísérletek mellett Európa operettszínpadán akkoriban a bécsi operett volt az első számú favorit. Nagymértékben egy másik magyar, Lehár Ferenc jóvoltából. Bár Lehárt inkább csak földrajzi értelemben lehet magyarnak tekinteni. Komáromban született, s neveltetése a prágai Konzervatóriumban (többek közt Dvořáknál), majd nem éppen gondtalan fiatal évei szlovák, olasz, szlovén és magyar garnizonvárosokban nemcsak általános, hanem zenei értelemben is a soknemzetiségű Monarchia világpolgárává tették. Ezt tükrözi első nagy sikere (egy operai próbálkozás és néhány operettszínpadi kísérlet után), a Drótostót (1902), amely szlovák miliőben kezdődik, s Bécsben ér célt, a népszínmű, az operett és a bohózat sajátos keverékeként. Lehár az exportképes bécsi operettre tette le alkotóereje tálentomát, s annyira bízott a Johann Strauss-valcerektől zsongó császárvárosban, hogy a Víg özvegy férfi főszereplőjével, Danilovics Danilóval nyugodtan elénekeltethette az orfeumvilágot dicsőítő, hazafiatlan szövegű kuplét, úgy is tudta mindenki, hogy a darab valamennyi »pontevedrói« és párizsi szereplője rég otthonra talált már Bécsben.”
Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás –Magyar Elektronikus Könyvtár
Jelenetkép A víg özvegyből. Nagyvárad, Szigligeti Színház, 1906/07-es évad. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum)
„Magyar részről többször feltették már a kérdést, hogy miért alkalmazta Lehár 1918-ig, a Monarchia összeomlásáig mindössze egyetlen operettjében a magyaros tónust? A felelet elsősorban az, hogy a bécsi közönség, Lehár publikuma és különösen a bécsi kritika ugyanolyan lokálpatrióta volt, mint a budapesti. A népszerű operettekben a saját zenei anyanyelvén kívánt szórakozni, és bizony egy-egy premier után mérleget készített: hány százalékban részesül az osztrákság, illetve a magyarság az új mű helyi koloritjából.”
Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás –Magyar Elektronikus Könyvtár
Kosáry Emmi Kálmán Imre Csárdáskirályné című operettjében 1916-ban. Strelisky felvétele – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum)
„Szaloncsárdás szövi át Kálmán legsikeresebb operettjét, a Csárdáskirálynőt. A páratlan népszerűségre szert tett darab szerzői koncepciója Lehár Víg özvegyében gyökerezik, csak itt a miliő még konkrétabb: az első felvonás Budapesten, egy varietében, a második Bécsben, egy hercegi palotában, az utolsó egy bécsi szállodában játszódik. Már a kor bécsi kritikusa is megérezte, hogy a mű alaphangját Budapest adja meg, de úgy is fel lehet fogni az operett nemzeti hangjának kérdését, hogy ebben az értelemben 1915-ben, a Csárdáskirálynő bécsi bemutatója idején Budapest és Bécs felcserélhető. Mindkét városban szeretnek cigányzenére mulatni és keringőre táncolni. Ez alkalommal csárdás és valcer alkotja a varieté műsorát, s Kálmán még kevésbé zavartatta magát bizonyos zenedrámai követelményektől, mint Lehár a Víg özvegyben. Lényeg: a tánc. A Monarchia haláltánca. A Csárdáskirálynőben sok minden paródiaként hat az egész darabot átható irreális orfeumvilág révén. „Itt a lét csak látszat” – éneklik Ferkóval az élükön az orfeum törzsvendégei. A Monarchiában is így volt már évek óta. Bóni gróf, Danilovics Daniló egyenes ági leszármazottja komikus létére mindenkinél bölcsebben ismerte fel ezt az igazságot. Kálmán és bécsi librettistái (Jenbach és Stein) egy értékvesztett kort ábrázoltak. A budapesti bemutató egy évvel követte a bécsit, 1916 novemberében, a háború közepén. Ugyanebben a hónapban halt meg – 68 esztendős uralkodással a háta mögött – Ferenc József. A Monarchia operettjének aranykora lezárult. A háború után megkezdődött az egész műfaj átalakulása, s egyben hattyúdala.”
Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás –Magyar Elektronikus Könyvtár
A Krasznaja Recska-i fogolytábor társulatának különleges papírra nyomott színlapja 1919-ből (Kálmán Imre Csárdáskirályné). Amberg-Czokoly litográfiája, a tábori nyomda kiadásában. – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum)
„A két világháború között a magyar operett nagy reménységének a szerencsétlen sorsú Ábrahám Pált tartották, aki rövid idő alatt valóban tüneményes karriert futott be, a németség politikai és morális összeomlását megelőző utolsó pillanatban meghódítva az operett új fellegvárát, Berlint. Ábrahám is a budapesti Zeneakadémián kezdte pályafutását »klasszikus« zeneszerző-növendékként (vonósnégyesét 1922-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be!). Később a könnyű múzsa karjaiba futott: elcsavarta fejét a divatos dzessz. Ábrahám Pál az ötórai teák táncslágerei felől indult az operettszínpad felé (de csak a 1920-as évek végén, addig ugyanis polgári foglalkozást űzött: banktisztviselő volt). 1928-tól már az Operettszínház karmestere volt, s ugyanebben az évben jelentkezett első operettjével (Zenebona). Rövid, de tündöklő világkarrierjét jellemző módon egy német filmhez írott slágerével alapozta meg (1929), majd a következő három évben megkomponálta három leghíresebb operettjét (Viktória, Hawaii rózsája, Bál a Savoyban), az utóbbi kettőt már Berlinben. E művével egy csapásra Lehár és Kálmán mellé került a nemzetközi operettélet börzéjén. Zseniálisan érzett rá kora hangvételére; operettjeiben szerencsésen vegyítette az egzotikus (spanyolos, keleties, oroszos, magyaros stb.) koloritot a mindent elsöprő dzsesszdivattal. Sikerének titkai közé tartozik az is, hogy legjobb számait eredetileg szöveg nélküli tánczeneként is megírta, előre gondolva a hanglemezre, a rádióra és a táncparkettre – az operettsiker új zálogaira. Pályája csúcsán, Hitler és a nemzetiszocializmus hatalomra jutása miatt Ábrahám elmenekült Berlinből. Bécsben és Budapesten mutatott be a berlini diadaloknál halványabb műveket (álnéven), míg teljesen be nem zárult körülötte a kör: Párizsba, s onnan New Yorkba emigrált. Itt tört ki rajta a II. világháború első éveiben a gyógyíthatatlan elmebaj.”
Batta András: Magyar operett a Monarchia széthullása után. In. Magyarország a XX. században, Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás – Magyar Elektronikus Könyvtár
Ifj. Latabár Árpád, Karády Katalin, Bársony Rózsi, Dénes Oszkár, Németh Marika és Gozmány György Ábrahám Pál Bál a Savoyban című operettjében. Fővárosi Operettszínház, 1948. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár
Az operett népszerűségének titka a társadalmi szinteket áthidaló kapcsolatokat, szerelmeket a mesevilágból a valóság racionalitását ugyan megtörve, mégis a nézők által átélhetővé emelő szüzsé, a sokaktól vágyott pompás, látványos úri világot mutató színpadkép és jelmezek, de főképp a nagy ívekkel, népszerű dallamokkal operáló zenedramaturgia.
Az operett 1850-es évekbeli kezdetei óta mindmáig vonzza a közönséget, esetenként modernizált történetekkel és látványvilággal, a műfaj újabb darabjai követik a korábban kialakított és jól működő megoldásokat. A magas színvonalú, látványos kiállítású, zeneileg és táncelemeikben is professzionális (így azután meglehetősen drága) operettprodukciók biztos pillérei a magyar színjátszásnak. Joggal köszöntjük tehát büszkén a százesztendős „magyar operettet” évről évre gálaestekkel, díjátadókkal, könyvbemutatókkal, emlékezve a szerzőkre és a nagy előadó-elődökre és teret adva a mai operettek kedvelt szereplőinek és a közönségnek az együtt-ünneplésre.
Sirató Ildikó – Színháztörténeti Tár