„Magyarországot a magyar vér elapadása, részben elhullása, részben elkorcsosodása terítette ravatalra”: egy cionisták halálba üldözte tudósunk emlékezete

Ki volt Méhely Lajos?

1953. február 4-én hunyt el Méhely Lajos zoológus-biológus, akit fajvédelmi írásaiért a cionisták szó szerint halálba üldöztek.

1862. augusztus 24-én született Kisfaludszögin. Tanulmányait a kassai és eperjesi gimnáziumban, a lőcsei állami főreáliskolában, majd a budapesti egyetemen végezte. 1880-tól tanársegéd a József Műegyetemen, 1885-től a brassói állami főreáliskola tanára, 1896-tól a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárárának munkatársa, 1911-től igazgatója, 1915-től fővárosi bölcsészkari egyetemi tanár. 1899-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1910-től rendes tagja, továbbá számos olyan külföldi tudományos társaságé is, mint a londoni Zoological Society, 1906-ban pedig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tiszteletbeli doktora. 

1919-ig zömében állattani tanulmányok fémjelezték tevékenységét (ő fordította magyarra például Brehm Alfréd híres sorozatának („Az állatok világa”) első három kötetét), majd ettől kezdve jelentek meg folyamatosan fajvédelmi írásai „A Cél” című folyóiratba – amelyet 1926-tól 1940-ig szerkesztett –, miközben a Pázmány Péter Tudományegyetem Antropológiai Intézetének lett igazgatója. 1930-ban lemondott Magyar Tudományos Akadémia-tagságáról, 1932-ben nyugdíjba vonult. 1945-ben a „Népbíróság” „népellenes és háborús bűnös”-nek mondta ki: a nyolcvanhárom éves, fegyházbüntetésre ítélt tudós így a rabbörtön szalmazsákján hunyt el. 

Mi sem mutatja jobban szellemi életünk tragédiáját, mint az, hogy műveit tudománytalannak bélyegzik mindmáig már a „faj” szó kimondását is rasszizmusnak, antiszemitizmusnak tekintő céhbeli örökös mindentudók, holott művei nélkül nincs magyarságtudomány. Ezt ismerte fel kortársai közül Gáspár János orvosprofesszor tanulmányában (Méhely Lajos és a tudományos fajvédelem Magyarországon, 1934) és Bosnyák Zoltán szerkesztő, polgári iskolai tanár, a zsidókérdés legavatottabb hazai ismerőinek egyike pályáját ismertető művében (A magyar fajvédelem úttörői, 1941).

Miért állítsunk fel magyar fajbiológiai intézetet?

„A tizenkilencedik században a szellemi tudományokban a historikus szemlélődés, a természettudományokban pedig a környezetelmélet uralkodott, ami alapjában véve nem helytelen, csak tökéletlen, mert egyoldalú. Mindig csak a függőség, a viszonosság, szóval a fejlődés szempontjai vezéreltek bennünket, miközben megfeledkeztünk arról, hogy a dolgoknak saját változhatatlan énjük, önmagáért való lényük is van.” – írta „Állítsunk fel magyar fajbiológiai intézetet!” című írásában (A Cél, 1927).

Aligha lehetne ennél pontosabban s tömörebben kifejezni szellemi életünk már akkor elindult hanyatlásának okát, mely kísértetiesen emlékeztet Szabó Dezső sorsregénye, „Az elsodort falu” kordiagnózisára: egy „tudós” számára „ha Vörösmarty azt írta: a tó befagyott, német hatás volt, mert Goethénél is összeszilárdul null fokon alul a víz. Ha Arany azt írta: Isten, segíts, az megint német hatás volt, mert 1117-ben egy reichenaui szerzetes, aki eddig hibás állítás szerint 1086 július másodikán Altenburgban született, pedig az ő helyes felderítése szerint 1086 július negyedikén lélegzett be először a világba, szintén így kezdte imáját.” Saját jellemünk, szellemi-testi énünk, egyszóval önazonosságunk megőrzése sem politikai, sem köz- és tudományos életünk irányítóinak nem volt szívügye.

Amint Méhely idézett írásában megvallotta, az első világháború és különösen is a történelmi Magyarország 1919 133 napja során bekövetkezett összeomlása kellett annak felismeréséhez, hogy „a fajiság a tengely, mely körül a népek léte forog, minden egyéb, ami ezen kívül mint tünet, jelleg vagy hatás felötlik, csak folyománya a fajiság alkotó vagy romboló erőinek, miért is minden szociológus-, politikus- és államférfinak mindenekfölött való kötelessége, hogy tisztában legyen a fajiság mibenlétével és lendítőerejével”, továbbá, hogy „Magyarországot a magyar vér elapadása, részben elhullása, részben elkorcsosodása terítette ravatalra”. (A hamelni patkányfogók (A Nép, 1923))

Már ekkor felismerte, hogy „Magyarországon 1867 óta egy, a természetes kiválogatódással ellentétes faji szelekció folyik, amennyiben a zsidókat és a nemzetiségeket mindenki dédelgeti s aktive támogatja, a magyarsággal ellenben nem törődik senki, minek következtében mindinkább erőtlenedik s rohamosan pusztul. Elmondhatjuk, hogy valamiként egykoron Athén athéniek hiányában veszett el, úgy elszánt, tettre kész magyarok hiányában szakadt reánk az októberi és márciusi veszedelem s ennek folyományaképpen a sorsunkat megpecsételő trianoni gyásznap.” Teendőinket pedig így összegzi: „a magyar vértudat felébresztése, a további korcsosodás elhárítása, illetőleg kiküszöbölése, a vezető magyar társadalmi rétegek megerősítése s védelme a fordított irányú társadalmi és faji kiválogatódás ellen” (Gáspár János) 

Az örök idegenek

Óriási vitákat váltott ki hosszas kutatási eredményeinek végkövetkeztetésével: „Nem szeretheti, sőt meg sem értheti a magyar a zsidót, mert mindkettőnek olyan egyedül való külső és belső vonásai vannak, amelyek viselőiket boldogítani tudják, de a másik fajta viselőire nézve elriasztók, sőt visszataszítók.” (Farizeusok. A Cél, 1927) Szigorúan antropológiai és eugenikai vizsgálatokkal igazolta az 1930-as években, hogy a zsidóság „a természetes kiválogatásnak saját kebelében való lecsökkentése miatt a kórhajlamoknak egész sorát halmozta fel szervezetében, melyek öröklődvén, degenerálják nemcsak a velük érintkező idegeneket, hanem saját fajtájukat is”, hiszen „vannak betegségek, melyek szinte kizárólag vagy túlnyomóan a zsidóságot terhelik (cukorbaj, bőrbetegségek, elme- és idegbajok stb), a lelki élet terheltségei (hisztéria, neuraszténia stb.) pedig oly általánosak és nagyfokúak, hogy sok szerző (Ziemssen, Buschan, Pilcz, Beadles stb.) szerint a zsidóság lelki alkatához hozzátartoznak. Méhely a zsidóság egész szellemi életén a »psychosis judaicá«-t, sőt »furor judaicus«-t látja uralkodni, ezért lehetetlen arról álmodozni, hogy a zsidó és a magyar nyílt és becsületes küzdőtársak lehessenek valaha is közös nemzeti és társadalmi célok szolgálatában.” (Gáspár János) 

Ítéljék meg olvasóink politikai és médiaéletben – csupán 1945-től – való szereplésük alapján, fején találta-e a szöget Méhely professzor fentebbi soraival, továbbá a ma már nemcsak a köz- és politikai, hanem az egyházi életben is elterjedt „zsidó-nem zsidó” vagy „zsidó-keresztény párbeszéd” lehetetlenségének okairól kifejtett álláspontjával, miszerint „nyílt és becsületes mérkőzésben nem is félteném a magyart, mert tudom, hogy amely faj egy Arany Jánossal, Vörösmarty Mihállyal, Madách Imrével, Verbőczyvel, Pázmánnyal, Széchenyivel, Bolyaival, Petényivel, Irinyivel s még sok hasonló szellemóriással ajándékozta meg az emberiséget, az a művelődés legmagasabb fokára tud és akar emelkedni. Azonban nem bízom a verseny kimenetelében, mert a zsidó bámulatos művészettel tudja adminisztrálni a maga érdekeit s mesés biztonsággal tudja elhitetni a világgal, hogy »a Nap csak azért süt a földre s az eső csak azért termékenyíti meg, mert zsidók laknak rajta«, ennek következtében a kedvező látszatmindig a zsidók pártján lesz s ennek gyakran még olyanok is bedőlnek, akik különben eléggé ismerik a kiválasztott nép »apró« csalafintaságait, ezért mint hozzánk testük minden sejtjében, vérük minden cseppjében s gondolat- és érzelemviláguk minden atomjában teljesen idegen emberfajtát véglegesen és megmásíthatatlanul kirekesztjük a magyarság faji közösségéből. De nem is mi rekesztjük ki őket, hanem ők maguk s a természet megmásíthatatlan törvényei, s ezen sem a magyar név felvétele, sem a kikeresztelkedés, sem a magyarokkal való összeházasodás nem tud változtatni. ” (Kultúra, magyarság, szelekció. A Nép, 1922)

„Vérbeli magyarnak tulajdonképpen csakis magyarral volna szabad összeházasodnia”

„Vérbeli magyarnak tulajdonképpen csakis magyarral volna szabad összeházasodnia: azonban, minthogy az alpesi és kelet-balti fajta gyökerében szintén mongoloid fajta, nagyon sikerült utódok keletkezhetnek például a magyar és a fentebbi fajták valamelyikéhez tartozó német, tót, lengyel, rutén, ukrán vagy kisorosz összeköttetéséből. A törökös magyarságban rejlő kaukázusi vér a horvát6 és szerb származású élettársat is elfogadhatóvá teszi, azonban a földközi fajta vérével telített oláhság fajilag teljesen idegen lévén a magyarnak, vérbeli összeköttetése sem lehet szerencsés”, ugyanakkor „a zsidóval való minden közösség kárhozatos”.

Ezen eugenikai alapgondolata jegyében sürgette a fajegészségtani oktatás kötelező bevezetését és a házasság előtti orvosi vizsgálatot az „igazi fajnemesítés” érdekében, „amikor ugyanazon fajta legkiválóbb, tehát legértékesebb egyénei kereszteződnek s amikor valóban összegeződnek mindama tulajdonságok, melyek a fajta fennmaradása szempontjából a létért való küzdelemben értékesek”. E vizsgálatot „1. a fajdiagnózisra kell irányítani, azután 2. az egyén és családja esetleges örökletes terheltségeire és kórhajlamaira, mind testi, mind szellemi tekintetben, végül 3. a vér egyéniségét megmutató vércsoport-vizsgálatokra”, nyomatékosítva, hogy „a vércsoportok nem a vér fajiságának, hanem egyéniségének mutatói.” (Gáspár János)

Méhely tucatnyi tanulmányából máig érvényes, fizikai és mentális egészségünk megőrzését célul kitűző nemzetépítő alaptervezet körvonalai bontakoznak ki. Ennek, amint Bosnyák Zoltán összefoglalta (A magyar fajvédelem úttörői), „első követelménye a tiszta erkölcs, amelynek hordozói, megtartója nem a kiválogatódás nélküli tömeg, hanem a létért való küzdelem válságai között megedződött faji eszményekkel telített és a nemzet életigényeivel harmóniában kitenyésződött életerős és nemes jellemű rétegek, akikben él az áldozatkészség eszméje, a lelkesedés tüze. A magyarabb Magyarország a második követelmény. Tarthatatlan és megalázó állapot az, amikor a magyarság az ország anyagi, gazdasági és szellemi életében alárendelt szerepet játszik.” A harmadik követelmény a nemzeti birtokpolitika, amely nélkül „nincs remény a magyarság faji megerősödésére: a meddő nagybirtokokat a kalásztengerrel ékes, de ember-üres rónaságot” kizárólag nemzeti „telepítési célokra kell felhasználni”. A negyedik, hogy nemzeti művelődéspolitikánk „legsürgősebb feladata arról gondoskodni, hogy ifjúságunk bevezetést kapjon a fajegészségtani ismeretekbe”. Ennek jegyében „a nőt vissza kell adni természetes hivatásának: a mai nőnek az a legnagyobb gyengéje, hogy nem akar anya lenni s nem gondol arra, hogy a legnagyobb nemzet is elpusztul, ha a születések száma túlságosan megcsappan.”

Testi-lelki talpra állásunk érdekében minden magyar – kiváltképpen orvosi pályát választó – értelmiségi számára kötelező olvasmánnyá kellene tenni ma is 1945-ben bezúzásra ítélt, nagyobb könyvtárainkban és nemzeti honlapokon mégis felbukkanó fajvédelmi értekezéseit.