Payday Loans

Keresés

A legújabb

Retorziók, megalkuvások és frivolitások
MAGYAR ÉLETMINŐSÉG
2015. október 24. szombat, 07:05

FORRADALOM UTÁN: GYÖNGYTYÚK LEGYÜNK VAGY SZABADOK?

-

Hogy mi történt 1956. november 4. hajnalán, azt mindenki tudja, Petri György későbbi soraival szólva: „mikor arra ébredt / a város: lövik szét.” És noha „csapataink harcban álltak”, a bukás és a megtorlás elkerülhetetlen volt. Ám ebből a vereségből lassan, de ellenállhatatlanul új irodalom született, vagyis szellemi értelemben talán mégsem bukott el a küzdelem.

MI TÖRTÉNT A LUKÁCS USZODÁBAN 1957-BEN?

Egy 1959-ben megjelent regényben nemigen volt tanácsos leírni a dátumot: 1956. De miért is ne lehetett volna leírni azt, hogy 1957? Nagy ravaszul éppen ezt tette Ottlik Géza az Iskola a határon legelején, már az első fejezet címében: Szeredy az uszodában 1957-ben. Várnánk valamit e látszólag drámai dátumtól, de mindössze annyi történik, hogy Szeredy hirtelen megszólal, és a következő sorsdöntő kijelentést teszi: „kutya meleg van”. Amit az elbeszélő nem is von kétségbe. És aztán az életkép: „Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal.”


Ottlik Géza feleségével, Debreczeni Gyöngyivel


Az elbeszélő, azaz Both Benedek, a festő „sok civilnek” nevezi honfitársait, ami nemcsak azért hangsúlyos, mivel ők, ellentétben a könyv szereplőivel, soha nem jártak katonai iskolába. Béke honolt 1957-ben a Lukács teraszán. És ráadásul felbukkan a honfitárs, ez a 19. századi ízeket idéző, erősen patrióta hangzású szó, mely az akkori, kicsit vájtabb fülű olvasók számára nyilvánvalóan egyet jelenthetett azzal, hogy 1957 azért fontos dátum, mert 1956 után következik, amikor honfitársak szálltak szembe az orosz tankokkal. És ez sokak számára azonos volt 1848 szellemének felidézésével. Még ma is érezzük, mennyire furfangos író volt Ottlik Géza.

De vajon hogyan érezte magát Ottlik Géza, a magánszemély és az író 1957-ben? Nyilván nem túl rosszul, mármint a körülményekhez képest. Ebben az évben jelent meg első könyve, a Hajnali háztetők, benne a címadó kisregény és 18, mind a harmincas-negyvenes években írt novella. Ami eléggé meglepő, ha belegondolunk, hogy Ottlik 1912-ben született. Debütálni 45 évesen? Hát ez kicsit megkésett, de jobb később, mint soha. Hiszen 1957-ben Ottlik szerfölött átérezhette a német közmondás igazát; bár középkorú szerzőként, de irodalmi értelemben végre a helyére került.


ÉS MI TÖRTÉNT 1957-BEN A BÖRTÖNÖKBEN?

Kevésbé derűs gondolatok tölthettek el egy másik írót, aki későbbi hihetetlenül szellemes emlékiratában (Emlékezés a régi szép időkre, 1988) ugyancsak megemlékezik 1957 júliusának forró nyaráról. Ráadásul ő is úgy érezte, hogy a helyére került, mivel letartóztatásakor arra gondolt, hogy ez elkerülhetetlen volt, továbbá arra, amit Lenin mondott: a börtön a forradalmár egyeteme. A tíz éve meghalt Eörsi Istvánról van szó, erről az akkor alig 25 éves, de már szerfölött kopaszodó, naiv gyermekről, aki nem a Lukács uszodába, hanem a Markó utcai börtön „szárazhugyozdájába” érkezett meg éppen.


Eörsi István


Ám neki is nemrég jelent meg könyve, mégpedig 1957 januárjában, azÜtni az ördögöt című verseskötet, a Magvető kiadónál, de 1956-os dátummal. És a korszakra jellemző káoszban csak 1957 tavaszán jutott eszébe a hatóságoknak, hogy legfőbb ideje lenne bezúzni a kötetet, hiszen abban olyan versek is szerepeltek, mint például a Lukács Györgycímű megemlékezés a „józanság fanatikusáról”, ami eléggé kínos, hiszen a költemény címzettje – nem az uszoda névadója, Szent Lukács – ekkor éppen a romániai Snagovban tartózkodott szovjet fogságában, Nagy Imre és mások társaságában; és a legenda szerint egy román smasszerrel folytatott, három hétig tartó ideológiai vitájában végül az idegosztályra juttatta az illetőt. (Lukácsot egyébként 1957 áprilisában engedték vissza Budapestre; és teljes mértékben megúszta a megtorlást.)

Eörsi kötetének elkobzásában természetesen lehetett némi szerepe az 1957. március 15-én indult Élet és Irodalom roppantul szellemes című (Ütni az eördögöt!) áprilisi cikkének, melyben Imre Katalin, mellékesen igen művelt munkásőrnő, a lap egyik vezető publicistája az „ellenforradalmárok” ütésére szólította fel a hatóságokat. Persze az egész nem más, mint konkrét, ráadásul rágalmazó följelentés: „Eörsi István, az ellenforradalom nem jelentékeny, de vehemens ördögöcskéje e kötetében tette le a rézpiculát október 23. ideológiai előkészítéséhez. E kötet verseinek egyharmada nyílt és azóta teljes fegyvertárával, mázával és hagymázával lelepleződött uszítás és vicsorgás a proletárdiktatúra ellen.” Ami azért is volt sima baromság, mivel Eörsi, a memoárja szerint, „az 1957-es esztendő első napján” még a börtönben is efféle pártos klapanciákat fogalmazgatott : „Ember vagyok, ember a gondom! / Föl-alá rohangál a vérem is /ereimben, amíg kimondom: és kommunista, csakazértis!”


Lukács György


De az Imre Katalin képviselte „szélbali” szemlélet már a munkás-paraszt kormányosoknak is kissé sok volt; bár igaz, maga Kádár május 9-én, az országgyűlésben még „nyugtalanító tünet”-nek nevezte, hogy „szűkös papírkészletünkből” megjelentették az Üsd az ördögöt (sic!) című kötetet. Arról nem is beszélve, hogy az „Ady barátja” állandó jelzőt viselő Bölöni György által főszerkesztett, akkor még kétheti újság nem akart egyik szélre sem sodródni, így aztán a bolsi förmedvények mellett Heltai Jenő vagy Szabó Lőrinc írásait is közölte. És amikor 1958-59 táján Aczél vette át Kállai Gyulától a kultúrpolitikát, a balról támadó balosokat – különösen az Imre Katalin szerkesztésében megjelent híres-hírhedt Tűz-tánc című antológia 1958-as megjelenése után – rövid úton a pályán kívül tették. (Megjegyzendő érdekesség, hogy Imre Katalin mindvégig ragaszkodott bolsevizmusához: 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásának perceiben kiugrott Pozsonyi úti lakása ablakából és életét vesztette. Életpályájáról Nyerges András, az egykori tűztáncosok egyike írt nagyon tanulságos kulcsregényt Tévelygések kora címen.)


JÓZSEF ATTILA KULTÚRHÉROSZ LESZ

De Eörsi feltehetően a József Attiláról szóló versével is kihúzta a gyufát (Mellékesen utalok rá, hogy Kállai Gyula mozgalmi beceneve Gyufa volt…). A Rákosi-korszak Horváth Márton alkotta irodalmi jelszava így szólt: „Lobogónk: Petőfi”. József Attila, sokféle tarka okból, ekkor még nem kerülhetett be a kánonba, bár ezt a szót akkor még csak a zeneiskolában használtuk. Amikor Lukács György József Attila halálának évfordulóján, 1945 decemberében tartott Pártköltészet című előadásában kifejtette, hogy a szuverén költő soha sem lehet tisztán egy párt szócsöve, „a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán", azzal már a későbbi támadásoknak adott alapot.

Rudas László 1949-ben az úgynevezett Lukács-vitában nyílt szóval, födetlen arccal jelentette ki: „a párt nem tűrheti, hogy a szocialista építés korában az irodalom és művészet terén a partizánság uralkodjék." Ahogy ekkoriban Bartók szinte kizárólag a népdalfeldolgozásaival, úgy József Attila is legkivált munkásmozgalmi tárgyú, vagy a Mama című népszerű óvodai versével kerülhetett be a rákosista irodalomtörténetbe.

Németh Andornak, a költő legközelebbi barátjának 1947-ben a Csillag nevű folyóiratban folytatásokban közölt igen árnyalt monográfiája nem tudta kiszorítani a „hivatalos” életrajzot, azaz József Jolán A város peremén című proletárromantikus életregényének erősen idealizált, ráadásul adataiban megbízhatatlan, olykor egyenesen hazug arcképét. Hogy a Marxot Freuddal keresztező, a kései korszakban Németh Andor hatására Franz Kafkát olvasó, az illegális kommunista pártból kizárt (vagy mégsem kizárt, ezt az elvtársak képtelenek voltak eldönteni...), ráadásul elmebeteg, plusz öngyilkos, egyszóval roppantul problémás költőről és emberről szó sem eshetett, az persze egyértelmű.


József Attila

József Attila


De a helyzet fokozatosan javult, persze nem Eörsi verse miatt.

Fordulatot jelentett a későbbi nagy József Attila-kutató, Szabolcsi Miklós által szerkesztett, 1957-es kiadású József Attila emlékkönyv, amelynek célját így summázza a szerkesztő: „Ebben a kötetben nem költészetét – ezt a kimeríthetetlen, sokszínű, egyre egyetemesebbé váló lírai oeuvre-t – mutatjuk meg; hanem »emlékét«: az élő embert, kortársunkat akarjuk felidézni. A költő teljes emberi gazdagságával, változatosságával a miénk; s minél árnyaltabban, minél sokszínűbben ismerjük meg életét – költészete is annyival gazdagabban, annyival igazabban s valóságosabban bontakozik ki s lesz érthetővé.”

És bár itt is lefolytatták (Tamás Aladár és Sándor Pál közt), a kizárták/nem zárták ki vitát, és még Kádár János is szerepelt a személyes emlékeiket felidéző szerzők között, ezúttal valóban az ember került a középpontba, ráadásul az a költőember, aki nemcsak egyetemes jelentőségű, de a „miénk, a kortársunk” is. Ennek roppant súlya volt akkoriban. Az addig kiadatlan vagy egyenesen a kötet számára írt visszaemlékezések közül is kimagaslik Vágó Márta kéziratos memoárjának sok intim adatot közlő fejezete. És bizonyos, hogy Horváth Vincéné emlékezése, aki a költő egyik ápolónője volt az elmeosztályon, egy évvel korábban még nem jelenhetett volna meg. Vagyis talán nem tévedek nagyot, amikor azt valószínűsítem, hogy nagyjából ezzel a kötettel kezdődött el József Attila kultusza (miként 1955-ben Illyés híres Bartók-versével a zeneszerző kultúrhéroszi alakjának megteremtése), mely a következő évtizedben, a népi szürrealizmus mellett, szinte teljes mértékben eluralta költészetünket, egyáltalán egész kultúránkat.


vágó márta, józsef attila

József Attila és Vágó Márta


Feltehetően az egyik legbeszédesebb példa erre az Elérhetetlen föld című 1969-es antológia; az úgynevezett „Kilencek” (közülük mára talán csak Utassy József költészete bizonyult némileg maradandónak) kötete. József Attila olyannyira meghatározta a lírai gondolkodást, hogy debütálásakor, vagyis a hatvanas évek közepén, Petri György feltétlenül szükségesnek vélte leszögezni, hogy „a József Attila-féle hagyomány közvetlenül immár nem folytatható”. És messze nem véletlen, hogy Tandori Dezső második, 1973-as kötetének címe (Egy talált tárgy megtisztítása) egyszerre és egyforma súllyal utal József Attila és Marcel Duchamp művészetére.


AZ ÚJHOLD IS VISSZATÉR

Emlékiratában Eörsi megemlékezik ügyvédjéről, a rendkívül elegáns Zalán Kornél doktorról. „Áradt róla a tisztaság – a Lukács uszodából érkezett, ahol naponta leúszta a maga ezer méterét; ott is halt meg 10-15 évvel később, a vízben, szívszélhűdésben. Csokornyakkendős eleganciája erkölcsileg megsemmisítette a sivár, lerobbant hivatali szobát...”. Az ügyvéd úr akár Kosztolányi, Márai vagy Ottlik, azaz az ekkoriban előszeretettel „polgári”-nak nevezett irodalom egyik regényalakja is lehetne, és talán éppen ama „civilek” közül érkezett a Markó utcába, akiket Szeredy Dani és Both Benedek oly sok rokonszenvvel szemlélt a híres „irodalmi uszoda" teraszán.


Kálnoky László

Kálnoky László


Ottlik nem csupán íróként érezhette kielégítően magát 1957 nyarán, hanem kollégaként is. Mert ha elhagyta az uszodát, és ellátogatott egy könyvesboltba, azt tapasztalhatta, hogy eddig szilenciummal sújtott pályatársai, barátai szinte mindegyike új könyvvel jelentkezett. Az 1956 vége és 1957 tavasza-nyara közti kulturális interregnumban ugyanis a két legfontosabb magyar kiadó, a Szépirodalmi és a Magvető amolyan partizánakciókba kezdett. Sorra kötötték például az életműsorozatokra szóló szerződéseket az olyan, eddig mellőzött írókkal, mint a népiesek közül például Kodolányi János és Féja Géza, és még attól sem riadtak vissza, jelentette ki a még egy ideig virulens Révai a júniusi pártértekezleten, hogy az úgynevezett „fehér segély” keretében ismét megjelentessék Déry fő művét, A befejezetlen mondat című regényt, noha a szerző éppen előzeteseben ült a Fő utcai börtönben. Ugyanitt Kádár a maga lehengerlően kocsmás modorában fogalmazta meg a Lukács-féle esztétikai élményvalóság lényegét: „Ez egy súlyos kérdés, mert ez a terület az emberek lelkivilágát, gondolatvilágát minden nap állandóan befolyásolja, hogy ez a film, meg a híradó, meg a mozi, meg a színház, meg minden istennyila....az osztályellenség jön a nacionalizmussal." Mindez persze az 1956 novemberében indult Népszabadságnak is feltűnt, amelyben 1957. június 16-án felháborodott cikkben tették szóvá, hogy Kodolányi János három művéért 215 ezer forintos honoráriumot tehet zsebre, míg (az ugyanebben az évben Kossuth-díjjal jutalmazott) el sem készült regényeiért Németh László 255-öt. Ne felejtsük el, ezek tényleg félelmetes összegek voltak akkoriban.

Az 1956-57-es év részben a betakarítást jelentette az akkori magyar költészetben. Ekkor jelent meg Weöres Sándor összegyűjtött verseinek fantasztikus gyűjteménye, A hallgatás tornya; ekkor jöttek ki a régen nem publikáló Kassák Lajos válogatott versei (ráadásul saját maga által rajzolt könyvborítóval); ott volt Juhász Ferenc hatalmas terjedelmű, reprezentatív könyve A tenyészet országa, valamint Nagy László összegyűjtött verseinek kötete A deres majális.


Nemes Nagy Ágnes

Nemes Nagy Ágnes


De a fiatalabbak, pontosabban középkorúak, mindenekelőtt az 1947-48 körül az Újhold nevű (egyébként Lukács által kinyírt) folyóiratban publikáló írók, költők mindegyike megjelenhetett, legkivált a Magvető kiadó jóvoltából, amelynek két igazgatója, a hamarosan persze kirúgott Hegedűs Géza és Képes Géza sorra publikálta azokat a szerzőket, többnyire Ottlik közeli barátait, akik eddig, Mándy szavaival, a „pálya szélére” kényszerültek. Jékely Zoltán, Kálnoky László, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes fordításból, mesejátékok, mesekönyvek, ifjúsági regények gyártásából, valamint rádiós „átírásokból” élt (bár ezt is ki kellett érdemelni). És most hirtelen mindegyikük könyvvel jelentkezett.

És milyen fényes az 1957-es év verstermése! Ekkor jelent meg a Lázas csillagon Kálnoky Lászlótól, benne az olyan nagy versek, mint a Kövérek a fürdőben vagy az Óda a reménytelenséghez. Hát ilyesmit tényleg nem lehetett publikálni pár évvel korábban. Aztán ott van Nemes Nagy Ágnestől a Szárazvillám című kötet (felelős szerkesztője Nemeskürty István!), pályája egyik csúcsa. És benne a csodálatos vers, kicsit válasz Kálnokynak, címe: A reményhez. Ugyancsak rendkívüli könyv Jékely Zoltáné, a Tilalmas kert, melynek egyik fénypontja a hatalmas, a ma divatos szóval élve, posztapokaliptikus látomás Az utolsó szó keresése. És már félig nyomdában van, de csak 1959-ben engedélyezik a megjelenését Pilinszky János Harmadnapon című könyvének, mely vitán felül a 20. századi magyar irodalom egyik legtökéletesebb verseskötete.


Jékely Zoltán

Jékely Zoltán


De 1957-ben a prózában is készül már a jövő kánonja. Mándy IvánIdegen szobák című novellagyűjteményében már ott mozognak a későbbi műveinek főalakjai: Nagyvilági Főcső, Kamocsa, Turcsányi, Fabulya, Zsámboky, Szász Pipu, és a többi, a különféle pályák szélein bóklászó peremember. Mészöly Miklós Sötét jelek-kötetében pedig már olvasható a Magasiskola, az első magyar parabola vagy „egzisztencialista” kisregény.

Röviden: azt érezhetjük mi, az utókor tagjai, hogy 1957-ben részben megtörtént az irodalmi kánon átalakulása, magyarul: új, de egyben a magyar irodalom legjobb tradícióit folytató értékrend alakult ki. Egyértelmű lett, hogy a szó sztálini-zsdánovi értelmében vett szocialista realizmus a szemétdombra került, és „a virágozzék, ha nem is minden, de az eddiginél jóval több virág” elve lett a vezető szlogen. Eleinte cseppfolyósan, később egyre szilárdabb alakot öltve kialakult a tiltott éstámogatott mellett a tűrt művészet kategóriája. Ráadásul a Kádár-Aczél rendszert mindig is jobban dühítették azok, akiket árulónak véltek, vagyis az olyan renegátok, mint például Eörsi: egykori kommunisták, akik fokozatosan radikalizálódtak és távolodtak el a marxi, de inkább azért lenini gyökerektől. (Eörsi egészen a demokratikus ellenzékig ment.) A pártközpontban Jékelytől, Mándytól vagy Ottliktól sosem várták el, hogy, úgymond, letegyék a garast. Akkori szóhasználattal, nem várták el, hogy „bezupáljanak”. Elvárták viszont Dérytől, az egykori bolsekviktől, amikor 1962-ben kiengedték a fogságból. Amire Déry állítólag úgy reagált, hogy írt egy inkább rendszerkritikus TSZ-novellát, és amikor számon kérték tőle, hogy hát hol itt a garas, akkor visszakérdezett: „hát nem vették észre az elvtársak? A novella egy Garas nevű faluban játszódik…”.


Mándy Iván

Mándy Iván


Ennél sokkal mélyebb jelentésű egy másik, Réz Pál által elmesélt anekdota. Amikor 1956. október 23-án a Hungária (alias New York) kávéházban az írók odarohantak Vas István asztalához, mondván, „gyere, Pista, menjünk a Sztálin-szoborhoz, kitört a forradalom!”, a költő némileg tanácstalan arcot vágott: „De hiszen most rendeltem egy gyöngytyúkot...”. Mire a kollégák indulatosan feltették a kérdést, mintegy a „rabok legyünk vagy szabadok” frivolan áthangszerelt szólamát variálva: „hogyan, hát neked fontosabb a gyöngytyúk, mint a forradalom!?”. És Vas, rövid hezitálás után azt felelte: – Igen. (Réz Pál kajánul megjegyzi, hogy Vas később gondoskodott arról, hogy a történet Aczél fülébe is eljusson…).

Hát igen, a „rabok legyünk vagy szabadok” helyett a legyünk félrabok és félszabadok elve lett az uralkodó morális álláspont. 1957 után a forradalmat leverték. De az irodalomban (és persze az életben is) a gyöngytyúk diadalmaskodott. Hogy aztán mintegy két évtizeddel később, nagyjából Esterházy Ottlik-másolatával kezdődően, beköszöntsön a, hadd mondjam így, kitömött gyöngytyúk korszaka. Magyarán: a magyar posztmodern.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!